2016. március 10., csütörtök

Forever with you (B.A.P.) - 1. fejezet

Mintha csak tegnap lett volna, amikor először átléptem a TS főbejáratán. Kocsonyaként remegtem, azt sem tudtam, hogy merre menjek, vagy éppen kit keressek. Csak álltam bambán az előtér közepén, tökéletesen elveszve a Világban. Kezdőnek éreztem magam, bár csupán máshoz voltam szokva. Egy kicsit nagyobb nyüzsgéshez, itt túlságosan csendesnek tűnt minden. Még a mellettem elrohanó stylist is, aki éppen az egyik lánybandával vitatkozott egy új kollekció kapcsán. Idővel hozzászoktam az efféle látványhoz, így csak egy félszeg mosollyal reagáltam a látottakra. Nálunk ez mindennapos volt annak idején, sőt, volt olyan délelőtt, amikor hiányoltam az ilyen jeleneteket.
Vettem egy nagy levegőt, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. Annyira más volt minden ezen a helyen. Tényleg úgy festhettem ott, mint egy kezdő asszisztens vagy egy gyakornok. Mielőtt még végleg kétségbeestem volna egy puha kézfej szorított a jobb vállamra. Egy pillanatra összerezzentem. A blézerem anyagán keresztül is éreztem, mennyire meleg az ismeretlen tenyér, engem is feltöltött melegséggel. Még kissé ijedten fordultam a tenyér tulajdonosa felé; az addig csukott szám résnyire tártam és azzal együtt belefulladtam a sötétbarna lélektükrökbe. Éreztem, hogy az első nyálcseppem indul el a szám sarkából, így sietve becsuktam inkább, és lenyeltem a felesleget is. Nem lehettem valami szép látvány akkor.
Azóta is mindig emlékeztet az első találkozásunkra és nem múlik el nap, hogy ne piszkálna vele. Visszaél a barátságunkkal, ami egyáltalán nem szép dolog. Persze, könnyű dolog a kisebbet bántani, noha mégis én vagyok az idősebb, de akkor sem szép dolog a másikat a régmúlttal cikizni. Megtörtént, és én szeretném végre elfelejteni. De ez a kedves lélek nem éppen vevő a dologra, így el kell viselnem azóta is a játékait, amitől természetesen mindenkinek sokkal jobb lesz a kedve. Azt hiszem, hogy máris megérte annak idején ott szobroznom az előtérben és ütődöttként bámulni magam elé. Ő pedig a megmentő szerepében tündökölhet attól fogva.
A két év alatt szoros barátságot tudtam kialakítani a hat fiúval, amiért nagyon hálás is vagyok. Hiszen néha jól jön valaki, akinek lehet dühöngeni, vagy éppen megosztani vele az örömödet, vagy minden mást. Ugyan az igazsághoz azért az hozzátartozik, hogy korántsem indult olyan nagyon jól a kapcsolatom a csapattal. A leginkább miattam nem volt zökkenőmentes ez a része a munkámnak, és ez a korábbi tapasztalataimnak volt köszönhető. Távolságot akartam tartani, nem belebonyolódni komolyabb dolgokba, mert a múltból adódóan tudtam, hogy mivel járhat.
Aztán ahogy lassanként kezdtem megismerni őket és ők is engem, úgy sikerült leküzdenem a szakadékot közöttünk, és kerültünk napról napra egyre közelebb egymáshoz. Mindegyikükhöz. Hat teljesen különböző személyiség, miközben volt egyetlen dolog, ami tökéletesen összekovácsolta őket. Egy igazi csapattá, akik családtagként tekintenek a másikra. Idővel én is a család része lettem, afféle nővérkéjük a srácoknak.
Hozzám jöttek, ha bármi gondjuk volt, vagy a menedzserüket – aki mellesleg az én közvetlen főnököm volt – nem tudták esetleg elérni az egyéb elfoglaltságai miatt, illetve én voltam az, aki a menedzserüknek a segítségére volt minden pillanatban. Egyre több időt töltöttünk együtt és fokozatosan engedtek magukhoz közelebb. Ahogyan én is őket. Kedveltem őket és ők is engem, bár az egyikük irányába egy kicsit jobban is kezdtem húzni, mint kellett vagy éppen szabadott volna.
