Mintha
csak tegnap lett volna, amikor először átléptem a TS főbejáratán. Kocsonyaként
remegtem, azt sem tudtam, hogy merre menjek, vagy éppen kit keressek. Csak
álltam bambán az előtér közepén, tökéletesen elveszve a Világban. Kezdőnek
éreztem magam, bár csupán máshoz voltam szokva. Egy kicsit nagyobb nyüzsgéshez,
itt túlságosan csendesnek tűnt minden. Még a mellettem elrohanó stylist is, aki
éppen az egyik lánybandával vitatkozott egy új kollekció kapcsán. Idővel
hozzászoktam az efféle látványhoz, így csak egy félszeg mosollyal reagáltam a
látottakra. Nálunk ez mindennapos volt annak idején, sőt, volt olyan délelőtt,
amikor hiányoltam az ilyen jeleneteket.
Vettem
egy nagy levegőt, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. Annyira más volt
minden ezen a helyen. Tényleg úgy festhettem ott, mint egy kezdő asszisztens
vagy egy gyakornok. Mielőtt még végleg kétségbeestem volna egy puha kézfej
szorított a jobb vállamra. Egy pillanatra összerezzentem. A blézerem anyagán
keresztül is éreztem, mennyire meleg az ismeretlen tenyér, engem is feltöltött
melegséggel. Még kissé ijedten fordultam a tenyér tulajdonosa felé; az addig
csukott szám résnyire tártam és azzal együtt belefulladtam a sötétbarna
lélektükrökbe. Éreztem, hogy az első nyálcseppem indul el a szám sarkából, így sietve
becsuktam inkább, és lenyeltem a felesleget is. Nem lehettem valami szép
látvány akkor.
Azóta
is mindig emlékeztet az első találkozásunkra és nem múlik el nap, hogy ne
piszkálna vele. Visszaél a barátságunkkal, ami egyáltalán nem szép dolog.
Persze, könnyű dolog a kisebbet bántani, noha mégis én vagyok az idősebb, de
akkor sem szép dolog a másikat a régmúlttal cikizni. Megtörtént, és én
szeretném végre elfelejteni. De ez a kedves lélek nem éppen vevő a dologra, így
el kell viselnem azóta is a játékait, amitől természetesen mindenkinek sokkal
jobb lesz a kedve. Azt hiszem, hogy máris megérte annak idején ott szobroznom
az előtérben és ütődöttként bámulni magam elé. Ő pedig a megmentő szerepében
tündökölhet attól fogva.
A
két év alatt szoros barátságot tudtam kialakítani a hat fiúval, amiért nagyon
hálás is vagyok. Hiszen néha jól jön valaki, akinek lehet dühöngeni, vagy éppen
megosztani vele az örömödet, vagy minden mást. Ugyan az igazsághoz azért az
hozzátartozik, hogy korántsem indult olyan nagyon jól a kapcsolatom a csapattal.
A leginkább miattam nem volt zökkenőmentes ez a része a munkámnak, és ez a
korábbi tapasztalataimnak volt köszönhető. Távolságot akartam tartani, nem
belebonyolódni komolyabb dolgokba, mert a múltból adódóan tudtam, hogy mivel
járhat.
Aztán
ahogy lassanként kezdtem megismerni őket és ők is engem, úgy sikerült
leküzdenem a szakadékot közöttünk, és kerültünk napról napra egyre közelebb
egymáshoz. Mindegyikükhöz. Hat teljesen különböző személyiség, miközben volt
egyetlen dolog, ami tökéletesen összekovácsolta őket. Egy igazi csapattá, akik
családtagként tekintenek a másikra. Idővel én is a család része lettem, afféle
nővérkéjük a srácoknak.
Hozzám
jöttek, ha bármi gondjuk volt, vagy a menedzserüket – aki mellesleg az én
közvetlen főnököm volt – nem tudták esetleg elérni az egyéb elfoglaltságai
miatt, illetve én voltam az, aki a menedzserüknek a segítségére volt minden
pillanatban. Egyre több időt töltöttünk együtt és fokozatosan engedtek magukhoz
közelebb. Ahogyan én is őket. Kedveltem őket és ők is engem, bár az egyikük
irányába egy kicsit jobban is kezdtem húzni, mint kellett vagy éppen szabadott
volna.
Noha
a bandából elsőként HimChannal találkoztam, mégsem ő volt az, aki a legjobban a
szívemhez nőtt az együtt töltött idő során. Jól megértettük egymást, és ha
bármi gondom adódott, mindig hozzá mentem kiönteni a lelkemet. Olyan jól
értette a női lélek rejtelmeit, néha még meg is kérdőjeleztem magamban, hogy
valóban a férfiak táborát erősíti-e.
