2016. október 20., csütörtök

KILENCEZER *-*



Már megint itt vagyok... már megint egy ilyen poszttal, de sajnos nem tudok mit tenni, mert Ti „kényszerítetek rá”... <3 Tehát.
Újabb kukucskálások, újabb kattintások, újabb mérföldkő. Nem győzöm számolni ezeket, egyszerűen már képtelen vagyok feldolgozni, ami ezen a blogon zajlik. Ha belegondolok, hogy miért is hoztam létre ezt alig egy évvel ezelőtt, egyáltalán mi volt az első pillanat, amikor arra adtam a fejemet, hogy én kipróbálom magam az írásban, csak pislogni vagyok képes. Köszönöm! Százszor, ezerszer leírhatnám akár, de akkor is kevésnek érezném. Talán maximalista lennék...?
Ezúttal is hálás vagyok mindenkinek, aki megtisztelt a Jelenlétével, a Visszatérőknek és Bárkinek, aki csak idetévedt. Tényleg köszönöm Nektek! Azonban most sem tudok elmenni szó nélkül az én imádott Angyalaim mellett, akik mint mindig, úgy most is az éltető erőt biztosítják a számomra. Legyen miért még felkelnem vagy éppen leütnöm egyetlen betűt is, hogy mosolyt csaljak az arcukra. De talán a leginkább azért, hogy megtaláljam azt, amiért érdemes lélegeznem. Köszönöm Nektek... ha kívánhatnék egyet magamnak, akkor azt kívánnám, hogy mindig legyetek nekem és mellettem... Szeretlek Titeket, talán el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire.
Ennyit az ömlengésről... xD Köszönöm még egyszer Mindenkinek! Egyszer remélem, hogy lesz alkalmam majd jobban is meghálálni Mindenkinek, aki idetévedt valahogyan! Azonban sajnos van némi rossz hírem, vagyis... Úgy alakult, hogy picit sűrűbbek lesznek a napjaim, illetve még más egyéb dolog is közbejött, ami kissé megnehezíti majd az Álmodozást, így lassabban fognak érkezni a részek az Álmokhoz, de befejezetlenül egyiket sem fogom hagyni! Ezt megígérem... mindegyiknek pont fog kerülni a végére, viszont erre lehet, hogy a megszokottnál többet kell várnotok majd. Sajnálom, de tényleg minden erőmmel azon leszek, hogy amikor csak az időm engedi, akkor meglepjelek Titeket a folytatásokkal vagy éppen egy OS-sel.
Kéréseket most is szívesen fogadok, csak ehhez még nagyobb türelemre lesz szüksége az Álomkérőnek, de igyekszem majd prioritásként kezelni ezeket!
Köszönöm még egyszer! <3 Sokat jelentetek nekem, többet, mint azt gondolnátok...

* 대단히 감사합니다 * ^-^
언니

2016. október 4., kedd

Egy Sógun Szerelme (SHINee TaeMin) 2/3.

Atsu csendesen figyelte, ahogy fiatal Szerelme lassanként elfogyasztja az ízletes ebédjét, majd a kiürült serleget és tányért nyugtázva közelebb lépdelt az asztalhoz, illedelmesen meghajolt az Ifjú előtt és a fémtálcára helyezte az evőeszközöket. A Sógun elégedetten szuszogva nézte, ahogy Atsu elpakolja előle az étkezés maradványait, aztán újfent meghajlással köszöntötte a Fiatal Férfit.

- Tehetek még valamit, Takeru-sama? – kérdezte halkan, miközben a tálcát méricskélte kezei között.
- Olvasnál nekem, Atsu? – emelkedett fel székéből, majd betolva azt, az előtér felé indult, hogy kilépve szobájából, az átriumban várja meg az ágyast.
- Mit szeretne hallani, Takeru-sama? – fordult az Ifjú után.
- Amit mindig mesélsz nekem, Atsu. Azt szeretném ezúttal is – ezzel az aranyszín vaspántra fogott, majd el is tűnt a hatalmas térelválasztó mögött.