Noha a bandából elsőként HimChannal találkoztam, mégsem ő volt az, aki a legjobban a szívemhez nőtt az együtt töltött idő során. Jól megértettük egymást, és ha bármi gondom adódott, mindig hozzá mentem kiönteni a lelkemet. Olyan jól értette a női lélek rejtelmeit, néha még meg is kérdőjeleztem magamban, hogy valóban a férfiak táborát erősíti-e.
Hiába voltam idősebb mindegyik tagnál, soha nem éreztettem ezt egyikükkel sem, mert egytől egyig felnéztem rájuk és mélységes tisztelettel hódoltam a munkáik előtt. Alkalmanként volt, hogy kicsúszott a számon egy-egy Oppa, de jobb szerettem a keresztnevükön hívni őket. JunHongnak viszont jól esett ez a megszólítás, mert így idősebbnek érezhette magát. Én pedig igyekeztem mindig a kedvében járni. Neki is és a másik öt srácnak is.
JunHong eleinte kissé zárkózott és félénk volt a közelemben, de ahogy a többiek nyitni kezdtek felém, úgy a maknae is engedett, míg végül teljesen a szívembe nem zártam őt. Öcsémként. JunHong volt az első a csapatból, aki noonázni kezdett, és nem volt hajlandó tovább a keresztnevemen szólítani. Örültem neki, mert így még bensőségesebb tudott lenni a viszonyunk, és tényleg testvéremként szerettem már a végén. Lassanként a többiek is átvették JunHong szokását és a végén ők is csak noonaként szólítottak meg.
JunHong rajtam kívül a legjobban JongUphoz kötődött mindig is és ez meg is maradt a későbbiek során. Kettejük tánctudása az, ami engem lenyűgözött az első próbatermi látogatásomkor. Egyedi és utánozhatatlan stílust birtokolnak mindketten. A freestyle-ban verhetetlen a maknae-line, és szerencsére ezt kamatoztathatják a koreográfiák alkalmával is. JongUp és én, hát, nem mondom, hogy tűz és víz, mert az túlságosan erős kifejezés lenne. Talán egy kicsit rosszul érezte magát eleinte, hogy rajta kívül JunHong mással is megbeszélte a gondjait. De aztán az Angyalunk is megnyílt, és megtanulta megosztani velünk a gondjait. Mosolyogva. Végtelen türelemmel rendelkezik, bár néha már látom rajta, hogy igencsak a határait feszegetik olykor.
A munka miatt a leggyorsabban YoungJae-vel kerültem a legszorosabb kapcsolatba, hiszen ő az, aki mindig segít megszervezni a csapat életét, összeegyeztetve a leader által összeállított menetrenddel. Egyedül kevés lettem volna összefésülni a dolgokat, YoungJae pedig készséggel állt a rendelkezésemre. Annak ellenére, hogy együtt véglegesítettük a napokat, ő a leglustább tag a csapatban. Szeret sokáig lustálkodni, olykor ágyúval sem lehet onnan kirobbantani. Szervezőzseni és elektronikai megszállott, így félve engedjük el egy-egy kiruccanás esetén egyedül várost nézni, mert ha betéved egy szaküzletbe, akkor nincs ember, aki kirángassa a boltból.
Ahogy JunHongnak megvan a csapaton belül a főbizalmasa – engem leszámítva –, úgy YoungJae-nek is van egy lelki szemeteskukája, bár elég ronda szóhasználat, de mégis kézenfekvő. Ugyan nem csak lelki szemetesláda, hanem a legjobb barátja. Pff. Barát? Nem szépítem. DaeHyun az, aki érzelmileg a legközelebb áll YoungJae-hez, és mindent meg tudnak egymással beszélni. DaeHyun csendes és visszahúzódó típus, de azért néha nála is van, hogy sikerül levetkőznie a gátlásait és elengedi magát. Na, meg persze a sajttorta minden mennyiségben nála végzi. A személyisége mellett az énekhangja varázsolt el. Egyszerűen hibátlan hangszínnel rendelkezik, ami nem mellesleg még egyedi is. Azonban DaeHyun nem csak YoungJae-nek nyújt olykor érzelmi támaszt, alkalmanként én is az ő segítségére szorulok, az optimizmusát igénybe véve.
Picur után a másik tag, aki hamar belopta magát a szívembe, HimChan volt. Talán az első találkozásunk miatt, talán a végtelen törődése és szeretete miatt, talán pusztán a tekintete miatt. Ő volt az én megmentőm annak idején és ő az, aki azóta is henceg a dologgal. HimChan egyszer-egyszer megnehezíti a dolgunkat, mert látszatra teljesen értetlen, pedig tudom, hogy tudja, mit akarunk kihozni a tervekből. Most vagy ennyire szereti a hülyét tenni, és ezzel több figyelmet kisajtolni belőlünk, vagy valóban ilyen személyiség. Én inkább az előbbire szavaznék. Pontosan tudja, hogy mikor mi zajlik a háttérben.
HimChan sem marad ki a sorból, ami a támaszokat illeti, ugyanis ő az a fél, aki a leaderrel áll szorosabb kapcsolatban. Korukból adódóan is és a gyakornoksági idejüket tekintve is. A Vezető. A csapat feje és karizmája. YongGuk engedélye nélkül senki nem tehet semmit a tagok közül. Komoly és határozott, szinte megkérdőjelezhetetlen. De ha ezt a rideg külsőt egy képzeletbeli véső segítségével lehámozzuk, akkor igen is egy kedves és lágyszívű srácra bukkanunk a pajzs alatt. Ezt az énjét viszont szerette titkolni mindenki elől, én meg szerettem csak ezt látni benne. Talán még túlságosan is kedveltem a kedves és szerető YongGukot.
A leader volt az, akivel nehézkesen tört meg mindig is a jég, munkában kérlelhetetlen és hajthatatlan volt, a többit pedig maximum HimChannal osztotta meg. Ahogyan én is a fiatalabbat kerestem meg támaszomnak. Aztán valami lassanként megváltozott bennem.
Mind a hat srácot egyformán szeretem, mindegyiküknek igyekszem ugyanannyi figyelmet szentelni, de van, hogy hiba csúszik a számításaimba és esetenként valamelyikük többet kap. Általában JunHong nyeri meg a többletet, vagy éppen harcolja ki magának. Amiért pedig nekem kell szembeszegülnöm a másik öt taggal, és meggyőznöm őket az ellenkezőjéről, mint amit állítanak. Nehéz ennyi felé húzni és igazságosan szeretni, míg végül az lesz az eredménye, hogy vagy egyikükhöz sem húzol, vagy csupán egyet tüntetsz ki vele.
Bármennyire is tiltott volt az egyik tag felé én is jobban húzni kezdtem érzelmi szinten. Egyre több időt szerettem volna a társaságában tölteni, néha csak az övében, megfeledkezve a többi félről. A visszaütője azonban ennek a dolognak az lett, hogy a későbbiekben mérhetetlen zavar lett úrrá rajtam, és képtelen lettem egyetlen értelmes mondatot is kinyögni mellette. Tudtam, eljött a vég.
A történelem hamarosan megismétli önmagát, természetesen ezúttal is az én káromra. Nem akartam még egyszer feladni a családomat; nem akartam újabb Ügynökséget keresni és váltani, majd ismételten beilleszkedni az idegen helyre, aztán kialakítani a szükséges légkört az Idolokkal. Nem vágytam újabb magyarázatadásokra, hogy mit és miért teszek. Maradni szerettem volna, megállapodni az utolsó helyemen. De közben lüktetett a mellkasom és alig bírtam levegőt venni, amiért nem lehetek az ő társa. Választanom kellett. Újfent. Karrier vagy Boldogság? Végül hosszas rágódás után döntöttem.


* * *

Ha megkérdeznék tőlem, hogy mik a kedvenc napjaim, akkor azt mondanám, hogy azok, amit a fiúk szabadnapnak kapnak. Ritka, sőt nagyon kevés az ilyen nap az életükben, de néha sikerül betuszkolni a rengeteg tennivaló közé egyetlen egyet. Ezeket imádom a legjobban a kezdetektől fogva, mert ilyenkor a srácok végre önmaguk lehetnek. Nem kell a rosszfiús énjüket magukra erőltetni, ahogyan nyugodtan dühönghetnek azok is, akiknek nem szokása az efféle viselkedés. Mindenki az lehet, aki valójában.
Ahogy minden szabadnapunkkor, úgy most is sikerült egy elég tartalmas programot összeszerveznünk, hála YoungJae és az én közbenjárásomnak. Ő tudta, hogy mit csinálnának szívesen a srácok, én pedig a menedzsert addig nyüstöltem, amíg belement, hogy most is nélküle szaladgáljanak a srácaink. A felvállalt testőrségem elég volt biztosítéknak. Na, meg persze ott van a hátunk mögött néhány erőslegény is, aki ugyanerre volt hivatott.

- Noona, éhes vagyok! – a nyakamban landol szeretett kisöcsém hosszú túrázásunk megkoronázásaként, én pedig majdnem összerogyok alatta, de csak egy halk nyüszítéssel egybekötve reagálok az érkezésére, a többi fájdalmamat pedig igyekszem titkolni még előtte is.
- És? Szeretnél enni valamit, Picur?  - nyöszörgöm JunHong alatt halvány mosollyal, mire csak még jobban rám nehezedik.
- Gondoltam rá.
- Megkérdezzük a többieket is, jó? – pillantok hátrafelé, hogy farkasszemet nézhessek a kölyökkel, mire egy széles vigyorba ütközik a tekintetem. – Mi van? – pillázok nagyokat.
- Ha nemet mondok, akkor is megkérdezed őket, nem?
- De igen.
- Akkor minek kérdezted?
- Csak. Azért, hogy fontosnak érezhesd magad, Picúr.
- Gonosz vagy, Noona! – morogja a nyakamba, majd a következő pillanatban bele is fúrja az orrát.

Megkapaszkodom JunHong karjaiban és úgy próbálok lassanként haladni előre, bár elég nehézkes minden léptem. Nem elég, hogy alig érek a mellkasáig a kölyöknek, még azért súlya is van, ami nem kevés. Elbotladozunk egy közeli fakerítésig, ami valójában egy hangulatos étteremhez tartozik. Annak a bejáratát öleli körbe, egész pontosan; abban a pillanatban felcsillan a szemem, ahogy meglátom háromlépésnyire a táblát a napi kínálattal felfirkálva. JunHong karjaira szorítok, mire kibújik a vállgödrömből és megtámasztja az állát.

- Jajangmyeon jó lesz vacsorára? – érdeklődöm a tetszését illetőleg.
- Hah? – nyel egyet és az ő tekintete is felragyog a késő délutáni napsütésben.
- Az a mai menü. Ugye jó lesz vacsorának? – biccentek a tábla felé, aztán JunHong pillantása is leköveti a bólintásom ívét.
- Noona! – elkiáltja magát, aminek az én baloldali dobhártyám nem feltétlenül tud örülni.
- Ez igazán jól esett, Picur – mormogom az orrom alatt, és próbálok némi életet lehelni a sérült területbe.

Végre megszabadulok pillesúlyától, ahogy leveszi a nyakamból a karját, fordul egyet a tengelye körül és egyenesen JongUphoz rohan. Karon ragadja, aztán a következő pillanatban már rángatni kezdi az étterem bejárata felé. Én csak szoborként állok, de azért erőteljes vigyor telepszik az arcomra a két legfiatalabb tagot látva. Epekedve néznek rám, amikor megállnak előttem, csípőre pakolom a kacsóimat. Egyszer JongUpra pillantok, egyszer pedig JunHongon vezetem végig kérdő tekintetemet.

- Ne engem akarjatok meggyőzni – szólalok meg végül a két esdeklőt látva.
- Hanem? – csodálkozik JongUp, mire összenéznek.
- A stratégiai kérdésekben még mindig nem én döntök. Abban Appa a kompetens – ezúttal YongGuk felé bólintok egy egészen aprót.

A másodperc tört része alatt tűnnek el előlem és futnak egészen a leaderig. Hosszú percek helyett csupán két mondattal meggyőzik a táplálkozási rituálé fontosságáról, és már mind a hat fiú felém közelít magabiztosan. Akkor ez eldöntetett. Egy hálás mosollyal köszönöm meg YongGuknak a figyelmességét, majd miután mindannyian engem terelgetnek be a kiskapun, valamiféle nagyobb asztal után kezdek kutatni.
Még végig sem pásztázom a lehetőségeket, amikor egy idősebb hölgy siet hozzánk, aztán mutat is egy sarokba kihelyezett nagyobb asztalra. Nyolc ember kényelmesen elfér körülötte, éppen megfelelő lesz nekünk. Udvariasan megköszönjük a néni segítségét, aztán el is araszolunk a helyünkre. A legbelső széket JongUp veszi birtokba, közvetlenül mellé pedig a maknae kerül. Aki áhítozó kiskutya szemekkel pillázik rám, hogy ezúttal is mellé üljek. Engedek neki, mert akkor sose laknánk jól és indulnánk haza a végén. Leülök JunHong mellé, majd a következő pillanatban már húzódik is ki a mellettem lévő szék YongGuk által.
Ösztönösen kapaszkodom meg az asztal sarkában, amikor megérzem a közelségét. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz egy asztalnál. A létező összes energiámmal próbálom leplezni a zavaromat, de nagyon nehezen jön össze. Leaderünkkel szemben HimChan foglalja el a helyét, mellé YoungJae telepszik, végül DaeHyun foglalja el a hetedik széket, JunHonggal szemben. A nyolcadikra pedig a kabátjainkat halmozzuk. Akkor már csak meg kellene enni a napi kínálatot, ami most még nehezebbnek látszik, mint eddig bármikor. Jó lenne nem belefulladni az ebédbe és egészben hazaindulni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése