Ha Te csinálod...

GOT7 – If you do                 /          BigBang - Loser

Számtalanszor tettem fel már magamban a kérdést. Vajon miért? Vajon mit ronthattam el? Vajon mit kellett volna másként csinálnom? Vajon, ha hallgatok a megérzéseimre, akkor korábban véget ért volna vagy még mindig mellettem lennél? Vajon hol hibáztam az együtt töltött idő alatt? Vajon...? Vajon?! Vajon-ok és Miért-ek sora, de tehetem fel ezerféleképpen a bennem lakozó kérdéseket, egyikre sem fogok választ kapni. Többé már nem.

Csupán a tömkeleg megválaszolatlan kérdés maradt nekem, és egy űr, amit Te hagytál magad után. A távozásod után. A hirtelen jött távozásod után. Egyik napról a másikra sétáltál ki az életemből, és még azt sem mondtad, hogy Viszlát. Ennyi volt. Nincs tovább. Lehet, számítanom kellett volna rá, de mégsem tettem meg, mert hittem Neked. Hittem Benned. A szavaidban. Hiszen Te voltál a Hitem.

Azt mondtad, hogy ha kell, minden nap megküzdesz velem és a bennem bujdosó démonaimmal, amik a félelmeimet tartják életben. Azt mondtad, hogy Te minden nap megtanítasz hinni. Ha kell, minden nap újra kezded, de végigcsinálod és el fogod érni. Hittem Neked. Nem éreztem magam annyira egyedül, mert volt valaki, akiben hinni kezdtem. A szavaidban. Annyira kitartó voltál, és én lassan megnyíltam Neked. Lassan leengedtem a falaimat és bízni kezdtem.

De egyszer csak minden megváltozott. Nem tudom, hogy mit tettem, de megváltozott minden. Felfordult az egész világ. Féltem bármit is mondani Neked, nehogy megbántsalak vagy támadásnak érezd a szavaimat. Meghunyászkodtam. Ok nélkül kértem a bocsánatodat, pedig Te voltál az, aki megbántott engem. Neked kellett volna kimondanod azokat a szavakat, melyeket én intéztem feléd. Neked kellett volna bocsánatot kérned tőlem, de nem tetted meg. Duzzogtál. Én pedig képtelen voltam elviselni, így inkább félre tettem minden fájdalmamat, és az Irántad érzett szeretetemet helyeztem előtérbe.

Mert fontosabbnak tartottalak Téged és a szeretetet, mint a büszkeségemet vagy a fájdalmamat. Azt, amit Te okoztál. Nem érdekelt, nem törődtem vele, mert Te voltál a fontosabb. Az, hogy Neked jobb legyen, kerüljön bármibe is. Akkor is, ha rajtam lesz egy újabb heg. Vállalom. Mert ezt vállaltam akkor, amikor megszerettelek. Feltétel nélkül.

Nem érdekelt egyetlen hibád sem, mindet elfogadtam, mert azokkal együtt voltál tökéletes nekem. Az összessel. A hibáiddal együtt ismertelek meg, a hibáiddal együtt szerettelek meg, és nem akartam egy lenni azok közül, akik azokra figyelmeztetnek. Mert nem érdekelt az első pillanattól fogva.

Nem törődtem a sértődéseiddel vagy éppen a meggondolatlanul hozzám vágott szavaiddal. Hiába sebeztek meg, nem foglalkoztam velük. Nem számított. Egy kicsit sem számított. Csak Te számítottál. Hogy Neked jobb legyen. Ha az kellett, hogy megsértődj rám, hogy utána küzdjek a bocsánatodért, megtettem, csak jobb legyen Neked. Megtettem. Bármit megtettem volna Érted. Az életemet adtam volna Érted és a Boldogságodért. Bármit, és még kérned sem kellett volna... és csupán csak annyit szerettem volna cserébe, hogy maradj mellettem. Semmi mást. Csak magam mellett tudjalak, amíg létezem.

Túl sokat kértem volna? Úgy éreztem, semmiség, amit kérek Tőled. Hiszen csak azt szerettem volna, hogy szeress. Engem. Úgy, ahogy vagyok. Olyannak, amilyen vagyok. A szeretetemmel együtt, ami hozzám tartozik. Mert én csak egyféleképpen tudok szeretni. Lehet, hogy fojtogató, de egyben védelmező is, és védeni akartalak Téged. Mindentől, mert a szenvedéseidet látva nem akartam, hogy újabb hegek keletkezzenek Rajtad.

Nem akartam, hogy bántsanak. Senki. Mert nem árthat Neked senki sem büntetlenül. Senki nem lehet méltó ahhoz, hogy Téged bántson. Hittem. Mert szerettelek. Inkább viseltem el a magamra vállalt szenvedéseket, csak Te ne sérülj meg. Alkut kötöttem a Sorssal, hogy engem ostorozzon, vállalok minden kínt, de Téged és Őket vegyen ki a rostából. Belement az Alkuba. Elfogadta.

