- Tárt karokkal várlak - mondtad játékosan, de legbelül érezted te is, amit én éreztem.
- Már futok is - feleltem mosolyogva, és gondolatban tényleg rohanni kezdtem Hozzád.
Hozzád. Te, aki több vagy nekem, mint egy egyszerű Barát. Egy Barát a bajban. Nem. Még annál is több. Egy Támasz. Egy Támasz a nehéz időkben. Nem. Még annál is több. Tudom már, mi vagy nekem.
Egy Társ. Egy Társ az Élet rögös útjain. Fogod a kezem, és itt vagy mellettem. Te vagy az, akiben megkapaszkodom, és így újra talpra állhatok. De ismét elesek. Térdre bukok, majd a karjaimra csuklom. Te itt vagy mellettem.
A derekamra szorítasz, némán letérdelsz mellém, és az arcomhoz hajolsz.
- Segítek neked - suttogod lágy hangon a fülembe, tele megértéssel és szeretettel.
- Köszönöm - motyogom erőtlen válaszomat.
- Nem kell - súgod ismét a fülembe.
Szorítasz egyet a derekamon, és lassan felállsz. De karjaid nem eresztenek. Húznak magaddal. A vállaidba kapaszkodom; érzem, hogy erős vagyok. Újra erőt adsz nekem. Talpra állok, és tovább megyek, miközben fogom a kezed. Együtt sétálunk. Egymás mellett, kéz a kézben.
Az eső elmúlik, szivárvány ragyog fel a délutáni Égen. Egyszerre lassítunk a lépteinken, majd állunk is meg a fényjelenség alatt. Szemedbe nézek, s te az én tekintetembe mélyedsz. Mosolygunk. Boldogan. Erősen. Együtt.
Közelebb lépsz hozzám, én is lépek feléd. Karjaid gyengéden átfonják a derekamat, én átkulcsolom ismét a vállaidat. Fejemet a mellkasodra hajtom. Hallom nyugodt szívverésedet, felsóhajtok. Érzem, hogy erős vagyok...
...de a karjaidban megpihenni mégis oly' jó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése