Egy Sógun Szerelme (SHINee TaeMin) 3/3.

Atsu tetőtől talpig leizzadva riadt fel rémálmából az utolsó kiáltás után, testét tapogatta, majd a kicsiny szekrényéhez araszolt, elővette féltve őrzött tőrjét, kihámozta a rongyból, majd a toktól is megszabadította. Az éles penge ezúttal vörösen izzott.

A következő szívdobbanásakor a penge kihullott az ágyas ujjai közül, ijedten ugrott hátrébb a bútortól, zokogását próbálta visszafojtani, mielőtt még az Onizaki családot felébresztik keserves hangjai. Néhány percig csak bámulta az izzó tőrt, majd szerelmére gondolva erőt vett magán és a nyelénél fogva felkapta a földről a fegyvert. Ám nem csak a penge volt tüzes, hanem a markolat is, parányi égési sérüléseket szerzett a másodperc tört része alatt. Halkan felsikított az érzéstől, mire hirtelen kapta kezét ajkaihoz, hogy több hang ne szökhessen át rajtuk. A tőr pedig újfent a földre esett.

Azonban Atsu mégsem volt elég gyors, ugyanis a folyosón álmatlanul sétálgató fiatal Sógun meghallotta ágyasa kiáltását, így rögvest a lány szobájába rontott. Aggódva futott a gubbasztó szolgához, majd fogott is vállaira és fürkészte arcvonásait. Riadt szempárja rálelt Atsu könnyes tekintetére, ösztönösen húzta közelebb magához, a lány fejét mellkasához préselte és lágyan ringatni kezdte, hogy mielőbb megnyugvásra leljen titkolt szerelme.

- Mi történt, Atsu? – súgta izzadt tincseire, jobb tenyerével hosszan simított végig rajtuk, majd hátán vezette végig gyengédséget árasztó kezét.

- Takeru-sama – szipogta a puha anyagba, miközben még jobban megkapaszkodott a feszes hátban és még inkább belebújt a védelmező testbe.

- Mondd el, kérlek. Mondd el, Atsu – kérlelte csendesen, s közben megállás nélkül simogatta az ágyast.

- Csak egy álom, Takeru-sama. Kérem, ne is törődjön velem – lenyelte a további sós nedvességet és felemelte fejét, hogy a Sógunra nézhessen.

- Nem tudok nem törődni veled, Atsu, így ne is kérj ilyet tőlem – finoman arcára helyezte meleg kezét és ujjbegyeivel megcirógatta a reszkető bőrt.

Az ágyas szeméből akaratlanul indultak útnak az újabb könnycseppek, melyeket az Ifjú sietve törölgetett le, hogy egy se érhessen el a lány álláig. Megértő mosoly kúszott a fiatal Hadvezér telt ajkára, ami fokozatosan talált viszonzásra Atsu által. Hosszú és néma percek teltek el egymás után, semmi nem törhette meg a meghitt pillanatot. Noha, mindketten tudták, hogy minden kettesben töltött másodperc – mely nem a Sógun érdekeit szolgálja –, az Atsu számára bűnnek minősül, ami súlyos következményekkel jár.

Atsu tudta, mikor ágyassá érett, hogy önös érdekből soha nem közeledhet a Hadvezérhez, pusztán csak egy használati tárgy lehet az életében. Minden szabály és parancs ellenére Atsu mégis beleszeretett a fiatal Sógunba, aki idővel nem volt rest viszonozni a lány érzéseit. Hamar belehabarodott az angyali szépségbe és nyílt meg a korábban mindig rideg természet. Atsu megtanította a fiatal Hadvezért, hogyan mutassa ki rejtett érzelmeit, hogyan vállalja fel azokat és mégis hogyan őrizze meg méltóságát, miközben kegyelmet ad egy bűnös léleknek.

- Jobban vagy, Atsu? – törte meg a könnyes némaságot, majd még egy sós csepptől szabadította meg a lány bőrét.

- Igen. Köszönöm, Takeru-sama – bólintott aprót, ám az Ifjú Sógun ujjai Atsu álla alá tévedtek és szelíd erőszakossággal emelte fel a fejét, hogy tekinteteik ismét találkozhassanak.

- Atsu Himeta – szólította teljes nevén kedvesét, s lassan közelebb hajolt a lányhoz, ajkaik között apránként megszüntetve a parányi távolságot. – Többé ne köszönd meg azt, amit érted teszek – súgta reszkető szájára.

- Takeru-sama – kezdett ellenkezésbe, azonban az Ifjú rögtön elcsendesítette őt, mikor ajkait a lányéra nyomta, hogy vágytól fűtött csókban egyesüljenek.

- Figyelj rám, Atsu Himeta – folytatta pillanatnyi elválásukkor, Atsu szembogarai egyszerre csillogtak a boldogságától és minden félelmétől.

- Igen – biccentett.

- Tudom, azt kérdeztem legutóbb, hogy ha nem lennék nemes ember, akkor is belém szerettél-e volna. – Az ágyas ismét parányi fejbillentéssel reagált. – Ha tényleg igaz, amit mondtál – egy lélegzetvételnyi időre elcsuklott hangja, majd bátorságát összeszedve fejezte be gondolatát. – Ha valóban úgy érzel irántam, akkor tégy meg nekem valamit, Atsu Himeta. Egy utolsó dologra akarlak kérni.

- Mit szeretne tőlem, Takeru-sama? Bármit kérhet – fogott ujjaival erősebben az Ifjú köntösére.

A fiatal Sógun mindkét kezét Atsu arcára tette, ujjbegyei félve simogatták a még kissé nedves bőrt, elveszett a mélybarnán tündöklő lélektükörben, végül egyetlen hosszú csókba hívta az ágyast. A föld is beleremegett volna a Szerelembe, amit egymás iránt tápláltak, mindenki más elől rejtegetett érzéseiknek utat engedve feledkeztek bele a másik közelségébe. Atsu hezitálás nélkül tapadt a fiatal Hadvezér telt ajkára és viszonozta minden tudásával a negédes érintést.

- Szökj meg velem, Atsu – zihálta ajkaik közé, mikor megszakították a fékevesztett kényeztetést.

- Takeru-sama? – nyelt egyet döbbenetében, ahogy eljutott tudatáig az Ifjú kérése. – Hogyan? Mi-miért kér ilyet tőlem, Takeru-sama?

- Szökj el velem, Atsu. Szökjünk meg és szeressük egymást szabadon. Ott ahol senki nem ismer. Ahol én nem vagyok nemes ember és te nem vagy a szolgám. Keressünk egy helyet, Atsu, ahol csak mi vagyunk – záporoztak az ágyas felé az Ifjú kérései.

- Takeru-sama, én. Én nem tudom. Én – hebegte zavarodottan.

- Kérlek, Atsu, gyere velem! – fogott a remegő csuklókra és könnyed mozdulattal húzta fel a lányt. – Könyörgöm, Atsu! Senki nem fog rájönni, de itt tovább nem maradhatunk. Szeretni akarlak, de nem bírom tovább titkolni. Mindenkivel tudatni akarom, hogy az enyém vagy, Atsu! Örökre.

Viszont a lány már nem tudott válaszolni a Sógun kérésére. Az ágyként szolgáló matrac lángba borult, fellökve ezzel a szerelmesen ölelkezőket, majd a hevesen táncoló lángcsóvákból lassanként egy alak rajzolódott ki. Míg az ágyas ijedten nézte a lángokat és bújt egyre inkább az oltalmat nyújtó mellkasba, addig a Sógun dühödten figyelte az égő fekhelyet.

- Menj innen, Atsu – szorította magához szerelmét, majd háta mögé parancsolta. – Menekülj!

- Nem! – kiáltott fel könnyes hangon, s a tőr után kezdett kutatni. – Nem hagyom magára Takeru-samát! Soha! – Ezzel a Sógun mellé lépett, majd meglátva a fegyvert, felkapta azt és a tűz felé tartotta.

- Akkor együtt halunk meg, Kedvesem – súgta tincsei közé, majd egy lágy csókot lehelt rájuk.

- Az Öröklétig Takeru-samával maradok – hunyta le szemhéjait, majd erősebben markolt a nyélre.

A tűzcsóvákból kirajzolódó alak vörös szempárja felizzott a hallottaktól, újból feltámadtak a lángok, majd semmivé foszlottak és csak parázs maradt a helyén. A Jelenség fokozatosan megszilárdult, s ekkor elért az ágyashoz a felismerés. Az előző éjjel felbukkanó Démon állt előtte teljes valójában. Ugyanazzal a rideg és könyörtelen tekintettel, mint álmában. Talán még kegyetlenebb volt, mint ahogy arra Atsu emlékezett.

- Itt az idő, Hercegnő! – süvített végig a kicsiny szobán a dühödt visszhang, mely a Démon felől érkezett.

- Takarodj vissza az Alvilágba, vagy ahonnan jöttél! Őt nem viszed magaddal! – kelt a lány védelmére a Sógun, miközben határozottabban fogott az ágyas derekára. – Takarodj, vagy én magam küldelek vissza!

- Lassan a testtel, Hadvezér! – kapott a Sógun felé, aztán egy biztos mozdulattal lökött testén és kijjebb tessékelte a szobából.

- Takeru-sama! – nézett az Ifjú után, ahogy az a földre zuhant eszméletlenül.

- Itt az idő, Hercegnő – szólt újfent az ágyashoz, majd kilépett a kör formájú parázsból és Atsu felé indult. – Teljesítsd be a nekem tett Ígéretedet! Jöjj velem – felemelte bal kezét, nyitott tenyerét a lánynak nyújtotta.

- Nem ígértem semmit! – könnyes hangon törtek fel Atsu szavai, egyszer a még mindig ájult Sógunra nézett, egyszer pedig a Démont figyelte.

- Jöjj, vagy pokollá teszem minden leszármazottad és ősöd túlvilági életét! – utasította engedelemre.

- Nem! – ellenkezett habozás nélkül.

- Legyen, Hercegnő – leengedte a karját, szúrós szempárját a Sógunra vezette. – Akkor elsőként az ő életét veszem el, aztán a Család többi tagjáét. És te ezt mind végignézed, Hercegnő. Talán megjön az eszed, mire mindenkit elpusztítok körülötted!

Ezzel a fiatal Hadvezér teste felemelkedett a földről, aztán a másodperc tört része alatt már a Démon háta mögött lebegett élettelenül. Atsu felsikított halottnak hitt szerelmét látva, újra rámarkolt a kezében szorongatott tőrre, egy szívdobbanással később fordított a pengén és saját testéhez szorította az izzó fegyvert. A hegy átszakította a lenge kimonó anyagát, s fokozatosan fúródott az ágyas gyomrába.

- Soha nem leszek a tiéd! – emelte fel a hangját, haragról és fájdalomról árulkodott minden szava. – Ha megölöd, én akkor is követni fogom őt!

- Ne légy ostoba, Hercegnő! – A Sógun teste forogni kezdett, ahogy a Démon erőteljesebben intézte szavait Atsuhoz. – Mellettem hatalmad lehet, Hercegnő. Jól gondold meg, mit teszel. Ő itt csak egy ember, egy nincstelen. Mégis mit adhatna neked egy ilyen? Én egy egész világot nyújthatok neked, ahol mindenki rettegne tőled és hatalmadban állhat életről vagy halálról dönteni. Képes vagy ezt eldobni ezért? – sandított a háta mögé, ahol még mindig a saját tengelye körül forgott a férfi teste.

Atsu szeméből elfogytak a könnyek a Démon szavait hallva, az utolsó sós nedvességet is lenyelte, kissé hátrahúzta a tőrt testétől, de csakis annyi időre, hogy azt egy biztosabb döféssel mellkasába juttassa. Pontosan a szívét célozta meg, s találta is el a lüktető szervet. Azonban Atsu ajkán egyetlen hang sem távozott. Mosolyogva nézte a meglepett Démont, akinek nem volt uralma a lány érzései felett, s nem tudta arra kényszeríteni, hogy őt szeresse a Sógun helyett.

- Bolond emberi lény – szűrte fogai között, fintorgott még egy utolsót a meggörnyedő lányra, majd még egyszer megpördítette a fiatal Hadvezért a tengelye körül és Atsu mellé hajította.