A magára maradt ágyas mélyet sóhajtott. Bármennyire is szeretett a Fiatal Hadvezér kedvében járni, azt a bizonyos mesét nem szerette felolvasni. Inkább esett volna a választása a történelmi írásokra, sikeres hadjáratok elmesélésére, esetleg más népek meséit felidézni, csak azt az egyet ne kelljen. Atsu nem szerette azt a történetet, mert tudta, hogy minden szava a valóságot takarja.
Atsu pontosan tudta, hogy létezik a mesében említett hercegnő, ahogyan létezik annak fiatal katonaszerelme és az ősi ellenség is. A mesében a hercegnő és a katona soha nem lehetnek egy pár, mert a lányt még születése előtt odaígérték egy másik férfinek. Miután pedig nem teljesülhetett be Őszinte Szerelmük, így mindketten választották a halált, mintsem egymás nélkül kelljen tovább lélegezniük. Ahogy a hercegnő halálhíre eljutott a katonához, tudta, elérkezett az idő, hogy magával is végezzen. Ám mielőtt ezt megtette volna, megkereste ősi ellenségét és álmában ontotta vérét, végül saját magát is megfosztotta a léttől, hogy az Égben újfent találkozzon Hercegnőjével és az Öröklétig egymáséi lehessenek.
Az ágyas még egy nagy levegőt vett, majd megszorította a tálcát és sietve távozott a Sógun rezidenciájáról, aztán pedig iparkodott is vissza, hogy eleget tegyen korábbi kérésének. A Fiatal Férfit az átrium eldugottabb részén találta, a zöldellő fákkal és fenyvessel körbeölelt pihenőhelyen. A férfi mélyen gondolataiba merülve üldögélt kényelmes hintájában, tenyerei térdein pihentek, szája rögvest boldog mosolyra húzódott, mikor egy távoli szellő magával hozta Atsu gyümölcsös illatát, majd kisvártatva meg is látta őt közeledni.
Atsu megfontoltan lépdelt a Sógunhoz; jobb kezében egy piciny, megkopott, vörös bőrkötésű könyvecskét szorongatott, bal kezével pedig kimonójának szélét húzta feljebb, hogy léptei során elkerülje az esést. A hintához érve újfent megdőlt a Hadvezér előtt, majd elvett egy párnát mellőle és a puha fűre dobta. Térdeire ereszkedett, kibújt cipellőjéből, majd keresztbe fonta lábait, a könyvet pedig hosszú combjaira fektette. A Sógunra emelte csillogó szempárját, mely azonnal viszonzásra lelt, hasonlóan fénylő lélektükrökkel találta magát szemben.

- Olvass nekem, Atsu – kérte mélyen az ágyas szemébe nézve, majd jobb kézfejével gyengéden megcirógatta puha arcát és ismét térdeire tette tenyerét.
- Igen, Takeru-sama – bólintott beleegyezvén.

Atsu két keze közé fogta a kötetet, egy pillanatra felemelte, mellkasához szorította, aztán megint combjaira helyezte. Lassan kinyitotta a könyvet, vigyázva fogta ujjbegyei közé a viseltes lapokat, nehogy bármelyiknek is baja essen, majd a megfelelő oldalhoz érve rásimította ujjait a lapra, megint megemelte fejét és a Sógunra nézett.
A kéklő írisz még mindig ragyogva figyelte a lány vonásait, teljesen megbabonázta őt angyali külleme és még angyalibb hangja. Mosolyogva fürkészte Atsu arcát, pillantását és ajkainak mozgását. Egyszer-egyszer elkalandozott a dübörgő mellkason, melyet elrejtett kimonójával, ám kulcscsontjait szolidan láttatni hagyta; a lüktető torokívén, ahogy a hangokat formálta; bársonyos kezein, melyek a nyitott olvasnivalón pihentek. Ahogyan belefeledkezett Atsu mélybarna szembogarába is, ami egy szívdobbanásnyi időre sem szakította meg vele a szemkontaktust. Az ágyasnak nem volt szüksége, hogy a könyvből olvassa fel a benne rejlő sorokat, ugyanis tökéletesen felidézte magában a szerelmes mesét.


Miután Atsu végzett a felolvasással, finoman becsukta a könyvet, tenyereit újra a kopott borítóra simította, végül lehajtotta fejét és türelmesen várta a Sógun reakcióját. A Fiatal Férfi megemelkedett a hintából, gyengéden végigsimított az előtte térdelő ágyas arcélén, majd az egyetlen vörösrózsát hajtó bokorhoz ballagott. Vigyázva letépett egy még bimbót ontó szálat, orrához emelte, parányit szippantott illatából, majd visszasétált szeretőjéhez.
Atsuhoz érve bal kezét az ágyas vállán pihentette meg, jobb kezének ujjai között a rózsaszálat szorongatta. Végigsimított Atsu vállgödrén, majd ismét arcélén vezette végig ujjbegyeit, hüvelykujjával megcirógatta résnyire tárt ajkait, végül füle mögé tűrt néhány kósza tincset és fürtjei közé fűzte a virágot. Atsu önkéntelenül mosolyodott el az újabb ajándéktól, hálásan meghajolt a Sógun lába előtt, majd lassan felegyenesedett.

- Köszönöm, Takeru-sama – szólalt meg halkan.
- Visszakísérsz, Atsu? – súgta rózsával ékesített fülébe, majd gyengéden végigsimított gerince ívén.
- Biztosan szeretné, Takeru-sama? – a zöld pázsitot szemlélte kérdése közben, tekintetét nem emelte a Hadvezérre már csak illendőségből sem.
- Kísérj vissza a szobámba, Atsu! – felelt magabiztosan, majd kinyújtotta bal karját és a palota irányába mutatott.
- Ahogy kívánja, Takeru-sama! – dőlt meg udvariasan, majd perdült egyet tengelye körül és a Sógun mögé lépett.
- Mellettem gyere, Atsu – csúsztatta jobb karját a lány vékony derekára és maga mellé vonta. – Szeretem a közelséged. Megnyugtat.
- Igen, Takeru-sama! – bólintott.
- Atsu? – sandított az ágyasra, miközben megtették együtt az első lépéseket az épület felé.
- Igen, Takeru-sama?
- Ha nem lennék nemes ember, csak egy egyszerű földműves például, akkor is szeretnél engem?
- Miért kérdez ilyet, Takeru-sama? – torpant meg egy pillanatra az ágyas, majd a Fiatal Férfire nézett. – Talán nem érzi eléggé, hogy szeretném?
- Nem, Atsu – fogta két keze közé az arcát, majd homlokát illette parányi csókkal. – Egyszerűen szeretném tudni, hogy ha más lennék, akkor is szeretnél-e. Szeretnél?
- Nem a rangja miatt szerettem Takeru-samába. Tudom, hogy én csak egy ágyas vagyok, egy szerető, de képtelen lennék nem szeretni, így vállalom minden bűnömet az Ég előtt, de szeretem Takeru-samát. Az életemnél is jobban.
- Köszönöm, Atsu – lágy csókot hintett a lány ajkaira, majd újra átkulcsolta jobb karjával a derekát és tovább haladtak.

Atsu egészen a lakrészéig kísérte az Ifjú Sógunt, az ajtóhoz érve illedelmesen elköszönt a Hadvezértől, majd pihenőidőt kért addig, míg a Fiatal Férfi az Idős Sógunnal vitatja meg teendőit és további követelményeket állít fel vele szemben.
Az ágyas szótlanul vonult vissza szerény hajlékába, levetette díszes kimonóját, majd az asztalka lábánál hagyottba bújt. Kivette tincseiből a rózsaszálat, megszagolta, aztán végigfeküdt kicsiny matracán. Bal karját feje alá csúsztatta, jobb kezével az orrához tartotta a virágot, és annak illatába merülve hunyta le szemeit. Atsu hosszú idő óta először álmot látott. Különleges álom borult elméjére.
Az ágyas körül tűz lobbant, majd hirtelen kialudt és minden narancssárgán izzott előtte. A lány érezte, hogy a hely nem lehet más, csakis az Alvilág. Egy különös alak rajzolódott ki előtte, ahogy a távolabbi, lassú táncot lejtő lángcsóvákat figyelte. Az Alak Atsura meredt. Bénító és könyörtelen pillantással. Szeretett Sógunával ellentétben ennek a Jelenségnek éjsötét szempárja volt, ami folyton felmérte a lány testét, azonban mégis kísértetiesen hasonlított a Fiatal Hadvezérre.
Fekete ruházata tökéletesen visszaadta tekintetét, az ágyasnak nem volt tovább kétsége: egy Démonnal néz farkasszemet. Egy Démonnal, aki egyfolytában ugyanazt a néhány szót ismételgette a lány arcát mustrálva. Forró lávafolyam közepén állt az Alvilági Lény, engedelmességre kényszerítette a rémült ágyast, reszkető térdei megadták magukat a Démonnak. Térdre rogyott. Noha teste tele volt félelmével, Atsu semmi jelét nem mutatta rémületének. Nem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, szíve mélyén érezte, hogy a mindig felidézett mese, ami a Hercegnőről szólt, most válik csak igazán valóra. Erősnek kellett lennie, hogy kitartson Igaz Szerelme mellett.

- Elérkezett az Idő – visszhangzottak a szavak fülében. – Az enyém vagy! – Atsu tetőtől talpig leizzadva riadt fel rémálmából az utolsó kiáltás után, testét tapogatta, majd a szekrénykéhez araszolt, elővette féltve őrzött tőrjét, kihámozta a rongyból, majd a tokjától is megszabadította.

Az éles penge ezúttal vörösen izzott...