A szerelem ereje (SHINee TaeMin, Key, JongHyun) - 1. fejezet: Egy új találkozás

A reggeli napfény első sugarai lassanként kúsztak be a halvány barackszínben úszó szobába. A világosbarna szekrényen csillantak meg elsőként, aztán vidám táncot lejtettek a piciny akvárium vízén, élénkpirossá varázsolták a fakó szőnyeget és lágyan megbizsergették az arcomat. Felmelegítették minden porcikámat és úgy éreztem, teljesen feltöltenek energiával.

Ösztönösen nyújtózkodtam végig a keskeny, ám annál hosszabb ágyon, hogy elgémberedett tagjaimba némi életet leheljek. Miután a karjaimat megmozgattam, a lábaimat szerettem volna hasonlóképp felébreszteni, de legnagyobb bánatomra, nem akaródzott egyik ízületem sem engedelmeskedni. Mintha csak két tuskó heverne végig a puha matracon. Meredten bámultam a vékony tagjaimat, s lassacskán útnak is indult az első kóbor könnycsepp az arcomon.

Sietve töröltem le a bőrömről a sós nedvességet, egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem, mikor tudatosult bennem, hol is vagyok valójában. Lassan öt hónapja. Megköszörültem a torkomat, aztán a bal oldalamon álló éjjeli szekrény felé nyúltam, hogy magamhoz vegyek némi folyadékot, amit előző este készített oda az ügyeletes ápoló. Hiába is ellenkeztem volna vele – ahogy azt minden éjjel tettem –, nem szükséges, hogy kiszolgáljon, ki tudok mászni magam is a fekhelyről és át is tudok ülni a járgányként emlegetett tolószékembe.

Persze jóval több ideig tart ezt a mozdulatsort elvégeznem, mintha egy másik személy segítségét kérném, de mindig is utáltam másokat nyüstölni a problémáimmal és nem is szerettem az emberek terhére lenni.

Kósza ábrándozásomból egy óvatos kopogtatás rángatott ki, megdörzsöltem a szemeimet, nehézkesen feljebb tornáztam magam, de mire ez sikerült, addigra már nyílt is a térelválasztó és lépett beljebb a kicsiny helyiségbe az éppen szolgálatban lévő gondozó. Újabb meglepetés ért, amikor szembesültem az ápolóval.

- Szép jó reggelt, Kang kisasszony! – köszöntött barátságos mosollyal a fiatal férfi, majd lassan az ablakhoz lépdelt és két biztos rántással széttárta a sötétítő függönyöket, hogy végre teljes fényárban úszhasson a lakrészem.

- Jó reggelt! – sütöttem le szemeimet a hirtelen fényváltozástól, ezt az egyet soha nem sikerült megszoknom. – És Yoo kisasszony? Hogyhogy nem ő jött? – biccentettem oldalra a fejemet, végignézve a középmagas férfin, ahogy könnyed mozdulattal barna tincsei közé fúrta ujjait és kissé fellazította őket, miközben megfontoltan felém fordult.

- Engem osztottak be a kisasszony mellé. – Udvariasan megdőlt, aztán felemelkedve folytatta is tovább a gondolatát. – Yoo kisasszonyt áthelyezték az egy emelettel lejjebbi lakrészekhez, engem pedig Kang kisasszonyhoz rendeltek.

Halvány mosoly kúszott arcára tényei közlése végén, s valamiért az én ajkaimra is félszeg görbület költözött apránként. Néhány pillanatig még szótlanul néztük a másik vonásait, aztán egy parányi sóhajjal egybekötve zsebre vágta a kezeit és az ágyhoz ballagott. Hanyagul és közben mégis erőtől duzzadó léptekkel közelített hozzám.

- Tusolni kíván a kisasszony? – kérdezte, mikor szinte már fölém magasodott.

- N-nem – hebegtem váratlanul rám törő zavaromban. – Este az ügyeletes ápoló segített a tisztálkodásban, kibírom addig megint.

- Rendben – biccentett megkönnyebbülten. – Akkor mehetünk is az étkezőbe, hamarosan tálalják a finom reggelit – nyúlt felém mindkét karjával, de kicsit hátrébb húzódtam, hogy megakadályozhassam tevékenységében.

- Szeretnék előbb felöltözni – motyogtam vöröslő arccal és a fülem mögé tűrtem a tincseimet, ám ez egy cseppet sem hatotta meg az újdonsült gondozót.

