Forever with You (B.A.P.) - 9. fejezet

Az ujjam még meg sem közelíti a dorm csengőjét, már kattan is a zár és nyílik is ki az ajtó. Fújtatva nézek végig az előttem állón, JunHong cseppet sem vidám arca köszönt, homályos szempárját látva még az én szememben is összegyűlnek a könnyek. Elengedi a kilincset és azzal a lendülettel borul a nyakamba, hogy szorosan magához öleljen. Szinte már fojtogatóak a karjai, az utolsó szuszt is képes lenne kiszorítani belőlem, de nem szólok egy árva szót sem. Hagyom magam, hiszen pontosan tudom, hogy erre van szüksége a maknae-nak. Ő volt az, aki a leginkább aggódott értem vagy épp miattam, így megérdemli, hogy addig fojtogasson, míg jól esik neki.

- Megjöttem kicsi maknae-m – nyöszörgöm fülébe, mire kicsit ellazítja karjait.

- Köszönöm – szipogja a vállamba bújva még mindig.

- Gyere, menjünk be – simítok végig hosszú gerincén, de csak a fejét rázza.

- Mindjárt – motyogja. – Csak még egy kicsit hadd legyek így.

- Jól van – felsóhajtok.

Hiába is kényelmetlen ez a póz, JunHongnak hajlandó vagyok engedni. Öcsémként szeretem és képtelen vagyok nem a kedvében járni. Ha éjjel háromkor arra kérne, hogy egy ötórás süteményt készítsek neki, akkor is megtenném, nem érdekelne, mennyire lennék fáradt hozzá. Végül mégis a maknae az, aki hajlandó megadni magát a sokadik torokköszörülésnek és elengedi a derekamat. Fellélegzem. Hosszú percek óta először kapok normálisan levegőt, amit igyekszek alaposan kihasználni.

Még egyszer összenézünk, sietve megtörölgeti könnyáztatta arcát, majd két lépéssel bent is tud mindkettőnket a dormban. Szabályosan lerúgom magamról a cipőimet és már ballagok is JunHong mögött, hogy végre köszönhessek a többieknek is. A kanapén és annak környékén ücsörögnek. Négyen. Csupán egyetlen Tag hiányzik, éppen miatta válik hirtelen szűkössé a mellkasom, és kezdem is ostorozni magamat az ostoba tettem miatt.

- Ne haragudjatok – hajolok meg mélyen előttük, majd felemelkedve végignézek a foghíjas Csapaton. – Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoztam nektek.

- Noona – HimChan lépdel lassan elém, majd fog mindkét kezével vállaimra. – Nem haragszunk egyáltalán, csak nagyon aggódtunk miattad. Nem szokásod ilyen hosszú időre eltűnni.

- Azt hiszem, hogy az elkövetkezendő hónapokra elengedő aggodalmat sóztam rátok – próbálom mosollyal terelni a fájdalmamat, azonban nem igazán sikerül.

- Nem is te lennél, ha nem aggódnánk miattad – JongUp viszonozza elsőként a görbületet, majd felkel a pamlagról és HimChan mellé sétál.

- Sajnálom – ismétlem szégyenkezve.

- Csak ne csinálj ilyet többé – DaeHyun int figyelemre, mire heves bólogatással felelek.

HimChan az, aki elsőként karol át és névlegesen megbocsátja tettemet. A második legidősebbet JongUp követi, aztán pedig DaeHyun karjai fonódnak körém. YoungJae utoljára ballag hozzám, majd egy elégedetlen és egyben leszidó fejrázással egybekötve kapom meg tőle is az ölelést. Bármennyire is szeretném, YongGuk nem kerül elő. Most már biztosan tudom, ő tényleg neheztel rám, amiért nem jelentkeztem és nem is jöttem vissza időben. Csak várok és várok, talán meghallgatásra lelnek az imáim és előkecmereg a rejtekéből, de süket fülekre lelek.

- A szobánkban van – súgja a fülembe HimChan, mikor elhalad mögöttem, hogy a konyhában egy pohár vizet önthessen magának.

- Köszönöm – pihegem bátortalanul és a lakrész felé nézek.

