Féltem
Tőled. Tartottam a közelségedtől. Féltem, hogy Te is majd egy leszel a sok
közül. Féltem, hogy ha közelebb engedlek, egyszer majd Te is elmész tőlem.
Téged is elveszítelek. Nem akartam még egyet megélni. Nem akartam újabb
fájdalmat, hiszen az előzőn is alig voltam túl. De Te itt voltál. Itt maradtál.
Maradtál. De meddig? És miért maradtál egyáltalán? Jöttél. Láttál... és
győztél.
Mert
jöttél. Váratlanul. Mert láttál. Észrevettél. Mert győztél. Megszerettelek.
Leengedtem a falaimat, hogy beengedjelek Téged. Mert a Mosolyod lett a
Mindenem. Ahogy rám mosolyogtál, amikor zokogtam a fájdalmamban. Ahogy mindig
mosolyogtál, valahányszor én szenvedtem. Mert képes voltál akkor is mosolyogni,
hogy én mosolyoghassak.
Beengedtelek.
Az életembe. A szívembe. A Lelkembe. Oda, ahova nagyon kevesek jutnak el.
Hagytam magam. Engedtem a Mosolyodnak, és engedtem a saját könyörgésemnek. A
kétségbeesésemnek. A Mások szavának. Figyelmen kívül hagytam a Megérzéseimet.
Az összeset. Mert Te mosolyogtál nekem. Mindig.
A
szavaid melegséggel töltöttek fel. Mindegyik. Hittem mindegyikben. Az
összesben. Egytől egyig. Ígértél. Szavakkal, de ígértél. Megfogadtál mindent
nekem. Megfenyegettél, hogy nem szabadulok Tőled, még ha akarom sem. Képes
voltam mosolyogni a fájdalmamban, mert magam mellett tudtalak. Mert tudtam,
hogy Te vagy nekem. Tudtam, hogy itt vagy. Csak az Égre kellett néznem, vagy a
szívem mélyére. Elég volt bármelyik, hogy itt legyél nekem. Szerettél, s én
viszont szerettelek. Jobban, mint gondolnád, mint hinnéd, vagy mint éreztetni
tudtam Veled. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindig érezd.
Azt
mondtad, érzed. Azt mondtad, mindig itt leszel nekem. Te nem fogsz elhagyni.
Azt mondtad, Te maradni fogsz, ha már más nem lesz nekem. Te itt leszel. Hittem
Neked. Bíztam a szavaidban. Mindegyikben. Elmúlt a félelmem, és képes voltam
úgy szeretni, ahogy nagyon keveseket. Nem rettegtem, hogy bármikor
elveszíthetlek...
...Hé, Hazug!
Hogy’ gondoltad, hogy majd nélkülem fogsz élni?
Már
nem vagy itt. Elmentél. Elhagytál. Szó nélkül. Egyetlen kérdés nélkül. Nem kérdeztél.
Nem akartad tudni, én mit gondolok. Hittél és hiszel a másiknak. Neki, de engem
nem kérdeztél meg. Vajon igaz, amit Neked mondott? Nem akartál maradni. El
akartál menni.
Nem
akartam, hogy elmenj. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre. Ahogy ígérted.
Ahogy fogadtad. Ahogy a mosolyodból láttam. Hittem a mosolyodnak, de elárult.
Átvert a mosolyod. Marasztalni akartalak, de nem tettem meg, csak vártam Rád.
Vártam, hogy felbukkansz. Újra. Ahogy minden reggel felbukkantál. Vártam a
mosolyodat... és még mindig várom, hogy újra felbukkanj. De nem jössz, hiába
várlak.
...Már nem tudok
többet vérezni... A szívem ezt nem bírja tovább...
Elfeledtél.
Elmentél. Elhagytál... eldobtál Magadtól. Itt hagytál árván, a keserűségben és
a fájdalomban. A múlt fájdalmában. Hittem, hogy Te más vagy, mert Másnak
mutattad Magad. De nem vagy Más. Te is egy vagy. Egy a sok közül. Egy, aki
bántott, pedig nem adtam rá okot. Nem mondtad soha sem, hogy én bántottalak
volna.
Tudom,
egyszer hibáztam. Nagyot. Nagyon nagyot, de nem tudod, hogy miért tettem.
Védeni akartalak. Mert fontosabb a Te boldogságod, mint az én fájdalmam.
Hagytam, hogy neheztelj rám, mert Téged és Őt helyeztem előtérbe. Azért, hogy
ne ártsak Neked és Neki. A kevésbé rosszat választottam, és elviseltem, hogy
fájdalmat okoztam Neked... és a mai napig élek ezzel a fájdalommal.
Még
mindig érzem, ahogy a karjaid átölelnek, és kapaszkodnak belém, marasztalóan és
könyörögve. Még mindig látom az arcod magam előtt, ahogy könnyes szemmel nézel
rám, és kérlelsz, hogy ne menjek el. De Te és Ő fontosabb nekem. Fontosabb a
Lelketek. Hibáztam, tudom. Nagyot hibáztam, de a kisebbik rosszat választottam,
hogy óvjalak.
Mert
megígértem, hogy mindig vigyázni fogok Rád... és Rá is. Akkor is, ha nem leszek
Melletted. Mert esküt tettem Neked. Együtt. Mindig ezt mondtam Neked, s Te ezt
hangoztattad. Együtt. Együtt minden könnyebb. Együtt mindent kibírunk, Együtt
mindent végigcsinálunk... Együtt.
Nem
telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Rád. Nem telik el úgy nap, hogy ne látnám a
mosolyodat. Nem telik el úgy nap, hogy ne hallanám a hangodat. Nem múlik el úgy
éjjel, hogy ne érezném az ölelésedet. Mert a részemmé váltál, de eldobtál
Magadtól. Nem kellettem már Neked, hiába mondogattad, hogy Szükséged lesz rám.
Elhagytál. Elveszítettelek. Örökre megszabadultál tőlem, mert hittél Másnak, és
nem kérdeztél engem. Csendben és egyetlen szó nélkül sétáltál ki az életemből.
De
csupán az életemből. Mert a Lelkemben ott maradtál. Onnan nem tudsz kisétálni,
mert belém ivódtál. A lényemmé váltál. Veled lettem teljes, és váltam egy
Egésszé Általad. Most mégis üresnek érzem magam. Mert elmentél.
Ragaszkodom
Hozzád, viszont én mégis elengedlek, mert menni akarsz. Talán egyszer újra az
életem része leszel, talán nem leszel az soha többé már. Bármi is lesz, én nem
foglak elfelejteni Téged már. Mert mindig velem leszel. A bőrömön visellek. A
Lelkemben létezel, s velem együtt lélegzel. Mert együtt könnyebb.
Elengedlek.
Örökre. Beletörődöm, hogy nem vagy velem. Elfogadom, hogy nem akarsz már többé.
Nincs többé szükséged rám. Elfogadom, hogy nem kellek Neked, mert megkaptad,
amit akartál. Az életed része voltam, s elhoztam, ami kellett Neked. Amiben
megállapodtunk. De fogalmad sem volt róla, hogy Te mit jelentettél s jelentesz
nekem. Nem tudod, mert már nem érzed.
Ugyan
a szívemben őrizlek, de már máshol vagy... és ott is maradsz örökre. Mert oda
kerülnek azok, akik elmentek, de nem akartam, hogy kilépjenek az életemből.
Akiknek hittem, hogy velem lesznek. Akiket egyszer bántottam, de háromszorosan
kaptam vissza tőlük. Egyetlen hibáért. Mert védeni akartam.
Sajnálom,
hogy bántottalak... sajnálom, hogy nem védtelek meg. Sajnálom, hogy hibáztam.
...Jobban kellett volna vigyáznom Rád...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése