Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 8. Egyezség

- Töltsd velem a ma éjszakát, kérlek... – Intézem NamJoonhoz halk szavaimat, aki hosszas vívódás után végül beleegyezik a kérésembe.

- Ha nem bírok magammal, akkor idekint alszom a kanapén – szólal meg alig hallhatóan, válaszul csak mosolyogva a fejemet rázom, ám NamJoon eltökéltebb, mint azt én sejteni vélem. – Komolyan mondtam, HyeJung-ah.

- Mi lesz akkor, ha esetleg én nem bírom türtőztetni magam? Ha én vagyok az, aki akarja. Akkor mi lesz? – pislogok parányikat.

- Akkor is idekint alszom a kanapén...

- Mi van, ha nem akarom, hogy magamra hagyj? – faggatom továbbra is, a szívem hevesen dübörög a mellkasomban. – NamJoon... én tényleg szeretném neked megadni azt az esélyt, amiről a kávézóban beszéltünk. Megpróbálni veled.

- Ezért nem is lehetek elég hálás neked. – Jobb kezét arcomra csúsztatja, mélyen a szemembe nézve folytatja tovább higgadt érvelését. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem a legféltettebb titkodat, és azt, hogy közelebb engedtél a szívedhez. – Bal tenyerét óvatos mozdulattal vezeti mellkasomra, épp csak hozzáér ujjbegyeivel bőrömhöz, de engem mégis felperzsel ez a gyengéd érintés. – Szeretném veled tölteni a hátralévő életem minden éjszakáját, más vágyam sincs, de tudom, hogy várnom kell még rád. Várni, hogy megbízz bennem. Várni, hogy itt is bízz bennem. – Teljesen bal mellemre simítja kezét, a szívem veszettül kalapál a bordáim között, s ettől halvány mosoly kerekedik telt ajakpárjára. – Varázslatos ritmus... – pihegi, miközben közelebb hajol arcomhoz, és egy hosszú érzéki csókba hív.

- NamJoon... – motyogom nevét érthetetlenül puha ajakpárjára.

Mindkét kezével közre fogja arcomat és úgy mélyíti tovább a gyengéd csókot. A negédes mámor lassanként folyik végig a testemben, élettel töltve meg minden érzékszervemet, vágyat ébresztve minden porcikámban. Akár a tavaszi eső hajnalban, hogy a virágok felébredve az első napsugarakkal együtt színpompázzanak. Megkapaszkodom a nyakában, leküzdöm a távolságot testeink között. Elveszem NamJoon varázsában, és már azon kapom magam, hogy hátára döntöm NamJoont, és fölé magasodom.

A csókunkba sóhajt búgó hangján, végigfut a hátamon a pillanatnyi szenvedély érzése, ahogy ujjbegyei kalandozni kezdenek testemen. Lábaimmal közre fogom NamJoon combjait, mellkasomat az övéhez nyomom, körmeimmel egyre többször karcolom végig feszes hasfalát. Megremeg az érintésem pillanatában. Nyelveink fékevesztett tangót lejtenek egymással, a melltartóm pántjai észrevétlenül siklanak le vállaimról, épp csak tartja még valami az anyagot, NamJoon pólója után matatva görgetem feljebb a matériát, újfent egy elfojtott nyögés szakad fel belőle.

- HyeJung-ah... – dünnyögi nevemet ajkaink közé, aztán elszakadva tőlem, nyakam felső ívét veszi lágy ostrom alá. – HyeJung... várj... meg kell... muszáj... meg kell állnom... – fújtat kissé bőrömre.

- Tudom... – zihálom fülébe, ösztönösen szorítom fogaim közé fülcimpáját és harapok rá kissé. – Tudom, NamJoon... tudom... de...