Most kellene megtennem azt, amire legbelül vágyom. Most kellene végre megmozdulnom és YongGukhoz mennem, hogy vele is tudassam a jóllétemet. De hogyan? Hogyan legyek képes akár egyetlen egy lépést is megtenni felé, mikor tudom, bosszúságot okoztam neki? Hogyan?

Pár szívdobbanás alatt sikerül összekaparnom némi bátorságot – no, meg HimChan sokadik krákogásának köszönhetően –, és elindulok a szoba irányába. Megfontoltan pakolom a lábaimat egymás után, valahogy szokatlanul hosszúnak tűnik most ez a közlekedő és még annál is elveszettebbnek érzem magam, mint általában szoktam.

- YongGuk? – suttogom a nevét a falapot bámulva. – Bejöhetek?

Nem válaszol, csak egy morgás szökik ki a résnyire tárt ajtón keresztül. Önkényesen engedem be magamat a parányi helyiségbe. Kulcsra zárom az ajtót a hátam mögött, muszáj megbeszélnünk a történteket és nem lenne jó, ha közben valaki megzavarna minket. Ezen most túl kell esnünk mindkettőnknek.

Egyetlen leaderem az ablak előtt ácsorog és meredten bámul kifelé az üvegen. Félmeztelen testén megcsillan a lemenő nap fénye, az egész bensőm megremeg alakjától. Elrévedezek gerince ívén, lüktető izmain, és azon a tetováláson, ami bal lapockáját díszíti. Akaratlanul harapom be alsó ajkamat és tolok le a torkomon egy méretes gombócot az elém táruló látványtól.

A következő pillanatban az ösztöneim veszik át az irányítást. Szinte dúvadként indulok meg YongGukhoz, háta mögé érve azonnal átfonom meztelen mellkasát, arcomat pedig lapockái közé fúrom. Nagyokat szippantok bőre kókusszal kevert fűszeres illatából, rabul ejt a másodperc tört része alatt. Újra és újra belélegzem a mámorító aromát, ujjaim testébe mélyednek, remegés lesz úrrá rajtam. Reszketve szorítom magamhoz, akaratlanul indulnak útjukra a könnyeim.

Bársonyos tenyér simul mindkét kézfejemre, aztán határozottabban markolják meg az ujjaimat. Kapaszkodom YongGuk mellkasába, de látszólag nem akarja, hogy ezt tegyem. Megfogja a csuklóimat és lefejti testéről remegő tagjaimat. Nem kellett volna, de nem tudtam másként cselekedni.

A szőnyeget mustrálom és várom a pillanatot, hogy kitessékeljen a szobából és többé a munkán kívül egyetlen szót se intézzen hozzám. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ez történik. Nem engedi el a csuklóimat, viszont vigyázva megfordul a karjaim alatt. Félve emelem fel a fejemet, nem merek YongGukra nézni, nem tudom, mit tehetnék a bocsánatért cserébe.

Fejbúbom egy lüktető mellkashoz simul, aztán egy lélegzetvételemmel később erős karok vonnak oltalmuk alá. Erős, ám mégis remegő karok. Folyton csak a gombócokat tuszkolom le a nyelőcsövemen döbbenetemben, reagálnom kellene, azonban mégsem tudom, hogy mit és hogyan. Elég, ha csak én is átölelem? Vagy mondanom is illene valamit? Legalább egy „Bocsánat”-ot ki kellene erőszakolnom magamból.

A feszes karok még erősebben vonnak a dübörgő testhez, végleg elveszítem a kontrollt magam felett és viszonzom az ölelést. Könyörgőn karolom át YongGuk vállait, ám egy szívdobbanással később feljebb siklanak tagjaim és nyakát kulcsolom át ugyanazzal az esdekléssel. Orromat nyakszirtjébe fúrom és onnan is szippantok az illatfelhőből, ami mindig körüllengi. Még bódítóbb, mint eddig bármikor.

Résnyire nyitom ajkaimat, majd észrevétlenül csókolom meg egy ponton testét. Áram száguld végig a gerincem ívén, a térdeim is beleremegnek az érzésbe. Újabb csókért kiabál minden érzékszervem, csillapíthatatlan vágy kerekedik felül az elmémen. Akarom. Még tovább akarom érezni minden porcikáját. Megismétlem a korábbi mozdulatomat és egy újabb csókot hintek lüktető torokívére. Összerezzen az érintéstől, félszeg mosoly ül ki az arcomra.

