Csak magamnak akarlak (MarkSon)

* * * Jackson POV * * *

Tudtam, hogy nem lesz könnyű ott fent a színpadon állni. Melletted. Tudtam, de mégis meg kellett tennem. Mindig. Minden alkalommal. Hiszen ez a dolgunk. Ott fent állni, énekelni és táncolni. Az utóbbi időben egyre nehezebben bírom elviselni, amikor így viselkedsz. Amikor úgy nézel másra, ahogy rám szoktál a négy fal között, ha csupán magunk vagyunk. Akkor még nehezebben viselem, amikor a rajongók ösztönöznek erre a viselkedésre. Nem akarom, hogy ezt rajtam kívül más is lássa. Csak magamnak akarom ezt a tekintetet.

Amikor elkap a gépszíj és mit sem törődünk másokkal, akkor élvezem a leginkább a játékot. A játékodat. Amikor csak egyetlen pillanaton múlik, hogy lebukunk a többiek előtt, és nyilvánvalóvá válik minden MÁSOK számára. Annyira veszélyes. Annyira izgató minden veled töltött másodperc. Mámoros és egyben őrjítő.

Most mégis eluralkodik rajtam egy ismeretlen érzés. A zöld szemű szörnyeteg lassanként borítja el az elmémet, és hajszol az őrület szélére. Miért nem vagyok képes elviselni, amikor így viselkedsz valaki mással, aki nem én vagyok? Miért akarok állandóan az ő helyében lenni? Miért akarom, hogy csak engem érints? Talán, ha nem vagyok annyira rideg, akkor most nem érezném magam olyan nyomorultul. Talán nem őrülnék bele a puszta látványba. Talán... talán, ha végre én is lépek feléd, akkor megszűnik ez az érzés, és végre önfeledten nevethetek Veled.

* * *

Mindent hátrahagyva belementél a játékba, én pedig fogcsikorgatva néztem a jelenetet. Megtámaszkodtál YuGyeom jobb vállán, egy édes csapdát készültél bezárni. Mosolyogva emelted fel a bal kezedet, amiben a mikrofont tartottad könnyedén, és még közelebb hajoltál hozzá. Hozzá. A mellkasom hirtelen szűkössé vált, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy fél kanál vízben képes lennék őt megfojtani. Őt, akinek arcához nemes egyszerűséggel előrébb dőltél, mintha meg akarnád őt csókolni. Őt és nem engem.

Szinte már a számon éreztem az ajkaidat, ahogy engem hívnak édes becézgetésbe, és kezdesz lágy kényeztetésbe. Aztán átcsúszik a nyelved a számba, majd vörös izmommal kezdünk gyengéd harcot vívni a fölényért, amit végül én nyerek meg, mert hagysz győzedelmeskedni. A mellkasom szűkössége mellett ajkaim is a másodperc tört része alatt száradtak ki, csupán JaeBum közbelépése térített észhez a mámoros érzésből.

Egyetlen biztos mozdulattal ugrott közétek és szakította félbe az őrjítő pillanatot. Az én legnagyobb megkönnyebbülésemre. Ha tovább bonyolódott volna a helyzet, akkor félő lett volna, hogy valaki megsérül odafent. Valaki, aki nem Te vagy és valaki, aki nem én vagyok. Ő. Az aktuális játékszered. Lehet, hogy azért tetted, hogy engem féltékennyé tegyél? Képes lettél volna idáig elmenni, hogy végre megadjam magam neked? Ennyire akarod?

* * *

Azt akartam, hogy velem is azt tedd a színpadon, amit vele tettél. Az én arcomhoz hajolj oda könnyedén, és engem akarj majdnem megcsókolni. Engem és nem őt. Minden porcikámban vágytam a közelségedre. Egyedül a tiédre. Játszani akartam veled, akkor és ott. Mindenki előtt. Nem számított többé semmi, csak Te és én. Mi ketten.

Egyre türelmetlenebb lettem, aztán végre eljött az én időm, és engem jelöltél ki az újabb játékszerednek. Magabiztosan lépdeltél felém, az eufória uralma alá vette az elmémet, semmit nem érzékeltem a külvilágból, csak a fölém magasodó alakodat.

Felemeltem a kezeimet, mintha védekezni akarnék, te könnyű szerrel lefegyvereztél, hiszen semmit nem kellett csinálnod hozzá. A mikrofonnal a kezedben támaszkodtál meg jobb vállamon, és széles vigyorral az ajkaidon dőltél rám. Tiltakozni akartam, de az arcomra ülő kéjes mosoly pontosan az ellenkezőjét árulta el rólam. Hogyan is tudnék ellenállni neked?

Újra szeretett Leaderünk volt az, aki hozzánk vetődött, és meggátolta, hogy az utolsó pillanatban egymásnak essünk. Pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy végre érezzelek. Csak néhány centi választott el minket a másiktól. Amikor már odaért, tettetnem kellett, hogy nem akarom a dolgot, bármennyire is nehezemre esett. Integetni kezdtem a menekülés reményében, és te megálltál, majd hátrébb léptél tőlem.

* * *

Újfent nagyközönség előtt álltunk mindannyian. Bizonyítanunk kellett a rátermettségünket, a tehetségünket, a képességeinket. Meg kellett védenünk a nevünket és kiállnunk magunkért. Ez is csak egy játéknak indult, egy kellemes szórakozásnak, de számomra mégis komoly dolognak hatott. Téged valamiért jobban meg akartalak védeni, mint a többieket. Valamiért Melletted jobban ki akartam állni, mint mások mellett. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen nem akartam kudarcot vallani. Miattad.

Csak egyetlen ugrást kellett bemutatnunk. Az aláírásunkat. Mindig féltettelek ennél a produkciónál. Az első pillanattól fogva. Teljesen mindegy volt nekem, hogy szivacs volt alattad, a puszta föld esetleg egy vagy két ember. Aggódtam érted, mert nem akartam, hogy megsérülj. Miattam. Hiszen én voltam mindig is az, aki lökött a testeden egyet, és Te voltál az, akinek sikeresen kellett a talajra érkeznie. Idővel még nagyobb lett a nyugtalanságom ennél a jól begyakorolt mozdulatnál, és valahogy ez a nyugtalanság nem akart csökkenni.

Most csak egyetlen személyt kellett átugranod, azonban mégis sokkal jobban rettegtem, mint eddig bármikor. A szokottnál is jobban vigyázni akartam Rád. A számomra legértékesebbet óvni akartam a bajtól. Te mosolyogva felálltál a földön kuporgó mellé, egy másodpercre rám pillantottál, én pedig a létező összes erőmet és ügyességemet összeszedtem, hogy ezúttal is rendben legyenek a dolgok. A mosolyod adott erőt, hogy meg tudjam csinálni. Ugrottál, tökéletes szinkronban sikerült Veled együtt mozdulnom, és találtalak el a megfelelő ponton.

Hibátlanul fogtál talajt, s én nem bírtam tovább türtőztetni magam. Önkívületlenül rohantam Hozzád, és azzal a lendülettel vetettem is magam a nyakadba. Majmokhoz hasonlóan kapaszkodtam meg a karjaimmal, és a lábaimat is keskeny derekadra kulcsoltam. Átöleltél. Biztonságot nyújtva. Csupán néhány pillanatig tartott az egész, de akkor voltam a legboldogabb.

Leugrottam az öledből és ösztönösen fogtam markos tenyereim közé puha arcodat, hogy mélyen a szemedbe nézhessek. Azért, hogy láthasd, mennyire büszke vagyok Rád. Mennyire boldog vagyok, hogy ezúttal sem sérültél meg. Azért, hogy láthasd, mindig vigyázni akarok Rád és mindig akarok neked vagy veled együtt örülni.

Győztél. Felettem. Az érzéseim felett. Rávilágítottál a saját gyengeségeimre, és ennél többet már nem is kívánhattam magamnak. Mert hosszú idő óta először vállaltam fel az érzéseimet, és nem féltem azokat kimutatni. Neked. Mások előtt. A ragyogó mosolyod meggyőzött, hogy helyesen tettem, amit tettem, és újra megtenném. Még egyszer a nyakadba ugornék...

* * *

Nem tudom kiverni a fejemből a mosolyodat és az örömödet, hiába is küszködök a dologgal. Csak te jársz a gondolataimban, és uralod minden pillanatban az elmémet. A csapat nagy része kimenőn van vagy éppen más halaszthatatlan dolga akadt, így miénk az egész lakás. Nem érzem elégnek, hogy akkor és ott a nyakadba ugrottam felhőtlen boldogságomkor, valahogyan még tudatni akarom veled, biztosnak kell lenned. Ahogy nekem is.

Unottan váltogatom a csatornákat, amikor előcsoszogsz a fürdőből. Kissé nedves tincseidbe túrsz egy könnyed mozdulattal, és összerázod a rakoncátlan fürtöket. A póló lazán hullik felsőtestedre, bár néhol picit határozottabban tapad alakodra, az alsód éppen kilátszik a szürke matéria alól. Rám emeled csillagként fénylő szempárodat, a mellkasom megint feszíteni kezd. A szívverésem szétrepeszti a bordáimat.

Ledobom a távirányítót a kanapéra, aztán sietve pattanok fel a heverőről, mielőtt még menekülőre fognád, és a szobádba vonulnál pihenni. Nem akarom, hogy most elmenj. Olyan régóta először vagyunk ismét magunkban, amit ki akarok használni és nem elfecsérelni a világító doboz bámulásával. Inkább gyönyörködöm Benned. Mandulaívű szempárodban. Hosszúkás orrodban. Vékony és rajzolt hatású ajkaidban. Tökéletes állkapocsíveden. Feszes és lüktető nyakadon. Mindenedben.

Gyengéden jobb csuklódra szorítok, mire csak egy mosolyt intézel felém. Viszonzom a parányi görbületet, majd lassan tolni kezdelek a hálód felé. Kérdőn és kíváncsian bámulsz rám, de nem zavarod meg a meghitt pillanatot egyetlen kérdéssel sem. Egy lendülettel bevágom a hátam mögött az ajtót, fordítok a pozíciónkon, majd gondolkodás nélkül nyomlak fel a falapra. Arcodhoz hajolok. Egyszer mélybarna szempárodba merülök, egyszer ínycsiklandozó ajkaidat veszem szemügyre.

- Csak magamnak akarlak – közlöm tényként, és bezárom a kettőnk közti távolságot, miközben egy halk és nevetős sóhaj szakad fel belőled mérhetetlen elégedettségedtől...