Chained Up (VIXX) - 7. fejezet [Befejező rész]

- Shiki – suttogom magam elé, mire TaekWoon szorít egyet a derekamon, a tekintetünk összefonódik. – Igen? Mit szeretnél?

- Mi van vele? – nyelek egyet.

- Mivel mi van? – pislogok nagyokat, és természetesen úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy kiről kérdezett alig három másodperccel ezelőtt.

Egy utolsó útszélinek érzem most magam. WonShik minden tőle telhetőt megtett az elmúlt egy évben, hogy végre megszabaduljak Leo iránti érzéseimtől, de egyszerűen, amikor itt állt előttem és a szemembe nézett ez az Oroszlán, elgyengültem. Megbénított mindenével, és egyetlen mozdulattal édesgetett újra magához. Pedig már azt hittem, hogy Shikivel minden sínen van, és rendben leszünk mi ketten. Annyira igyekezett mindenben.

- HaNa-yah? – zökkent vissza TaekWoon duruzsoló hangja a valóságba.

- ... – csak pislogok rá nagyokat, mert képtelen vagyok többre.

- Jól vagy, HaNa? – suttogja, miközben jobb tenyerét az arcomra csúsztatja és lágyan megcirógatja a bőrömet.

- Jól – hazudom picit félre sandítva.

- Látom, hogy valami bánt. Elmondod nekem? Megosztod velem? – apró puszit nyom a számra, majd feljebb tornázza magát, és alkarjaival megtámaszkodik a vállaim mellett.

- Semmi – sóhajtom csalódottan. – Nem bánt semmi – motyogom, még mindig nem nézve TaekWoonra.

- Nekem nem tudsz hazudni, HaNa. Ismerem minden rezdülésedet. Az arcod minden kis bőrredőjét.

- Hah? – hirtelen kapom a tekintetem az Oroszlánra, és nyelek ezzel egy időben egy hatalmasat. – Hogy’ érted? Hogy’ érted, hogy ismered minden rezdülésemet? – értetlenkedek, mint egy fogyatékos, miközben rémülten járatom a szemeimet TaekWoon mélybarna óceánjában.

- Ahogy mondtam. Tudom, hogy amikor ideges vagy, akkor a bal szemed elkezd finoman rángatózni – az említett szememhez hajol és óvatosan megpuszilja. – Tudom azt is, hogy ha zavarban vagy, akkor hadarni kezdesz, picit bele is pirulsz a szavaidba, és ritkán még nem is találod őket – az orromra nyom még egy apró puszit. – Tudom azt is, hogy ha valami bánt, nem szereted megmondani, mert félsz attól, hogy megbántod vele az illetőt, és olyankor nehezen tudsz a másik szemébe nézni – elsöpör egy kósza tincsköteget a homlokomról, aztán ajkait érinti gyengéden a bőrömhöz.

Most vagy minden az arcomra van firkálva egy alkoholos filccel, és teljesen egyértelműen mindent el lehet olvasni, vagy TaekWoont baromira félreismertem és hibátlanul tud bennem olvasni – amit eddig viszont nagyon jól titkolt. Mert, hogy tökéletesen felvázolt három főbb tulajdonságomat, amiket ha akarnék, se tudnék letagadni, és főleg nem tudnék változtatni rajtuk.

Újabb és újabb gombócot tolok le a torkomon, és érzem, hogy az arcom szépen lassan veszi fel a vörös mélyedő árnyalatait. Kissé felemelkedik rólam, majd tenyerei közé fogja az arcomat. Hüvelykujjaival gyengéden megcirógatja a bőrömet, orrával játékosan megpiszkálja az orrom hegyét. Halk és egyben picit nevetős sóhaj szökik át kívánatos párnái között.

- HaNa – felszusszant, majd egy lélegzetvétellel később folytatja. – Szeretlek. Tudom, hogy min mentél keresztül. Tudom, hogy Ravi mennyit küzdött azért, hogy engem elfelejthess. Tudom azt is, hogy nagyot hibáztam azzal, hogy nem viszonoztam azonnal az érzéseidet, pedig kellett volna.

