Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 9. Bizalom

Szinte teljesen besötétedik, mire visszamegyünk YeRimmel az intézmény falai közé. Ő megköszöni a foglalkozást, aztán egy hosszú ölelés után kapok egy széles mosolyt és azzal együtt a lakrészeik felé szalad. Vagyis inkább kislányosan ugrándozik oda, és el is tűnik a szűk folyosón. A pultot támasztva nézem végig, ahogy a pártfogoltjaink szépen lassan nyugovóra térnek, egyedül Jinnie üldögél még a közösségi helyiség kanapéján YongHwa társaságában. Az újabb léptek hallatán automatikusan fordulok az ajtó irányába, aminek küszöbét JiWon lépi át, nyomában JungKookkal.

A fiatal fiú fejére kapucnit húzott, kezeit zsebeibe rejtette, és a parkettát mustrálva pakolja lábait egymás után. JiWonnal egymásra téved a tekintetünk, ő picit bólint köszöntésképp, én pedig egy hálás mosollyal fogadom a figyelmességét. Amikor viszont JungKook elém ér, óvatosan bal karja felé nyúlok, aztán ujjaimmal csuklójára fogok és megállítom léptei során. Felkapja a fejét és rám néz.

- Hah? – mormogja szúrós szemekkel.

- Szia, JungKook – köszöntöm.

- Hm – dünnyögi félre nézve tőlem.

- Tudod, JungKook, ha valaki köszön, azt illik viszonozni. Tehát? – döntöm meg oldalra a fejemet, miközben a fiú szembogarait keresem.

- Mikor enged ki végre? – dünnyögi maga elé, mire egy mozdulattal arrébb húzom, és azzal szembe kerül velem. – Mit akar? – morogja elégedetlenül.

- Sokkal könnyebb lenne a dolgunk, ha segítenél. Hajlandó lennél megváltozni, JungKook? – kérdem, bár tudom, hogy korai még ezt feltenni.

- Engedjen el – motyogja még kissé bosszús hangon, aztán kihámozza csuklóját ujjaim közül és a szobájába vonul.

Csalódottan nézek JungKook után, ahogy eltűnik a közlekedőn, egy mélyről jövő sóhaj kíséretében fordítom el pillantásomat a lakrészekről és nézek át a közösségi termünkbe. Szinte már teljesen kiürül a helyiség, ám nekem mégis megakadnak szemeim egy széles háton, ahogy a könyves-szekrény előtt ácsorog, ujjaival lekövetve mindegyik olvasmány címét. Ösztönösen elmosolyodom a látványtól, ismételten fellélegzem, ám ezúttal sokkal könnyedebb a szuszogásom.

Ellököm magam a pulttól és a könyveinkhez tipegek, végül megállok mellette. Nem szólalok meg, türelmesen megvárom, hátha észreveszi a közelségemet, és még lefekvés előtt beszélgethetünk pár percet. Szemem sarkából látom, ahogy mozog ajakpárja, magában olvasva a címeket, aztán továbbhalad a sorokon és egy újabb kötetet emel le a helyéről.

Először a regény borítóját veszi szemügyre, majd fordítva egyet rajta, a hátoldalán lévő ismertetőt olvassa el, és végül felcsapja egy helyen, hogy a sorokba is betekintést nyerhessen. Nem tudom levakarni az arcomról a mosolyomat, képes lennék egész este itt állni némán, csak azért, hogy nézhessem őt. Néhány perccel később összecsukja az olvasnivalót, és visszacsúsztatja a megfelelő résbe. Ekkor veszi csak észre, hogy ott állok mellette, mire rám kapja tekintetét, és tátott szájjal mered tovább.

- HyeJung-ah? Mióta állsz itt? – pislog nagyokat meglepettségében.

- Egy ideje – mosolyodom el. – Találtál valami érdekeset? – pillantok egyszer a könyvekre, egyszer pedig vissza NamJoonra.

- Eddig a pillanatig semmi nem kötötte le úgy a figyelmemet, mint most te – fordul teljesen szembe velem, erőszakkal tartja vissza ösztönös mozdulatait, hogy végigsimítson karjaimon és magához húzhasson. – Miért nem feküdtél még le? – érdeklődik halkan.

- Épp készültem rá, de megláttalak, és most valahogy már nem is vagyok olyan nagyon álmos.

- Értem. Megengeded, hogy visszakísérjelek a szobádba? – kérdezi csendesen, miközben lassan végigméri alakomat, és mellém lép. – De ha inkább egyedül mennél, akkor~

- Örülök a társaságodnak. Szóval, igen. Szeretném, ha visszakísérnél – bólintok aprókat, aztán megteszem az első lépést.

- Köszönöm... – hallom suttogó válaszát, mire csak hátam mögé nézve pirulok el édes mosolyától.

Némán sétálunk el a lépcsőkhöz, NamJoon kissé lemaradva tőlem követi lépteimet, érzem vizslató pillantását a hátamon, olykor még a tarkóm is belebizsereg. Alsó ajkamat harapdálva közelítek a saját szobám felé, a szívem vadul kalapál a bordáim között, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppent szét. Lassan elérünk a célunkhoz, a lépteim egyre nehézkesebbé válnak, mintha béklyókat kötöztek volna a bokáimra.

Amikor visszaértünk a központba, már akkor is bonyolult volt elköszönnöm NamJoontól, de most még inkább annak tűnik. Megállok az ajtóm előtt, és meredten bámulom a falapot. Képtelen vagyok megfogni a kilincset és elköszönni NamJoontól. Nem megy. Nem tudom megtenni, hiába is győzködöm magam az ellenkezőjéről. NamJoon megáll mögöttem, szinte alig van távolság kettőnk között, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa finoman simul a lapockáimhoz, forró sóhajait érzem a nyakamon táncolni.

- Mi a baj, HyeJung-ah? – szólal meg alig hallhatóan.

- Nincs semmi baj. Csak valahogy... – szuszogom. – Valahogy nem tudok bemenni... – sütöm le szemeimet, miközben apránként megfordulok, hogy szembe kerülhessek NamJoonnal. Nem tudom felemelni a fejemet, mert ha megteszem, akkor rögtön elveszem NamJoon csillogó lélektükreiben.

- Nem akarsz rám nézni? – súgja fülemhez hajolva, beleremeg mindenem a dallamosságába.

- Uhm... – dünnyögöm magam elé lehajtott fejjel, s ebben a másodpercben siklanak ujjbegyei államra, majd cirógatják meg bőrömet gyengéden. – NamJoon... – sóhajtok fel, miközben felemelem bal kezemet és tenyeremet mancsára simítom. Végre sikerül összeszednem magam és belenézek mélybarnán tündöklő íriszeibe. – Mindig elvarázsolsz... – pihegem belefeledkezve szembogaraiba.

- Te is éppen ezt teszed velem... – Közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, bordáim között érzem az ő lüktetését. Észrevétlenül vezetem jobb karomat derekára és kapaszkodom meg pólója anyagában, s közben lopva azt figyelem, vajon ki előtt bukhatunk le a másodperc tört része alatt. – Szeretnéd, ha betakargatnálak? – kuncogja fülembe, belevörösödöm az incselkedésébe.

- El tudnád viselni, igaz, Kim NamJoon? – nevetem el magam, alsó ajkamat beharapva várom további reakcióit.

- Melletted vagy éppen veled bármit el tudok viselni. – Játékosan megpiszkálja orrával az orrhegyemet, aztán homlokát az enyémnek támasztja. – Ideje lesz bemenned, HyeJung-ah. Kezd későre járni.

- Nincs kedved... vagyis... nem lenne... szóval... arra... arra gondoltam... hogy... szóval... aludnál... velem... ma...? – hebegem totális képzavarban úszva.

- A legszebb álmom válna valóra, de még túl korai lenne... hidd el. Még nem bízol bennem, annyira, hogy együtt töltsük az éjszakát. – Mélyen a szemembe nézve osztja meg velem gondolatait, arcélemen pihenő ujjbegyei tarkómra csúsznak és tincseim közé vezeti kezét. – Vigyázni akarok rád, HyeJung-ah.

- Épp akkor vigyázol rám a legjobban, mikor mellettem vagy... – rebegtetem pilláimat, a szívem lassan átszakítja a szegycsontomat, annyira dübörög a mellkasomban.

- Ne kísérts, kérlek... HyeJung-ah... kérlek... – súgja ajkaimra hajolva, aztán egyetlen szívdobbanásommal később bezárja a távolságot. Gyengéden simítja száját az enyémre, megkapaszkodom másik kezemmel is a derekában és még közelebb húzódom hozzá. Fogaival érzékien harapdálja alsó ajkamat, aztán a felsővel cselekszik hasonlóképpen, s végül megérzem vörös izmát átcsúszni a számba, hogy vad csatába hívva váltsunk egy hosszú-fékevesztett csókot. – HyeJung-ah... – zihálja ajkaink közé, a hátam az ajtónak nyomódik, és NamJoon testével ejt csapdába. Nyakára kulcsolom végtagjaimat és magamhoz szorítom, hogy mindenemmel érezhessem a szenvedélyét. – Várj... HyeJung-ah... várj... egy kicsit... nem szabad... nem szabad túllőnöm a célon... várj...

- NamJoon... – csókolom meg kilátszódó kulcscsontját, ahogy uralma alá vesz az iránta érzett vágy. – Töltsd velem az éjszakát... – szorítom fogaim közé telt alsó ajkát, és szemébe nézek.

- HyeJung... délelőtt a raktárban letámadtalak, és azzal együtt megijesztettelek. – Felsóhajt, aztán megint arcomra vezeti tenyerét és úgy folytatja tovább eszmefuttatását. – Nem akarlak elveszíteni azzal, HyeJung, hogy meggondolatlanul cselekszem.

- Nem fogsz elveszíteni...

- Most ezt mondod. De mi van, ha megint letámadlak és újra megijesztelek? – Hangja megremeg egy másodpercre, majd könnyeit leplezve kapja el rólam tekintetét.

- Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, hogy menni fog? – idézem fel mosolyogva az étteremben elhangzott szavait, mire felemeli a fejét és megint összefonódik a pillantásunk.

- HyeJung... – Megrázza fejét széles görbülettel ajkain, és kicsit hátrál tőlem. – Biztos, hogy ezt szeretnéd? – teszi fel csendesen.

- Aludj ma velem... kérlek...

- Rendben – bólint egy parányit, majd elveszi kezeit testemről. – Visszamegyek a szobámba, és mikor már mindenki visszavonult a hálókörletébe, akkor ideosonok hozzád.

- Miért tennél ilyet?

- HyeJung? Nem értelek – pislog rám tágra nyílt szemekkel.

- Nálam is letusolhatsz... – javaslom némiképp vöröslő arccal, és ezt a zavart hamar észreveszi NamJoon is. – Mármint... hogy... arra gondoltam, hogy szóval...

- Szépséges földre szállt angyalom... – Csókkal zárja szédítő bókját, a térdeim is beleremegnek a mámorba, ami árad az egész lényéből. – Gyönyörű szép... – hint újabb csókot a számra, aztán elhúzódva tőlem még egyszer a szemembe néz.

Nem reagálok, csak megkeresem a kilincset, amit egy gyors mozdulattal lenyomok és már húzom is be magam után a lakrészembe. Gyermeki vigyor telepszik ajkaira, ahogy elfordítom a kulcsot a zárban és vonszolni kezdem a nappaliba. Egy másodpercre megrökönyödök a gyorsaságomon, talán tényleg lassítanom kellene picit a tempón. Megállok a kanapéhoz érve, és egy fordulat múltán már NamJoonnal állok szemben.

- Van kedved megnézni egy filmet együtt? Esetleg vacsorázhatnánk is előtte. Mit szólsz hozzá? – tördelem az ujjaimat reménykedőn, mire apránként közelebb lépdel hozzám.

- Mindegyik ellenállhatatlan ajánlat. De csak akkor, ha én főzhetek neked.

- Te tudsz főzni? – nézek rá teljes döbbenetben úszva, alig tudok hinni a saját füleimnek.

- Van néhány dolog, amit még nem tudsz rólam... – kacsintással toldja meg válaszát, és már indul is a konyha felé, hogy elkápráztathasson.

- Nincs túl sok dolog a hűtőmben... – mormolom kissé csalódottan, nem jutottam el odáig, hogy feltöltsem a készleteimet.

- Ne aggódj, HyeJung-ah. Feltalálom magam. Tudod, mit? – nyitja ki a hűtőszekrény ajtaját, és máris nekilát a vacsora elkészítésének.

- Na, mit? Mi jutott eszedbe? – kíváncsiskodom.

- Ha már én készítem a vacsorát, addig te kiválaszthatnád a filmet, amit megnézünk.

- Mindegy, mit választok?

- Rád bízom.

Ahogy nekilát a finomság elkészítésének, én már azon agyalok, hogy mi lenne a legjobb választás egy filmhez. A romantikus mozi alatt össze lehet bújni, ugyanakkor egy horror még jobb mód, hogy közelebb bújjak NamJoonhoz, ő pedig védelmezően átöleljen. Talán nincs is kedve a romantikához, inkább valami izgalmasabbra vágyik. NamJoon elkészül a vacsorával, mire én dűlőre jutok a házi mozit illetően, és már a tálcával a kezében sétál a heverőhöz.

- Na? Kitaláltad, hogy mit nézzünk meg? – ül mellém szorosan, miután az asztalkára teszi a gőzölgő finomságot.

- Nem baj, ha kicsit félelmetes? – kérdezem félénken.

- Épp ellenkezőleg. Legalább akkor van rá okom, hogy szorosan magamhoz öleljelek. – Ezzel már át is veti jobbját a vállamon és mellkasára von, míg másik karját derekamra csúsztatja.

- Mi finomat készítettél? – szimatolok az illat után, NamJoon pedig elneveti magát.

- Tényleg nem volt túl sok minden a hűtődben, de azért sikerült összeütnöm valamit. Egy kis zöldséges tészta.

- Imádom... – felelem mosolyogva.

- Előbb együnk és aztán mozizzunk, vagy filmezés közben fogyasszuk el a vacsorát?

- Túlságosan ínycsiklandozó az illata, amitől nagyon megéheztem, úgyhogy én inkább előbb ennék belőle! – vágom rá sietve, majd már nyúlok is az egyik tálért és az evőeszközért.

- Óvatosan, mert forró lehet – súgja fülembe, majd egy puszival leszek gazdagabb, amit arccsontomra ad.

Ahogy arra kért, vigyázva emelem a számhoz az ínycsiklandó ételt és ízlelem is meg azonnal, ahogy nyelvemhez ér zamata. NamJoon jól titkolta idáig, hogy mennyire kitűnő szakács, s ezt szinte minden egyes falat lenyelésekor tudomására is hozom. Szinte belapátolom az egész tányér zöldséges tésztát, de NamJoon még mindig nem nyúlt a saját adagjához. Kérdőn pislogok rá, miközben az utolsó falatot majszolgatom.

- Mi az? – dünnyögöm két harapás között. – Te nem eszel, NamJoon? – kérdezem.

- Nem vagyok éhes... – suttogja halkan, tekintetével hol az enyémet fürkészi, hol pedig ajkaimat mustrálja.

- Nem azt mondtad, hogy vacsorázni szeretnél? – rebegtetem hosszú pilláimat értetlenül, miközben végre letuszkolom nyelőcsövemen a megrágott tésztát.

- Ezt mondtam, ez igaz, de ahogy néztelek, miközben elfogyasztod az összedobott zöldséges tésztát, valahogy megfeledkeztem az éhségemről.

- NamJoon? Nem értelek... – hebegem.

- HyeJung...

Ezzel kiveszi a kezemből az evőeszközt és a tányért, amit az asztalra tesz, majd picit helyezkedve mellettem mélyen a szemembe néz. Felemeli bal kezét és fülem mögé simít néhány kósza tincset, de nem engedi vissza tagját combjára, arcélemen pihenteti meg puha tenyerét. Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy megérzem forróságát, szinte máris mindenem beleremeg az érintésébe. Remegve emelem fel jobb kezemet és csúsztatom azt NamJoon méretes mancsára. Elmosolyodik halványan, miközben kissé oldalra biccenti a fejét és nem szakítja meg a szemkontaktust. Némán nézünk egymásra, képtelen vagyok megszólalni, hiába cikázik fejemben száz gondolat, ám végül NamJoon az, aki megtöri a csendet.

- Varázslatos nő vagy, HyeJung... – kezd bele halkan, mire nagyot nyelek az újabb bók hallatán, hiába mondott már hasonlóakat, ez a megjegyzés most másként hat rám. – Folyton az jár a fejemben, amiről az étteremben beszélgettünk. – Nem tudom pontosan, mire céloz, csak meredten bámulok NamJoonra. – Arról a bizonyos társról és a gyerekekről. Tudom, félsz attól, hogy ha családalapításra kerülne sor, akkor rettegnél, mert nem tudsz teherbe esni, de HyeJung-ah. Én. Itt és most fogadom, hogy ha veled maradhatok az életem utolsó pillanatáig, akkor mindent megteszek azért, hogy édesanyává tegyelek. Egész hátralévő életemben azért fogok küzdeni, hogy boldog és szerető édesanyává válhass. Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek. Szeretlek, HyeJung...

- Nam... Joon... – Könnyek szöknek a szemembe, képtelen vagyok megszólalni a mesés monológja hallatán, egy álomba csöppentem és a mámor tengerében lubickolok ezekben a pillanatokban.

- Engedd, hogy szeresselek. Szeretni kívánlak, HyeJung. – Ezzel megszünteti ajkaink között a távolságot, gyengédséggel és egyben vággyal telve csókolja meg számat.

Mindkét karomat a nyakára fonom és közelebb húzom magamhoz, hogy mellkasommal az övéhez feszülhessek. Érzéki mozdulatokkal harapdálja ajkaimat, aztán ugyanazzal a lágysággal tolja át nyelvét, hogy édes csatát vívhassanak vörös izmaink. Megrészegít minden pillanatban, egyre hevesebben dübörög a szívem a bordáim között, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét, s az ölem is felforrósodik. Más... egészen más ez az érzés, mint amit a raktárban éltem át. Ott is vágytam rá, de most valahogy mégis máshogy hat rám minden mozzanata.

Apránként hevül fel minden érzékszervem, újfent az ölében találom magam, a felsőm lassacskán csúszik lejjebb bal vállamon, és siklik feljebb a derekamnál. Ujjaimat bársonyos tincsei közé fúrom és megragadom őket, hogy még jobban ajkaimra vonhassam. Vad csókpárbajt vívunk, NamJoon a kanapé háttámlájának dőlve cirógat egyre merészebben. Csupán néhány pillanatra szakítjuk el a heves csókot, de akkor is nyakamat ostromolja vagy éppen kulcscsontomnál kalandozik fogaival és nyelvével egyaránt. Egy elfojtott nyögés szakad fel belőlem.

Kapkodva rántom le magamról a felsőmet, aztán már hajolok is vissza NamJoonhoz, hogy újra érezhessem telt ajakpárját, melyekből folyton árad a szenvedély. Újabb és újabb mormogás hagyja el száját, megbizsergetve minden porcikámat. Megkapaszkodik derekamban, ujjait a bőrömbe mélyeszti, felnyüszítek az érzéstől.

- HyeJung... várj... – zihálja ajkaink közé, mikor sikerül elszakadnunk egymástól. – Várj... várj egy kicsit... meg kell... muszáj... HyeJung-ah... – értelmetlenül törnek fel belőle a szavak, ahogy vállgödrömbe hajtja fejét és bőrömre sóhajtozza gondolatait. – Még nem tökéletes a pillanat... még várnom kell ezzel... hidd el, HyeJung...

- Ha a tökéleteset kergetjük, akkor csak állandóan futunk a lehetőségeink után. Éljünk... élvezzük a pillanatot, NamJoon.

- Mi lesz, ha nem tudok megállni, viszont te szeretnéd? – emeli meg fejét vállamból és rám vezeti kissé ködös pillantását. – Amikor késő lesz visszafordulni. Mi lesz akkor?

- Bízom benned, NamJoon... – kikerekednek szemei a válaszom hallatán, úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki megkapta élete legszebb ajándékát karácsonyra, és nem tud hinni a saját szemének sem. – Komolyan mondtam... tudom, hogy meg tudunk állni, ha szükség van rá.

- Akkor ezzel arra szeretnél célozni, hogy velem alszol a kanapén? – Kaján vigyor telepszik arcára, ösztönösen harapom be alsó ajkamat a görbület láttán.

- Nem lenne kényelmesebb a hálóban, az ágyban? Ott nagyobb a hely és szélesebb a matrac is – jegyzem meg még mindig vigyorogva.

- Ha túl sok a hely, akkor nehezebb összebújni. Viszont a keskeny kanapé adja az ölelkezést. – Kacsintással toldja meg reakcióját, s el kell ismernem, hogy igaza van, így már érvelek is tovább.

- Szerintem a nagyobb helyen is meg tudjuk oldani az összebújást – simulok hozzá lassan, aztán már szorít is magához.

- Igen, úgy látom én is, hogy ez nem okoz gondot – neveti el magát gyermekien, és folytatja is tovább. – Megnézzük a filmet? – dönti oldalra a fejét, én pedig bólintok válaszul, miközben visszaveszem a pólómat és mellé huppanok egy gyors mozdulattal, végül NamJoon átveti karját a vállamon és mellkasára von.

Szinte teljesen elveszem NamJoon ölelésében, míg jobb karom bal combján pihen és egy-egy félelmetesebb jelenetnél bőrébe mélyesztem körmeimet, addig bal kezem ujjai ragaszkodóan kapaszkodnak jobb ujjperceibe, s alkalmanként erősebben megszorítom őket. Míg én rettegek ettől a filmtől, addig NamJoon mosolyogva nézi a képernyőt és nyugodtan lélegzik mellettem. Talán a múltjából adódóan hozzászokott az effajta pillanatokhoz, és csak én vagyok az, akit mélyebben megérint egy veszélyesebb képkocka. A film végén NamJoon nem enged el azonnal, mozdulatlanul ül mellettem és várja, hogy én húzódjak el elsőként.

-  Szeretnél te tusolni először? – kérdezem, ahogy megemelem fejemet mellkasáról és ránézek.