Kim JongHyun - Skeleton flower

     Azt mondtad, csak egy dal. Csak egyetlen dal, épp olyan, mint a többi... én mégis tudtam, hogy különleges. Különlegesnek kell lennie, mert Te is Különleges vagy. Minden dal... mindegyik dal egy különleges történet. Tele érzelemmel és őszinte szóval. Néha boldogsággal, néha fájdalommal... mégis. Mégis nyugalom árad mindből. Minden dallamból, mindegyik szóból...

     Azt mondtad, hogy ma megmutatod nekem... Féltél. Féltél, hogy nem fog tetszeni. Féltél, hogy csalódást okozol vele. Nem szóltam, csak mosolyogtam. Még mindig nem hiszed el, hogy nem tudsz csalódást okozni nekem. Tudtam, hogy különleges lesz... éreztem. A hangodból. Ahogy győzködtél, hogy ha szerintem nem jó, akkor átírod, vagy inkább mégse hallgassam meg. Még mindig csak mosolyogni tudtam Rád. A zavarodottságod miatt. Ahogy hadartál... szinte minden második szavad érthetetlen volt. Csak mosolyogtam, mert nem tudtam szólni. Nem tudtam, mit mondhatnék Neked, amivel minden kétségedet elűzöm. Megfogtam a bal csuklódat, gyengéden megszorítottam. Felsóhajtottál. Végre bátorságot vettél Magadon. Lassan sétáltunk a zongorához, még mindig éreztem az idegességed, de továbbra is csak mosolyogni tudtam.

     Leültünk a fekete hangszer elé, Te újra felsóhajtottál, majd óvatosan rásimítottad az ujjaidat a fekete-fehér billentyűkre. Én is felsóhajtottam, az ölembe tettem a kezeimet, és összekulcsoltam az ujjaimat. Vártam... türelmesen. Bármikor is kezdenél neki, kivárom. Mert tudom, érdemes megvárni...

     Az első hangot egy második és egy harmadik követte. Sorban... halkan, lágyan. Hibátlanul. A lágy dallamhoz lassan csatlakozott a hangod. Megremegtem. Gyengéden simogattál, mégsem érintetted a bőrömet puha ujjaiddal. Éreztem, ahogy végigvezeted a vállaimon a tenyereidet... gyengéden... ahogy a billentyűket ütöd le a zongorán. Nem tudok lélegezni, de nem is akarok. Lehunyom a szememet, és elképzelem, ahogy a dallam táncba hívja a hangodat. Elképzelem, ahogy a hangod keringőzik a dallammal. Tökéletes minden mozdulat. A lassú keringőtől megnyugszom. Elvarázsol a dallam és a hang. Cirógat és simogat. Mindent elfeledtet. Minden megszűnik körülöttem. Nincs tér. Nincs idő. Csak a lágy dallam és a hangod. Felszabadít...

     Lassul a dallam. Elhalkul a hangod. Már csak suttogsz... remegő hangon. Az utolsó billentyűt is leütöd. Vége... de mégsem múlik el az érzés. Nyugalom. Felidézem magamban a dallamot és a hangodat. Elmosolyodom... megnyugtat. Felszabadít. Minden érzést. Nedvességet érzek az arcomon... majd még jobban. Észrevétlenül hullanak a könnyeim, mindegyik útja az ölemben végzi. Az összekulcsolt ujjaimon. Nem nyitom ki a szemem, hiába kéred. Bársonyos és meleg tenyered az arcomra simul, megremegek, és belesimulok a lágy érintésedbe. Letörlöd a könnyeimet... mindegyiket. Lassan felemelem a szemhéjaimat, ragyogó Lélektükröddel találom magam szemben.

     Mélybarna szempár. A legszebb ragyogás a Világon. Elveszem ebben a Végtelen Tengerben. A másik kezedet összekulcsolt kézfejeimre teszed, gyengéden megszorítod őket. Közelebb hajolsz hozzám, az orrod érinti az én orromat. Felsóhajtunk. Újra lehunyom a szememet, de tökéletesen látlak magam előtt. Puha és forró ajkak simulnak a számra... a méznél is édesebb. A legízletesebb gyümölcs zamata nem ér fel ajkaid érintéséhez. Nyugalom. Mámor...

     Meseszép... Lassan kinyitom a szemem, hogy ismét belenézhessek ragyogó tekintetedbe. De egyedül vagyok, eltűntél mellőlem. Egyedül fekszem a párnáim között. Az arcom még mindig nedves... csak egy álom. Egy meseszép álom...