- TaekWoon. Én.

- Cssh – mutató ujját a számra teszi, és belém fojtja a gondolataimat. – Nincs semmi baj, HaNa. Ha szeretnéd, akkor beszélhetünk együtt is Ravival.

- Nem – mormogom az ujja alatt, mire elveszi onnan a kezét, hogy jobban értse a szavaimat. – Hálás vagyok a felajánlásodért, de ezt egyedül kell megbeszélnem Shikivel. Tartozom neki ennyivel.

- Ha szeretnéd – újabb lágy csókot nyom a számra, és mosolyogva rám néz. – Csak szerettem volna, ha tudod, hogy nem hagylak egyedül cipelni ezt a terhet.

- Köszönöm, TaekWoon – motyogom, végre sikerül visszaadnom abból a mosolyból, amit ő ad nekem.

- Gyere, menjünk – bólintok, majd felemelkedik rólam, és sietve magára kapja az alsóját, aztán a kezembe nyomja az én fehérneműimet.

Na, igen. Nem kellene pucéran Shiki elé állnom, így is elég lesz a szemébe nézni, és bevallani neki mindent, ami köztünk történt az Oroszlánnal. Gyors mozdulatokkal bújok bele a bugyiba és a melltartóba, már csak a normális ruháimat kéne valahogy összekaparnom. Szerencsémre nincs túl messze a kanapétól az öltözőfülke, így csak ötöt kell lépnem, hogy a kezeim közé kerüljenek a gönceim.

Kettő perccel később már talpig díszben kerülök elő a rejtekemből, és tipegek az ajtó felé. TaekWoonhoz. Nagyot nyelek, ahogy egymásra akad a tekintetünk. Valahogy most megint más. Ismeretlen, de egyben nagyon jó érzés is. Nagyot szusszantva állok meg előtte, mire mosolyogva nyújtja felém bal karját.

- Igen? – pislogok fel rajongva imádott Oroszlánomra, aztán vissza a nyitott tenyerére, és megint a mélybarna lélektükrökbe. – Mit szeretnél?

- Fogd meg a kezem.

- Miért? – rebegtetem a pilláimat, és igyekszem a lehető legértelmesebb képet vágni rá.

- Csak. Fogd meg a kezem.

- Öhm. Oké – picit remegve sikerül belecsúsztatnom a kezemet a tenyerébe, de azonnal rászorít az ujjaimra, és egy gondolattal később már össze is kulcsolja őket.

- HaNa-yah? – fordít közben maga felé, teste mellett lógó kezét a vállamra simítja. – Szeretnék még mondani neked valamit.

- Micsodát?

- Szeretlek – homlokával az enyémnek dől, és lehunyja a szemeit.

- Mondtad már. Az előbb – hebegem kissé összezavarodottan.

- De te nem válaszoltál rá.

- Öhm – nyelek egy nagyot. – Öhm. Én. Én azt hittem, hogy tudod.

- Olyan nagyon nehéz lenne kimondanod, hm? – suttogja, és kicsit hátrébb húzza a fejét az enyémtől, majd rám emeli macskás szempárját.

- TaekWoon – sóhajtom elhaló hangon. – Amikor utoljára mondtam ezt neked, akkor úgy éreztem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el vele. Bocsánat, ha nem tudom azonnal kimondani, de nekem most ehhez idő kell. Nem tudom, hogy mennyi, de szükségem van egy kis időre.

- Jól van. Megértem, és megkapod az időt. Amennyit csak szeretnél és szükséged van rá. De remélem, hogy ami most történt közöttünk, az nem egyszeri alkalom volt, és engeded, hogy most már én legyek melletted.

Újra bennem akadnak a szavak. Egyszerűen nem tudok mihez kezdeni most. Az Oroszlán olyan szavakat intéz felém, amikről már szinte teljesen lemondtam, hogy tőle soha nem fogom már ezt hallani. Most mégis úgy záporoznak felém a vallomásai, mintha az kötelező volna. Szívesen kimondanám azt, amit hallani szeretne, de képtelen vagyok rá. Éppen ő volt az, aki hátat fordított nekem és az érzéseimnek, és most mégis ő várja, hogy újra kimondjam őket és viszonozzam az övéit, ami a részemről egy pillanatra sem múlt el. Maximum csak elhalványult kissé WonShik gyengédségének köszönhetően, de el nem múlt a szívemből.

