Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 7. Félelem

- Na, és NamJoon? Őt mikor engeded az útjára? – Hallom HoSeok kérdését, de nem tudok rá válaszolni, a torkomban akad a következő lélegzetem és a telefon kihullik a kezemből.

Egy árny jelenik meg a konyhában, szembogarai sötétek, szinte teljesen eltűnik az írisze, olyannyira kitágul a pupillája. Bal kezében egy kisebb kést szorongat, s ilyenkor nagyon tudom utálni, hogy a mi lakrészünk fel van szerelve egy plusz helyiséggel is. Komótosan lépdel egyre közelebb hozzám, de a pamlag karfája megakadályozza a továbbhaladásban. Mélyen a szemembe néz, újra és újra letuszkolok egy méretes gombócot a torkomon. Félnem kéne, de valahogy jobban érdekel az, hogy miért került ilyen állapotba a támadóm. Tudom, hogy könnyedén végezhetne velem, ám mégsem tudok a saját életem miatt aggódni.

Lassan emelem fel tenyereimet, megadóan tartom mellkasom elé őket, hogy láthassa, nincs bennem ártó szándék iránta. Összeráncolja a szemöldökét, egy elfojtott vicsorgás rajzolódik szájára, légzése szapora. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nem tiszta az elméje egy hozzá hasonlónak, viszont bármiféle hirtelen mozdulat vagy meggondolatlan megjegyzés veszélyes lehet. Hátrébb húzódom a kanapén, ugyanúgy tartva mindkét kezemet. Nem keresek védelmi eszköz után, le sem veszem róla a szememet, tudatni akarom vele, hogy engedelmeskedem neki. Talán sikerül visszatérnie ebbe a jelenbe, és megint ugyanaz lesz, aki az esetek nagy részében.

- Történt valami? – szólalok meg alig hallhatóan, mire megrázza a fejét. – Nem bántott senki? – Nem reagál, csak meredten bámul rám. – Te vagy Jinnie, igaz? Jól tudom? – Habozva ugyan, de bólint egy parányit. – YongHwa hol van? Ugye nem bántottad őt, Jinnie? Nem bántottad, YongHwát, igaz? Nem lennél rá képes. Te nem.

- Ki akarok menni – szűri fogai között, miközben megforgatja ujjai között a kést. – De ő nem akarja.

- Biztosan megvan rá az oka, Jinnie. YongHwa jót akar neked.

- Fogalma sincs róla! – duzzogja monoton hangon, s már inkább a hanglejtése az, ami rémisztő. Ha egy horrorfilmben lennék, akkor ennél a jelenetnél kapcsolnám ki a filmet.

- Hidd el, hogy mi mind azért vagyunk itt, hogy nektek segítsünk. YongHwa is.

- Nem érdekel. Ki akarok menni – morogja egyre elszántabb hangon.

- Jól van, Jinnie. Legyen – sóhajtok fel. – Ha leteszed a kést, és megígéred, hogy nem bántasz engem sem, akkor együtt kimegyünk most az udvarra. Együtt. Te és én. A szavamat adom.

- Nem akarok itt lenni!

- Tudom, Jinnie, de itt vagy biztonságban, nem pedig az utcán. Nem élnéd túl odakint.

- Az utca az én otthonom! – kiáltja el magát könnyes hangon. – Mindenki gyűlöl idebent! Tudom! Megmondták! Gyűlölnek! Meg akarnak ölni! – A kés kihullik a kezéből és hajához kapva tépni kezdi őket, miközben térdre rogyik a kanapé szélénél.

- Ki mondta ezt neked, Jinnie? – Közelítek hozzá apránként, de még nem mászok le a pamlagról. – Ki volt az, aki ilyet mondott neked?

- Mindenki! Utálnak!

- Jinnie... senki nem mond ilyet neked, hidd el nekem. – Remegve nyújtom felé jobb kezemet, aztán ahogy megérintem bal kezét, rám kapja a tekintetét. Tisztábbnak látszik a pillantása, bár könnyei megállás nélkül potyognak. – Hol van YongHwa? Ugye nem bántottad?

- Nem... – szipogja.

- Rendben. Örülök, hogy nem bántottad őt. Fontos vagy neki. Tudom. Ő mondta. Nagyon szeret téged. Ezért küzd érted minden nap.

- Gyűlöl... tudom... megmondták.

- Miket mondtak még? – A heverő szélére ülök teljesen, megfogom Jinnie állát és a szemébe nézek kérdőn. Tudom, hogy nem lehet egyszerű leállni egy szenvedélyről, nem beszélve egy-egy elvonási tünetről sem. Ahogyan Jinnie hallucinációja egyfajta védekezés is lehet, a súlyos depressziójának köszönhetően, bár fogalmam sincs, hogy YongHwa milyen terápiát alkalmaz, talán éppen emiatt akart velem beszélni. – Miket mondtak még neked, Jinnie? - kérdezem a lányt halkan.

- Gyűlölnek... tudom... te is gyűlölsz...

- Nem gyűlöllek. Nem ismerlek olyan jól, ez igaz, de egyáltalán nem gyűlöllek. – Megsimogatom az arcát, egy pillanatra megrázkódik a teste az érintésem miatt. – Mi lenne, ha kimennénk picit az udvarra sétálni? Lenne kedved? Szólunk YongHwának is. Na?

- Uhm...

Jinnie pupillája összeszűkül az eredeti méretére, nagyjából majdnem visszatér az intézménybe, és a hangulatzavara is csillapodik. Még nem biztos magában, így ösztönösen nyúlok karjai után, hogy felsegíthessem a földről, aztán leültetem magam mellé a kanapéra. Nem számít, hogy fehérneműben kell mellette ücsörögnöm, csak az a fontos, hogy teljesen megnyugodjon. A telefonom után kezdek matatni, hogy egy üzenetet írjak YongHwának. Jinnie meredten bámul maga elé, fogalma sincs róla, hol van pontosan vagy éppen mi történt vele alig kettő perccel ezelőtt. YongHwa szabályosan berobban a lakrészembe röpke nyolc perccel később és egyenesen a pamlaghoz siet. Térdeire ereszkedve néz fel Jinnie-re, próbálja szólongatni, de a lány nem akar válaszolni. YongHwa szemében rémület cikázik, s látom arcán, hogy magát okolja a történtekért.

- Sajnálom, hogy kitettelek ennek, HyeJung – szólal meg, ahogy egymásra nézünk.

- Bárkivel előfordulhat.

- Csak a mosdóba ugrottam ki, de akkor még velem volt. Nem borult ki, nem tudom, miért jött épp a te szobádba.

- Nem számít már. A lényeg, hogy senkinek nem esett baja – szorítok vállára megértéssel telve, mire hálásan elmosolyodik. – Az biztos, hogy nem szabad magára hagynunk Jinnie-t még ennyi időre sem. Ahogyan korai lenne vele a terápiát is lazítani. Szüksége van a biztos karokra, hogy meggyógyuljon. A biztonság és a szeretet az, ami jelenleg a gyógyulását segítheti előre.

- Tudom. Csak egy kicsit nehéz vele – rázza meg a fejét elégedetlenül.

- Mindenkivel nehéz az elején, YongHwa. Tudod jól. – Bólint.

- Láttad az aktáját? Tudsz róla mindent? – Megrázom a fejemet válaszul. – Jinnie szülei elváltak, amikor tizenkét éves volt. Onnantól kezdve pedig nem szólt másról az élete, csak az állandó megfelelésről és kényszerről. Iskolaelső a gimnáziumban, élsportoló és teljesítenie kellett az anyja új férjének is, aki egy igazi vadbarom. Jinnie nem látogathatta az édesapját, minden kapcsolatot meg kellett szüntetnie vele és azt hiszem, itt lehetett a vég Jinnie számára. Összeroppant a folyamatos teljesítéstől és a saját lelki traumáit nem tudta feldolgozni.

- Azt, hogy elveszítette az édesapját? – fejezem be YongHwa gondolatát, mire biccent egyet. – Rettenetes. Szegény kislány.

- Még a temetésére sem engedték el őt. Ráadásul a fiúk is folyton zaklatták az iskolában, nincs egyetlen barátnője sem vagy valaki, akire számíthatna a bajban. Ez sodorhatta igazán a depresszió felé. Egyedül volt a démonaival szemben. - Felrémlik előttem egy arc, de gyorsan elhessegetem a képet lelki szemeim elől, mielőtt elragadnának az érzéseim. Most Jinnie-re kell koncentrálnom.

- Az anyja? Mi van az anyjával? – teszek fel egy újabb kérdést.

- Ő maga hozta be az intézménybe. Mert nem akart bajlódni vele. Szerinte Jinnie rossz fényt vet a családjukra és egy ilyennek, mint ő, nincs ott helye.

- Hárpia... egy igazi önző r... – Ám, mielőtt még kitörnének belőlem szitkozódásaim, nagyot nyelek és az összes gondolatomat magamban tartom. – Azt ígértem Jinnie-nek, hogy kimehet ma az udvarra.

- Gondolod, hogy jót tenne neki? – Válaszolni viszont már nincs lehetőségem, Jinnie felnyüszít, s YongHwa rögvest ugrik is hozzá, hogy karjaiba vonva nyugtassa meg, mielőtt megint elfordulna tőlünk. – Itt vagyunk, Jinnie... – ringatja megértőn, miközben a lány zokogásban tör ki. – Semmi baj, Jinnie, nem kell félned senkitől sem. Itt biztonságban vagy...

- YongHwa... – dünnyögi könnyes hangon, egy félénk kislány piheg a terapeutája tagjai között. Tudom, hogy min kell átmennie a lánynak, és most annál többet nem is tehetünk, hogy mellette vagyunk. Akár mind a ketten. – YongHwa... ugye... ugye te nem...? Nem bántasz...?

- Sose tenném, Jinnie. Soha... itt vigyázunk rád. HyeJung is, én is. Mindannyian. – Törődéssel telve vigasztalja a megroppant lányt, akinek depressziója már az elméjét is birtokolja olykor. Az anyja pedig nemes egyszerűséggel lemondott róla a támogatás helyett. Ez nem lehet megoldás. – Gyere, visszaviszlek a szobádba, jó? Kicsit lepihensz...

YongHwa még néhány percig karjai között tartja Jinnie-t, aztán rám nézve bólint egyet, és magabiztosan tagjaiban tartva felegyenesedik és az ajtóm felé indul. Egy szál fehérneműben sietek kinyitni a térelválasztót, majd ahogy távoznak a lakrészemből, be is csukom a hátuk mögött. A hátammal a falapnak támaszkodom és mélyeket sóhajtozom. Bármennyire is nem akaródzik bevallani, ez volt az első olyan pillanat, hogy megijedtem, és NamJoon nem volt mellettem a veszélyben...

Abban a másodpercben, ahogy útnak indul az első könnyem bal szemem sarkából, valaki megkocogtatja az ajtót. Váratlanul ugrom meg a hang pillanatában, majd a kilincs után kezdek matatni. Remegve markolok a rézpántra, aztán megtörölgetve picit az arcomat, fordulok meg a tengelyem körül és nyitom ki a térelválasztót. NamJoon áll a küszöböm előtt, aki rémülten járatja tekintetét szemeimben, miközben újra és újra végigméri alakomat. A legszívesebben a nyakába ugranék, hogy örök oltalomra leljek az ölelésében, és onnan soha ne kelljen többé előmerészkednem.

- NamJoon... - suttogom nevét magam elé, mintha egy Angyal állna előttem megmentőként.

- HyeJung-ah, jól vagy? – kérdezi ijedt hangon, és szinte automatikusan beljebb löki a falapot, hogy karjaiba rántva csukja be azt a háta mögött két lépéssel később. – Hallottam, hogy mi történt. Azonnal látnom kellett téged – suttogja nyakamba, s közben szorosabban fonja át tagjait derekamon.

