Chained Up (VIXX) - 3. fejezet

A megbeszélés. Nos. Szóval. Az úgy volt, hogy~. Oké! Nem kerülgetem a forró kását.

Kim koordinátor minden változtatásról beszámolt, és a fiúkkal egyetemben meg is vitatta azokat a változtatásokat. Bár egyik-másikuk vonakodott ettől az új koncepciótól, de azért rábeszélhetőek voltak a végén. Mondanom se kell, hogy ki volt a leginkább visszahúzódó a ruhákat tekintve, de Kim koordinátor hajthatatlan jellemmel rendelkezik. Amit a fejébe vesz, azt bizony véghez is viszi. Minden esetben. A fiúk pedig kissé kimerültek és fáradtak voltak már az ellenkezéshez, így a megbeszélés végére véglegesítve lett a koncepció.

Kezdődhetett minden, ami nem a fiúkon múlt. Ők szorgosan járták a stúdiót, és elkészítették az albumhoz a koreográfiákat, Kim koordinátor vezénylésével pedig mi megvalósítottuk az elképzeléseket. Frizura, smink és ruha. Öhm. Igen. A ruhák. Már csak a terveket nézve is eleget pironkodtam, hát, még amikor méretre is szabtuk őket.

Hiába készítettem fel magam lelkiekben mindenre, amire kell, mégse voltam eléggé az, hogy úgy mondjam. Nem edzettem kellő mennyiséget, bár nem tudom, hogyan tehettem volna meg ezt az egészet. Kim koordinátor megkért, hogy vegyek részt néhány táncpróbán, hogy lássuk, mégis mennyire lesz megoldható az öltönyben mozgás. A stúdióba is be kellett kukkantanom. Igaz, azt már inkább szívességből tettem. Addig győzködött az én imádnivaló maknae-m, amíg természetesen be nem adtam a derekamat. No, meg Shiki is elég rendesen a pártját fogta, tudtam, hogy mire megy ki a játék. Azért örültem is neki, mert legalább ennyivel is több időt tölthetünk együtt.

Összesen háromszor voltam velük a stúdióban, amikor felvették az albumot, abból kétszer hallhattam mindenki előtt a visszatérésként választott dalukat, harmadik ott jártamkor pedig egy igencsak forrónak mondható dalt véglegesítettek. Mindhárom esetben tartanom kellett magam, hogy ne váljak cseppfolyós halmazállapotúvá, és úgynevezett normális keretek között tudjam elviselni a felvételeket.

Hát, nem volt könnyű dolgom, mert Shiki egy kicsit se segített, sőt, inkább csak még jobban megnehezítette. Mindenki maga elé bámult, vagy épp becsukta a szemét, amikor a saját részét vették fel, vagy esetleg a másikat nézte mosolyogva, Shiki meg engem fürkészett azokkal az átható szemeivel. Ugye?! Maradjon észnél az, aki tud, amikor valaki így néz rá egy üvegfal mögül. Nagyokat kellett sóhajtoznom, hogy kibírjam, és ne rontsak rájuk, aztán pedig~. Öhm. Elkalandoztam. Tehát.

A stúdiófelvételeket követően a táncpróbákat kellett végignéznem néhányszor. Az aztán kimondottan kibírhatatlan. Nem, nem azért, mert a srácok, olyan nagyon bénák lennének! Épp ellenkezőleg! Minden koreojuk erőteljes és szenvedélyes. Tökéletesen tükrözi a dalszöveget. Addig még nem volt bajom, amíg nem a teljeset kellett végigülnöm alkalomadtán. Addig még kaptam levegőt. Addig. De utána...

Ettől a koreotól kimelegszik az ember (meg az ember lánya is) rendesen. Ők is kimelegedtek a harmadik után. Itt jött el az a pillanat, hogy ismét szerettem volna köddé válni, és eltűnni. Mostanában sűrűn fordult velem elő ilyen. Mi történik, ha valaki kimelegszik? Elmondom. Ledobja a felesleges cuccokat. A srácok is megtették. Majdhogynem tökéletesen egy időben landolt mellettem hat pulcsi meg egy sapka.