- HaNa-yah – súgja ajkaimra hajolva, miközben elveszi a kezét a vállamról, és az arcomra csúsztatja puha tenyerét.

- Igen? – motyogom.

- Sajnálom, hogy bolond voltam, és hagytalak majdnem elveszni. Ígérem, hogy a jövőben sokkal jobban fogok vigyázni rád, és kárpótolni foglak mindenért.

- Nem kell. Tényleg. Nem kell semmivel sem kárpótolnod.

- Akkor hogyan fogom elnyerni a bocsánatodat? – elveszi a kezét az arcomról, másik kezével elengedi az ujjaimat, és a derekamra fonja hosszú és erős karjait. – Mit tegyek, hogy megbízz bennem és elhidd a szavaimat? – kérdezi, miközben szorosabban ölel magához, fejét vállgödrömre hajtja.

- Semmit. Komolyan – mormolom érthetetlenül, a karjaim automatikusan ölelik körbe vékony és alabástrom ívű nyakát, magamhoz húzom. – Nem kell semmit sem tenned. Csak hagyd, hogy megszokjam a helyzetet, rendben? – belefúrom az arcomat nyakszirtjébe, és aprót szippantok a mámoros illatfelhőből.

- Megszokhasd? – kuncogja, és lazít picit az ölelésén, végül kibújik a vállgödrömből, és rám néz.

- Igen. Megszokhassam. Egy éve álmodozom erről a pillanatról, és most valóra vált – azonnal elönti az arcomat a forróság, és rákként tündökölök Leo előtt.

- Akkor vagy a legédesebb, amikor zavarban vagy – mosolyogja, újra kezei közé fogja az arcomat, mélyen a szemembe néz. – Ezt szerettem meg benned legelőször – egy csókban forrasztja össze ajkainkat, az én térdeim pedig ismét elgyengülnek.

* * *

Nehezen szakadtam el TaekWoontól, a búcsúzás nem tartozott sohasem a kedvenceim közé. Shikitől is utáltam elköszönni, mert soha nem tudtam, hogy aznap még bújhatok-e az oltalmazó karokba, vagy arra a napra annyi volt. Most sem ment olyan könnyen, de végül TaekWoon meggyőzött. Nem mintha túlzottan erősködnie kellett volna, de azért nem mondtam elsőre igent az együtt alvás ötletére.

Mély levegőt véve lépek ki a forgatás helyszínéről, és a hátsó ajtóhoz indulok. A taxi mellett döntöttem végül, egyelőre nem szeretnék még túl sokat TaekWoon közelében mutatkozni, jobb a békesség mindenkinek. De kiváltképp nekem és Leonak. Meg persze a csapat többi tagjának sem árt a nyugalom így comeback idején.

A taxi alig húsz perc alatt fuvaroz haza, a szokottnál is idegesebben szállok ki az autóból, és slattyogok a főbejárathoz. Út közben kaptam egy üzenetet Shikitől, miszerint szeretne velem váltani pár szót, mielőtt lefekszenek aludni. Azt hiszem, hogy ma sokunknak lesz álmatlan éjszakája, de kiváltképp nekem. Fogalmam sincs hogyan, de eljutok a közös lakás ajtajáig, majd a csengőszóra szeretett és mélyen tisztelt leaderem nyit ajtót, és fogad széles mosollyal az arcán.

Illedelmesen meghajolok, majd beljebb bukdácsolok a lakásban. Egészen a nappaliig terelget a vezető, majd le is nyom Hyukie és Bini közé. Egyszerre karolnak belém. Jobban mondva, HongBin átveti a karját a vállamon, Hyuk pedig az ölembe hajtja a fejét, és már ötévesként szendereg a combjaimon. Elmosolyodom. Hogyan legyek képes ezek után bármit is közölni velük?