- Cssh, HyeJung-ah... – puszilja meg orrhegyemet, aztán homlokával megtámasztja az enyémet, ahogy mindig szokta. – Hidd el, hogy nekem sem könnyű. Nem tudok neked olyan egyszerűen ellenállni. Megőrülök érted... – Bal kezével tincseimbe markol, aztán egy hirtelen mozdulattal ajkaira ránt. Olyan vadsággal csókol meg, hogy beleszédülök az érzésbe. Felperzseli a véremet, az ölem felforrósodik, NamJoon ágyéka is hevesen reagál az elfojtott szenvedélyére. – HyeJung-ah... Hye... Hye... Jung... – mormogja elválásunkkor, majd jobb vállamba mélyeszti kissé fogait, ujjait bőrömbe nyomva húzza őket végig a testemen. Hátra vetett fejjel élvezem NamJoon szenvedélyes kényeztetését, alsó ajkamat harapdálva sodródom az érzéseimmel, csípőmet ringatva fokozom mindkettőnkben az emésztő vágyat. – HyeJung... ne csináld... állíts... állíts meg... kérlek... – A fenekembe markolva szorít rajtam egyet, ahogy megmozdul alattam, felnyögök az érzéstől. – Állíts meg... kérlek... HyeJung-ah... – Orrát nyakszirtembe fúrja, kapaszkodik és nagyokat fújtat, ahogy megpróbál valóban úrrá lenni az irántam érzett vágyán.

- NamJoon... – zihálom önkívületlenül. – Annyira... NamJoon... tudom, hogy nekem... nekem kell észnél lennem... de... NamJoon... – szuszogom vállgödrébe hajolva megrészegülten, kissé fedetlenné vált kulcscsontja harapásért kiált, minden erőmre szükségem van, hogy visszafogjam magam. – NamJoon...

- Lehet, várnunk kellene még azzal az együtt alvással... – jegyzi meg halkan, majd apró puszikkal kezdi elhalmozni mellkasomat és vállamat.

- NamJoon? – pillázok rá meglepetten, mire megáll ténykedései közepette és rám néz.

- Komolyan mondtam az ebédkor, hogy többet szeretnék tőled. Nem egy futó kalandot, vagy páréjszakás románcot. HyeJung... a második esélyt veled tervezem... – Kikerekednek a szemeim a hallottaktól, hátrébb húzódom tőle picit, ő pedig egy biztos lendülettel felül a kanapén, de az öléből nem enged ki. Átható pillantásokkal fürkészi arcvonásaimat. – Szeretném, ha az első együtt töltött éjszakánk a lehető legtökéletesebb lenne. Tudok várni... hidd el... bármennyire is vágyom rád, türtőztetni fogom magam.

- NamJoon... – mosolyodom el édes vallomásától.

- Mondjuk, be kell vallanom, hogy ezek az édes kis játékok nagyon jól esnek... – vezeti végig jobb kezének mutató ujját arcélemen és nyakszirtemen, aztán melleim között húzza el lágyan ujjbegyét és csípőmön zárja be útját. – Ezt naponta többször is el tudnám viselni... – fűzi hozzá kajánul vigyorogva.

- Javíthatatlan vagy, Kim NamJoon! – nevetem el magam önfeledten, és egy csókkal jutalmazom meg az édes megjegyzését.

- Most megyek... – puszilja meg még egyszer számat, aztán orrhegyemre nyom még egyet és vigyázva lecsúsztat a combjairól. – Holnap újra látlak? – kérdezi, miközben felegyenesedik a pamlagról és igazgatni kezdi nadrágját a kényesebb részeken is.

- Alig várom... – jelentem ki könnyedén, leragad a szemem egy bizonyos ponton, amit NamJoon elégedetten kihasználva hajol le fülemhez.

- A szívem is éppen úgy vágyódik utánad, mint a többi részem... – duruzsolja érzékien, újabb csókot lehel a fülem mögötti részre, aztán az ajtóhoz ballag.

Nagyot sóhajtva dőlök végig a kanapén, ahogy becsukódik a háta mögött az ajtóm, és azonnal hagyom is magam elsodródni a boldogság felhőjén. Mintha csak egy tini lennék, úgy vigyorgok a plafont bámulva, felidézve az iménti eseményeket, s már kalandozom is tovább, hogyan lehetne a legromantikusabb az első együtt töltött esténk. Lassan már a harangok is megszólalnak a fejemben, és mielőtt még elképzelném, ahogy fehér ruhában állok előtte, elhessegetem a fejem körül repkedő pillangókat. Kamaszok nem ábrándoznak ilyenekről, akkor én miért tennék így? Szerencsére a csipogóm hangja kizökkent az álmodozásomból, és sikerül két lábbal érkeznem a földre.

Magamra kapok egy kényelmes farmert és egy pólót, felmarkolom a noteszomat, aztán én is elhagyom a lakrészemet. Eszembe jut JungKook reggeli viselkedése, fogalmam sincs, hogyan tudnám neki a leghatékonyabb segítséget nyújtani, de meg kell küzdenem vele és biztosítanom kell számára is az új esélyt. Bizakodva lépek be a terápiás helyiségbe, és még egyszer a felírt névre nézek. Mivel HanBint hosszú szabadságra engedte Kang igazgató, így a megmaradt pártfogoltjai közül egyet személyemhez rendeltek. A legkönnyebbet, akivel tényleg már csak apróságok vannak hátra.

Egyelőre még egyedül vagyok a falak között, talán ennek a fiatalnak is titok lehet az én kilétem és nem kapkodja el a beszélgetésünket, így ledobva az asztalkára a noteszomat, az ablakhoz tipegek. Ösztönösen pásztázni kezdem a kinti világot, mosolyogva nézem a pártfogoltjainkat, ahogy élvezik a délutáni napsütést, és csak ekkor tűnik fel a kedvenc fánknál JiWon és JungKook párosa.

Szótlanul ugyan, de egymáshoz viszonylag közel ülnek. Mindketten az eget mustrálják, fejüket a fa törzsének támasztva, lábaikat hanyagul keresztbe vetették a füvön, mint ha csak egy kiránduláson vennének részt. Az órámra pillantok. Tudom, hogy van még egy kis idő a kezdésig, de ha most megzavarom ezt a jelenetet, akkor lehet, hogy mindkettőnek csak ártanék a tettemmel. Inkább megvárom, míg az újdonsült pártfogoltam fel nem bukkan a szobában.

Ellépek az ablaktól és az egyetlen íróasztalhoz megyek, amin ott pihennek HanBin hátrahagyott aktái. Megkeresem annak a bizonyos lánynak a dossziéját, és némi ismeretet szedek össze róla. Ahogy lehuppanok a méretes fotelba, összeszorul a gyomrom az olvasottaktól. Ezt a lányt úgy emelték ki a családjából, ahol folyton bántalmazták és megvetették őt. Soha egyetlen szép szó vagy gyengéd érintés nem jutott neki, csak a fájdalom és a sanyarúság. Szinte már könnybe lábad a szemem, mikor HanBin mondatait felfogom, miként beszél magáról ez a lány.

-„Egy utolsó rongy vagyok, ami már portörlésre sem alkalmas. Kukába való. Nem tudok örömet szerezni az anyámnak, hiába vagyok a legidősebb lány és végzem én az összes házimunkát. Apám csak egy koloncot lát bennem, már arra sem vagyok jó, hogy kiélje a piszkos gondolatait velem, hogy ezzel is védhessem a húgaimat és az öcsémet. Bárcsak meg se születtem volna. Semmire nem vagyok jó...” – A számhoz kapom a kezemet, mielőtt még rám törne a sírásom, s ebben a pillanatban mozdul meg az ajtó és tűnik fel egy kissé narancsos buksi, amihez kíváncsian csillogó szempár tartozik. – YeRim, igaz? – nézek fel a paksamétáról, miközben gyorsan becsukom és felkelek a székből. – Gyere csak, gyere bátran... – hívogatom magamhoz barátságosan mosolyogva, és a kényelmes heverőnk felé veszem az irányt.

- Bocsánat, hogy késtem... – süti le szemeit kissé szégyenlősen, mire kinyújtom felé a karomat, hogy hellyel kínálhassam.

