Birtoklásod határtalan (MarkSon)

* * * Mark POV * * *

Szikrázó napsütés, kellemes levegő, édes semmittevés az egész bandával. Az utóbbi időben ritkaság számba mentek ezek a pillanatok, ezért is volt olyan jó újabb napot együtt tölteni. Legalább nem a négy fal között kell gubbasztanunk és állandó jelleggel szaltókat ugrálnunk meg a stúdióban hangolnunk. Már szükségem volt egy kis lazításra, még ha nem is tartott olyan sokáig az a nap. De kellett. Mindannyiunknak.

Lassan ballagtam a többiek után, amikor JinYoung toppant be mellém, majd egy laza mozdulattal átvetette jobb karját a vállamon. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen gyakran csinált velem és velünk ilyet. Ha neki támaszra van szükség, hát legyen. Tovább slattyogtam, immáron JinYounggal a nyakamban, de valamiért jobban örültem volna, ha valaki más csimpaszkodik rám. Szinte még végig sem futott a fejemben a gondolat, amikor váratlanul tűnt el mellőlem JR és bukkantál fel mellettem. Gondolkodás nélkül tetted a vállamra jobb karodat, én pedig ösztönösen mosolyodtam el.

De ha csak elmosolyodtam volna. Egy széles vigyor terült el az arcomon, magamban örömtáncot lejtettem, hogy te kerültél mellém és megszabadítottál a nem létező terheimtől. Nem bírtam visszafojtani az örömömet, és vigyorogva pakoltam tovább a lábaimat. Melletted.

Jól esett a közelséged, s amikor lejjebb engedted a karodat, szinte már hiányzott is az érzés. De még mindig mellettem voltál. Fogtad a vállamat, és nem mozdultál mellőlem. Elégedett voltam. Beértem ennyivel is, hiszen ott voltál, és többre már nem is vágytam. A délután hátralévő része pedig egyszerűen elrepült fejem felett. Felettünk. Amikor Veled vagyok, miért peregnek olyan gyorsan a percek és miért nem lehet őket felezni, hogy egy kicsit többet legyünk együtt? Miért...?

* * *

Csak tudnám, hogy miért kell mindig neked győznöd? Miért fontos az, hogy Te legyél az, aki kimondja az utolsó szót? Miért kell mindig a Te akaratodnak érvényesülnie? És én miért adom meg ezt Neked? Miért elég, ha csak rám nézel, és szinte máris győztél felettem? Mert szinte mindig én vagyok az, aki beadom Neked a derekamat, mert képes vagy órákon át duzzogni, csak azért, hogy Neked legyen igazad.

Akkor is kényelmesen heverésztünk a kanapén, elröhögtük magunkat minden második percben, és egyetlen értelmes mondatot sem tudtunk kinyögni már a végén. Persze a piszkálódások sem maradhattak el ezúttal sem, mert anélkül már létezni sem bír egyikünk sem. Még Te sem. Naná, hogy én vagyok az állandó célpontod, mert én vagyok az egyetlen, aki szembe mer szállni Veled.

Gondolkodás nélkül tudok visszavágni egy-egy szóval vagy tettel, amitől Te azonnal kizökkensz, és máris odalesz az az éned, amit mutatsz mindenkinek. Máris köddé válik a keményfiú külsőd, és teljesen ellágyulsz. Abban a pillanatban következik a rám kiszabott büntetés, amikor meginogsz, és veszélyben érzed a bandában betöltött és kivívott pozíciódat. Csupán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, milyen is vagy valójában.

Mérlegelsz, vétózol, ítéletet hozol, végül végre is hajtod azt. Mindezt a másodperc tört része alatt teszed, és még arra sem hagysz szusszanásnyi időt sem, hogy megvédjem magam. Kézzel-lábbal kapálódzhatok, viszont te könnyű szerrel elintézel. De ha egyszer képtelen vagyok megállni, hogy ne zökkentselek ki a mindennapi formádból; hogy végre azt az énedet is lássam, amit csak én ismerek olyan jól. Akkor inkább vállalom a büntetésemet és alávetem magam az akaratodnak.

Ezúttal sem volt másként. Egyszerűen felpattantál a helyedről, hirtelen elém ugrottál, aztán dőltél is rám. Vigyorogva, összeszorított szemekkel és kissé behúzott nyakkal igyekeztem ellenkezni, miközben bal kezem ujjai egy lélegzetvételnyi pillanatra összekulcsolódtak jobb kezed ujjbegyeivel, jobb kezemmel pedig bal felkarodba kapaszkodtam, mintha meg akarnálak akadályozni a tettedben. De ez csak a látszat volt. Kapaszkodtam, de nem azért, hogy visszatartsalak. Azért, hogy még közelebb húzzalak magamhoz. Csücsörítve hajoltál az arcomhoz, a levegő a tüdőmben akadt, a szívverésem felgyorsult, majd megéreztem forró és telt párnáidat a bőrömre simulni.