Hogyan mondjam meg, hogy majd’ egy éve titkolt viszonyt folytatok az egyik taggal, aminek most láthatólag pontot is teszek a végére. Egy megcsalással. De azt mégis hogyan valljam be, hogy bizony mégsem maradok egyedül, mert éppen azzal gabalyodok össze, aki miatt megcsaltam azt a bizonyos bandatagot. Már csak egy tálalható verzió kéne, de persze most egy sem jut az eszembe. Kétségbeesett tanakodásomból két bársonyos és meleg tenyér rángat ki, majd nézek is fel ösztönösen a kezek tulajdonosára. WonShik álldogál felettem, és a szeméből kiolvasva látom, várja, hogy kövessem.

Sikerül kiszabadulnom az ölelő kar és nehézkes buksi fogságából, és felkelek a heverőről. Ravi a hálója irányába biccent egyet, ismét egy fejmozdulattal válaszolok. Picit lemaradva követem a szobájába, majd ahogy átlépem a küszöböt, már csukódik is mögöttem az ajtó, és ezzel együtt fordul a kulcs a zárban.

- Beszélnünk kell, HaNa – elengedi a kilincset, és közelebb sétál hozzám.

- Kell, igen – egy mély sóhajjal együtt nyöszörgöm a válaszomat.

- Azt tudnod kell, hogy fontos vagy nekem, HaNa – kezd bele, miután mindketten leültünk az ágyra. – Tényleg. Nagyon. Mint még senki más eddig. Éppen ezért lehet, hogy ostobaság volt az, amit csináltam.

- Mit? Mit csináltál, Shiki?

- Hm. Te vagy az egyetlen, aki így hív – édes mosolyra húzza ajkait, az én számra is mosoly ül ki. – Szeretem hallani. Nagyon. De egy valamit jobban szeretek.

- Micsodát? – pislogok aprókat.

- Téged. És téged boldognak látni. Azt sokkal jobban szeretem. Tudom, hogy én nem tölthetem be azt a helyet a szívedben, amit Hyungnak kellene, de én megpróbáltam.

- Tudom. Tudom, Shiki, és nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok minden erőfeszítésedért.

- Kérlek. Hadd fejezzem be – a kezemre szorít, lágyan megcirógatja ujjbegyeivel az én ujjaimat. – Megpróbáltam, de az utolsó pillanatban inkább meggondoltam magam, és visszahátráltam.

- Hah? V-visszahátráltál? Honnan? Hova? Miért? – zúdítom WonShikre az eszembe jutó kérdéseimet.

- Miattad, HaNa. Mindent miattad tettem. Érted. A boldogságodért.

- Shiki. Miről beszélsz? Mit csináltál?

- Beszéltem Hyunggal.

- H-hogy? Mi? Mi van? K-kivel? – kidüllednek a szemeim, kis híján az ölemben végzik a szemgolyóim a választól.

- Hyunggal. Elmondtam neki mindent. Kettőnket. Hogy együtt vagyunk már egy ideje, de te még mindig szereted őt, és ez az egész csak egy látszat.

- Miért tetted ezt, Ravi? – elengedem a kezét, könnyes szemmel nézek rá és húzódom is arrébb tőle.

- Mert szeretlek, HaNa, és nekem a te boldogságodnál nincs fontosabb. Tudom, hogy én nem adhatom meg neked azt a boldogságot, amit Hyung. Viszont ha téged boldognak látlak, akkor egy részem ezzel boldog lesz.

- Ó, Kim WonShik, te nagyon bolond – könnyek között és mosolyogva csúszok hozzá vissza, aztán karolom is át a derekát – Nagyon bolond vagy, ugye tudod? – belebújok a nyakába, viszonozza az ölelésemet.

- Csak mondd, hogy nem volt hiábavaló a szájkaratém, és Hyung végre észhez tért.

- Egy percig sem volt hiábavaló egyik tetted sem, Shiki.

- Mondd még egyszer.

- Nem volt hiábavaló.