- Nincs semmi baj. Gyere csak, YeRim. Ülj le... – bólint válaszul, miközben összeszorított lábakkal és görcsben tartott kezekkel helyezkedik el a pamlag másik végén. – Az én nevem Song HyeJung, én leszek mostantól a pártfogód, legalábbis míg HanBin vissza nem tér az intézménybe.

- Miért ment el? – kérdezi félénken.

- Mit tudsz a többi pártfogoltjáról? – megrázza a fejét tanácstalanul. – Akkor kezdjük az elején... – veszek egy nagy levegőt, YeRim érdeklődve rebegteti hosszú pilláit rám. – Van néhány kicsiny szabály, vagy inkább elv, amit szeretünk betartani mi terapeuták. Megadni a megfelelő érzelmi támaszt mindegyik pártfogoltunk számára, de igyekszünk megtartani a távolságot is. – YeRim kérdőn pislog a hallottakra, így folytatom is tovább hosszas eszmefuttatásomat. – Sajnos vagy nem sajnos, ez nem mindenki esetében sikerül. Mármint megtartani a távolságot. – Hirtelen felrémlik bennem NamJoon arca és a kanapén töltött néhány perc, nagyot kell nyelnem, hogy ne szaladjon el messzire a fantáziám, és persze észérveket is tudjak sorolni. – HanBin és YoonGi nagyon jól megértették egymást, és úgy tűnik, hogy YoonGi hatalmas támaszra lelt a terapeutájában. Az intézmény nem tiltja a szerelmi kapcsolatokat egyik fél részéről sem, főleg ha azok az érzelmek kölcsönösek is. YoonGi beleszeretett HanBinba, de őt sem hagyta hidegen az a habókos fiatal srác. Az igazgató engedélyével elhagyták az intézményt, hogy együtt próbálják meg az életet, de természetesen visszavárjuk HanBint.

- Értem... – biccent egy parányit.

- Remélem, hogy sikerül velem is kialakítanod a bizalmat, csakúgy, mint HanBinnal tetted.

- Igyekezni fogok... – dünnyögi maga elé zavarában.

- Nekem kell jobban igyekeznem. – Megfontoltan csúszok közelebb hozzá, aztán óvatos mozdulattal simítom bal tenyeremet kézfejére és ujjaira szorítok kissé. Rám emeli aggódó szembogarait. – Bár elolvastam az aktádat, szeretném, ha egy picit mesélnél még magadról nekem. Tudom, hogy HanBinnal már jó úton haladtok és azt is, hogy találtatok egy számodra megfelelő állást nem messze az intézménytől. Viszont én szeretnélek téged is meghallgatni.

- A múltról...

- Is. Vagy inkább a jelenről és a jövőképedről – felsóhajt. – Ami az eszedbe jut, vagy szívesen megosztanád velem.

- Az anyám. Az anyám nagyon fáradt volt mindig is a munkája miatt. Esténként a bárban dolgozott, napközben pedig aludt, így rám maradt a házi munka nagy része. A takarítás, mosás, főzés és tanulás a testvéreimmel.

- Az édesapád mivel töltötte a napjait? – teszem fel alig hallhatóan, nem szeretném kizökkenteni a beszédből, de készséggel válaszol.

- Otthon volt és a tévét nézte.

- Bántott téged, YeRim? – kérdezem, és elengedve kezeit, jobb vállára simítom a tenyeremet. – Sokszor bántott téged az apád? – habozva ugyan, de biccent egy aprót. – Minden nap képes volt kezet emelni rád?

- Azt mondta, hogy semmire nem vagyok jó... – szólal meg könnyes hangon, a szívem elszorul a tónustól. – Túl öreg és mocskos vagyok, hogy hozzám érjen.

- YeRim... – elerednek a könnyeim és automatikusan húzom magamhoz a didergő lányt, és fonom át szorosan vékony testét. – Nincs nálad értékesebb a világon, YeRim. Hidd el... higgy nekem. Gyönyörű teremtés vagy, aki felállt a sárból, ahová taszították, és kész kilépni az Életbe, hogy a saját lábára álljon. Itt vagyunk és segítünk neked, hogy ne gondolj úgy magadra, mintha valaki játékszere lennél.

- HanBin is mindig ezt mondta... – motyogja vállamba bújva, mire elmosolyodom.

- Mert ez az igazság, YeRim. Van kedved kimenni kicsit a levegőre és ott beszélgetni tovább? – teszek egy könnyed javaslatot, ő pedig előmerészkedik az oltalmamból és homályos-csillogó szemekkel pislog rám. – Kiülünk valamelyik padra és ott beszélgetünk tovább. Na? Mit szólsz?

- Szabad?

- Miért ne lenne szabad?! – kuncogok halkan. – HanBinnal is voltatok már az udvaron, sőt, úgy tudom, hogy már munkát is találtatok. Igaz?

- De nem kell elölről kezdenem a terápiát?

- Egyáltalán nincs ilyenről szó. Azért naplózunk és dokumentálunk mindent, hogy mikor szükség van rá, tudjuk helyettesíteni a másik kollégát.

- Akkor szabad kimennem? – rebegteti pilláit boldogan.

- Természetesen! Elkísérlek, és odakint mesélhetsz nekem arról a munkáról is. Nagyon kíváncsi lettem. – Mosolyogva állok fel a heverőről és YeRim is hamar követ a cselekedetemben.

Felmarkolom a noteszomat és YeRim aktáját is magamévá teszem, aztán már lépdelek is az ajtóhoz, ahol YeRim ácsingózik izgatottan. Széles vigyorral az arcán lépünk ki a közlekedőre és célozzuk is be a lépcsősort. Már én is vágyom egy kis friss levegőre a szobámban történtek után, jót fog tenni a kinti lét. A délutáni napsütésre lépve egy pillanatra elhomályosul előttem a külvilág, YeRim is összehúzza szemeit a bántó sugarak miatt. Szinte rögvest keresni kezdem tekintetemmel JiWon és JungKook párosát, akik még mindig a fa tövében gubbasztanak és bámulják a fátyolfelhőkkel tarkított égboltot.

Kár lenne megzavarni őket a jelenlétemmel, így nem is szándékozom a közelükbe menni. Inkább csak az egyik messzebbi padon foglalok helyet, YeRim pedig a fűre huppan, kibújik a cipőjéből és meztelen lábfejeit a sűrű zöldbe fúrja. Kislányként kacag fel a csiklandozástól, jó végre egy mosolygós fiatal nőt látni a falakon kívül. Ez a YeRim sokkal jobban tetszik, mint az, aki a terápiás teremben volt.

- Szóval milyen munkát találtatok HanBinnal? – kérdezem néhány perccel később, ahogy YeRim megtámaszkodik tenyereivel a zölden és az eget kezdi kémlelni.

- Egy állatmenhelyen helyezkedtem el – szólal meg kissé lehunyt szemekkel. – Tegnap behoztak hozzánk egy doboz kiscicát, őket vettem a szárnyaim alá és igyekeztem őket a gondjaimba venni.

- Hogy’ ment? Ugye jól vannak a kölykök? – érdeklődöm tovább.

- Az egyikük, egy vörös bundás nincs a legjobb állapotban. Sajnos ő a legkisebb, de a vezető szerint még megerősödhet, ha túléli a ma éjszakát. Remélem, hogy rendbe jön... – sóhajt fel némi aggodalommal telve.

- Míg ti gondozzátok és óvjátok őket, addig rendben lesznek – simítok végig felkarján, mire rám pillant és elmosolyodik. – Mi az? – nézek rá én is halvány görbülettel a számon.

- Te mindenkivel ilyen kedves vagy, HyeJung? Soha nem szokott rossz napod lenni?

- Ami azt illeti, de. Nekem is vannak olykor nagyon rossz napjaim. Néha eszembe jut egy pártfogoltam elvesztése, és akkor bezárkózom a szobámba és mást kérek meg, hogy helyettesítsen. Mi is emberek vagyunk, és rengeteg érzéssel küzdünk minden nap. Én mindenki problémáját a sajátomként kezelem, és ha egy pártfogoltamnak fáj, akkor nekem is fáj.