A fülemet sikerült eltalálnod, belepusziltál, de nem zavart. Hiába csengett még utána is legalább negyed óráig, nem foglalkoztam vele, mert végre érezhettelek. Még ha csak egyetlen pillanatra is, de olyan közel voltál hozzám, amennyire csak lehetett abban a helyzetben. Édes büntetés volt, amit hoztál, akkor és ott azt kívántam, hogy még több ilyen finom bosszúban legyen részem. Egyetlen másodpercre sem bántam meg, amit tettem, és most is éppen így cselekednék.

* * *

Mélybarna és hűséges szempárral találtam magam szemben. Annyira áhítozott egy kevés törődésre és figyelemre. Fehér és puha bundája minden másodpercben apró simogatásért kiáltott, csak egy kevéske szeretetben legyen része. Nem kívánt többet magának. Csak néhány pillanatig tartó hírnevet. Ártatlanul kuporgott és nézett felfelé epekedő szemekkel, hogy egy kicsit legyen ő a fontosabb. A szemébe néztem és Téged láttalak abban a vágyakozó szempárban.

Megvakartam a fejét, majd mellé ültem, és az egyik fülét kezdtem vakarászni. Szinte az egész szünetet mellette töltöttem; már csak arra eszméltem fel, hogy a földön fekszem, ő pedig előttem ficánkol és élvezi a simogatásokat. Puha és meleg volt, mintha csak egy élő plüss lett volna a karjaim között. Még mindig Rád emlékeztetett a teste melegsége.

Két pár cipő bukkant fel az orrom előtt, majd egy halk mormogás után lefeküdtél a földre, és együtt fogtuk közre a társaságra áhítozó kutyust. Régi ismerősként megszimatolta a karodat, aztán a lábadat is megszaglászta kicsit. Az egyik mancsa a jobb alkaromon pihent, és kapaszkodott belém, az én kezem pedig átvándorolt a testéről a te bal combodra. Mozdulatlanul feküdtél, és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi olyan, amit nem mondasz el nekem; nincs baj, csak egyszerűen kimerültél arra a napra. Aggódtam érted.

Hosszú percekig feküdtünk a földön, és semmi másra nem figyeltünk, csak a kutyára. Végül a sokadik szólításra keltünk csak fel és hagytuk magára az ebet, hogy a többiekhez verődjünk. Befejeztük aznapra a dolgunkat, és visszavonulót fújtunk, hogy másnap sokkal korábban kezdjük a napot és még tovább dolgozzunk a maihoz képest. Teljesen kifáradva zuhantunk mindannyian ágyba, nem kellett várnunk az álomhozót, mert néhány perc leforgása alatt már mindannyian belülről néztük a szemhéjainkat.

* * *

Egy újabb strapás nap végén lépjük át a lakás küszöbét, én a kanapéhoz vonszolom magam, a nyakamban veled. Mert nem voltál hajlandó normálisan közlekedni, így abban maradtunk, hogy segítek neked a nehézkes lépteid során. Egyszerre vetődünk le a pamlagra, természetesen teljes testsúlyoddal esel rám és nyomorgatsz is meg kissé, de nem foglalkozom vele. Mosolyogva élvezem a kínzásodat, még akkor is, ha minden porcikám a fájdalomtól ordít, és semmi másra sem vágynak, csak egy kicsiny nyugalomra vagy némi gyengédségre.

Mindenki elvonul a fürdőbe, aztán pedig a saját kuckójába vonul. Te még mindig rajtam tespedsz, és nem zavartatod magad a nyöszörgéseim miatt. Nem vallod be, de mindketten tudjuk, élvezed a helyzeti fölényedet, és képes lennél még órákon át így heverészni. Szerencsére – és talán egy kicsit bánatomra is – JaeBum szólít fel a zuhanyzásra, majd persze a takarodóra is felhívja külön mindkettőnk figyelmét.

Nehézkesen tápászkodsz fel rólam, de végül a testem megkönnyebbül, és némi oxigént is sikerül a tüdőmbe juttatni, ami egy ideje már elég bonyolult volt hason feküdve és téged tartva. Elcsoszogsz a fürdőig, én pedig áttelepszem inkább a szobába, amíg lerendezed a zuhanyt. Már csak ki kell bírnom azt a néhány órát, hogy végre én is a víz alá jussak, és bízni abban, hogy nem pazarolod el az összes meleg vizet.

