Egy
kis lakásnak mindig is megvoltak és meg is vannak az előnyei, ahogyan a
hátrányai is. Előnynek számít például a fenntartási költsége és az, hogy
maximum egy óra alatt palotát lehet varázsolni belőle egy szimpla porszívózással.
Ellenben a hátránya az, hogy egy nagyobb és ezzel együtt kényelmesebb ágy már
nem igen fér el, ha bepréseltünk korábban egy kicsiny kanapét. A helyhiány igen
hátrányos tud lenni olykor. Mint például most is.
Ritkán
ébredek fel fájó háttal, de most valahogy a szokottnál is jobban zsibbad
mindenem. Arról nem beszélve, hogy soha eddig még nem volt ennyire kemény a
matrac. De leesni meg nem szokásom, annyira béna azért nem vagyok. Akkor vajon miért is vagyok én a földön,
meglehetősen hiányos öltözékben? Mellesleg pedig... mégis ki a franc matat a
konyhámban?!
Rémülten
ülök fel a földön, magam köré tekerve a heverőről lerántott paplanomat, majd
megdörzsölve a szemeimet, körbeforgatom a fejemet a hangok forrása után
kutatva. Egyértelműen a konyha felől jönnek a csörömpölések, de ahogy kitisztul
végre a látásom, kis híján hanyatt vágódom a látványtól. A zajokból ítélve
eddig is tudtam, hogy nem magam vagyok, viszont mindenre számítottam, csak erre
nem. Most vagy nagyon bevertem a fejemet,
mikor leestem a pamlagról vagy meghaltam és a Mennyországban vagyok. Vagy
valami egészen más van a háttérben?
-
Mit szeretnél a tojáshoz? Tea? Kávé? Gyümölcslé? – érkezik felém egy halk
kérdészápor, az én szívem pedig veszett lüktetésbe kezd a bordáim között.
-
Öhm – méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, túlságosan is valósághű a
hang dallamossága.
-
Még mindig alszol, Jagiya? – felém fordul, és lágy mosolyra húzza ajkát.
-
To-tojáshoz? Meg. Meg... Jagiya? – pislogok rá balgán, feldolgozhatatlan minden
szava és minden más is, ami hozzá kapcsolódik.
-
Igen, az – kuncogja visszafogottan, majd megint fordul egyet és lehúzza a
tűzhelyről az edényt és ismét velem szemben támasztja meg a pultot. – Csináltam
tojást reggelire. Mit szeretnél inni hozzá, Jagi?
-
JongHyun? – sóhajtok fel nevével, mire ellöki magát a bútortól és lassan hozzám
ballag.
-
Azt hitted, hogy már nem találsz itt reggel? – bal tenyerét arcomra csúsztatja,
miközben leguggol elém, elsimít egy kósza tincset, hogy szabaddá tegye ott is a
bőrömet. – Azt hitted?
-
C-csak. Én csak – hebegem zavarodottan, ahogy elveszek csillogó mélybarna
szempárjában.
-
Miért hagytalak volna magadra egy ilyen éjszaka után, hm? – a lágy mosoly
továbbra is száján pihen, engem is halvány mosolygásra késztet a görbület. –
Akkor tényleg nagyon félreismerhettél.
-
De te mondtad, hogy csak egy kalandot keresel – motyogom felidézve az erdőben
történteket.
-
Akkor és ott azt kellett mondanom, JiHye. Az is a játék része volt. De ez már
nem az – ujjbegyeivel gyengéden megcirógatja az arcomat, majd közelebb hajol és
parányi csókkal illeti a homlokomat. – Ha kell, még ezerszer kérek ezért
bocsánatot tőled. Viszont, ami múlt éjjel történt köztünk, az korántsem játék
volt.
-
A múlt éjjel? – pihegem teljesen belevörösödve az emlékekbe.
-
Ugye nem felejtetted el, hogy mi történt az éjjel? – egy másodpercre rémültté
válik a pillantása, ezzel egyenes arányban pedig az én vörösségem a végletekig
fokozódik.
-
Nem igazán lennék rá képes – sütöm le szemeimet mélységes zavaromban, jobb
kezemmel feljebb húzom magamon a leplet, hogy eltakarjam fedetlen részeimet.
-
Este nem voltál ennyire szemérmes – súgja a fülemhez hajolva, visszafogott
nyüszítés szakad fel belőlem, ahogy végigbizsergeti testemet a hangja. – JiHye –
homlokával nekidől az én homlokomnak, forró lehelete cikázik az arcomon, minden
porcikám beleremeg a közelségébe.
-
Hm? – motyogom csukott szemekkel.