- Gondoltam, hogy segítek kikelni az ágyból, átviszem a fürdőbe és természetesen szólok a kolléganőmnek, aki ezért felelős, és csak aztán viszem le a kisasszonyt reggeliztetni.

- Oh! – A torkomon akadt a következő nyelésem, éreztem, ahogy már vérvörösen izzik az arcom és félő volt, hogy ha nem öntenek nyakon egy vödör jéggel, akkor lángra kapok az ágyneművel együtt. – Köszönöm, de egyedül is eltalálok a mosdóba – jelentettem ki magabiztosságot sugallva, miután sikerült valamennyire lecsillapodnom és már mértem is fel a távolságot a tolószék és az ágy vége között.

- Valóban?

Ezzel hátrált két lépést, összekulcsolta a karjait és kíváncsian fürkészni kezdte, miként valósítom meg a terveimet. Nyeltem és nyeltem az egyre csak gyülemlő gombócokat, majd néhányat fújtatva összeszedtem minden erőmet és lelökve először a jobb lábamat, a ballal tettem hasonlóképp, majd a tenyereimre támaszkodva elaraszoltam az ágy végéhez, hogy onnan behuppanjak végre a biztonságot nyújtó járgányomba. Pechemre azonban mégsem voltam annyira ügyes, mint ahogyan én azt szerettem vagy éppen képzeltem volna.

Kis híján a tolókocsi és az ágyláb között végeztem, de az eddig ismeretlen férfi hős lovagként ugrott mellém és óvott meg a zuhanástól, kockára téve ezzel a saját testi épségét is egyben. Bal karja a derekamnál landolt, a jobbal pedig a kocsit kapta el, hogy ne rántson magával, arca alig néhány milliméternyi távolságra került az enyémtől.

Fogott még egyet a testemen, közelebb húzta a kerekes széket és egy újabb ügyes mozdulattal később már benne foglaltam helyet, ő pedig két kezével megtámaszkodott a karrésznél. Mélyen egymás szemébe néztünk, fokozatosan vesztem el a sötétbarnán csillogó íriszben, ami még különlegesebb árnyalatot kapott a természetes fénynek köszönhetően.

- Apropó. – Suttogta továbbra is tartva a szemkontaktust. – A nevem Kim JongHyun, és én leszek Kang kisasszony állandó ápolója. Örülök, hogy megismerhetem – emelte fel jobb kezét, hogy tenyerem puhának látszó mancsába simuljon.

- Öhm. Szin. Szintén. Kang. Kang JiHye – pislogtam bambán, teljesen megbabonázott a közelségével, a mellkasomban pedig ezzel egyenes arányban fogyott el a hely és vált szűkössé odabent.

- Tudom – villant meg kissé telt ajkán egy játékos, de annál huncutabb mosoly, mikor felemeltem a kezemet és belecsúszott a markába.

Gyengéden megszorította a kézfejemet, s miközben elengedte az ujjaimat, lágyan megcirógatta a bőrömet, aztán másik kezével ellökte magát a tolószéktől, perdített egyet rajtam és vigyázva elgurított a szemközti helyiségbe. Egészen a kádig tolt, szembe fordított magával, finoman rászorított a vállaimra és illedelmesen meghajolt. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor visszafordultából közölte, hogy szól annak a bizonyos kolléganőnek, aki az öltözködésemben tud segíteni, majd el is tűnt a mosdóból. Egyedül maradtam. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy ténylegesen egyedül vagyok. Csak én és a szűnni nem akaró magányom.

Pusztán néhány pillanatra hagyott magamra az új ápolóm, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem, noha a nevén kívül semmit nem tudtam róla. Azt sem tudtam, hogy miért várom azt, hogy ő jöjjön vissza és segítsen elvégezni a szükséges műveleteimet, hiszen nem lehetett kompetens az ügyemben. Vártam. Bár magam sem tudtam, hogy mire, de vártam. Egyre idegesebben és még annál is inkább aggódva.

Léptek zajára figyeltem fel nem sokkal később, finom és kissé fáradt csoszogás hangjai ütötték meg a fülemet, hirtelen liftezni kezdett a gyomrom, kis híján kiestem a járgányból, ahogy megpróbáltam kukucskálni a szoba felé, hogy végre meglássam a közeledő alakot. Némiképp csalódottan fújtattam egyet az ügyeletes nővérkisasszonyt látva, ahogy kimerülten rám mosolygott, ösztönösen húztam én is felfelé ívelő görbületre a számat, biztosítva benne, örülök, hogy látom, csak más valakire számítottam.

- Hogy’ van ma reggel, Kang kisasszony? – üdvözölt, miközben elsimította a ráncokat a gyűrötté vált egyenruháján.

- Köszönöm, jól vagyok – feleltem halkan, majd összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben.

- Örülök. Megpróbáljuk ma is? – biccentette oldalra a fejét, hangjában kétséget fedeztem fel most is.

- Nem hinném, hogy menne – sütöttem le a szemeimet, majd a kerekekre markoltam és háttal fordultam a gondozómnak.

- Pedig igazán megpróbálhatná. – Óvatosan gurított még egyet rajtam, majd a hónom alá nyúlva segített megemelkednem a kocsiból és ültetett át a wc-kagylóra. – Visszajövök, ha végzett.

- Köszönöm – motyogtam szégyenkezve.

Kiszolgáltatott voltam. Nyomorultnak hatott minden cselekedetem, mintha soha többé nem lennék rá képes, hogy lábra álljak és megint emberhez méltó életet éljek. Nap, mint nap faggattam az orvosokat, hogy tulajdonképpen mi bajom van, miért nem tudok kikerülni abból a nyamvadt tolószékből, de ők sem tudtak választ adni a kérdéseimre. Fizikailag minden eredményem a felépülést mutatta, a teljes és végleges gyógyulást, azonban a kerekes kocsit mégis képtelen voltam elhagyni.

Ahogy azt az ápolóm ígérte, valóban visszajött, miután végeztem a mosdóval, újult erővel segített fel, aztán tessékelt is bele ismét a székembe, hogy végre lehámozzam magamról a hálóinget és kicsit lazább öltözékbe bújjak. Röpkének nem mondható tizenhárom és fél perc alatt sikerült magamra erőszakolni egy elnyűttebb pólót és egy még nyúltabb nadrágot, hogy a nap hátralévő részét abban töltsem. Na, meg a tolószékben.

- Szeretné a kisasszony, hogy lekísérjem a csarnokba? – fogott a markolatra és már perdített is a bejárati ajtó irányába.

- Öhm. Az új. Khm. Az új ápoló azt mondta, mielőtt kiment, hogy majd ő visz le reggeliztetni.

- Oh! – Vidáman csengett a hangja, hátranéztem, s még a tekintetéből is áradt az a bizonyos boldogság. – Csak nem a csodatévő ápolónk? – rebegtette hosszú szempilláit, én viszont balgán bámultam fel rá.

- Hogy ki? – pislogtam nagyokat.

Azonban felelni már nem tudott a hölgy, mert az ajtókopogtatás kizökkentett minket eme fontos beszélgetésből. Elkaptam a fejemet MinJiről és a táruló térelválasztó felé néztem. A csodatévőként emlegetett ápoló jelent meg újfent a szobámban, kisimult vonásokkal és bizakodóan mosolyogva.

- MinJi-shi! – hajolt meg illedelmesen, aztán rám fordította tekintetét. – Mehetünk, Kang kisasszony?

- Öhm.

- JongHyun-shi, egy pillanat. Ugye nem felejtetted el, JongHyun-shi, hogy a kisasszonynak minden nap kétszer látogatási ideje van, amikor a húgai jönnek hozzá?

- Természetesen nem – nevetett fel visszafogottan. – Minden fontos információt felírtam a kisasszonyról, így tudom azt is, hogy a hölgyek fontos szerepet képeznek a betegünk felépülésében.

- Rendben van. Akkor az időpontok is megvannak? – határozottan bólintott válaszul. – Jó. Akkor már csak arra kell rávenned Kang kisasszonyt, hogy végre felálljon a székből és újra az a magabiztos hölgy legyen, aki egyszer régen volt – MinJi mindkét kezével a vállamra fogott és gyengéden megszorította a testemet.

Felsóhajtottam. Kimerült és még kétségbeesettebb lélegzet szakadt fel belőlem a kérés hallatán. Egymásra néztünk. Ismét megbabonázott a pillantása, már-már teljesen magába szívott és szabályosan hipnózisba taszított a csillogás és a mérhetetlen türelem, ami áradt belőle. Rabul ejtett újra és újra.

A hosszas merengésből MinJi figyelmes torokköszörülése, majd csendes elköszönése zökkentett ki. Sietve intettem utána, de azzal egyenes arányban a szívem a torkomba csúszott és heves dübörgésbe kezdett odafent. Néha egészen nagyot dobbant, néha pedig épp csak éreztem, hogy ver a bordáim között. Régi ismerős-ismeretlen volt ez az érzés. Talán akkor volt hasonlóban részem, mikor vele találkoztam a kávézó előtt. Váratlanul és egy szempillantás alatt történt minden, s már csak arra figyeltem fel, hogy egy asztalnál ül velem és olyan lazán flörtöl, hogy még egyet hörpinteni sem volt lehetőségem a gőzölgő kávémból.

Lehengerelt a másodperc tört része alatt, s akkor ott azt hittem, ő lesz az, aki mellettem marad. Akkor még hittem a soha el nem múló szerelem érzésében és a „Jóban-Rosszban”-dologban. Tévedtem. Nagyot tévedtem, mikor abban reménykedtem, hogy egy ilyen srác a bajban is mellettem marad és segít újra lábra állnom. Azóta is csak az éjjeli szekrényen pihen az a könyv, mit a találkozásunk napján szorongattam, s szakított is félbe a megjelenésével a könyv közepénél tartva. Mai napig nem tudom, vajon mi történt a főhősnővel és azzal a tiltott szerelemmel, amiért képes lett volna a saját életét is feláldozni.

- Kang kisasszony? – erős szorítás vágott végig a felsőtestemen, hirtelen összerezzentem.

- Igen? – pislogtam meglepetten az előttem álló férfira, akinek tekintetéből eltűnt a remény, s helyére aggodalom költözött. – Mi az? Mi történt? – hebegtem zavaromban.

- Csak nem felelt a kisasszony és egy pillanatra attól féltem, hogy leblokkolt a kisasszony agya.

- Öhm. Nem. Nincs semmi bajom. Csak. Én csak – lehajtottam a fejemet, képtelen voltam folytatni.

- Elmerengett – fejezte be a saját gondolatomat, újra a mélybarna íriszbe vesztem, ahogy felemeltem a fejemet. – Jól sejtem? – biccentettem, mire egy félszeg felfelé ívelő görbület kúszott ajkára.

Ösztönösen viszonoztam a mosolyát, nyeltem egyet, majd egy egyáltalán nem zavaró tincset tűztem a fülem mögé, hogy tovább leplezzem mély zavaromat. Még egyszer gyengéden a vállaimra szorított, aztán még lágyabban végighúzta tenyereit a felkarjaimon és csak utána lépett mögém, a tolókocsi markolatára fogott és lassan kitolt a szobából, hogy végre az időközben egyre hangosabban korgó gyomrom könyörgésének engedve, megreggelizzek.

Alig volt lakó a központban, talán egyedül magamról mondhattam el azt, hogy a legrégebbi beteg vagyok a fakósárga épületben, mert mindenki más, aki itt volt a beköltözésemkor, az már vagy felgyógyult vagy átment egy másik otthonba, ami jobban megfelelt az igényeinek.

A frissen sült kenyér illata összekeveredett a felaprított zöldségek és feltétek zamatával, ami azonnal beindította a nyálműködésemet és Pavlov kutyájának éreztem magam. Újabb mély levegőt juttattam a tüdőmbe, hogy megteljen az isteni aromákkal, de legnagyobb döbbenetemre, nem az asztalok felé vettük az utat. Egy cseppet sem. Épp az ellenkezője történt. A teraszra tolt az ápolóm, én csak nagyokat pilláztam rá, mielőbb vissza akartam kerülni az ételhez és tényleg enni pár falatot.

- Hova megyünk? – kérdeztem riadtan, mikor megcsapott a reggeli fuvallat, noha kellemesen megbizsergette a bőrömet.

- Jót fog tenni a levegő – felelt könnyelműen.

- De arról volt szó, hogy megreggeliztet?! – háborodtam fel kissé, mire megállította a kocsit és perdített egyet rajta, hogy szembe kerüljek vele.

- Az is fog történni. Idekint. Ez is a terápia része – ezzel kacsintott egyet, sarkon fordult és visszament az étkezőbe, én pedig tanácstalanul bámultam, ahogy az alakja a távolságnak köszönhetően egyre kisebb lesz.

...most mi történik? Mégis milyen terápia veheti kezdetét egy kinti reggelivel? S mégis miért emlegeti mindenki csak "Csodatévő ápolóként"? Hogyan is lenne képes felállítani a tolószékből, ha még maguk az orvosok sem tudják, mi bajom van? Hogyan...?