Hiába
voltam idősebb mindegyik tagnál, soha nem éreztettem ezt egyikükkel sem, mert
egytől egyig felnéztem rájuk és mélységes tisztelettel hódoltam a munkáik
előtt. Alkalmanként volt, hogy kicsúszott a számon egy-egy Oppa, de jobb
szerettem a keresztnevükön hívni őket. JunHongnak viszont jól esett ez a
megszólítás, mert így idősebbnek érezhette magát. Én pedig igyekeztem mindig a
kedvében járni. Neki is és a másik öt srácnak is.
JunHong
eleinte kissé zárkózott és félénk volt a közelemben, de ahogy a többiek nyitni
kezdtek felém, úgy a maknae is engedett, míg végül teljesen a szívembe nem
zártam őt. Öcsémként. JunHong volt az első a csapatból, aki noonázni kezdett,
és nem volt hajlandó tovább a keresztnevemen szólítani. Örültem neki, mert így
még bensőségesebb tudott lenni a viszonyunk, és tényleg testvéremként szerettem
már a végén. Lassanként a többiek is átvették JunHong szokását és a végén ők is
csak noonaként szólítottak meg.
JunHong
rajtam kívül a legjobban JongUphoz kötődött mindig is és ez meg is maradt a
későbbiek során. Kettejük tánctudása az, ami engem lenyűgözött az első próbatermi
látogatásomkor. Egyedi és utánozhatatlan stílust birtokolnak mindketten. A
freestyle-ban verhetetlen a maknae-line, és szerencsére ezt kamatoztathatják a
koreográfiák alkalmával is. JongUp és én, hát, nem mondom, hogy tűz és víz,
mert az túlságosan erős kifejezés lenne. Talán egy kicsit rosszul érezte magát
eleinte, hogy rajta kívül JunHong mással is megbeszélte a gondjait. De aztán az
Angyalunk is megnyílt, és megtanulta megosztani velünk a gondjait. Mosolyogva.
Végtelen türelemmel rendelkezik, bár néha már látom rajta, hogy igencsak a
határait feszegetik olykor.
A
munka miatt a leggyorsabban YoungJae-vel kerültem a legszorosabb kapcsolatba,
hiszen ő az, aki mindig segít megszervezni a csapat életét, összeegyeztetve a
leader által összeállított menetrenddel. Egyedül kevés lettem volna
összefésülni a dolgokat, YoungJae pedig készséggel állt a rendelkezésemre.
Annak ellenére, hogy együtt véglegesítettük a napokat, ő a leglustább tag a
csapatban. Szeret sokáig lustálkodni, olykor ágyúval sem lehet onnan kirobbantani.
Szervezőzseni és elektronikai megszállott, így félve engedjük el egy-egy
kiruccanás esetén egyedül várost nézni, mert ha betéved egy szaküzletbe, akkor
nincs ember, aki kirángassa a boltból.
Ahogy
JunHongnak megvan a csapaton belül a főbizalmasa – engem leszámítva –, úgy
YoungJae-nek is van egy lelki szemeteskukája, bár elég ronda szóhasználat, de
mégis kézenfekvő. Ugyan nem csak lelki szemetesláda, hanem a legjobb barátja.
Pff. Barát? Nem szépítem. DaeHyun az, aki érzelmileg a legközelebb áll
YoungJae-hez, és mindent meg tudnak egymással beszélni. DaeHyun csendes és
visszahúzódó típus, de azért néha nála is van, hogy sikerül levetkőznie a gátlásait
és elengedi magát. Na, meg persze a sajttorta minden mennyiségben nála végzi. A
személyisége mellett az énekhangja varázsolt el. Egyszerűen hibátlan
hangszínnel rendelkezik, ami nem mellesleg még egyedi is. Azonban DaeHyun nem
csak YoungJae-nek nyújt olykor érzelmi támaszt, alkalmanként én is az ő
segítségére szorulok, az optimizmusát igénybe véve.
Picur
után a másik tag, aki hamar belopta magát a szívembe, HimChan volt. Talán az
első találkozásunk miatt, talán a végtelen törődése és szeretete miatt, talán
pusztán a tekintete miatt. Ő volt az én megmentőm annak idején és ő az, aki
azóta is henceg a dologgal. HimChan egyszer-egyszer megnehezíti a dolgunkat,
mert látszatra teljesen értetlen, pedig tudom, hogy tudja, mit akarunk kihozni
a tervekből. Most vagy ennyire szereti a hülyét tenni, és ezzel több figyelmet
kisajtolni belőlünk, vagy valóban ilyen személyiség. Én inkább az előbbire
szavaznék. Pontosan tudja, hogy mikor mi zajlik a háttérben.