- SungYeon-ah – súgja nyakamhoz hajolva, ezúttal az én testem felel remegéssel az ő hangjára és közelségére.

- Bocsánat – pihegem vállára hajolva, szám súrolja kulcscsontját.

- Jól vagy? – teszi fel halk kérdését.

- Persze. Nincs semmi bajom. Nagyon belemerültem a munkába és nem figyeltem az időre. Pedig akartam telefonálni, hogy ne aggódjatok~

- Noona – belém fojtja a további mentegetőzést és mélyen a szemembe néz.

Teljesen lebénulok ettől a szempártól, köpni-nyelni nem tudok, ahogy végigméri az arcomat. Ismét szóra nyitnám a számat, hogy végre befejezzem a kis monológomat, ellenben akadályba ütközöm. Egy reszkető ajakpár állja utamat, amik gyengéd kényeztetésbe kezdenek az én ajkaimon. Hezitálás nélkül csókolok vissza és kezdem mélyíteni tovább a negédes mámort. Egész testemet birtokba veszi a vágy, olthatatlan szomjúságot érzek YongGuk iránt. Akarom. Még. Tovább. Újra és újra. Megállás nélkül.

- SungYeon-ah – lihegi ajkaink közé, de szinte azonnal tapad is vissza a számra, hogy újult erővel vessük bele magunkat az egyre hevülő csatába.

- Itt vagyok – zihálom két pillanatnyi elszakadás között.

Jobb kezem ujjai fekete, puha tincsei közé tévednek, megmarkolom a vékony szálakat és még inkább húzom ajkaimra, míg a másik hátán kezd kalandozni. Körmeimmel érzékien karmolászom vonalait, ezzel tovább feszítve a húrt. Két tenyerével az én hátamon simít végig, s így présel közelebb magához, aztán a fenekemen zárja be útját. Félgömbjeimbe markol, egy visszafogott nyögés szakad fel belőlem a mozdulatától, mire a csókba mosolyog. Fenébe! Ezt nem kellett volna! De ha egyszer nem tudok neki ellenállni...

Mielőtt még végleg elveszítenénk a fejünket, ajtókopogtatás rángat vissza a valóságba minket. Gyorsan kapnám el a fejemet YongGuktól, de nem hagyja, hogy eltávolodjak. Állam alá nyúl és visszahúzza az arcomat, tovább csókol és ízlelgeti a számat. Pedig muszáj. Ideje abbahagynunk, különben komoly bajba kerülünk.

- YongGuk – súgom a csókba, kérve halkan az elszakadásra.

- Csak még egy kicsit – hajol vissza és még egy mély csókba hív.

- Ideje. Mennem – motyogom aléltan két érintés között. – Muszáj.

- Maradj. Kérlek. Csak még egy kicsit hadd érezzelek.

Mindkét tenyeremet arccsontjára csúsztatom, nehézkesen szakadok el a leadertől, ajkam után kap az utolsó pillanatban, ujjaimat teszem kettőnk közé, hogy megállítsam ténykedéseiben. Meg kell tennem még akkor is, ha nehezemre esik. Nincs más választásom.

- Noona!? Hyung!? – HimChan kocogtatja meg a falapot, egyszerre fordulunk az ajtó felé.

- Egy pillanat, Channie! – szólalok meg elsőként. – Mindjárt megyek.

- Komolyan itt akarsz hagyni? – biccenti oldalra a fejét és kérlelve néz rám.

- Te is tudod, hogy ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie – hátrálok egy lépést, de YongGuk karjai megállítanak.

- Nem lett volna szabad, de megtörtént. Bánod? Bánod, hogy megtörtént?

A kérdést hallva megrémülök. Válaszolnom kellene, de nem megy. Nem jönnek a számra az alkalmas szavak, bármennyire is szeretném. Ijedten járatom szemeimet YongGuk lélektükreiben, és keresem a helyes választ. Talán. Talán bánnom kellene. De mégsem. Egyetlen porcikám sem bánja, hogy megcsókoltam a hálómban, ahogyan nem bánom azt sem, mikor az étterem mosdója előtt estünk egymásnak... és nem bánom ezt sem. Ezt a néhány röpke percet bánom a legkevésbé. Soha nem fogom.

Nem szólalok meg, csak visszalépek hozzá, újra arcára csúsztatom a tenyereimet és ajkaira hajolok. Egyetlen őszinte és mély csókban egyesülünk, alsó ajkába harapok, majd a felsőt is megízlelem, végül nyelvem hegyét vezetem végig rajtuk. A viszonzás nem marad el. Visszacsókol. Pontosan úgy, ahogyan én. Alsó ajkamat szorítja fogai közé, aztán a felsővel tesz hasonlóképp, majd nyelvét tolja át, hogy az enyémmel egy utolsó vad csatát vívjon.

- Noona! Hyung! – JunHong erélyesebb kiáltása állít meg minket, ezúttal sikeresebben.

- Tényleg ideje lesz kimenned – még egy végső csókot lehel a számra, aztán ellép tőlem. – Én is megyek mindjárt.

- Köszönöm – Simítom ujjaimat a számra, amik még mindig YongGukért kiabálnak, önkívületlenül harapom be alsó ajkamat a hiányától.

- Folytatjuk. Ígérem. – Egy édes és egyben kissé kéjes mosoly költözik telt szájára, az én arcom rögvest vörös színt ölt magára.

Ha ezt tényleg folytatni fogjuk valamikor, akkor biztos, hogy nem lesz, ami megakadályozzon minket abban, hogy másmilyen helyzetben kössünk ki. Fele ennyi öltözékben, majdnem vízszintes pózban. A saját fantáziám kerget őrületbe, ami a másodperc tört része alatt kel szárnyra, szabályosan kirohanok a helyiségből. Pechemre, még az ajtóval is viaskodnom kell, mert kiment a fejemből, hogy kulcsra zártam. Magamban morogva jutok végre ki és iparkodom is vissza a nappaliba.

Négyen a kanapén gubbasztanak és meredten bámulják a világító dobozt, JunHong az egyedül, aki csak a háttámlának dől. Lábujjhegyen osonok tovább, mögé érve, váratlanul karolok belé és ölelem magamhoz. Hangos nevetésben tör ki, háta mögé nyúl és passzíroz a gerincéhez. Fájnia kellene, de ez a szenvedés mindent megér. Mosolyogva szorítom még jobban magamhoz, mire a többiek sorban felugranak a pamlagról és árgus szemmel kezdenek fürkészni.

- Zelonak miért jár külön ölelés? – Tettetett sértődöttséggel érdeklődik DaeHyun, miközben összefonja karjait a mellkasa előtt.

- Azért kapja, mert megígértem neki – dünnyögöm a hátába, lassan szembe fordul velem és úgy ölel magához.

- Ez nem ér, Noona! Zeloval mindig kivételt teszel! – kekeckedik tovább a főénekes.

- Nem is! Csak most ő volt épp kéznél – felelem.

- Na, persze! Mindig a maknae van kéznél.

DaeHyun elégedetlen hangja töri meg a vigyorgó szeretgetést. Lefejtem JunHong derekáról a karjaimat és DaeHyunra pillantok. Még mindig szigorúan és számonkérően bámul rám, valamiféle magyarázatban reménykedik. Mégis mit mondjak? Nem tartozom magyarázattal. Legalábbis neki nem... talán egy valakinek azzal tartoznék, de DaeHyunnak semmiféleképp.

- Hogy ha mindenkit megölelek, elégtétel gyanánt jó lesz? – húzom fel bal szemöldökömet, végigmérve az öt fiút.

- Elégtétel? – kérdez vissza YoungJae.

- Az. Ha már DaeHyun ennyire akarja, akkor gondoltam, az ölelés bőven elég lesz ahhoz, hogy kiengeszteljelek benneteket.

- De nem csak a mai napra vonatkozik, Noona – vitatkozik tovább a gyermeki sértődöttséggel megáldott Tag.

- Na, most már legyen elég, Jung DaeHyun! – emelem fel a hangomat, de a mosolyomat nem tudom titkolni előle. – Megölelek mindenkit, te kapsz külön egy egész sajttortát, így rendben lesz?

- De akkor most DaeHyun Hyunggal teszel kivételt, Noona – JongUp sem bír a vérével, így ő a következő, aki beszáll a szópárbajba.

- Na, jó! Most már tényleg elég, Srácok! Ez már nem vicces.

Elmegy a létező összes kedvem a hecceléstől. A lelki ismeretem nem hagy nyugodni, mert korábban bántottam a Bandát, de tovább már nem tudom elviselni a nyelvköszörüléseket. Most nem megy, hiába szeretném. Elhomályosulnak előttem a Tagok, szinte senkinek nem tudom kivenni az arcát, de még a szemformáját sem. Semmi nem megy.

Nagyot fújtatok, perdülök egyet és mielőtt inkább a menekülést választanám, a kanapéra huppanok. Összerogyok, mint egy rongybaba, felhúzom a térdeimet és átkulcsolom a lábaimat a karjaimmal. Összegubózom, miközben a gondolataimba merülök. Még sutyorgás sem töri meg a feszült csendet, senki nem szól egy árva mukkot sem, mind az öt szempár engem figyel, én meg csak meredten bámulom a dohányzó asztalt.

Egy gyengéd szorítást érzek meg a bal vállamon, majd még gyengédebben simít végig a lapockáimon. Megrázkódom az érintéstől. A következő szívdobbanásomkor mellém huppan a meleg tenyér tulajdonosa, aztán egy újabb pillanattal később fejét a jobb vállamra hajtja. Felsóhajtunk. Tökéletes szinkronban. Automatikusan engedem el a lábaimat és nyújtom ki őket. Ugyanabban a momentumban csúszik lejjebb a feje a vállamról és hanyatlik az ölembe. A szívem heves dübörgésbe kezd a mellkasomban, nem lököm el a combjaimról, hagyom, hadd pihentesse ott a kobakját.

JunHong megáll a heverő végénél, bosszús szemmel méricskél engem és a leadert egyaránt. YongGuk elégedetten elvigyorodik, az én ajkaimra is boldog mosoly kúszik.

- Felejtsd el, Dongsaeng – mormogja félig lehunyt szemmel.

- De miért, Hyung? – dünnyögi legörbített szájjal.

- Mert így döntöttem – érkezik a tömör és lényegre törő válasz a leader részéről.

- Noona, beszélj vele. Te tudsz rá hatni – ezúttal hozzám fohászkodik.

- YongGuk-shi? – pillantok le az ölemben pihenő leaderre.

- Ez még kevés – mosolyog.

- Akkor ennyi – kuncogok halkan.

Persze máris egy újabb szócsata keveredik ki ebből a helyzetből, amit most is a Vezető nyer meg. Az ő parancsára mindenki haptákba vágja magát és elfogadja a tényt, miszerint ma már senki nem birtokolhatja a helyét. Én csak pironkodom az egész beszélgetés alatt, és hagyom, hogy sodródjak az árral. Gondtalanul. Egyszerűen jól esik ez a figyelmesség és törődés, valahogy különlegesnek érzem magam tőle.

Miután sikerül meggyőznöm mindenkit, hogy ideje nyugovóra térnünk mindannyiunknak, felkelek a kanapéról, sorban megölelek mindenkit és a bejárati ajtóhoz vezet az utam. Utoljára YongGuk marad, aki csak az ajtóban hajlandó elbúcsúzni. Ideje indulnom. Mennem kell, de valahogy nem akaródzik a távozás mezejére lépnem.

A kilincsre fogok, YongGuk a jobb csuklóm után kap és nem hagyja, hogy kilépjek a dormból. Félfordulatot veszek, gyermekien könyörgő szempárral találom magam szemben. Nem akartam köszönés nélkül elmenni, most mégsem tudom, hogyan váljak el tőle. Szükségem van az oltalmára, ami folyton karjaiból árad. Két lépéssel megszüntetem a távolságot közöttünk, elengedi a csuklómat és derekamra vezeti karját. Fejemet mellkasára hajtom és úgy hallgatom a dübörgést a bordái között. Pontosan arra az ütemre lüktet, mint az enyém. Dup-dup-dup... Hosszan lélegzem be az illatát, ami az elmúlt napok alatt olyan lett a számomra, mint a drog. A saját ínyem szerint kevert heroin. Nem tudok többé meglenni nélküle...