Nagyot fújtatva vágódom hanyatt az ágyhoz érve, jobb alkaromat a homlokomra teszem, a másik karom pedig a testem mellett terül el. Igyekszem nem azonnal elaludni, ahogy lecsukom a szemeimet, de nem könnyű a dolgom, sőt, egyenesen baromi kényelmetlen ébren maradnom. De nem akarok ilyen állapotban ágyba kerülni, viszont te sem sietsz annyira a tisztálkodással.

Érzem, ahogy elnehezülnek a szemhéjaim és egyre sűrűbben ásítok fel fáradtságomban. De az utolsó ásításom a torkomban ragad. Csak egy része indul útjának, mert két erős tenyeret érzek meg a térdeimen. Határozottan szorítja mindkét lábamat és egy kicsit még bele is nyom a matracba. A bal karommal a fogva tartó jobb csuklóra fogok. Ismerem ezt a bársonyos bőrt, már csak a tapintása is elárulja a viselőjét. Automatikusan elmosolyodom, majd elveszem a homlokomról a karomat, hogy a félhomályban megbizonyosodjak a sejtéseimről. Nem csalódom. Az alakod árulkodó. Ahogyan az illatod is. Mindened.

A tekintetünk találkozik, mely szinte rögvest elmélyül, és a másik mélybarna óceánjába fulladunk. Féloldalas mosoly jelenik meg dús ajkaidon, az én szám is apró felfelé ívelő görbületet vesz. Ahogy minden esetben, amikor egymásra nézünk. Mosolygunk, mert képtelenek vagyunk visszafogni a reakciónkat. Ezt váltom ki belőled és te ezt váltod ki belőlem.

Mindkét alkarommal megtámaszkodom, hogy kicsit feljebb lökjem magam, de egy fejrázással rendre utasítasz. Kérdőn pislogok rád, nem vagy hajlandó válaszolni, csak mosolyogsz rám szótlanul. Oldalra döntöm a fejemet, még mindig nem sikerül belőled egyetlen szót sem kipréselnem. Még feljebb nyomom magam, de bal kezedet a mellkasomra rakod, és azzal a lendülettel nyomsz is a hátamra. Szóra nyitnám a számat, amikor a másik kezedet is elveszed a térdemről, azt a fejem mellé teszed.

Lassan fölém magasodsz, és finoman rám nehezedsz. Egyetlen biztos mozdulattal lépsz bal lábaddal az én lábaim közé, és kerítesz fokozatosan rabságba. Hosszú percek óta először veszek levegőt, mert a korábbiakat már a közelségeddel belém fojtottad. Mellkasomon pihenő tenyereddel gyengéden a pólómra markolsz, egy kéjes vigyor ül ki az arcodra. Másik karoddal megtámaszkodsz a fejem mellett, lejjebb hajolsz, orrod hegye súrolja az én orromat.

Érzem forró leheletedet, ahogy megcirógatja a számat, újabb sóhaj távozik belőlem. A mellkasom szűkössé válik, a szívem felszáguld a torkomba, és ott kezd heves kalapálásba. Mindig ez van, ha ilyen közel kerülsz hozzám. Elengeded a sötét anyagot, két ujjbegyeddel simítasz végig rajtam, összerezzenek az érintésedtől, végül a matéria aljához érve rászorítasz, és gyengéden kezded feljebb görgetni rajtam.

- Most? – nyögöm ki egyszavas kérdésemet.

- Most! – jelented ki ellenkezést nem tűrően.

- Tusolnom kéne.

- Azzal még ráérsz – súgod ajkaimra hajolva.

- De~

Elnémítasz. Erőszakosan tapadsz a számra, és fogaid közé szorítod alsó párnámat, majd a felsővel is így cselekszel, miközben egyre jobban tornázod felfelé a pólót, míg végül megérzem perzselő tenyeredet a hasamra simulni. Újabb remegést váltasz ki belőlem, a szádba nyögök, nem bírom visszafojtani a hangom.

A követelőző csókot tovább mélyíted, majd áttolod vörös izmodat és hívod veszélyes játékba a nyelvemet. Körmeiddel érzékien kezded karmolászni a felsőtestemet, az egyik pillanatról a másikra kerül le rólam az anyag, de szinte azonnal hajolsz is vissza, és préseled össze ajkainkat. Nem bírom tovább, megadom magam neked, mert tudom, hogy győzni akarsz. Uralkodni akarsz felettem, ahogy mindig is teszed. Megragadom a felsőd alját, halkan megreccsen az anyag, ahogy próbállak kihámozni belőle, végül az én ruhám mellett végzi egy sóhajjal később.

A tested forró, éget minden porcikád, és újabb mélyről jövő morgást váltasz ki belőlem, amit ezúttal már a nyakadba engedek. Nyögések és morgások verődnek vissza a falakról, melyekről arra az éjszakára már nem veszünk tudomást. Csak egymással foglalkozunk és azzal, amit adhatunk a másiknak...