Chained Up (VIXX) - 1. fejezet

Ritkák voltak azok a pillanatok, amikor idegesen vettem fel a mobilomat. Az ilyen momentumok közé tartozott minden olyan hívás, amikor egy állás miatt kerestek. Akkor se volt másként, amikor a Jellytől hívtak fel. Próbáltam kimérten és nyugodtan beleszólni, és közben nem elájulni. Rövidre fogtuk a beszélgetést, engem választottak. Vettem egy nagy levegőt, megköszöntem a lehetőséget, aztán búcsút is vettünk egymástól.

Nem volt sok tennivalóm, csak csomagolnom kellett. Az Ügynökséghez közel találtam egy kicsinél is kisebb lakást, éppen elfért benne egyetlen ember. A lakbér tűrhető volt, szerencsére sikerült összespórolnom egy kevés pénzt, ami fedezte is az első havi bérletet. A rezsi pedig elenyésző a tulaj szerint, főleg akkor, ha jóformán otthon se leszek. Ez várható is volt a részemről, hiszen kezdőként biztos voltam benne, hogy éjjel-nappal a Jelly falain belül fogom tengetni az időm nagy részét. Maximum aludni meg átöltözni fogok hazajárni. Így is volt.

A csomagolás után hívtam egy taxit, ami elvitt a kicsinyke otthonomhoz, leraktam a bőröndömet a hálónak is kinevezett nappaliban, és már futottam is vissza az autóhoz. A sofőr volt olyan kedves, hogy megvárt, így nem kellett egy újabbat leintenem. A Jellyhez fuvaroztattam magam.

Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam utoljára olyan feszültnek, mint azon az első napon. A recepción kedvesen útba igazítottak, és elterelgettek a megfelelő helyre. Az Idolok koordinátoraihoz. Tudniillik az állás, amit kaptam egy segéd-koordinátori meló volt. Gyakornoki, ha úgy tetszik; miközben együtt dolgozol egy adott Idol koordinátorával, és leveszel a válláról némi terhet. Élveztem, mert soha nem lehet benne két egyforma nap.

Habár azt egyetlen szóval se mondta a hölgyike, aki interjúztatott, hogy mégis kikkel kell nekem együtt dolgoznom majd. Bandával vagy szóló énekessel. Mert azért nem mindegy! Ha előre tudom, hogy mi lesz a dolog vége, akkor soha az életben nem vágok bele ebbe a melóba, és messziről elkerülöm ezt a szakmát. Ugyan utólag belegondolva... Hmm...

Egész testemben reszkettem, ahogy haladtam ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Egyre kisebbnek éreztem az egyébként is szűk folyosót, mintha kinőttem volna a teret. Megálltam az ajtó előtt, összeszedtem minden bátorságomat, és még egy nagyobb adag oxigént juttattam le a tüdőmbe. Lehunytam a szememet, miközben felemeltem a karomat, hogy udvariasan bekopogtassak.

De a falapnak furcsán tompa hangja volt, vagyis inkább néma maradt. Ráadásul a szokottnál is puhább, és még annál is melegebb a tapintása. Kinyitottam a szememet az ismeretlen érzésre, a pupillám összeszűkült a rám törő döbbenettől. Nyeltem egy nagyot, és végignéztem az előttem ácsorgó alakon. Jól láthatóan, természetesen. Nem lopva, ahogy azt ilyen esetekben szokás, és azt a normális emberek csinálják. Még a fejem is lekövette a testet, ami egy karnyújtásnyinál is kevesebb távolságra volt tőlem.

Eleinte csak mosolyogva pislogott rám, nem értvén, miért nem szólalok meg végre, és egyáltalán miért épp az ő mellkasát használtam kopogtatóként. Miután sikerült feleszmélnem a kezdeti sokkból, és végre hangokat is tudtam kiengedni a számon, üdvözöltem.

- Én Yoo HaNa vagyok, és Kim koordinátorhoz jöttem. – egy meghajlással zártam a mondatomat, majd sietve fel is emelkedtem – Bocsánat, hogy az előbb~

- Kim koordinátor épp kiszaladt – szakította félbe a bocsánatkérésemet mély hangján –, tudok esetleg segíteni valamiben?

Az előttem álldogáló fekete hajú félisten mélybarna szempárjába néztem. Segíteni? Igazából örültem volna neki, ha segít nekem, de még én magam se tudtam, hogy mégis miben tudna nekem segíteni a koordinátorok munkáját illetően egy Idol. Első nap, a koordinátor sehol, ellenben itt áll velem szemben egy félisten – ha nem egy egész –, aki épp felajánlja, hogy szívesen segít. Megint lenyeltem a torkomban növekvő gombócomat, és hosszan kifújtam a mély sóhajomat.

- Ez az első napom, és fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem. Kim koordinátor mondta, hogy itt keressem, majd ő útba igazít, és elmond mindent.

- Oh – felkuncogott –, te lennél az a lány, akiről Kim koordinátor beszél reggel óta. – a vállamra fogott, és lassan beljebb húzott a krémszínben pompázó helyiségbe – Gyere, ismerd meg a csapatot!

- Rendben. És köszönöm szépen! – újra meghajoltam.

Az idegen a vállamat fogva – a lehető leggyengédebben – tessékelt előrébb, egészen a terem közepéig. Öt másik sráchoz. Srác? Kicsit finom voltam. Öt másik félistenhez. Leesett az állam, ahogy végigvezettem a pillantásomat a kanapén és környékén ücsörgőkön. Bármennyire is reménykedtem, hogy nem bandát kapok ennél a cégnél, mégis azt nyertem. Tulajdonképpen a jelenleg legaktívabb bandát. És talán még az egyetlen is, aki aktívnak számított akkoriban.

Megálltam előttük, feljebb húztam a táskát a vállamon; a korábban bekísérő Idol a többiekhez lépdelt, és velük együtt rám figyelt. Mélyen meghajoltam a fiúk előtt, hogy ezzel is kifejezhessem a tiszteletem feléjük, aztán amikor újfent felmagasodtam, már Kim koordinátor mögöttem szobrozott.

- Na, srácok, ő lenne HaNa, aki a mai naptól fog velünk dolgozni. Vagyis inkább veletek. Kérlek, legyetek türelmesek HaNával, még kezdő ebben a szakmában, és egynél több Idollal soha nem dolgozott egyszerre. Ne faljátok fel már az első nap!

- Nem kell aggódnod, Kim koordinátor! – reagált elsőként a csapat egyetlen bronzosabb bőrű tagja, és közelebb is sétált hozzám. – Én Cha HackYeon vagyok, a csapat leadere – megállt előttem, majd picit biccentett üdvözlésként.

- Örülök a találkozásnak, Yoo HaNa a nevem! – megint meghajoltam. – Remélem, hogy sikeresen fogunk a jövőben együtt dolgozni!

A leader apró mosolyra húzta a száját, visszabandukolt a helyére, majd Kim koordinátor vette a kezébe az irányítást, és sorjában bemutatta a többi tagot. A leader után az ajtónyitót ismertem meg, HongBin személyében. A nevük ismerős volt már a Kpop világából, és arcokat is tudtam csatolni hozzájuk, de így testközelből egészen más volt minden.

Valamennyire közvetlenek voltak mindannyian, és sokat is mosolyogtak rám. Kivéve egyetlen egy tagot. Nem igazán közeledett, és kezdett azonnal ismerkedni – persze ez a többiekről se volt elmondható abban a pillanatban –, viszont valamennyire bátrabban viszonyultak hozzám. A mosolygás pedig valahogy szintén elmaradt. Épp csak valamit görbült felfelé a kissé telt száj, de szinte végig pókerarccal ült vagy beszélt. Bíztam benne, hogy ez a zárkózottság nem kimondottan az én személyemnek szól, hanem alapjáraton is így viselkedik mindenkivel. A fiúkat kivéve.

A leaderrel nagyon is jól megértették egymást, illetve még a csapat legfiatalabb tagja is sokat sündörgött körülötte. A maknae volt az egyik a bandából, akit első látásra a szívembe zártam. Könnyű dolga volt velem, mert csak mosolygott egyfolytában, miközben olyan arcot vágott, mintha csak egy nyuszi kuporogna a fűben, és onnan figyelné boldogan a körülötte zajló világot.

Kim koordinátor a bemutatást követően karon fogott, és távoztunk a szobából. Amit nem igazán tudtam beazonosítani, hogy mégis milyen célt szolgálhat valójában. Talán a kisebb összejöveteleket szokták itt tartani.

Egyenesen átvonszolt a koordinátori irodába, ahol majd a napjaim nagy részében leszek, és igyekszem eleget tenni a létező összes elvárásnak. Nem volt túlságosan sok ember az irodában, velem és Kim koordinátorral együtt éppen kitettük a féltucatot. Viszont amilyen pici volt a létszám, olyan kedves természettel áldotta meg a sors a kollégáimat. Rögvest befogadtak, és máris elláttak mindenféle jó tanáccsal, amivel az új alkalmazottakat szokás a legelső találkozáskor.

Akkor még egyáltalán nem bántam, hogy elfogadtam ezt az állást, sőt, kifejezetten örültem neki. A legjobb volt. Egy remek banda, nagyszerű koordinátorokkal, plusz még néhány másik kolléga is. Nem is kívánhattam volna ennél jobb melót.

Az első nap végén hullaként estem haza, és ruhástul zuhantam is rá a kanapéra. A háttámláról lehúztam az összehajtogatott takarót, és a fejemre csúsztattam. Ennyi volt, ami az erőmből akkor tellett. Le se csuktam a szememet, és már húztam is a lóbőrt. Egészen másnap reggelig.

Hiába voltam zombihoz hasonló állapotban előző este, és kicsit kényelmetlen a heverő, kipihenten keltem fel reggel, és alig vártam, hogy végre beérjek az Ügynökségre. Ledöntöttem az ébresztő koffeinomat, felmarkoltam a táskát, és már robogtam is a Jellyhez. Tele elszántsággal és tele munkakedvvel. Nálam vigyorgóbb embert nem nagyon lehetett látni az utcán.

Aznap reggel is a koordinátori irodában kezdtem, de elsőként érkeztem meg a céghez a kollégáim közül. Kim koordinátor asztala mellett kaptam egy sajátot, ami azért picit apróbb méretű az övénél. Lepakoltam a holmimat a székre, és átslisszoltam az ő standjához. Egy dosszién megakadt a szemem. Gyorsan körbenéztem a falak között, nehogy valaki észrevegyen a kíváncsiskodásom közepette; biztonságosnak ítéltem a helyzetet, így a dossziéra fogtam. A banda visszatérésével kapcsolatos anyagok bújtak meg a mappában, miszerint frizura és stílus lehetőségek, egyszóval az új koncepció. Mosolyogva pörgettem végig a lapokat, és feledkeztem bele a böngészésbe. Itt rontottam el a dolgot.

Torokköszörülés zökkentett ki a fürkészésből, és hirtelen felkaptam a fejemet a hangra. Azóta sem tudom kiverni az elmémből azt a macskás szempárt. Ahogy megbénított akkor. Ahogy magába rántott. Elvesztem. Örökre. Akkor szerettem bele abba a szempárba... és a hozzá tartozó Idolba. Ami azóta sem szűnt meg egyetlen szívdobbanásnyi időre sem.

* * *

Reggel fél nyolc, és nekem ébrednem kell. Vagyis kellene. De két gyengéden ölelő kar nem szeretné, amit én szeretnék. Pontosabban szólva én se szívesen hagyom itt őt, de nekem dolgoznom kell. Nem mintha neki nem kellene. De mindig is szeretett lustálkodni, ezt az elmúlt egy évben megtapasztaltam.

Picit fészkelődöm a karjaiban, és közelebb bújok hozzá még arra az öt percre, ami hátra van a második szundiig. Egyszerre sóhajtunk fel a következő pillanatban. Szórványosnak mondhatóak az ilyen reggelek, amikor valakinek a karjában ébredek fel, de néha sikerül nem egyedül elaludnom, és nem magányosan felkelnem. Megemelem a fejemet, és a testemet ölelő arcára nézek. Ösztönösen mosolyodom el. Kicsit még nehéz elhinnem a dolgokat. Persze biztos könnyebb lenne, ha nem lenne titok minden másodperc, amit kettesben töltünk.

Feljebb emelem a fejemet, és az arcáról a mellkasára vándorol a tekintetem. Kibujtatom a kezemet a nehézkes anyag alól, és a bal kulcscsontjára simítom a tenyeremet. Mutató ujjammal lekövetem a vonalait, és meg sem állok a feliratig, ami mellkasát díszíti. Felsóhajtok. Végigrajzolom a mintát a bőrén, halkan kuncog az érintéseim nyomán, az utolsó pillanatban a derekamra szorít, és a vállamba mélyeszti a fogait. Felsikkantok az érzéstől.

- Te! Ez fájt! – duzzogok mosolyogva.

- Ne csiklandozz, és akkor nem foglak harapdálni – reagál vigyorogva.

- Inkább elmegyek zuhanyozni.

- Megyek veled – duruzsolja a fülembe bizsergető hangon.

- Nem. Nem jössz velem sehova, mert akkor még egy óra múlva se leszünk kész, viszont rohadtul el fogunk késni mindketten. Te még könnyen kidumálod magad a menedzsernél, de nekem nincs olyan egyszerű dolgom – megpuszilom az arcát engesztelésül.

- Na~, HaNa. Jó leszek – visszahúz a puszi után, nehogy felkelhessek mellőle, és erősen magához szorít.

- Nem. Nem leszel az, te pergőnyelvűek gyöngye!

- Soha nem akarod, hogy elkísérjelek, pedig már egy párszor megkértelek rá.

- Így is majdnem egy órát állsz a vízsugár alatt, ha még együtt is mennénk, félő lenne, hogy ki se jövünk alóla.

- Az még jobb lenne! – belebújik a nyakamba, és apró puszit nyom a bőrömre.

- Kim WonShik! Fogd vissza magad! – lefejtem magamról a karjait, és kimászok végre az ágyból.

Sóvárgó kiskutyaként néz utánam, és figyeli, ahogy összeszedem az előző este levetett ruháimat, majd a fürdőbe ballagok. A résnyire tárt ajtón keresztül még hallom, ahogy kikecmereg az ágyból, és szinte átvetődik mindenen, hogy utolérjen. De késő. Bezárkózom a fürdőszobába, és nem jut be hozzám. Az kéne még! Így is iparkodnom kell, ha nem akarok utolsó utániként berobbanni a megbeszélésre.

Beállok a zuhany alá, és gyorsan letusolok; minél kevesebb vizet használva, minél kevesebb időt elpazarolva. Az odáig rendben van, hogy felkaptam a ruháimat, és magammal hoztam, de tiszta fehérneműt nem bányásztam elő a rejtekhelyről. Kénytelen vagyok egy szál pendelyben visszaslattyogni a hálóba, és előkotorni a komód legalsó fiókjának bal sarkából egy tiszta bugyit meg zoknit.

Becsavarom magam a falatnyi törölközőbe, ami éppen elfed bizonyos részeket, és fordítom is el a kulcsot a zárban. Félig még vizes vagyok, a hajam is kicsit ázott, és még néhány vízcsepp azért végiggördül rajtam. A párából kilépve lecövekelek. Illetve nem tudok tovább menni. Shiki komolyan gondolta, hogy velem akar tusolni, mert a kezében szorongatja a ruháit, amit mára szánt, de közben haragosan próbál pislogni rám. De nem túlzottan jár sikerrel.

Kiejti az ujjai közül a ruháit, és egyetlen hatalmas lépéssel letudja a kettőnk közötti kisebb távolságot. Elkapja a derekamat, és magához ránt. Mosolyogva szuszog egy rövid ideig; szólni szeretnék, de belém fojtja a gondolataimat. Vad hévvel, vágytól megrészegülve tapad a számra, és csókol meg szenvedélyesen. Még közelebb húz magához. Nedves mellkasom meztelen mellkasához feszül, elengedem a textília szélét, és átkulcsolom a nyakát. Viszonzom a csókját; ujjaim világosbarna tincseit markolják gyengéden, másik kezemmel pedig fedetlen hátát karmolászom, és préselem még közelebb magamhoz.

Az anyag lassan siklik le rólam, és csusszan egyre lejjebb kettőnk között. Bal kezével végigsimít a gerincem mentén, tovább segítve a matériát a föld felé; jobb kezével az oldalamon játszadozik, majd a fenekemre vezeti a tenyerét. Még erősebben simul hozzám, már lángol az egész teste; biztos vagyok benne, hogy a mai napot késéssel kezdjük... mindketten. Megkapaszkodom a nyakában, és az ágyig bukdácsolunk, miközben a forró csók fokozatosan mélyül el. Az ágynak dönt, és fölém magasodik.