- Nem. Ne ezt. A nevemet – mormogja a nyakamba, és szorosabban magához ölel.

- Javíthatatlan vagy, Kim WonShik – kuncogom.

- Tudom. De szeretném még egyszer utoljára hallani, mielőtt végleg a karmai közé löklek annak az Oroszlánnak – dünnyögi, és az orrát még inkább a nyakamba fúrja. – Csak egy icipicit mondogasd még nekem.

- Annyiszor fogom ezt mondani neked, ahányszor csak akarod, Shiki.

- Mondd még egyszer! – felnevet.

- Shiki.

- Még egyszer.

- Shiki.

Ha húszszor nem mondatta ki velem ugyanazt a becenevet, egyszer sem, de a huszonötödik után végül megelégszik, és elengedi a derekamat. Most már végre fény derült arra a titokra, hogy Leo miért is kezdett hirtelen furcsábban viselkedni a kelleténél. WonShik keze volt a dologban.

Még egyszer utoljára magamhoz ölelem támaszból lett vigaszomat majd ismét támaszomat, és hálát adok mindenért, amit értem tett. Az összes tettéért. Attól kezdve, ahogy magához ölelt azon a napon, és addig a pillanatig, hogy beszélt Leoval az érzéseimről. Persze képtelen vagyok megállni, hogy ne osszam meg vele az eredményességét, amit először morcosan fogad, de végül mégis egy magabiztos és elégedett mosoly lesz a jutalmam.

Együtt csoszogunk elő a szobájából, majd mászunk is vissza a nappaliba. Minden tagot magamhoz ölelek, és elrebegek nekik is egy hosszú imát hálám jeléül. Ken is megköszöni a zökkenőmentesnek nem éppen nevezhető kapcsolatunkat, ami lassanként forrta ki magát, majd HongBinhez araszolok. Egyetlen mellkason csapással utasítom rendre macsó mivoltát, és közlöm tényként, hogy ezt az énjét hagyja a Csillagfényeknek, mert mi pontosan tudjuk, hogy igenis szereti az ölelést.

Bini után szeretett leaderem kerül sorra, akinek a szorítása elől soha egy percig sem akartam menekülni. Ha HakYeon valakit meg akart ölelni, azt bizony megölelte a leader. Mindenkit. Én pedig nem ellenkeztem. Soha. Egyik alkalomkor sem.

Negyedikként Hyukhoz araszolok, aki egy lendülettel pattan fel a kanapéról, és kapja el a derekamat. Imádom. Mindig is imádtam ezt a Nyuszkót, és napról napra csak egyre jobban imádom. Bárcsak soha ne nőnének fel ezek a kölkök. Bárcsak. De ahogy minden gyerek, így SangHyuk is egyszer csak felnő. Egyszer. Majd. Valamikor.

Utolsó előttiként Shikihez somfordálok. Hiába ölelgettem már meg a szobájában, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne bújjak bele újra a karjaiba. Még mindig nyugalomra lelek bennük, és erre a nyugalomra mindig szükségem lesz. Nagy puszit kapok a hajamra, aztán lefejti rólam a végtagjait, és finoman Leoig tessékel, aki a konyhában bújt meg.

Egyszerre krákognak fel a többiek, mire kapnak egy erőteljes gúnyt tőlem, és Leotól egy szigorú pillantást. De inkább biztonságba húzódunk, mielőtt egy távirányító vagy egy papucs landolna mellettünk. Megszorítja az ujjaimat, és TaekWoon rezidenciájáig botladozunk. Az ajtóhoz érve egyszerre sóhajtunk fel. Elengedi az egyik kezemet, és a kilincsre fog. Elmosolyodik. Megint. ÚGY.

- Nah?

- Na, mi?

- Nah? Kimondod végre? Csak egyszer. Egyetlen egyszer. Most az egyszer. Kérlek, HaNa-yah. Jagiya. Szeretném újra hallani – kérlel halkan.

- ... – csak egy halvány mosollyal reagálok a könyörgésére, végül finoman fogaim közé szorítom alsó ajkamat.