- Takeru-sama – pihegte elhaló hangon, ahogy összecsuklott az Ifjú mellé.

- Milyen balga egy Hercegnő – jegyezte meg távozása pillanatában a Démon, újfent végigmérte a kuporgó szerelmeseket. – Most végignézi, ahogy elszáll belőled az élet, Hercegnő. Aztán fájdalmában keres magának egy másik könnyűvérűt, hogy feledtesse az emlékedet, és a te áldozatod hasztalanná lesz.

- Megmondtam – nyöszörögte alig hallhatóan a fiatal Hadvezér, miközben életet lehelt tagjaiba és lassan felült. – Ha nem takarodsz el, akkor én magam küldelek vissza az Alvilágba!

A Sógun és az ágyas egymásra nézett. Atsu vonásai, noha kínnal teltek, mégis összeszedte a maradék erejét, az Ifjú a lány remegő kezére csúsztatta bal kezét és együttes erővel húzták ki a testéből a fegyvert. A Démon, bízva saját képességeiben, önelégült vigyorral az arcán fordult teljes testtel a Sógunhoz, széttárta karjait, s míg jobb kezét ökölbe szorította, addig a balban a pattogó szikrákból tűzlabdát formált.

Egyszerre lendültek támadásba, s hajították el fegyvereiket. Atsu elkapta fejét, ahogy a tűzgolyó maradványai a vékony falakra csapódtak; bal kezét arcához emelte, hogy óvja magát, jobbal pedig a vérzést igyekezett csillapítani. A Démon porrá égett, mikor a tőr átszúrta testét; halhatatlansága megtört, ahogy az ágyas sebet ejtett szívén, s az Ifjú Hadvezér megfosztotta a lét esélyétől, mikor feláldozta magát Atsuért.

Ellenben arról egyiküknek sem volt fogalma, hogy a tőr nem csak a Démont pusztítja el. Az ágyas teste görcsbe rándult, miután az Alvilági lény köddé vált, kínkeservesen sikított fel a vérző sebtől. A Sógun ijedten ugrott Atsuhoz, karjaiba vette, fájdalmaival küszködve ölébe húzta a haláltusát vívó szerelmét.

- Atsu – zihálta a lány fülébe szenvedései közepette. – Ne hagyj el, kérlek. Atsu, ne tedd ezt velem, kérlek. Maradj. Maradj velem, Kedvesem – gördült végig az első könnycsepp a Sógun arcán, majd végezte is be az útját a lány fejbúbján.

- Ta-Takeru... sama – pihegte elcsukló hangon.

- Itt vagyok, Kedvesem. Itt vagyok, légy hát te is itt. Velem – még erősebben szorította magához a törékeny testet.

- Mondanom. Mondanom kell valamit. Takeru-sama.

- Cssh. Most ne – puszilta meg zilált tincseit. – Most ne beszélj. Tartogasd az erődet, Kedvesem – nyögött fel még egyszer.

- Tudjuk, hogy ez nem lehetséges, Takeru-sama – sóhajtott még egy mélyet, miközben remegve emelte fel véres kezét és simította ujjait a Sógun könnyáztatta arcára.

- Maradj velem, Hercegnőm, kérlek – lágy csókot lehelt Atsu homlokára, ismételten elfojtott egy nyüszítést. – Maradj.

- Hamarosan találkozunk, Takeru-sama – gyengéd mosolyra húzta ajkát, tekintete rálelt a fiatal Hadvezér pillantására. – Várni fogok. Bármeddig is kell.

- Követlek, Hercegnőm. Bárhová mész, követlek. Nem hagylak el, mert te vagy az én igazi hatalmam. Szeretlek, Atsu Himeta. Örökké.

- Szeretlek – súgta utolsó lélegzetvételével, majd végleg elszállt belőle az élet és élettelenül hullott le a keze a földre.

...s ahogyan azt a fiatal Hadvezér ígérte, követte Hercegnőjét a Túlvilágba, hogy újra egymáséi legyenek az Öröklétig. Szemhéjai elnehezültek, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak a lány vállaiba, ajkai lágyan érintették Atsu ajkait. A mese, melyért mindkét Szerelmes rajongott, teljesült...