- Jól vagyok, NamJoon, nem kell megijedned – felelem mosolyogva, de az én végtagjaim is elindulnak lapockáin és megkapaszkodom a nyakában. – Most már jól vagyok... – pihegem hosszan belélegezve mámorító parfümjének illatát. – De te mit keresel itt? – szólalok meg kisvártatva, ahogy megérzem puha ujjbegyeit a gerincem mentén kalandozni.

- Találkoztam a folyóson YongHwa Hyunggal, ő mondta el, mi történt az imént. Látni akartalak – szorít még egyet a testemen, orrát nyakszirtembe fúrja és nagyot szippant ő is. – Annyira aggódtam miattad, HyeJung. Ha valami történne veled, én abba belebolondulnék...

- NamJoon... – szuszogom lehunyt szemekkel, noha nem számítottam a felbukkanására, mégis boldog vagyok, hogy eszébe jutottam. – Tényleg jól vagyok...

- HyeJung... – súgja bőrömre, beleremegek a légzésébe, a szívem is kihagy egy ütemet. – Ne haragudj... de... de... én... HyeJung... – Lazít az ölelésén kissé, aztán homlokával megtámasztja a homlokomat, lesütött szemekkel találom magam szemben. – HyeJung... – súgja maga elé.

- Igen? – piszkálom meg orrommal játékosan az ő orrát, mire egy mosolygós fintorral válaszol.

- HyeJung-ah... annyira... olyan... HyeJung... – zihálja már-már mélyeket sóhajtva. – HyeJung... kérlek... nem akarlak bántani... nem akarok ártani neked semmivel sem...

- NamJoon? Nem értelek... – pislogok rá döbbenten, mire végre kinyitja a szemeit és mélyen a szemembe néz.

- Nem akarlak bántani, de... de nem tudok... ellenállhatatlan vagy... – Lassan végigvezeti rajtam szembogarait, íriszei megcsillannak, ahogy melleimet veszi szemügyre, aztán tovább halad lefelé, míg hasfalamon állapodik meg tekintetével. – Mint az a bizonyos piros alma az Édenkertben... – harapja be alsó ajkát, mikor pillantásunk újfent egymásra lel. – Bűnbe esnék miattad, HyeJung-ah... – Elvörösödöm NamJoon bókjától, reagálnom kellene valahogyan, de nem tudok megszólalni. Zavaromban csak az ajkaimat kezdem rágcsálni, de hevesen emelkedő és süllyedő mellkasom árulkodóbb mindennél. – Megengeded? – kérdezi búgó hangján, s apránként hajol számhoz közelebb.

- NamJoon... – nyitom szóra a számat, ugyanekkor landol édes ajakpárja az enyémen, s hívnak egy érzéki-mámorral teli csókba. Nem fogom vissza magam, a vágy azonnal uralma alá veszi az elmémet, és még közelebb húzom magamhoz a fiút, hogy félmeztelen mellkasommal is érezhessem bőre melegségét. Bal kezével végigsiklik a hátamon, és fenekemen zárja be útját, míg jobbját tincseim közé vezeti, és gyengéd-határozott mozdulattal megszorítja fürtjeimet a tarkómnál. Erősebben von ajkaira, amiben készséggel követem őt. – NamJoon... – Megváltó imaként mantrázom nevét, ahogy belefulladunk mindketten a negédes bűnbe, s ahogy hátam a szemközti falnak nyomódik, egy elfojtott nyögés szakad fel belőlem. NamJoon teljes testével fogságba ejt, de a mámor, ami ajkaiból árad, mindent száműz az elmémből. A legjobb terápia a felejtésre az, ha az ember enged az érzéseinek.

- HyeJung... – csókol meg mélyen, aztán egyetlen határozott mozdulattal tolja át nyelvét a számba, a térdem megcsuklik, ahogy vad csatába kezdenek vörös izmaink. Szinte már tépem alsó ajkát fogaimmal, ujjai egyre többször kalandoznak el a testem érzékenyebb pontjain, ölemben a vágy lassanként kezd felébredni. – HyeJung... meg kell... muszáj... meg kell állnom... nem bánthatlak... – zihálja dörmögő hangon, mindenem belebizsereg a tónusába, a szédülés határaira sodor a bódulat. – Még nem érkezett el az én időm... – dünnyögi, ahogy elhúzódik arcával az enyémtől, jobb tenyerét arcomra csúsztatja, és gyengéden cirógatni kezdi a bőrömet. – Nem akarom elrontani azt, ami épp, csak elkezdődött közöttünk. – Mélyen a szemembe nézve folytatja tovább gondolatait, teljesen megbabonáz a pillantása. – Addig, amíg te nem kérsz erre, én visszafogom magam. Szeretném, ha megbíznál bennem, és nem akarok egyetlen tettemmel sem csalódást okozni neked, HyeJung-ah.

- Sosem teszed, NamJoon... – felelem mosolyogva, a zihálásom apránként csillapodik, bár a gyomromban szétreppent pillangók még mindig keringőznek. Ahogyan a szívverésem is kissé szapora ütemet diktál, ami ugyanakkor betudható NamJoon szimpla közelségének is. Hiszen bőven elég meglátnom őt, hogy zakatoljon a bordám és elpiruljak egyetlen kósza pillantástól. – Nem tudsz csalódást okozni nekem.

- Most ezt mondod... – süti le szemeit szégyenlősen. – De ha letámadnálak, akkor lehet, nem így vélekednél. Hidd el... még nem vagyok az a férfi, akire szükséged van, HyeJung-ah.

- Honnan tudod, hogy nekem kire van szükségem? – kérdezem halkan, ahogy elveszem karjaimat nyakából és mellkasára simítom mindkét kezemet. – Honnan tudod?

- Hallottalak... egyszer hallottam, mikor valakivel erről beszéltél.

- Utánam kémkedtél?

- Nem, HyeJung! Sosem tennék ilyet! – kapja felét mentegetőzvén, miközben hátrált tőlem két lépést. – Épp hozzád készültem a terápiára, amikor az egyik lépcsőfordulóban meghallottam a csilingelő hangodat és megálltam inkább, mintsem megzavarjam a beszélgetéseteket.

- Miért nem jöttél tovább? – érdeklődöm egyre kíváncsibban, nem tudom hirtelen, mire akar célozgatni a fiatal fiú.

- Hallottam, mikor azt mondod, hogy félsz az érzéseidtől, nem tudod, hogyan reagálna, ha elmondanád neki, mit érzel iránta. Aztán az étteremben elmesélted nekem a múltadat, és ezzel a tudattal létezni most.~

- NamJoon. Akkor és ott azt mondtam, amit akkor éreztem. Igen, szerettem valakit, de nem tudtam, hogy ő hogyan érez irántam. Jól megvoltunk mint kollégák, de itt ki is merült az a bizonyos kapcsolat. Féltem, hogy a szerelmi életem kihatna a munkámra, de mielőtt még ez bekövetkezett volna, az illető elhagyta a Kang intézményt. Megtört, amikor értesült a pártfogoltja elvesztéséről. Inkább elköltözött, mert túlságosan megszerette azt a személyt, és nem akart tovább az intézményben élni, mert minden rá emlékeztette őt.

- Értem – sóhajt fel nehézkesen.

- De most teljesen más a helyzet, NamJoon.

- Más? Miért más? – pislog rám meglepetten.

- Mert itt most rólad és rólam van szó. Tisztáztuk, hogy az elején nehéz lesz, nem lehetünk annyit együtt, mint amennyit igazán szeretnénk. Így nem hinném, hogy nem lennél nekem éppen megfelelő. Így még egyszer felteszem neked a kérdést: honnan tudod, hogy kire van szükségem?

- A legjobbat érdemled a szenvedéseid után – szólal meg kisvártatva, ahogy újra és újra elmerülünk egymás lélektükreiben. – Neked a legjobb jár.

- Miből gondolod, hogy nem épp te vagy az, aki a legjobb nekem, hm? – húzom félszeg mosolyra a számat, amit NamJoon vonakodva kész viszonozni. – Ne légy ilyen kishitű magaddal szemben.

