Chained Up (VIXX) - 2. fejezet

Egész lényemben remegek Shiki teste alatt. Forró és perzselő minden érintése, az eszemet veszi a csókjaival. A hátába mélyesztem a körmeimet, és végigkarcolom a bőrét. A csókba nyögünk mindketten. Még közelebb préseli a testét az enyémhez, egy újabb nyögést hallatok. Bal kezét végigvezeti a combom külső részén, majd a belsőt is tüzes simításokkal tarkítja. Összerezzenek, újra a vállaiba vájom a körmeimet.

Jobb kezét a tincseim közé bújtatja, az én ujjaim is megtalálják bársonyos haját. Megmarkolom, és még lejjebb húzom. Vad és követelőző. Forró és szenvedélyes. Mielőtt még teljesen elveszítenénk a kontrollt magunk felett, megszólal az ajtócsengő. Hirtelen szakítja el kényeztető ajkait a számtól, és néz mélyen a szemembe. Feljebb emelkedik rólam egy picit.

- Azt hiszem, hogy ezt most ki kell nyitnom. – párnái közé fogja alsó ajkamat, majd elengedi.

- Ühüm – lihegem félájultan, feljebb húzza rajtam a vizes törölközőt, ellöki magát, aztán ő is magára kap egy pólót.

- Gyorsan elzavarom őket.

- Addig felöltözöm. – felülök az ágyon, Shiki mosolyogva fordul vissza az ajtóból.

- Legközelebb nem menekülsz – reagál a válaszomra, majd a második csengetésre végül a bejárati ajtóhoz siet.

Sietve felkelek az ágyról, a komódhoz iparkodom, és előkotrok tiszta fehérneműt. Magamra aggatom őket, majd a hálószoba ajtajához osonok. Észrevétlenül becsukom, de még hallom, ahogy a többi srác épp számon kéri a rappert, hogy miért volt bezárva az ajtó, ha egyszer mindenki itthon hagyta a kulcsát. Remélem, hogy nem buktunk le túlzottan. Oké, hogy egyesek tudnak rólunk, de nem mindenki.

Óvatosan kopogtatnak az ajtón, egy pillanatra megijedek a hangtól, elfeledkeztem a kintiekről. Túl sokan nem kopogtathatnak ezen a falapon. Shikinek nem szokása, csak beront, ahogy kell. A bandából csak ketten tudnak kettőnkről, közülük lehet valaki. Nyelek egy nagyot, és résnyire kitárom az ajtót. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el azonnal ezt az arcot látva.

- Umma...? – suttogja.

- Mi a baj, Nyuszkó?

- Bejöhetek? Szeretnék beszélni veled.

- Egy másodperc.

- Hyuk? – hallok meg egy túlontúl ismerős hangot – Te meg kivel sutyorogsz? – basszus! Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

- Appa?! Nem. Én. Izé. Senkivel. Nem. Nem sutyorgok.

- Valakinek kell bent lennie, ha te itt vagy kint. Vagy újabban az ajtók lettek a barátaid?

- Nem, Hyung. Csak. Mehetünk? Kész van mindenki?

- SangHyuk? Jól érzed magad?

- Persze! Mehetünk?

- Ti? – WonShik érkezik meg a felmentő seregként, egy szikla gördül le a mellkasomról – Beengednétek a szobámba? Felvennék egy tiszta pólót.

A falhoz lapulok gyorsan, és a lehető legkisebbre próbálom összehúzni magam. Minél észrevétlenebb akarok maradni. Nem most kéne lebuknunk a comeback előtt pár nappal. Ráadásul lesz még egy koncepció, amihez szintén asszisztálnom kell, és egy kicsit nagyobb falat lesz, mint ez a japán mini album. Egyikhez se jönne jól a lebukás.

Nyílik a térelválasztó, és beslisszol rajta a csapat rappere. Egymásra nézünk, majd egy gondolattal később be is csukja a háta mögött az ajtót, és hozzám lépdel. Megfogja a kezeimet, a mellkasa finoman az enyémhez simul. Megnyugszom.

- A kulcsod megvan, ugye? – kérdezi halkan.

- Igen, meg. A táskámban.

- Helyes. Akkor majd zárj be, ha elmentünk. És ha lehet, akkor most ne tegyél rendet, és ne is mosogass el. A múltkor is feltűnt az illetékeseknek, és alig bírtam kimagyarázni a dolgokat. Szerencsére Hyung segített megint.

- Jó. – mormolom az orrom alatt – Csak nem bírtam nézni már.

- Meló után úgyis meg kell csinálnunk.

- De szinte minden nap kivagytok. Hogy’ lenne energiátok még erre is?