Szenvedtem. Piszkosul, de soha nem mondtam el Neked, mert nem akartalak a gondjaimmal traktálni, hiába tudtad, hogy bajom van. Nem akartam, hogy még miattam is fájjon a fejed, elégnek gondoltam a saját nyűgjeidet, hiszen mindig volt mit mesélj nekem. Éppen ki ártott Neked vagy okozott kellemetlenséget, és ha mást nem is tudtam tenni, meghallgattalak.

Szeretted volna, ha fogom a kezed, de közben fojtogatónak érezted a szeretetemet. Azt mondtad, nem kerestelek eleget, de mégis Te voltál az, akinek állandó elfoglaltságai voltak. Azt mondtad, hogy Neked mindig elmondhatom a gondjaimat, mert meghallgatsz, miközben nem akartad hallani őket, mert nem tartottad olyan hatalmasnak, mint ahogy én megéltem azokat.

Te elvonulhattál a fájdalmaiddal, hogy magadban tartsd őket és hagynom kellett Téged, de nekem mindig beszélnem kellett róluk. Mindig tudni akartad, ellenben Te nem tudattad velem azokat. Fogjam a kezed, de mégsem hagytad. Összezavartál. Többé már nem tudtam, hogy mit szeretnél. Mit vársz tőlem. Mert az egyik pillanatban nem szerettelek eléggé, a másikban pedig túlságosan is azt tettem. Hogyan lehetséges ez?

Lassan hátrálni kezdtem az életedből, mert erre kértél. Ne szeresselek ennyire, mert megfojtalak vele. De közben mégsem érezted, hogy eléggé szeretlek. Mit kellett volna másként csinálnom? Erőszakosabbnak lennem? A nyakadba akaszkodnom, hogy márpedig én akkor is szeretni foglak és akarlak? Azzal csak még jobban fojtogattalak volna, vagy nem? Azt szeretted volna, ha még jobban küzdök, és erőszakos vagyok. De miért mondogattad, hogy ne zsaroljalak érzelmileg? Nem tettem. Soha nem zsaroltalak és kényszerítettelek semmire sem.

Nem mondtad meg, mit akarsz, mert arra vártál, hogy kitaláljam. De egyik megoldásomat sem fogadtad el, végül inkább lerendeztél egy rövid búcsúzással, és elvonultál. Minden alkalommal. Utánad kellett volna sietnem? Marasztalni? De akkor miért nem akartad? Végképp összezavartál, és már nem tudtam, hogy mikor és mit tegyek.

Próbáltam mindenhogy a kedvedben járni, mindig mindenben támogatni, bármit, amit szerettél volna. De nem voltam elég Neked. Talán Te magad sem értetted, hogy mikor mire van szükséged, mikor mit szeretnél, mert egyik szavaddal ütötted a másikat, egyik jellemedből estél a másikba és váltogattad folytonosan őket. Végül mindkettőnknél betelt a pohár, de talán Nálad jobban, mert én még mindig Téged tartottalak fontosabbnak. Újra és újra meghunyászkodtam Előtted, míg végül nem volt tovább.

Rám csaptad a képzeletbeli ajtónkat, hiába dörömböltem, hiába kiáltoztam, hiába könyörögtem a bebocsátásért, nem nyitottad ki nekem. Térdre esve zokogtam, és akartalak újra, de nem törődtél vele. Velem. Az ígéreteddel. A hitemmel.

Megtörtem. Elveszítettelek. Elhagytál. Elmentél. Összetörtél és megingattad a Világomat. Az egyetlen helyet, ahova mindig menekültem. A biztonságomban bántottál és sebeztél meg mélyen, mert elfordultál tőlem. Örökre.

Talán lesz olyan nap, amikor nem fogom már hallani a hangodat. Talán lesz olyan nap, amikor már nem fogom látni a mosolyodat magam előtt. Talán lesz olyan nap, amikor nem fogok gondolatban mélyen a szemedbe nézni. Talán lesz olyan nap, amikor már nem fogom érezni a testem köré fonódni karjaidat és nem akarom ösztönösen a füledbe suttogni a szavaimat. Talán... talán, ha egyszer sikerül elengednem Téged, akkor lesz olyan nap. Remélem, hogy egyszer elérkezik az a nap.

De addig minden nap látlak magam előtt. Hallom a hangodat és érzem a karjaidat. Még az illatodat is. Viszont hallom még az utolsó mondatodat, amit tőrként szúrtál a szívem közepébe, és árultad el vele a lelkemet. Amivel a legmélyebb heget okoztad rajtam, s amitől már képtelen vagyok szabadulni. Hátba támadtál és közben elvetted tőlem Őt is... és valahányszor eszembe jutsz, egy könnycsepp indul útnak, de nem végzi be, mert félúton valaki letörli, miközben azt suttogja a fülembe, hogy nem érdemli meg, aki miatt hullik.

...én mégis miért nem tudok haragudni Rád? Csak egy kicsit. Csak egy egészen kicsit szeretnék, de képtelen vagyok rá. Nem tudok, mert még mindig szeretlek. Gyűlölni sem akarlak, így csak várni tudok. Várni, hogy a szeretet lassanként vált közömbösségre, s akkor már el tudlak engedni. Végleg.

...nem mehetnénk vissza a kapcsolatunk elejére?...