Dangerous (G-Dragon)

          Néhány éve történt... Már nem is emlékszem rá, hogy pontosan mikor is volt. Szóval a lényeg. Az én Nyomi Bátyám, öhm, igen, akkor még Nyomi Bátyámnak hívtam, mára már több lett mint Báty. De azért még mindig egy Nyomi. Na, de kanyarodjunk vissza inkább.

      Az én Nyomim és az egyik felejthetetlen fellépése. Vagyis egy koncert inkább. Minden fellépésénél jelen voltam. Ennél is, viszont amikor ezt megláttam, megfordult a Világom.

Hibátlan. Tökéletes. Minden mozdulata. A hangja mindig is különleges hatással volt rám. Nyugalmat árasztott. Az egyetlen hang, ami képes volt lecsillapítani... és még most is.

          Az egész egy táncmozdulattal kezdődött. Nyomi mindig is jól táncolt, bár ezt sokszor tagadta, én viszont tudtam, hogy jó benne. Ebben is az volt. Egy Michael Jackson táncbetétet iktattak be, a Dangerous-t. Felkészültem rá, hogy jó lesz... az is volt. Talán túlságosan is az volt. Életemben először akkor éreztem féltékenységet. De nem kistestvéri szinten. Egészen másmilyen volt ez a féltékenység. Érezhetőbb. A mellkasomat szorította. A gyomromat görcsbe rándította.
      Egy egyszerű fehér baseball sapka, amivel eltakarta a szemeit, épp csak valami látszott az arcából. Az ajkai és az orra hegye. Egy még egyszerűbb fehér nadrág, egyszerű fehér zakó, amin csak a gombok díszelegtek, egy atléta a zakó alatt, és egy szimpla kényelmes cipő. Ugye, hogy tényleg semmi szívbemarkoló nincs a viseletében? Egyszerű és kényelmes. Könnyedén mozgott benne. De nekem mégis más volt. Különleges. Magával ragadó. De volt egy mozdulata... vagyis négy. NÉGY csípőmozdulat, nem több... de az a NÉGY csípőmozdulat alapjában változtatta meg a kapcsolatunkat.

         Bátyámnak neveztem Őt, pedig nem vagyunk rokonok. A Szüleink régről, még gyerekkorukból, ismerik egymást, és annyit volt együtt a két család, hogy szinte együtt nőttünk fel Nyomival. Nyomi mindig a kishúgának hívott, én pedig Bátyámnak, aki kicsit Nyomi. Amikor befutott a bandájával, akkor egy picit megritkultak a találkozásaink, de azért igyekezett elegendő időt szakítani rám. Minden koncertjükre személyesen hozta el a jegyet, amikkel be tudtam menni a backstage-be. Így lettem jóba az egész BigBang-gel. Mindenki hugicája lettem, de SeungHyun Oppa egyszer azt is kijelentette, hogy én vagyok a banda kabalája, így muszáj vagyok minden fellépésen jelen lenni. Most sem volt másként ennél a koncertnél sem... Bár egyedüli koncertje volt Nyominak, mégis ott kellett lennem. Kabalaként. Nyomi kisajátított arra a fellépésre a saját kabalájának... én pedig szívesen elvállaltam, mivel a másik négy Bátyám nem ellenkezett.

          Az első sorban voltam. Közvetlenül a színpad közepe előtt. Tökéletesen láttam Őt. Alig néhány karnyújtásnyi távolságra volt tőlem. A színpadi szereplése lehengerlő volt, mint mindig... és aztán egyszer csak megfordult a Világ. A koncert után a backstage-be mentem, kifújni magam... és azt hiszem, hogy egyúttal beszélni is Nyomival... Idegesen toporogtam a falakon belül, és vártam, hogy végre megjöjjön. Ácsorogtam a sminkasztalánál, megnéztem a kellékeit, a ruháin is végigpörgettem az ujjaimat. Leültem a heverőre, és csak bámultam magam elé, a bal cipőm orrával piszkáltam a jobbat, és közben azt néztem... ideges voltam nagyon.Fogalmam sem volt, hogyan tálaljam a dolgokat Nyominak... Hogyan mondjam meg Neki, hogy nehéz lesz mostantól kabalának lennem?

         Gahooval együtt érkezett vissza az öltözőbe, szinte azonnal a nyakamba ugrott az imádnivaló jószág, nem győztem simogatni a fejét és a füleit... és az egész testét. Majdnem fellökött a boldogságtól. Nyomi hullaként esett a kanapéra és fújtatott egy nagyot. Az egész öltöző beleremegett abba a sóhajtásba. Én is felsóhajtottam. Amikor Gahoo épp nem nyalt képen, akkor Nyomira néztem. Kimerült volt. De közben nagyon boldog is. Nagyokat szuszogott lehunyt szemekkel, az izzadtságcseppek gyöngyöztek az arcán és a nyakán.

          Hirtelen szorítani kezdett a mellkasom, de most megint másként. Elrévedtem lükető nyakán és a mosolygós ajkain. Levakarhatatlan volt a mosolya... én is elmosolyodtam. Felemelte a jobb kezét, és egy lassú mozdulattal a hajába túrt, összerezzentem a mozdulat pillanatában. Gahoo-ban kellett megkapaszkodnom egy másodpercre, hogy nehogy végleg összeessek a látványtól. A Bátyám... Ő Nyomi, a Bátyám!!! A BÁTYÁM!!! De... de mégsem tudok többé úgy nézni rá... Már nem... azóta a mozdulat óta képtelen vagyok Nyomit Bátyámnak hívni... csak egyszerűen Nyominak... Gahoo újabb képen nyalása térített észhez...

          - Jól van, Gahoo, jól van... csak csillapodj le egy picit! Tudom, hogy örülsz Nyomi sikerének, én is azt teszem. De most már tisztára eláztam tőled...

          - Mi van az én sikeremmel, Wonnie? – picit felemelte a fejét, és rám nézett.

     - Mi lenne, Nyomi? – felnevettem, próbáltam azzal álcázni a zavartságomat – Örülünk a sikerednek!

          - Neked is tetszett a fellépés?

        A szívem megdobbant a mellkasomban. Olyan átható tekintete volt, amivel teljesen megbénított. Mindig is imádtam a sötétbarna szemét, amivel néha úgy tudott hódítani, hogy annak senki ember fia nem tudott ellenállni. De most valahogy mégis másként ragyogtak a fekete gyémántok. Pihegett még egy picit, majd lassan felült a kanapén, könyökeivel megtámaszkodott a térdein, a mosolya egyetlen pillanatra sem lankadt. Azt hittem, hogy ott válok gőzzé, és tűnök el a levegőben... ettől a mosolytól és ettől az átható pillantástól. A lelkem mélyére látott.

          - Hogymi?? – pislogtam nagyokat, mintha nem érteném, hogy mit is kérdezett.

         - Neked is tetszett a fellépés, kis kabalám? – még jobban elmosolyodott, én pedig még jobban elolvadtam tőle.

          - Ühüm... – motyogtam Gahoo-ra nézve, az orromat az övéhez nyomtam.

          - Nem hallottam... – leguggolt a kanapé elé, majd lassan hozzánk araszolt.

          - Miért számít, hogy nekem tetszett-e a fellépésed, te Nyomi? – újra nevetésbe kezdtem.

          - Érdekel és kész! – vállával finoman meglökte az én vállamat – Na? Tetszett?

          - Ja... elment. Egész jól mozogsz, annak ellenére, hogy ilyen Nyomi vagy.

          - Ez rendes tőled, kis kabalám! – megveregette a vállamat, és felállt mellőlünk.

        - Tudom. Én már csak ilyen rendes gyerek vagyok. Nem mindenki olyan Nyomi, mint te... – nevetve néztem fel rá.

         ...bárcsak ne tettem volna meg. Ha Gahoo már nem lett volna ott előttem, akkor orral előre esek, és felnyalom a padlót. De szerencsére ott volt. Semmi hely nem maradt a bordáim között, a gyomrom morzsányira szűkült, és minden oxigén elhagyta a testemet. Legalábbis olyan volt. Furcsa. Ismeretlen. Számomra eddig vadidegen érzés.

          - Én milyen vagyok? Milyen Nyomi is lennék én pontosan, kis kabala? – újra leült a kanapéra, de a korábbi mosolya valahogy másmilyen lett.

          - Nyomi. Nem tudom. Szimplán Nyomi vagy. Nincs még egy ilyen Nyomi, mint te, az biztos.

          - De még egy ilyen kabala sincs, mint te!

          - Ez igaz! Kabalának még elmegyek... – lemondóan felszusszantottam.

          - Huginak is egész jó voltál...

          - Voltam? Mi ez a múlt idő? Most már nem vagyok jó annak?

       - Nem azt mondtam, hogy már nem vagy jó, csak mivel már kabala lettél, így nem lehetsz kishúg.

          - Na szép! Ennyit arról, hogy mindig én leszek az egyetlen kishúgod!

        Még egyszer megsimogattam Gahoo fejét, és a kanapéhoz lépdeltem. Egész idáig azon agyaltam, hogyan vezessem fel Nyominak, hogy mi is történt velem, és miért nem tudok többé egyszerű kabala lenni. De az utolsó kijelentése után... hát... inkább meggondoltam magam. Már nem akartam semmit mondani. Csak a banda kabaláját látta bennem... és fogja is... mindig. Ennyit erről!

          A kanapé egyik végében Nyomi ücsörgött, a másikban pedig az én kabátom hevert. Igen, csak a probléma azzal volt, hogy a kabátomhoz Nyomin keresztül vezetett az út. De most valahogy nem akartam közel kerülni Nyomihoz. Valahogy... hm... zavarban voltam Nyomi közelében. Eddig soha nem volt ilyen. Máskor simán az ölébe ugrottam, és felröhögtünk mindketten. De most? Most képtelen lettem volna ezt megtenni...

          Vagyis szívesen az ölébe ugrottam volna Nyominak, de másként, mint eddig. Szerettem volna magamhoz ölelni, és úgy gratulálni a koncerthez, de nem tudtam megtenni. Csak álltam a kanapé mellett, és bámultam a kabátomat. Vártam, esetleg magától araszol hozzám, de nem akart moccanni. Pedig még magamban egy gyors varázsigét is elmotyogtam, de nem használt az sem. Nyomi egy darabig csak Gahoot nézte, ahogy kényelmesen elhelyezkedik a sminkasztal alatt, én pedig lopva pilláztam Nyomira... Jobb lesz, ha inkább soha nem tudja meg, mi is történt velem a koncert alatt... Mindkettőnknek.

        - Sietsz valahova, kis kabala? – a hangja mindig is dallamos volt, de most különösen annak hatott.

        - Ideje indulnom. Neked is menned kéne haza pihenni, nem gondolod, Nyomi? – próbáltam terelni a gondolataimat és a beszédtémánkat.

          - Sietsz valahova? – felém fordult.

          - Miért?

          - Kérdezem... sietsz?
       - A kabaláknak pihenniük kell... – újabb mosolyt erőltettem magamra, de belül szinte marcangolt a fájdalom.

          - A hugiknak is pihenniük kell, nemde?

          - Főleg nekik...

          Egyre kevesebb esélyt láttam bármire is. Főleg arra, hogy a húgán és a banda kabaláján kívül többet lásson bennem. Tényleg ideje volt összeszednem a holmimat, és végre hazaindulnom. Elfáradtam... bár inkább csak egy kis egyedüllétre vágytam. Magányra. Erőt vettem magamon, és arrébb araszoltam... szépen lassan közeledtem a kabátomhoz. Nyomi egyetlen pislogásra sem vette le rólam a szemét. Fokozatosan vettem fel paradicsomszínt zavaromban... de végre meglett a ruhaneműm. Megmarkoltam...

          - Várj egy picit, Wonnie... – Nyomi a csuklómra fogott, és finoman megszorította.

          - Hm? – pislogtam a kabátra, tök süketnek tettettem magam.

          - Ne siess... maradj... maradj még... velem.

          A térdeim megcsuklottak. A kanapé karfáján kellett megtámaszkodnom. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Tényleg azt mondta, hogy várjak? Ez most komoly? És tényleg a csuklómat szorítja? Okééé... ezt most valahogy fel kéne dolgozni...

          Remegve engedtem el a kabátomat, miközben lassan Nyomira néztem. A mindig mosolygós szempárja most egészen más fényben ragyogott rám. Új volt ez a csillogás. Reményteljesnek tűnt. Vágyakozónak. Nagyot nyeltem... meg még egyet. A mellkasom végképp összeszorult, egy elefánt ült rá a bordáimra.

          Picit fészkelődött a kanapén, arrébb csúszott a bőrön, közben engem is húzott maga felé. Két lépést tipegtem felé, másik kezével is megfogta a szabadon lógó csuklómat. Ezt is megszorította.

          - Maradj még egy kicsit... maradj velem, Wonnie... – kérlelt lágy hangon.

          - Mi-miért?

          - Mert szeretném. Mert megkérlek, hogy maradj még velem egy kicsit...

    - Hm... sokat kérsz nagyon, Nyomi! – igyekeztem leplezni minden érzésemet, és csak mosolyogtam rá.

          - Te nem szeretnél maradni? Velem...?

          Komolyan nem értem ezt a Nyomit! Eddig egyfolytában kabalázott meg kishúgozott... most meg azt akarja, hogy maradjak vele... ráadásul még zsarolni is próbál! Mintha nem tudná, hogy minden percet imádok Vele tölteni?! Újra gyengéd szorítást éreztem a csuklóimon, a lábaim felett elvesztettem az uralmat. Nyomi irányította minden mozdulatomat. Közelebb húzott magához.

          Nagyobb terpeszbe tette a lábait, kijjebb csúszott a heverőn, és a két lába közé vont. Lazított a csuklóim szorításán, de nem engedte el őket. Lassan végigvezette ujjait az alkarjaimon, majd a felkarjaimon is, a vállaimnál picit megpihentette a mindig melegséget árasztó tenyereit, aztán egy gondolattal később már a lapockáimon éreztem ugyanazt a melegséget... megremegtem, ahogy hozzám ért. Érezhetően reszkettem a karjaiban... a simogatásaitól. Most nem mosolygott. Csak nézett rám... mélyen... nem bírtam elszakítani a tekintetemet az övétől.

          Ismét végigsimított a karjaimon, megfogta a csuklóimat, és a saját vállaira vezette mindkét karomat. Megremegtem. A bőre... forró volt... a teste mintha remegett volna... lehetséges lenne? Mégis lehetséges a lehetetlen? Tényleg nem csak egy kabalát látott már bennem?

          Egyszerre sóhajtottunk fel... Nyomi elengedte a csuklóimat, még egyszer végigcirógatta a karjaimat, de ezúttal nem állt meg a lapockáimnál. Bár egy kicsit elidőzött rajta, de tovább ment... a hátamon vezette végig a tenyereit, és a derekamnál pihentette meg őket. Belém karolt... közelebb húzott magához. Álla a mellkasomhoz ért... még mindig mélyen a szemembe nézett. Belemarkoltam a pólójába, és úgy szorítottam, mintha az lenne az egyetlen biztos kapaszkodó a süllyedő hajón.

      - Wonnie... – sóhajtotta a mellkasomra, még így pólón keresztül is beleremegtem a forró leheletébe.

          - Igen? – pislogtam rá nagyokat.

          - Velem maradsz, Wonnie?

          - Erre kértél most, nem?

          - Igen... de én nem a mostra gondoltam...

          - Hanem mire gondoltál, Nyomi? – elmosolyodtam.

          - Mindig... – suttogta.

          - Tessék? Mire? – pilláztam erőteljesen.

     - Mindig velem maradsz, Wonnie? – ismételte meg korábbi kérdését, ezúttal pontosabban megfogalmazva az időt.

          - Ha szeretnéd, lehetek a kabalád... – ezt a hazugságot se mondom ki többet, az is biztos!

          - Ne a kabalám légy...

          - Hanem mid? Mid legyek, Nyomi? – újabb mosolyt erőltettem magamra.

          Rászorított a derekamra, egy kisebb nyögést passzírozott ki belőlem. Már majdnem megfojtott az ölelésével. Lábaival is megszorította a combjaimat, nem volt esélyem a menekülésre... még ha akartam volna sem lettem volna rá képes. Olyan volt, mint egy mágnes. Húzott... Mindenével. A tekintetével... a mosolyával... az illatával... a teste forróságával...

          Megint belekapaszkodtam a pólójába, már az anyag is szakadásnak indult, de végül sikerült ellazítanom az ujjaimat, és picit finomabban markoltam a ruháját. Jobb kezével elindult felfelé a hátamon, pontosan a lapockáim találkozási pontján állt meg a tenyerével. Bal karjával még mindig erősen szorított, ahogyan a lábai is szorosan tartottak. Lassan lejjebb húzott az arcához. Egek!!! Ne~~~! Vagyis... nem tudom...

          A homlokával megtámasztotta az én homlokomat. Felsóhajtott. Lélegzetvételeink táncot jártak. Lassú tangót lejtettek... és az én testem is lassan ringatózni kezdett. Nyomi ringatott finoman a testével. Az orrunk egy pillanatra összeért, csak két centi választotta el ajkait az enyémektől. Soha ennyire közel nem éreztem még magamhoz... vagyis nem így... máskor is néztünk már farkasszemet...de akkor még minden más volt... nagyon más... akkor még a Bátyám volt... de most... Most Ő volt Nyomi!

          Elvette a kezét a hátamról, és az arcomra simította a tenyerét. Hüvelykujjával lágyan cirógatta az arcomat, felsóhajtott. A szemhéjaim elnehezültek. Ezt most csak álmodom... biztosan álmodom. De közben mintha valóság lenne. Tovább cirógatta az ujjával a bőrömet, megtelt a tüdőm az illatával, a testem pedig a forróságával. Az ujjaim görcsössége szűnni látszott... lazítottam rajtuk. Önkívületlen állapotban simítottam végig a hátán, a teste megrázkódott az érintésemtől. A derekánál megálltam. Megmarkoltam a pólóját, és belekapaszkodtam. Nem akartam, hogy egy másodpercre is véget érjen a varázslat...

          Puha és meleg párnák simultak a számhoz. Összerezzentem a váratlanságtól. De jól esett. Nagyon. Gyengéden csókolta ajkaimat. Érzékien. Szeretetteljesen... tele szenvedéllyel és vággyal. Őrjítő vággyal, amit igyekezett mindenhogy elfojtani magában. Arcomon lévő keze átsiklott a tarkómra, belebújt a rövid tincsek közé, még közelebb húzott magához. Az édes csókot lassan elmélyítette, és ízlelgetett egyre bátrabban. Én is felbátorodtam lassanként. Kellett... vágytam az érintésére és a csókjára. Az ölelésére. Az illatára. Mindenére. Az egész Lényére.

          Egy picit eltolt magától, de a csókot nem szakította meg, épp annyi időre távolodott el tőlem, hogy összezárja a lábait, az enyéim közé férkőzzön, és egyetlen határozott mozdulattal húzzon az ölébe. Engedelmeskedtem. Önként és dalolva... hogy úgy mondjam. Az ölébe ültem. Még jobban átfontuk egymás testét, a mellkasom az övéhez feszült. Lüktetett. A szívverése szétfeszítette a bordáit... épp, mint az enyém. Két karommal átfontam a nyakát, és húztam egyre jobban ajkaimra. Ő is húzott magára...

          A visszafogott vágy és szenvedély szépen lassan teret nyert mindkettőnknél. Forrón simítottak a tenyerei, beleremegtem az érintéseibe... mindegyikbe. Az édes és forró csókba beleszédültem. Derekamon lévő kezét a combomra tette, megmarkolta. Ő a csókba mosolygott, én ugyanabban a pillanatban hangot adtam az érzésnek. Nyomi! Gonosz dolog volt nagyon!

          Végigsimított a combomon, a hátamon, és a karjaimon. Két keze közé fogta az arcomat, és érzékien elszakította ajkait az enyémtől. Hirtelen utána kaptam, mire nyomott még egy nagyot a számra, és felkuncogott. Kérdőn néztem rá...

          - Ezt vehetem igen-nek? – vigyorgott rám, mint egy óvodás.

          - Nem volt elég egyértelmű, Nyomi? – én is elmosolyodtam.

          - Még van némi kétségem, ami azt illeti.

          - Ne illesse! – most én nyomtam egy cuppanóst az ő szájára – Te Nyomi! Nagyon bolond vagy, tudod?

          - De azért remélem, hogy így is szeretsz...

        - Egy Nyomit csak szeretni lehet! – válaszoltam vigyorogva - ..és mi a helyzet a kabalákkal? Azokat is lehet szeretni?

          - Nem... a kabalákat dögönyözni kell... de te nem kabala vagy, Wonnie! – elkomolyodott.

          - Hanem? Mi vagyok?

          - A Napsugaram! A saját Napom vagy! Egyedül az enyém! – újra mosolyra húzta a száját.

          - Na! Nemérkisajátítani, te Nyomi!

          - Nyominak mindent lehet! – ellenkezett vigyorogva.

          - Jaaa!! Így már értem azt a csípőmozdulatot is... – morogtam.

          - Milyen csípőmozdulatra gondolsz, Wonnie?

        - Amit a Dangerous alatt csináltál... – feleltem még mindig morogva, nem tetszésemet kifejezve.

          - Észrevetted? – kaján vigyor ült ki az arcára.

          - Te Nyomi! Azt nehéz lett volna nem észrevenni!

          - Ezek szerint tetszett... – még mindig ugyanazzal a kaján vigyorral az arcán nézett rám.

          - Nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül – Egyáltalán nem tetszett! – hazudtam.

          - Akkor miért hoztad fel? Hm?

          - Temondtadazelőbbhogynyominakmindentlehet!!! – reagáltam egyetlen lélegzetvétellel.

          - Igen, ezt mondtam. De azt nem mondtam, hogy kinek szólt az a mozdulat... – sejtelmességet véltem felfedezni a hangjában, kikerekedtek a szemeim.

          - Miért? Konkrétan szólt valakinek?

          - Célba ért az üzenet, nem?

          - Mi?! A-azt... azt akarod mondani, hogy ez...izé... – a fülem tövéig vörösödtem zavaromban.

        - Azt! Bármi legyen is az, amire gondolsz! De azt jelenti! Neked címeztem... – a nyakamhoz hajolt, lágy csókot lehelt a bőrömre.

          - Nekem? – motyogtam.

     - Igen, Wonnie, neked... valahogy tudatnom kellett a dolgokat... – suttogta még mindig a nyakamba.

          - Te tényleg Nyomi vagy!!! – felnevettem – Nem lehetett volna egyszerűbben??

      - Limitált kiadás vagyok, tehát különlegesen oldom meg az üzeneteim közvetítését... – ő is felnevetett.

          - Te limitált kiadású Nyomi! – magamhoz öleltem, és a füléhez hajoltam...vártam.

          - Szeretlek, Wonnie... – súgta a fülembe.

          - Én is szeretlek, Nyomi! – suttogtam a füléhez hajolva.

        Elhúzódtunk, majd újabb csókban forrtunk össze. Szenvedélyes. Vággyal teli. Érzéki. Gyengéd. Szerető. Féltő. Ígéretekkel teli csókban.

     Aznap...hmm... aznap nem siettem haza... Nyomival maradtam... Ő pedig velem... és még mindig... Örökre!