- Mi történt vele? – suttogja.

- Kivel mi történt? – rázom meg fejemet némiképp értetlenül.

- Azzal a pártfogoltaddal. Akit elveszítettél. Mi történt vele?

- Oh... hogy Ő. Hát... igazából Ő minden nap küzdött a démonaival, rengeteg démon vette őt körül, és mikor kezdtem azt hinni, hogy jobban van, boldognak érzi magát, akkor történt az igazi baj. Úgy érezte... úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Nem bírta tovább a küzdelmeket... kiszállt a végállomás előtt. – Szemeimbe könnyek szöknek, ahogy felidézem annak a Fiúnak az emlékét, még most is elszorul a torkom és a szívem, mikor meghallom a fülemben csörögni a telefonomat az éjszaka közepén. A kórházból hívtak, ahova beszállították Őt az apartmanjából. Már nem tudtak rajta segíteni, és én sem, hiába rohantam fejvesztve a kórházba, hogy mellette legyek. Elkéstem...örökre elkéstem.

- Nagyon sajnálom... – süti le szemeit bűnbánóan, én pedig törölgetni kezdem a könnyeimet, mielőtt még rabul ejtenének.

- Ugyan... erről te nem tehetsz... – erőltetek magamra egy mosolyt, hogy megnyugtathassam vele YeRimet. – Mindannyian azért küzdünk a nap huszonnégy órájában, hogy nektek segítsünk talpra állni. Ám, mikor hírül kapjuk, hogy történt valami az egyik pártfogoltunkkal, akkor egy pillanatra összetörünk. Akkor nekünk is újra fel kell állnunk, hogy folytatni tudhassuk a munkát és mellettetek tudjunk állni. Szóval, igen. Néha nekünk is vannak nehezebb napjaink...

- Lehet, hogy vannak rossz napjaitok, de ti annak ellenére is értünk küzdötök. – Közelebb fészkeli magát a padhoz, és kissé kérlelő szemekkel néz rám. Nem tudom, hogy mit szeretne, így inkább lecsúszok a falécekről és YeRim mellé kuporodok. A fejét a vállamra hajtja, felhúzza a térdeit és átfonja mindkét karját a lábai előtt. – Olyan vagy, mintha mindenki nővére vagy anyukája lennél – jegyzi meg két kuncogás között, átvetem jobbomat a vállán és magamhoz szorítom.

- Ha ezt már most így gondolod, akkor azért máris nagyon hálás vagyok. – Önkéntelenül nyomok egy puszit tincseire, mire összehúzza magát és orrát a nyakamba fúrja kislányosan. – Holnap mész a menhelyre? – Nagyokat bólint válaszul. – Akkor holnap elkísérlek oda, aztán pedig eléd megyek, mikor lejárt a műszakod. Rendben?

- Ühüm... – dünnyögi a nyakamba bújva, majd nagyot szippant a kissé már elmosódott parfümömből. – Finom illatod van, HyeJung. Mint egy fahéjas-gyümölcsös süti, amibe egy kis citromot kevertek.

- Köszönöm a bókot.

- Szívesen...

A hátralévő délután nagy részét így töltjük a fűben kuporogva, YeRim el is szenderedik a vállamon, de nem zavar, ha így biztonságban érzi magát. Ahogy oldalra sandítok, akkor veszem csak észre, hogy JungKook és JiWon még mindig ugyanott kucorog a fánál, akaratlanul akad rajtuk a tekintetem. Az eget bámulják, olykor pedig a lenyugvó nap sugaraiba merülnek. Nem szólnak egymáshoz, csak ülnek a másik mellett, egyszer-egyszer elkapnak egy pillantást a másik féltől, és sietve leplezik a rájuk törő mosolygást. Sejtettem, hogy JungKook hatással lehet JiWonra, de hogy ez még fordítva is igaz legyen? Abban már nem hittem. Így már egészen máshonnan kell megközelítenem JungKookot és a gyógyulásának lehetőségeit.