HimChan
sem marad ki a sorból, ami a támaszokat illeti, ugyanis ő az a fél, aki a
leaderrel áll szorosabb kapcsolatban. Korukból adódóan is és a gyakornoksági
idejüket tekintve is. A Vezető. A csapat feje és karizmája. YongGuk engedélye
nélkül senki nem tehet semmit a tagok közül. Komoly és határozott, szinte
megkérdőjelezhetetlen. De ha ezt a rideg külsőt egy képzeletbeli véső
segítségével lehámozzuk, akkor igen is egy kedves és lágyszívű srácra bukkanunk
a pajzs alatt. Ezt az énjét viszont szerette titkolni mindenki elől, én meg
szerettem csak ezt látni benne. Talán még túlságosan is kedveltem a kedves és
szerető YongGukot.
A
leader volt az, akivel nehézkesen tört meg mindig is a jég, munkában
kérlelhetetlen és hajthatatlan volt, a többit pedig maximum HimChannal osztotta
meg. Ahogyan én is a fiatalabbat kerestem meg támaszomnak. Aztán valami lassanként
megváltozott bennem.
Mind
a hat srácot egyformán szeretem, mindegyiküknek igyekszem ugyanannyi figyelmet
szentelni, de van, hogy hiba csúszik a számításaimba és esetenként valamelyikük
többet kap. Általában JunHong nyeri meg a többletet, vagy éppen harcolja ki
magának. Amiért pedig nekem kell szembeszegülnöm a másik öt taggal, és
meggyőznöm őket az ellenkezőjéről, mint amit állítanak. Nehéz ennyi felé húzni
és igazságosan szeretni, míg végül az lesz az eredménye, hogy vagy egyikükhöz
sem húzol, vagy csupán egyet tüntetsz ki vele.
Bármennyire
is tiltott volt az egyik tag felé én is jobban húzni kezdtem érzelmi szinten.
Egyre több időt szerettem volna a társaságában tölteni, néha csak az övében,
megfeledkezve a többi félről. A visszaütője azonban ennek a dolognak az lett,
hogy a későbbiekben mérhetetlen zavar lett úrrá rajtam, és képtelen lettem
egyetlen értelmes mondatot is kinyögni mellette. Tudtam, eljött a vég.
A
történelem hamarosan megismétli önmagát, természetesen ezúttal is az én
káromra. Nem akartam még egyszer feladni a családomat; nem akartam újabb
Ügynökséget keresni és váltani, majd ismételten beilleszkedni az idegen helyre,
aztán kialakítani a szükséges légkört az Idolokkal. Nem vágytam újabb
magyarázatadásokra, hogy mit és miért teszek. Maradni szerettem volna,
megállapodni az utolsó helyemen. De közben lüktetett a mellkasom és alig bírtam
levegőt venni, amiért nem lehetek az ő társa. Választanom kellett. Újfent.
Karrier vagy Boldogság? Végül hosszas rágódás után döntöttem.
* * *
Ha
megkérdeznék tőlem, hogy mik a kedvenc napjaim, akkor azt mondanám, hogy azok,
amit a fiúk szabadnapnak kapnak. Ritka, sőt nagyon kevés az ilyen nap az
életükben, de néha sikerül betuszkolni a rengeteg tennivaló közé egyetlen
egyet. Ezeket imádom a legjobban a kezdetektől fogva, mert ilyenkor a srácok
végre önmaguk lehetnek. Nem kell a rosszfiús énjüket magukra erőltetni, ahogyan
nyugodtan dühönghetnek azok is, akiknek nem szokása az efféle viselkedés.
Mindenki az lehet, aki valójában.
Ahogy
minden szabadnapunkkor, úgy most is sikerült egy elég tartalmas programot
összeszerveznünk, hála YoungJae és az én közbenjárásomnak. Ő tudta, hogy mit
csinálnának szívesen a srácok, én pedig a menedzsert addig nyüstöltem, amíg
belement, hogy most is nélküle szaladgáljanak a srácaink. A felvállalt
testőrségem elég volt biztosítéknak. Na, meg persze ott van a hátunk mögött
néhány erőslegény is, aki ugyanerre volt hivatott.
-
Noona, éhes vagyok! – a nyakamban landol szeretett kisöcsém hosszú túrázásunk
megkoronázásaként, én pedig majdnem összerogyok alatta, de csak egy halk
nyüszítéssel egybekötve reagálok az érkezésére, a többi fájdalmamat pedig
igyekszem titkolni még előtte is.
-
És? Szeretnél enni valamit, Picur? -
nyöszörgöm JunHong alatt halvány mosollyal, mire csak még jobban rám nehezedik.
-
Gondoltam rá.
-
Megkérdezzük a többieket is, jó? – pillantok hátrafelé, hogy farkasszemet
nézhessek a kölyökkel, mire egy széles vigyorba ütközik a tekintetem. – Mi van?
– pillázok nagyokat.
-
Ha nemet mondok, akkor is megkérdezed őket, nem?
-
De igen.
-
Akkor minek kérdezted?
-
Csak. Azért, hogy fontosnak érezhesd magad, Picúr.
-
Gonosz vagy, Noona! – morogja a nyakamba, majd a következő pillanatban bele is
fúrja az orrát.
Megkapaszkodom
JunHong karjaiban és úgy próbálok lassanként haladni előre, bár elég nehézkes
minden léptem. Nem elég, hogy alig érek a mellkasáig a kölyöknek, még azért
súlya is van, ami nem kevés. Elbotladozunk egy közeli fakerítésig, ami
valójában egy hangulatos étteremhez tartozik. Annak a bejáratát öleli körbe,
egész pontosan; abban a pillanatban felcsillan a szemem, ahogy meglátom
háromlépésnyire a táblát a napi kínálattal felfirkálva. JunHong karjaira
szorítok, mire kibújik a vállgödrömből és megtámasztja az állát.
-
Jajangmyeon jó lesz vacsorára? – érdeklődöm a tetszését illetőleg.
-
Hah? – nyel egyet és az ő tekintete is felragyog a késő délutáni napsütésben.
-
Az a mai menü. Ugye jó lesz vacsorának? – biccentek a tábla felé, aztán JunHong
pillantása is leköveti a bólintásom ívét.
-
Noona! – elkiáltja magát, aminek az én baloldali dobhártyám nem feltétlenül tud
örülni.
-
Ez igazán jól esett, Picur – mormogom az orrom alatt, és próbálok némi életet
lehelni a sérült területbe.
Végre
megszabadulok pillesúlyától, ahogy leveszi a nyakamból a karját, fordul
egyet a tengelye körül és egyenesen JongUphoz rohan. Karon ragadja, aztán a
következő pillanatban már rángatni kezdi az étterem bejárata felé. Én csak
szoborként állok, de azért erőteljes vigyor telepszik az arcomra a két
legfiatalabb tagot látva. Epekedve néznek rám, amikor megállnak előttem,
csípőre pakolom a kacsóimat. Egyszer JongUpra pillantok, egyszer pedig
JunHongon vezetem végig kérdő tekintetemet.
-
Ne engem akarjatok meggyőzni – szólalok meg végül a két esdeklőt látva.
-
Hanem? – csodálkozik JongUp, mire összenéznek.
-
A stratégiai kérdésekben még mindig nem én döntök. Abban Appa a kompetens –
ezúttal YongGuk felé bólintok egy egészen aprót.
A
másodperc tört része alatt tűnnek el előlem és futnak egészen a leaderig.
Hosszú percek helyett csupán két mondattal meggyőzik a táplálkozási rituálé
fontosságáról, és már mind a hat fiú felém közelít magabiztosan. Akkor ez
eldöntetett. Egy hálás mosollyal köszönöm meg YongGuknak a figyelmességét, majd
miután mindannyian engem terelgetnek be a kiskapun, valamiféle nagyobb asztal
után kezdek kutatni.
Még
végig sem pásztázom a lehetőségeket, amikor egy idősebb hölgy siet hozzánk,
aztán mutat is egy sarokba kihelyezett nagyobb asztalra. Nyolc ember kényelmesen
elfér körülötte, éppen megfelelő lesz nekünk. Udvariasan megköszönjük a néni
segítségét, aztán el is araszolunk a helyünkre. A legbelső széket JongUp veszi
birtokba, közvetlenül mellé pedig a maknae kerül. Aki áhítozó kiskutya
szemekkel pillázik rám, hogy ezúttal is mellé üljek. Engedek neki, mert akkor
sose laknánk jól és indulnánk haza a végén. Leülök JunHong mellé, majd a
következő pillanatban már húzódik is ki a mellettem lévő szék YongGuk által.
Ösztönösen kapaszkodom meg az asztal sarkában,
amikor megérzem a közelségét. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz egy asztalnál. A létező összes energiámmal próbálom leplezni a zavaromat, de nagyon
nehezen jön össze. Leaderünkkel szemben HimChan foglalja el a helyét, mellé YoungJae
telepszik, végül DaeHyun foglalja el a hetedik széket, JunHonggal szemben. A
nyolcadikra pedig a kabátjainkat halmozzuk. Akkor már csak meg kellene enni a
napi kínálatot, ami most még nehezebbnek látszik, mint eddig bármikor. Jó lenne nem belefulladni az ebédbe és egészben hazaindulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése