Chained Up (VIXX) - 6. fejezet [18+]

Mélyen a szemembe néz, egészen megbénít ez a macskás szempár. Nagyot nyelek. A szívem felszáguld a torkomba, és ott folytatja a zakatolást. Teljesen megbabonáz a közelségével, nem tudok mozdulni. A tenyereit a csípőmre vezeti, és rászorít a testemre. Megremegek az érintésétől, halk sóhaj szakad fel belőlem, mely leginkább nyöszörgéshez hasonlít. Elmosolyodik. De ez nem a megszokott mosolya. Különleges. Csak és kizárólag a MOSTra vonatkozik.

Közelebb hajol arcával az enyémhez, forró lehelete cikázik a számon, a tekintetünk a végletekig mélyül. Soha nem volt még ennyire közel hozzám, és most csak milliméterek választanak el tőle. Tőle... Tőle, aki az első pillanatban megbénított, és magába rántott. Aki elutasított, amikor színt vallottam neki. Most itt áll előttem, és a karjaiban tart, én pedig nem tudom, hogy mit tegyek.

Mi lenne a helyes? Hiszen erre vártam a megismerkedésünk óta. Arra, hogy ne csak vállon veregessen egy-egy nap, hanem ÍGY tartson a karjaiban. Szorosan. Soha el nem engedvén. De nem kellettem neki. Nem én kellettem neki. De akkor most mégis miért csinálja ezt? Tudja. Pontosabban sejti, hogy mi van köztem és Shiki között. Tudja, mert össze kellett raknia a képet. De akkor miért csinálja ezt velem? Miért kínoz? Miért teszi? Tudnom kell. Pontot kell tennünk végre ennek az ügynek a végére. Ha akar, akkor mondja ki, és ne eresszen el többé. Ha nem, akkor hagyja, hogy megpróbáljam őt elfelejteni, és boldoggá tenni Shikit.

- Mit csinálsz? – lihegem alig hallhatóan, miközben próbálok észnél lenni, és nem azonnal engedni a saját vágyaimnak.

- Nem tudom – pihegi.

- Akkor engedj el.

- Nem akarlak.

- Miért nem?

- Nem tudom. Egyszerűen csak nem akarlak elengedni – még jobban a csípőmre fog, újabb remegést és egy parányi nyögést vált ki belőlem az érintése.

- Azt mondtad, hogy köztünk soha nem lehet semmi a munkakapcsolaton kívül. Most mégis? Hazudtál? Vagy inkább csak játszani akarsz velem? Játéknak tartasz? – tenyereimet kézfejeire csúsztatom, és megszorítom őket, majd lassan tolni kezdem el magamtól.

- Nem vagy játék – újra belém mélyeszti az ujjait, még közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül.

- Akkor mégis mi vagyok neked, hah? – minden erőmmel próbálkozom a teljes ellenállással, de lassanként lesz egyre feleslegesebb.

Túl közel van, túlságosan közel. Túlságosan kábító mindene. Még a lélegzete is rabságba taszít, és nem enged szabadulni. Bábbá változom a közelében, és úgy játszik velem, mintha csak egy parányi baba lennék. Tenyereim még mindig a kézfejein pihennek, ujjai határozottan szorítják a testemet. Nem tehetem meg ezt Shikivel. Hiszen annyit küzdött már, annyit harcolt, hogy képes legyek másra is gondolni az Oroszlánon kívül. Mindig mellettem volt, éppen ezért nem ezt érdemli. Ahogyan azt is, ideje mindenki számára világossá tenni, hogy régóta több van köztünk egy szimpla barátságnál.

- HaNa-yah? – súgja milliméterekre a számtól, szinte már összeérnek kívánatos párnái az enyémmel.

- Miért szólítasz így? – terelem, ahogy csak tudom ezt a beszélgetést.

- Csak. Talán baj?

- Nem szoktál becézgetni.

- Most szokom. Ne tegyem? – orra összeér az én orrommal, mélyet sóhajtok zavaromban, egyre nehezebb ez az ellenállás.

- Te tudod – zihálom kissé önkívületlenül.

- Mit tudok?

- Nem tudom.

- HaNa – apró lélegzetvétel szökik át ajkai között.

- Igen?

- Ne haragudj rám – hátrébb húzza az arcát, de a szemkontaktust továbbra is fent tartja.

- Miért kérsz bocsánatot? – pislogok értetlenül.

- Amiért idáig tartott észrevennem a dolgokat.

Megfagy bennem a vér. Dolgokat? Mégis milyen dolgokat? Mire gondol? Mit nem vett eddig észre? Azt, hogy egyszerűen lekapcsol a közelében mindenem, és csupán lélegezni vagyok képes? Vagy azt, ami köztem és Ravi között van? Feltűnt neki? Ennyi időbe tellett, hogy észrevegye, nem csak barátok vagyunk, hanem többek annál? Ilyen jól titkoltunk mindent vagy Leo az, aki ennyire vak volt eddig?

- Milyen dolgokat, TaekWoon-shi? – igyekszem a lehető legmagabiztosabb maradni, de már egyáltalán nem megy olyan könnyen, mint az elején.

- Mindent.

- Tudsz rólunk is? – oldalra döntöm a fejemet.

- Rólatok? – kérdőn bámul rám, mégsem vette észre, amit kell?

- Rólam és Raviról. Már egy ideje tart köztünk a dolog.

- Dolog? Milyen dolog?

- Shiki és én együtt vagyunk. Szeretjük egymást, és~

Hirtelen elhallgatok. És, mi? Mit mondjak? Hiszen semmi konkrét nem történt közöttünk, de ha így halad tovább a történet, akkor lehet, hogy már nem is fog. Nem lehet. Szeretjük egymást, és szeretnénk tovább lépni a kapcsolatunkban. Igen! Ez az! Ezt kell mondanom! Veszek egy nagy levegőt, és ismét hátrálni kezdek TaekWoontól.

- Mi van még? Szeretitek egymást, és?

- Szeretjük egymást. Nagyon. És... – na, rajta, Yoo HaNa, nyögd ki végre, amit akarsz! – És szeretnénk. Khm. Szeretnénk. Tovább. Továbblépni – motyogom az utolsó szavamat teljes vörösségben úszva.

- Te is szeretnéd? – újfent leküzdi az összes távolságot testeink között, és visszahúz magához. – Szeretnéd? – súgja ajkaimra hajolva, beleremegek az érzésbe.

- Szeretném – alig hallhatóan mormolom a választ, de kétes, hogy hihetőre sikeredett.

- Mi van, ha én nem szeretném, hogy tovább lépjetek? – egész testével hozzám feszül, még egy nyögést présel ki belőlem.

- Miért nem? – zihálom félájultan.

Ez most nem velem történik. Biztos, hogy álmodok. Elaludtam a székben ülve, vagy annyira gyengéden sminkeltek, hogy attól zuhantam mély álomba, nem tudom, de ez nem lehet a valóság. Ez most minden, csak nem a valóság. Fokozatosan elönt a forróság, és megrészegít mindene. A szemhéjaim elnehezülnek, és mélyre süllyedek az álomban. Ne haragudj rám, Shiki! Kérlek... remélem, hogy egyszer még megbocsátasz nekem ezért.

TaekWoon kezeire fogok, és elveszem a csípőmről forró tenyereit. Együtt simítunk végig az oldalaimon, megremegek bőre érintésétől. A falatnyi anyagon keresztül érzem, hogy mennyire perzselő minden mozdulata. Mámorban úszva araszolunk valamerre, de nem tudom felfogni, hogy pontosan merre is lépdelünk. Ő irányít, én pedig hűséges kiskutya módján követem a mozdulatokban. Valami megcsörren a hátam mögött. Talán az egyik díszlet az. Talán az, amire áhítozom már egy ideje.

Kinyitom a szememet, és TaekWoonra nézek. Áthatóan. Összekapcsolódtunk, és nincs, ami ezt szétválaszthatja. Nem bírom tovább. Nem tudok tovább ellenszegülni. Megőrjít minden másodpercben, és a Pokol legmélyebb bugyraiba taszít, hogy önként legyek a lángok martalékává. Teljesítem minden kérését, szófogadóan. Óvatosan beljebb tol, tenyerei a lapockáimon pihennek, akaratlanul simítok végig a karjain, és állok meg a vállainál. A bódító oxigént lassan szívom magamba, és még lassabban engedem is távozni a tüdőmből. Nincs tovább!

Remegve emelem fel a karjaimat, és kapaszkodom meg az arany színben csillogó láncokban. Végigsimít az oldalamon, egészen a fenekemig csúsztatja a kezeit. Megint belém mélyeszti az ujjait. Felnyüsszentek. A következő pillanatban már a combjaim ölelik körbe keskeny derekát, és nyomom a csípőmet az ágyékához. Egyszerre sóhajtunk fel. Rászorítok a láncokra, megcsörrennek a lelógó díszek. Még veszélyesebbé válik ez a játék.

Annyira őrjítő minden. Bármikor ránk találhatnak. Még alig távoztak a teremből a többiek, alig telt el néhány magányos perc, de én már az ő testét szorítom a lábaimmal. Abban a pillanatban, ahogy ketten maradtunk. Egy vadító helyzetben. Tébolyító minden másodperc. Még szorosabban fonom át a derekát a combjaimmal, ugyanebben a pillanatban a fenekembe markol. Képtelen vagyok visszafogni a hangom, felnyögök. Ebben a momentumban mozdítja meg az ágyékát, és lök egyet felém. Rögvest ajkaimra hajol. Mélyen és szenvedélyesen csókol meg, az eszemet veszi. A csókba nyögök, és a láncokra szorítok.

Kezeivel érzékien masszírozza a fenekemet, és hevít fel egyre jobban csípőjének ütemes ringásával. Kapaszkodom a láncokba, és simulok hozzá még jobban. Még közelebb akarom érezni magamhoz, pedig semmi hely sincs már közöttünk. Ösztönösen mozdítom meg a csípőmet, most én váltok ki belőle egy mélyebb nyögést. Még vadabbul simítja össze párnáit az enyémekkel, gyengéden harapdál és csókol, majd érzékien csúsztatja át nyelvét a számba, és hívja játékba az én vörös izmomat. Engedelmeskedek neki. Mindenben.

Két kezével felfedező útra indul rajtam, minden porcikámat bebarangolja, miközben a végletekig mélyíti a szenvedélyes csókot, egymás szájából kapkodjuk a levegőt. A láncok csörögnek, a csípőink egymáshoz lökődnek, mellkasaink a másikéhoz feszülnek. Kell. Nagyon. Mindennél jobban vágyom rá, és nem tudok parancsolni már magamnak.

Jobb kezemmel elengedem a díszletet, és nyakára teszem a karomat. Egy újabb lökése pillanatában markolok szőke tincseire, és rántom még inkább ajkaimra. Olyan erősen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. A ruha szoknyarésze feljebb siklik a lábaimon, felsőrésze észrevétlenül csúszik lejjebb. Szabaddá teszi a vállaimat, és lassanként a melleim is előbújnak a könnyű anyag alól.

Elszakad a számtól, és azonnal domborulataimnak esik. Vadul kényeztet, csípőjével sem áll le, tovább mozog, még jobban az őrületbe kerget. Bal kezemmel markolom a láncot, jobb kezemmel elengedem a haját, és végigszántok a hátán. Felmorran az érzéstől, a fenekembe markol újra, és magára ránt. Felsikkantok. Ha így folytatja tovább, akkor pillanatok kérdése csupán, hogy elégjek a karjai közt.

Bal kezemet is a hátára vezetem, aztán egyetlen határozott mozdulattal tépem le róla az inget, és messzire dobom. Hófehér bőrének esek, és igyekszem viszonozni a vadságot, amit ő vált ki belőlem mindenével. Karmolásokkal, apró harapásokkal tarkítom a mellkasát, kulcscsontját és kívánatos nyakát. Nem bírok betelni vele. A derekamig csúsztatja a ruhámat, a melltartóm a másodperc tört része alatt hullik le rólam, és már a bugyim is száműzetésre ítéltetett általa.

Reszketve keresem meg a nadrág elejét, és vezetem kettőnk közé jobb kezemet. A nyakamba nyög, ahogy végigsimítok duzzadó férfiasságán, mélyebben kezdi lökni magát felém. A testéhez szorít, még kapaszkodnom sem kell. Sietve csatolom ki az övet, és húzom le a nadrág cipzárját, hogy teljesen szabaddá váljon előttem.

Feljebb ránt magán, és újra elindulunk. Hűvös felülethez ér a hátam, felsikkantok az érzéstől, de szinte azonnal fel is forrósodik az anyag az én hőmérsékletemtől. Fölém magasodik a kanapén, és a maradék ruháimat is lesimogatja rólam, aztán a sajátjaitól is teljesen megszabadul. Kivéve a nyaklánctól. Valahogy nem is akarom, hogy azt is levegye.

Két ujjamat bebújtatom a vastag ékszer és a bőre közé, lejjebb húzom magamhoz. Zihálok alatta, de nem csókolom meg. Még nem. Jobb kezével végigsimít a bal combomon, és derekára teszi, majd a jobb lábammal is így cselekszik. Kéjesen nyögök fel egy bizonyos ponton megérezve őt. Elmosolyodik. Megint. Úgy. Ami csak a MOSTra vonatkozik. Ahogy az elején is mosolygott rám. Elveszem bénító szempárjában, és végképp megszűnök létezni. Egy pillanatra elfog a félelem, a nyakláncra szorítok, másik kezemmel a bőrébe vájom a körmeimet. Belém költözött az idegesség.

- Mi a baj? – jobb kezét az arcomra simítja, lágyan megcirógatja a bőrömet.

- Félek – motyogom homályos szemekkel.

- Ne félj – gyengéd csókkal szünteti meg ajkaink között a távolságot.

- Akkor is félek – súgom elválásunkkor. – Én. Én még. Nem. Szóval én – lesütött szemekkel próbálkozom az őszinteséggel, de alig jönnek a számra a szavak.

- Vigyázni fogok rád, HaNa-yah.

- Megígéred? – könnyes szemmel nézek fel rá ismét.

- Meg. Ígérem, hogy nagyon gyengéd leszek hozzád. A leggyengédebb.

Másik kezével összekulcsolja a testeink mellett heverő kezeinket, majd kissé rám nehezedik. Dübörög a mellkasa. Éppen úgy, ahogy az enyém. Ugyanarra a ritmusra lüktetünk. Jobb kezét az arcomon tartva csókol meg újra, de ezúttal kicsit határozottabban és szenvedélyesebben, ugyanakkor tele gyengédséggel és lágysággal. Óvatosan. Figyelmesen.

Lassan mozgatni kezdi felettem az ágyékát, de még nem hatol belém. Vigyázva mozog, és keresi a legalkalmasabb pillanatot. Bal kezem a fenekére siklik, és feszes félgömbjébe mélyesztem a körmeimet, mire a csókunkba nyög. Követem benne. Jobb kezét végigvezeti a testemen, belesimulok az érintésébe, végül elér érzékeny pontomhoz. Ujjbegyeivel lassú kényeztetésbe kezd, de nem feledkezik meg az édes és féltő csókról sem. Tökéletes gyengédség. Tökéletes mámor.

Az eddig görcsben lévő testem fokozatosan kezd ellazulni, elernyednek az izmaim, és újra a vágy kezdi uralni minden érzékszervemet. Egyszerre szenvedélyes és vigyázó minden mozdulata. Megérzem első ujját belém csúszni, a csókba nyögök, finoman kezdi mozgatni, majd egy második is beljebb siklik. Még egy nyögést passzíroz ki belőlem. Csak néhány pillanatra veszi át az uralmat a fájdalom, hüvelykujjának játéka gondoskodik az elterelésről, hogy csak a vágy és szenvedély legyen jelen. Egy harmadik csatlakozik a másik kettőhöz, a testem hirtelen görcsbe rándul, de szinte azonnal el is lazul.

Újabb és újabb nyögéseket vált ki belőlem, de ezt már a nyakába engedem. Élvezettel mozgok alatta, és hagyom, hogy irányítson. Két kezemmel kapaszkodom belé, és húzom még jobban magamra. Nem bírom tovább. Kell. Érezni akarom. Mindenhol. Nyakára kulcsolom a karjaimat, combjaimmal a derekára szorítok.

- TaekWoon – lihegem a fülébe, a testére szorítok –, kérlek.

- Biztos? – suttogja a vállgödrömbe, felemeli a fejét, homlokával megtámasztja az én homlokomat. – Biztos vagy benne, HaNa? Nem félsz?

- Nem – pihegem, és lökök egyet felé, ezzel tudatosítva benne, készen állok.

- Köszönöm – újabb csókba hív.

Picit még helyezkedik felettem, aztán lassú és egyben határozott mozdulattal belém vezeti lüktető merevségét. Felsikítok, a hátába mélyesztem a körmeimet. Nem kezd mozogni azonnal, hagyja, hogy megszokjam az érzést. Erősen szorítom a combjaimmal, és kapaszkodok a testébe, a fájdalomtól kibuggyanni készülő könnyeimet igyekszem visszafojtani. Nyelek egy nagyot, és egy mély levegővétellel egybekötve mozdítom meg alatta a csípőmet.

Jobb keze még mindig a csiklómon pihen; a fájdalom feledtetése érdekében körkörös mozdulatokkal kezd masszírozni, miközben összeforrasztja ajkainkat. Lassan és óvatosan ring felettem, és furakszik fokozatosan mélyebbre bennem. A pillanatnyi fájdalom elhagyja a testemet, és teret enged a szenvedélynek és a mámornak. Hangosan, kéjjel telve nyögök fel TaekWoon minden mozdulatakor, és kapaszkodom belé mindenemmel. A gyomromban megannyi pillangó repdes, furcsa és egyben még mámorítóbb érzés kezd eluralkodni rajtam.

Egyre hangosabban nyögök, és hevesebben mozgok alatta, az érzés erősödik. Kéj járja át mindenemet, az izmaim újra és újra összerándulnak, TaekWoon vállaiban és hátában keresem az egyetlen biztos pontot. Sodródom az árral, és válok teljesen a rabjává.

Sűrűbben kezdi szedni a levegőt, érzem, hogy közeleg számára is a végső pillanat. Mindenemmel igyekszem viszonozni a mozdulatait, és mozgok tökéletes szinkronban vele. Gyorsít csípője ringásán, és ujjainak játékán egyaránt. Kéjjel telve, önkívületlenül sikítok fel, ahogy elér a beteljesülés. Nevét kiáltozva leszek az övé, és szorítom magamhoz. Pillanatok kérdése csupán, és követ a Vágy legforróbb bugyraiba, nyögi a nevemet a nyakamba hajolva. Lüktet bennem, halkan zihálunk mindketten.

Lassít a mozgásán, végül megáll, de nem húzódik ki azonnal, teljes súlyával rám nehezedik. Átkarolom forró és izzadt testét, nyakába fúrom az orromat, és szippantok egy mélyet kissé édes és fűszeres illatából. Jobb kezemet zilált tincsei közé vezetem, és játékosan tekergetem, másik kezemmel a hátát cirógatom és karmolászom.

- Szeretlek, Yoo HaNa – súgja a mellkasomba, megremegek a hangjától.

- Hogyan? – nézek le rá, és megállok a simogatásokban. – Mit mondtál?

- Szeretlek, HaNa-yah – mélyen a szemembe néz, bénító szempárja különleges fényben ragyog rám.

- Tényleg?

- Ennyire hihetetlen? – elmosolyodik.

- Hát. Azok után, ahogy nekiindultunk ennek az egésznek, meg, ahogy viselkedtél a közelemben, én soha nem is gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogod nekem mondani.

- Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Komolyan. HaNa, én mindig is kedveltelek, de amikor megmondtad, hogy mit érzel irántam, őszintén szólva berezeltem. Egy pillanatra megijedtem, hogy te is. Szóval, hogy te is kedvelsz engem – egy sóhajtásnyira elhallgat, aztán folytatja is –, úgy, ahogy én kedvellek téged.

- Ha kedveltél, miért vártál idáig? Miért nem jöttél előbb? Miért hagytál abban a hitben, hogy soha nem lehetünk egy pár? Miért?

- Akartam. Szerettem volna beszélni veled, de mire eljutottam odáig, te már más karjaiban kerested a vigaszt miattam.

- Shiki – suttogom magam elé.

Basszus! Shiki! Mit tettem?! Elárultam őt! Itt heverészek Leo alatt, miközben ő vár rám, hogy megpróbáljon boldoggá tenni. Hogy megpróbálja elfeledtetni velem Leot. Nem adtam meg neki az esélyt, amit megérdemelt volna! Mit fogok mondani neki? Hogyan leszek képes egyáltalán a szemébe nézni? Az első adandó pillanatban félreléptem, és hagytam, hogy az őrület vezéreljen. Nem ezt érdemelte! Nem lett volna szabad ennek megtörténnie! Nem! Tudnia kell, hogy mi történt... De hogyan fogom én ezt tálalni neki?