-
Nézz rám – édes hangon kérlel a szemkontaktusra, képtelen vagyok nem teljesíteni
a vágyát, így lassan megemelem szemhéjaimat, hogy tekintetünk találkozhasson. –
Ugye nem gondoltad meg magad az estét illetően?
-
Mármint?
-
Mármint. Amiket mondtunk egymásnak. Ugye nem vonod vissza egyiket sem? –
orrával játékosan megpiszkálja az én orromat, apró csókot hint kiszáradt
ajkaimra.
-
Miért? Miket mondtam neked? – jó lenne, ha tudnám, mire céloz, mert egyelőre
még azt sem tudom elhinni, hogy itt van velem.
-
Megkértél, hogy maradjak itt reggelig, legyek melletted, mikor felébredsz.
Aztán azt is kérted még félálomban, hogy az első hóesést együtt nézzük meg...és
volt még egy dolog, ami elhagyta a csepp szádat.
Villámként
suhan végig minden szava az elmémen, tényleg nagyon megszédíthetett, ha
ilyeneket képes voltam kérni tőle. Vajon mi lehet az a dolog, amire utalni
szeretne? Miket mondtam neki? Mit? Mennyit ittam én az este? Vagy ennyire
elvette a józan eszemet és a mámor habos tengerén úszva rázúdítottam egy
masszív szeretetrohamot?
-
Unnie?! – egyszerre kapjuk a fejünket az ajtó irányába, amikor az váratlanul
kivágódik. – Unnie?! – nyel egy nagyot MiNam, mikor tudatosulnak benne a
látottak. – Ennyire rosszkor jöttem? Azt hiszem, ideje lesz visszaszoknod, hogy
bezárod az ajtót – elmosolyodik a megjegyzése végén.
-
Jagiya? – pillant rám értetlenül lebukásom tárgya, hirtelen azt sem tudom,
mitévő legyek.
-
Öhm. J-JongHyun, bemutatom neked MiNamot, a kisebbik húgomat. MiNam, ő itt
JongHyun. A szomszédom – hadarok el egy gyors bemutatást, mire a szomszédom
felpattan mellőlem és a fiatalabbik húgomhoz ballag.
-
Nagyon örülök, Kim JongHyun! – az asztal mögül lopva figyelem, ahogy újdonsült –
és vélhetőleg már az is marad – barátom bemutatkozik a húgomnak, majd
mosolyogva meghajolnak egymás előtt.
-
Hyung?!
Na, ez hiányzott
még!
Komolyan KiBum is idevergődött a lakásom
elé? Mi van itt ma? Össznépi ismerkedési est vagy mi a bánat?! JongHyun
némileg zavarban vakarja meg a tarkóját, majd átvéve az irányítást, bemutatja a
húgomat és az öccsét egymásnak. Ajaj!
Ez a mozdulat ezúttal mindent elárul. MiNam nem szokott tétovázni, ha
üdvözlésről vagy esetleg kézfogásról van szó. Ám most mégsem tűnik annyira
határozottnak, mint eddig bármikor.
Hallani
már nem hallom, hogy mi zajlik a bejárati ajtónál, viszont JongHyun mosolyából
ítélve elég pozitív lehet. MiNam egyetlen szó nélkül int egyet felém, majd
perdül meg is a tengelye körül és KiBummal együtt távozik a lakásomból. Mélyet
szusszantva hajtja be a térelválasztót a vendégem, aztán a felső reteszt is
ráhúzza, miután elfordította a kulcsot a zárban.
-
Azt hiszem, hogy ma már nem nagyon fog zavarni a húgod – ismételten leguggol
elém egy féloldalas mosolyt villantva rám, majd ahogy lassanként közelebb hajol arcomhoz, úgy nyom vissza fekvő
helyzetbe.
-
Mi lesz a reggelivel? – zihálom ajkaink közé, túlzottan megvadít a közelségével.
-
Később – ezzel megszünteti a maradék távolságot kettőnk között, egyetlen forró
és szerelemmel teli csókban egyesülünk. – Szeretlek, Ha JiHye – sóhajtja másodpercnyi
elválásunkkor, ellenben reagálni sincs időm, mert újra ajkait érzem az
enyémeken kalandozni, amik szüntelen kényeztetésbe kezdtek.
...Szeret.
Szeretem. Érzem. Minden porcikámban érzem, hogy komolyan gondolt mindent az
előző éjjel. Ahogyan én is pontosan tudtam, hogy mit mondok neki. Az együtt
töltött reggelt. A hóesést... és az utolsó szavamat, ami elhagyta a számat,
mikor fejemet a mellkasára hajtottam és varázslatos álomba csöppentem, pedig nem volt más, csak egy Srác a Szomszédból.
Szeretlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése