Késtél...

Sokszor képzeltem el, mikor és hogyan fogunk találkozni. Egyáltalán miként szólítsalak majd meg azon a napon. A napon, amikor mélybarna tekinteted végre rám emeled, és abban a pillanatban nem lesz nálam boldogabb.

Bonyolultabbnál bonyolultabb mondatokkal próbáltam megfogalmazni magamban, melyekkel egyáltalán méltó leszek illetni Téged. Hiszen egy Angyalhoz nem szokás csak úgy meggondolatlanul dobálni a szavakat. Lehet, hogy mégsem Angyal vagy? Ha nem Földre szállt Angyal, akkor csakis Csillag lehetsz. Ember biztosan nem. Ahhoz túl tökéletes vagy.

Egy Tökéletes Csillag. Miért ne lennél tökéletes? Nekem az vagy! Vitatkozhatnánk a hibáidról, szerinted miért nem vagy az, de engem nem érdekelnek. De igen, látom őket. Azonban más látni őket és nem foglalkozva velük ezzel elfogadni őket; és más dolog látni a hibákat és folyton azt emlegetni. Tőlem ne várd, hogy emlékeztesselek rájuk, vagy épp megkérjelek rá, miként javíts rajtuk. Nem fogom megtenni. Mert nem érdekelnek. Azokkal együtt vagy Tökéletes, és én épp ilyen Tökéletesnek szeretlek!

...gondoltam, ezzel a kis monológgal mindent elmondhatok majd Neked, a nagy pillanatkor. Életem legszebb napján. De mégis hiábavaló volt minden igyekezetem. Mert Te elém álltál, gyémántként csillogó szempárod rátalált az én homályos tekintetemre, s azzal mindent elfeledtettél velem. Csak mosolyogtál a zavarodottságomon. Kerestem a szavakat magamban szüntelenül, míg végül csak egyetlen szót tudtam átpréselni kiszáradttá vált ajkaimon.

- Késtél...

De ahelyett, hogy hátat fordítottál volna nekem, továbbra is mosolyogtál. Kedvesen, megértően. Még közelebb léptél; karjaidat a derekam köré fontad, a homlokomat ösztönösen hajtottam puha vállgödrödbe.

- Feltartottak. – súgtad olyan halkan, hogy csak én halljam.

Reszketve emeltem fel a karjaimat, és Beléd karoltam. Nem szóltál többet, és én is elnémultam az ölelésedben. Mégis mindent elmondtunk egymásnak. Egyetlen szóval...