- És még azt mondod, hogy nem vagy földöntúli szépség? – Visszalép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, s közben picit elhúz a faltól, amitől már fázni kezdtem. Tekintetével arcomat mustrálja csodálattal telve, résnyire tárt ajkain lassan szöknek át lélegzetvételei, aztán pár szívdobbanással később tolni kezd a nappali felé, és a kanapéhoz érve vigyázva leültet rá. Mielőtt még ösztönösen végigfeküdnék a pamlagon, szorosan mellém ül le és ölében összekulcsolja az ujjainkat. – Nem fogok visszaélni a helyzettel, HyeJung. Noha, minden erőmmel küzdök, hogy ez odalent is rendben legyen. – Egy röpke másodperc erejéig ágyékára pillant, aztán megint rám emeli mélybarna szembogarait. – És így fehérneműben látva téged, meglehetősen bonyolult a dolog. A végén azt fogom hinni, hogy el akarsz csábítani – kuncogja, s közben érzékien fogai közé szorítja alsó ajkát.

- Ha nem veszem figyelembe a korábban történteket, akkor lehet, hogy én is éppen ezt szeretném.

- Elcsábítani? – hajol közelebb arcomhoz, orra súrolja az enyémet. – Nem lenne túlságosan nehéz dolgod, de azért majd picit ellenkezem, oké?

- Gondolod, hogy menne? – Kacérkodón húzom ki magamat, ezzel nagyobb hangsúlyt fektetve melleimre, NamJoon hatalmas nyelése biztosít, hogy valóban nehezen megy az említett ellenállás. Felemelem jobb kezemet, és lassan tincsei közé fúrom az ujjaimat. Bársonyos fürtjei érintésébe beleremeg a testem, még közelebb húzódom hozzá, szorosan simulnak össze combjaink, csupán egyetlen mozdulat kell, és az ölében ülök. – NamJoon...? Miért hallgatsz? – súgom fülébe, mire megrázkódik a teste, én pedig önkéntelenül mosolyodom el, ujjait combjaiba vájja, hogy uralkodhasson a vágyain.

- Ne kísérts, HyeJung-ah... – suttogja, miközben feljebb húzza jobb vállamon a melltartóm pántját, aztán három ujjbegyével végigsimít felkaromon. – Tényleg nem fogom tudni visszafogni magam. – Derekamon állapodik meg puha tenyerével, ujjbegyeit bőrömbe mélyeszti, egy elfojtott nyöszörgés szakad fel belőlem érintésekor. Annyira megrészegít NamJoon közelsége, hogy a következő mély lélegzetvételemkor az ölébe ülök és átkulcsolom feszes nyakát. Nagyot nyel, ahogy megtart a combjain, tekintetével folyton méricskéli a testemet és az arcomat, míg végül tekinteteink találkoznak. – Ideje lesz mennem, HyeJung-ah. – Siklik végig hátamon bal tenyere, majd tarkómra vezeti azt. – Csak tényleg szerettelek volna megnézni, hogy jól vagy-e.

- Most jól vagyok... Így... Itt... veled...

- HyeJung? – néz rám kérdőn.

- NamJoon... – szívom be mélyen az oxigént, hogy csillapíthassam felhevült szívverésemet.

- Hm? Mi az? – Fülét számhoz tartja, hogy jobban hallja félénk suttogásomat. – Mit szeretnél?

- Emlékszel... emlékszel, hogy mit... mit kértem, mikor visszaértünk? – megremeg a hangom.

- Több dologról beszélgettünk, de azt hiszem, sejtem. Az éjszakára gondolsz? – kérdezi, mire félszegen bólintok válaszul. – Szeretnél velem aludni holnap...

- Nem... Ma... ma éjjel... szeretnék...

- Nem lesz gyors ez a tempó, HyeJung? Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nem akarnám már az első éjszakát veled tölteni, de én a te érdekeidet tartom szem előtt.

- Töltsd velem a ma éjszakát, kérlek... – Reménnyel telve nézek NamJoonra.