- Akkor is kellett, hogy legyen, amikor te nem voltál ennyire az életem része – felkuncog, majd ad egy puszit a számra. – De most már tényleg mennem kell. A végén keresztbe lenyelnek.

- Úgyis találkozunk nem sokára – felelem.

- Igen, de ilyen közel nem nagyon mehetek hozzád. A legnagyobb bánatomra.

- Shiki. Téged nem várnak? – elengedem a kezeit, és átkulcsolom a nyakát, egy kicsit hozzá bújok még – Bár nem túlzottan örülök a dolognak, de hát ez van.

- HaNa. Most úgy csinálsz, mintha erről az egészről egyedül én tehetnék. Te gabalyodtál belém majdnem egy éve. – súgja a fülemhez hajolva, lágyan fogai közé szorítja a fülcimpámat, aztán elengedi.

- Te voltál túl kedves hozzám – vágok vissza, még közelebb húzom magamhoz.

- Mert úgy láttam, hogy szükséged van egy barátra. – hosszan végigsimít a hátamon.

- De nem csak azt kaptam.

- Kellett neked ezt csinálnod – kuncogja a fülembe. – Ha nem lettél volna ilyen elveszett, akkor nem is dédelgettelek volna ennyire.

- Ezt most úgy mondod, mintha megbántad volna – mormolom a mellkasába temetve az arcomat.

- Nem a megbánásról van szó. De pontosan tudom, hogy mi zajlott benned annak idején. És még mindig zajlik is.

- Tudom.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, HaNa, de azért neked is el kell engedned~

- Tudom, Shiki, tudom. Ne haragudj!

- Nem haragszom, HaNa! Dehogyis! – kicsit eltol magától, homlokát megtámasztja a homlokomon –Mennem kell, nagyon morognak ezek odakint.

- Hallom. – lefejtem a nyakáról ólomnehézségű karjaimat, és útjára engedem.

- Nem sokára találkozunk.

- Igen.

Még egy utolsó csókot nyom a számra, megszorongatja a testemet búcsúzóul, aztán előkap egy pólót a szekrényből, és semmivé lesz. Újfent az ajtóhoz lopakodom, és megvárom, amíg mindannyian elhagyják a lakást. Nem tudom, hogy meddig tudom még megúszni ezt a dolgot, de lassan egyre nehezebb lesz. Nem akarok lebukni, de jó lenne, ha tudnának rólunk. De mégsem! Mert akkor Neki is tudnia kell róla. Nem akarom, hogy megtudja! Azt semmiféleképpen nem akarom! Ő semmi esetre se szerezhet tudomást rólam és Raviról! Még csak az kéne!

Eljövök az ajtótól, körbenézek a szobában, felkapom a dísznövény mögé rejtett táskámat, és előhalászom belőle a lakáskulcsot. Összekapom a maradék holmimat; a mázlim az, hogy most egyikük sem akart a fürdőben szépítkezni, különben már itt toporzékolna mindenki az ajtó előtt.

Végre mindenemet összeszedem, és a ruháim is felkerülnek a testemre. A hónom alá csapom a táskámat, és a nappaliba csoszogok. És itt jön az a pillanat, amikor szeretnék köddé válni, vagy láthatatlanná. Vagy csak ne lenne itt az, aki itt áll tőlem három lépésnyire. Meredten bámul rám, megbénít ezzel a tekintetével.

- HaNa-yah? – szólal meg némaságom okozója.

- Öhm. Öhm. – nyelek egy nagyot. – Ééén. Én csak. Én izé.

- Igen? – közelebb lépdel hozzám. – Hogy’ kerülsz ide, HaNa?

- Öhm. – most mi a francot mondjak neki? MIT?!?!

- Az előbb jöttél? Elkerültük egymást?

- Öhm. Ig-gen. Az előbb. Az előbb jöttem épp.

- Aham. Hyung adott neked kulcsot?

- Öhm. O-olyasmi... – motyogom reszketve, még közelebb sétál hozzám.

- Furcsa. Ha az előbb jöttél, akkor miért nem futottunk össze? Nincs két perce, hogy elindultunk.

- Én... én csak.

- HaNa?

- Mi az? – remegős hangok törnek fel belőlem.

- Mit titkolsz előlem? Miért vagy itt?

* * *

A japán mini album megjelentetéséig csak néhány napunk volt hátra. A fiúk egész nap dolgoztak, velem együtt. Még a szokottnál is kevesebb időt tudtunk együtt tölteni Shikivel. Próbáltunk legalább két perc magányt kiszorítani magunknak, de szinte képtelenség volt összehozni. Viszont eredményes lett ez a koncepció. Lehengerlőek lettek a srácok. Amikor nem figyeltem magamra, a nyálamat is le kellett törölnöm a képemről, annyira elragadt a fantáziám.

Nos, a lebukás. Azzal a bizonyos illetővel. Bármennyire nem akartam, hogy ő is megtudja, természetesen éppen Neki kellett visszajönnie a dormba, mert a szobájában hagyott valamit. Viszont a kérdésére már nem válaszoltam. Elrohantam. Azóta pedig még jobban kerüli a társaságomat. Megsértettem, és teljes mértékig érthető a haragja. Válasz nélkül hagytam. Pedig akkor ott úgy tűnt, mintha végre Ő is közeledni akarna hozzám... végre?!

Shikinek mindent elmondtam, és megegyeztünk, hogy egy ideig felfüggesztjük ezeket a titkos légyottokat. Nem akartam belekeverni Hakyeont sem. És főleg nem szerettem volna, ha Hyukie is részesévé válik még jobban ezeknek a titkolózásoknak. A munkára kell koncentrálnunk mindkettőnknek. De leginkább Ravinak kell. A pihenésre is szüksége van, és attól nem akarom őt megfosztani azzal, hogy állandóan a nyakára járok. Na, jó, ezt soha nem mondta volna, mert szeretett volna több időt velem tölteni, de erre egy cseppnyi lehetőségünk se látszott. A comeback a nyakunkon volt.

Kim koordinátor pedig ragaszkodott egy kicsit vadabb stílushoz. Vagyis, hogy a koordinátor szavaival éljek, ezúttal a srácok szexis oldalát akarja bemutatni a visszatérő albummal. Szexis? Azt hittem, hogy az ütő megáll bennem, amikor megláttam a ruhákat. A frizurákról már nem is teszek említést! Szexis?! Ha ez a szexis, akkor minek nevezné a Hyde-ot? Na, és a Voodoot?! Azok is szexisek voltak!!! DE még mennyire! Fel se merem idézni azt a két időszakot, pedig akkor még nem is voltam a Jelly tagja! De így. Most?!

Ez egy pusztító koncepció lesz mindenki számára. És nekem ehhez kell asszisztálnom. Már csak azt nem tudom, hogy előre írassak fel az orvosommal szívnyugtató gyógyszert vagy látogassam meg minden nap egy új adagért, amíg tart a promotálás. Mert ehhez arra lesz szükség!

- Na, mondasz valamit nekünk, Umma? – imádott Nyuszkóm veti magát a nyakamba, és bele is bújik azzal a lendülettel.

- Mondani? Mit szeretnél hallani, Nyuszkó?

- Milyen lesz az új koncepciónk?

- Hogyaz? Az? Hát... khm. Kim koordinátor elmondása szerint most a szexis oldalaitokat akarja hangsúlyozni ezzel az albummal.

- De nekünk csak olyanunk van, Umma!

- Adok én neked szexis oldalt, gyerek! – oldalba bököm, mire hangosan felnevet.

- Nem mondasz semmilyen kulisszatitkot nekünk, HaNa-yah?

- Mire vagy kíváncsi, TaekWoon-shi? – igyekszem minden idegességemet lenyelni, amíg válaszolok a kérdésére.

- Csak a szokásos. Stílus? Frizura? És egyebek.

- Hát... khm... ahogy elnézem. Hm. Öltönyben is kell majd feszítenetek. No, meg a láncok se maradhatnak el.

- Érdekesnek ígérkezik.

- Az nem kifejezés. – motyogom pirosló arccal.

- Csak egy példát mondj, HaNa-yah.

- Úgy néz ki, hogy ezúttal szőke fürtjeid lesznek, TaekWoon-shi.

- Szőke? Mennyire?

- Eléggé. De a kölyök is szöszi lesz – pillantok a legfiatalabbra, aki szélesebb vigyorra húzza a száját. – Bár Hyukienak picit igazítunk is, viszont neked megmarad ez a hajstílus.

- Na, elég a fecsegésből – Shiki csapja össze a tenyereit, azt hiszem, hogy túlságosan belemerültem a beszélgetésbe.

WonShik kérésére mindenki felemelkedik a helyéről, és átcaplatunk a tárgyalóba, ahol pontosítunk mindent az új koncepcióval kapcsolatban. Minden lényeges és lényegtelen információt megbeszélünk. Alig bírom megállni, hogy ne nézzek olykor Leora vagy épp Shikire. Egy-egy kósza pillantást én is kapok a rappertől, viszont az Aranytorkú is megtalálja az én vizslató szempáromat. Túl sokszor, túl hosszú időre. Mi a bánat van most? Nem. Nem erről volt szó! Arról volt szó, hogy Ő meg én szóba se jöhet! De most...? Most mégis mi történik...?