Gondoltam, amíg gyakorolnak, addig én elfoglalom magam, és összehajtogatom a ruháikat, legalább ennyivel is hasznossá teszem magam. Nos, nem jött össze a dolog. Én akartam, tényleg! Becsületszóra össze akartam pakolni a fiúk gönceit, de képtelen voltam rá. Valahányszor nekiálltam, hogy akkor most megcsinálom, annyiszor szólt rám Shiki, hogy ne a ruháikkal foglalkozzak, hanem azzal, amiért leküldtek hozzájuk. Ergo, nézzem őket, és ne törődjek mással. KösszShikieznagyonrendesdologvolttőled!

A pólók vagy ujjatlanok voltak, vagy a tánc következtében felcsúsztak a vállaikra, és a derékrésznél is rövidebbek a megszokottnál. Igen! Kivillantak azok a dolgok, amiknek ki kellett villannia. Táblás csoki. Táblás csokik mindenhol! Azt se tudtam, hogy’ nyeldessem a kicsurgó nyálamat, amit már nem tudtam letörölni a pulcsim ujjával, mert szétázott. Gondoltam, hogy menekülőre veszem majd, de nem jártam sikerrel. Kim koordinátor is rám parancsolt, és a fiúk is akartak még tesztelni. Hiába mondtam a főnökömnek, hogy minden rendben lesz a ruhákkal, mert tudnak benne mozogni a srácok, ő persze akadékoskodott. Nézzem és nézzem, egész nap!

Addig kisebb volt a baj, amíg csak a hétköznapi ruháikban láttam őket táncolni. Addig. De amikor elképzeltem Shikit az egyik öltönyben. Huh. Össze kellett szorítanom a combjaimat, és levezetésként a körmeimet mélyesztgettem a bőrömbe. Azt hittem, hogy görcsöt kapnak az ujjaim a szám végére, a combjaim meg vörös foltoktól hemzsegtek. És Ravi még nem volt minden képzelgésem! Kim koordinátor ugyanis kitalálta, hogy a hat fiú közül az egyik a szokottnál is kihívóbbra veszi a figuráját. Kitalálhatjátok, hogy ki volt az! De én tudtam már a legelején, hogy ki lesz az az egyik fiú.

Ravi után Őt is felöltöztettem gondolatban egy másik szerelésbe. Az, hogy fulladni kezdtem a következő pillanatban, amikor tekergette a csípőjét, enyhe kifejezés! Ott akartam meghalni, hogy véget vessek minden kérdezősködésnek. A saját nyálamba fulladtam kis híján bele! Nem győztem magyarázkodni, hogy mitől és mit nyeltem félre, mire sikerült valamiféle mondvacsinált indokkal elhessegetnem őket magamtól. Nem volt egyszerű. Shiki után Leo és Hyuk volt az, aki nagyon megrémült a fuldoklásom láttán. Shikit még értettem is, ahogyan a leader is felfogta, no, meg Hyuk is tudta, miért aggodalmaskodik ennyire. Ahogyan a többi srác tisztában volt azzal, hogy Hyukie miért ugrott felém. Hiszen mindenki előtt Ummának szólított, és én ezt meg is szoktam idővel, és szerettem is, ha így hív.

De azt már kevésbé értettem én is és Ravi is, hogy Leo miért tette. Noha nem csak WonShik ült döbbenten mellettem, hanem Hyuk és HackYeon is. Mindhármukat letaglózta Leo idegessége. Soha eddig még nem fordult elő ilyen. Persze nem is fuldoklottam előttük, de volt, hogy belerúgtam valamibe, és akkor is ők hárman voltak az elsők, akik kaptak utánam. Viszont TaekWoon egyetlen esetben se mozdult. Most mégis megijedt. De talán még jobban is, mint mindenki más. Egy rémült Oroszlán guggolt velem szemben, akit most készült a vadász lelőni, és trófeaként a falára aggatni kitömött példányként. Egyedül érezte magát ez az Oroszlán a falkájában, és én voltam a vadász, aki prédaként nézett rá. Nem értettem a viselkedését... Hiszen megbeszéltük már egyszer régen. Tisztáztuk, pontosabban szólva Ő tisztázta velem, hogy köztünk szó se lehet több munkánál és barátságnál... Semmi több...

* * *

A helyszínek rendben. A ruhák készen vannak. A srácok szintén megvannak. Jöhet a forgatás.

Semmit nem aludtam az előző napokban az idegességem miatt, és most úgy érzem magam, mint egy zombi. Muszáj lesz valahogy ébren maradnom ezeken a napokon, amíg felvesszük a klipet és minden mást, amit kitalálnak, mert nem kéne egy-egy horkantással megzavarnom a munkát. Azt hiszem, hogy beköltözöm a kávé mellé, és egész nap azt fogom nyelni.

Az egyik sarkot ki is nézem magam, és oda be is vackolok, ott elleszek egész nap. Meg a következőkben is. Mindent jól látok és hallok, plusz ugrásra készen is állok. Már csak ki kell bírnom ezt a néhány napot. Menni fog! Talán jobban, mint a teaser-fotózás. Talán. Erős vagyok! Megbeszéltük Shikivel, hogy most nem fogja húzni az agyamat a kamerák túloldaláról, és nem fog olyan szituációba se keverni, hogy hideg zuhanyt kelljen hirtelen vennem.

- HANA, GYERE, SEGÍTS A FIÚK HAJÁVAL! – ó, de jó lesz nekem.

- Igen, máris! – ellököm magam a faltól, és a hívó hang tulajdonosához sietek – Kinek kell segítenem? – pillázok nagyokat.

- Ravi és Leo, a többieket én megcsinálom!

...és ezzel a mondattal otthagy! Képes itt hagyni velük. Velük! VELÜK!!! Veszek egy nagy levegőt, meg lenyelem az összes gombócot, ami hirtelen összegyűlt a két név hallatán. Remegve ballagok előrébb az egyik székhez. Mivel törölköző takarja az illető fejét, így fogalmam sincs róla, hogy ki bujkálhat alatta. A másik meg üresen ácsorog mellettem, így aztán ötletem se lehet. Fújtatok még egyet, és reménykedem a legjobbakban. Abban, hogy Shiki fog a székben ücsörögni a lepel alatt, és vele kezdhetem el az igazítást.

Óvatosan lehúzom az anyagot, majd fel se nézve hajtogatni kezdem a nedves matériát. Ledobom az asztal melletti szekrényre, és csak utána fordulok a tükör felé. Fortuna rohadtul nem bírja a képemet! Ez most végleg bebizonyosodott a számomra! Egyenesen rühelli a puszta jelenlétemet is, és ezért cseszik ki velem ott, ahol csak tud! Fohászkodhatom a sírig, akkor se sikerül. Hiába rimánkodtam idáig Shikiért, persze, hogy nem ő ficereg itt a fotelban.

Egy macska szempár bénít meg teljesen, és vonzza magára a tekintetemet. A szőke fürtök, ahogy belelógnak a szemébe, még mámorítóbbá és még titokzatosabbá teszik. Még vonzóbbá. Még kihívóbbá. Mééé~g. Nyelek még egy óriási méretűt, az ökölbe szorult kezeimet megpróbálom picit ellazítani, és összekaparni magam emberi állapotba.

- Öhm. Úgy. Úgy látszik, hogy akkor ezt most én fogom csinálni – motyogom a tükörképét bámulva.

- Nekem nem gond egyáltalán – egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Köszönöm – biccentek egy picit, és nekilátok azoknak a szőke tincseknek.

- Én is köszönöm, HaNa-yah.

- Mit? – pislogok nagyokat, azt se tudom, merre van előre.

Reszketve bújtatom az ujjaimat TaekWoon hajába, újabb mély lélegzetvétel szakad fel belőlem. Puha. Nagyon puha. Selymes. Észrevétlenül túrok bele a hajába újra és újra, még több élvezetben részesülve. Furcsa melegséggel telik meg a testem, ahogy tincsei között játszadozom. Nem csak a mélybarna szempárja mámorító, de még a haja is lök rajtam egyet a bódulatban. Még mélyebbre zuhanok.

Önkívületlen állapotban rendezgetem a fürtjeit, és húzom tovább és tovább az időt. De a boldog részegségből hirtelen észhez térek. Vagyis nem teljesen. Igazából. Szerintem elaludtam meló közben. Eddig is melegség járta végig a testemet, és felfűtött minden mozdulatom, de most egy bizonyos helyen jobban érzem azt a melegséget. Valaki a bal lábamon pihenteti a tenyerét. Érzem.

Pillázok néhány sort magam elé, majd végre sikerül lenéznem az említett felületre. Nem képzelem! Tényleg ott heverészik egy tenyér a térdhajlatomnál. Leo tenyere! Nem szorítja, de nem is lóg mellette. Fogja. De ha csak fogná! A hüvelykujja egyszer-egyszer megmoccan, és az én térdem annyiszor bele is remeg picit. A döbbenetemből Shiki székbe érkezése szakít ki. Szerencsére elég hangos, hogy feleszméljek, és TaekWoon is levegye rólam a kezét.

Kicsit még összeborzolom a haját, aztán illedelmesen meghajolok, és Ravihoz araszolok. Mosolyogva nézi az arcomat, én is elmosolyodom. Édes. Annyira nagyon édes! Én meg...? Mit művelek? Szó nélkül hagyom, hogy fogdossa valaki a lábamat, aki nem a kedvesem! Jó, nem fogdosta, de nem is csaptam rá a kezére, amikor észrevettem, hogy ott van!

- Mégis igaz a pletyka? – kérdezi szélesedett vigyorral, miközben a tükör felé fordul a székkel.

- Pletyka? Milyen pletyka?

- Azt mondták, hogy te fogod megcsinálni a hajamat.

- Ja, hogy az a pletyka. Csak, ha nem feltétlenül baj.

- Egy kicsit se – a tükörbe néz, én is belenézek, a tekintetünk találkozik.

Mosolyogva fúrom az ujjaimat a fekete tincsekbe, és szusszantok egy nagyot a pillanatnyi boldogságomban. Szinte el se kezdem a dolgomat, amikor egy tenyér landol a jobb combomon, majd egy gondolattal később egy másik a balon. Nyelek egyet. Egy pillanatra megremeg a kezem, és kiejtem a kezemből a waxot, amivel épp rendre szabályoznék néhány kósza tincset. Persze TaekWoon azonnal ugrik a dobozkáért, és akaratlanul észreveszi a lábamon Shiki tenyerét.

Egymásra nézünk. Én ijedten, az Ő tekintete azonban egy kicsit sem az. De még nem is meglepett. Egyáltalán nem az. Inkább nevezném haragosnak, de nem olyan. Féltékeny? Komolyan? TaekWoon féltékeny?!?! KIZÁRT!

- Parancsolj, HaNa! – a kezembe nyomja a tartót, és el is sétál mellőlünk.

- HaNa? – Shiki mindkét térdemre rászorít, hirtelen fordulok a tükör irányába.

- Hah? Mi az?

- Jól vagy?

- Szerinted most megharagudott rám?

- Rád? Miért? Adtál okot rá?

- Nem tudom, hogy adtam-e, de eddig még soha nem nézett így rám. Meg ritkán is hív a keresztnevemen. Mindig becézni szokott.

- Akkor igen.

- Igen, mi?

- Haragszik rád.

- De én nem~

- Tudom. Nem akarod, hogy mérges legyen rád, mert úgy érzed, hogy azzal még távolabb kerülsz tőle, igaz? – piciket bólogatok a tökéletes kérdésre – Nem úgy mérges, ahogy azt te hiszed.

- Gondolod?

- Nyugodj meg, HaNa – egy csalódottabb mosoly ül ki az ajkaira.

Mindkét kezemet a vállaira teszem. Egyszerre sóhajtunk fel. Hiába próbálkozunk, nem sikerül. Én nem tudom elengedni, ő pedig hiába küzd minden nap, képtelen elfelejtetni velem. Pedig mindketten szeretnénk. Mert jó páros vagyunk együtt. Az első naptól fogva jól megértjük egymást. Shiki mindig mellettem van, bármikor számíthatok rá. Ha Ő nem lett volna mellettem a munkám elején, akkor nem éltem volna túl egy napot sem. De akkor miért nem sikerül beleszeretnem? Miért nem tudom úgy szeretni, ahogy Leot? Pedig annyira küzd. És most még bezavar ez az egész cécó Leoval. De mégis miért teszi ezt? Miért?!?!