Furcsa
hangot hozott magával az éjszakai szél, mely a résnyire tárt ablakon át
érkezett a négy fal közé. Lágy és egyben titokzatos. Egyszerre félelmet keltő
és kíváncsivá tévő. Ismeretlen és mégis ismerős. Csilingelt. Hibátlan ütemre.
Hívott magához. Húzott. Mágnesként vonszolta testemet, és gépként indultam meg
az ismerős hang irányába. A gardrób felől hallottam. A kilincsre fogtam, vettem
egy nagy levegőt, és lassan lenyomtam a vaspántot. A megszokott ruhák és cipők
helyett egy lépcsőt találtam magam előtt. A fehér falak szürke színben
tornyosultak elém. Megfontoltan léptem át a küszöbön és sétáltam végig a
csúszós lépcsőfokokon, míg végül egy újabb ajtóhoz értem.
Kinyitottam; egy labirintus elején találtam magam, a dallam pedig egyre határozottabban
érkezett felém. Léptem egyet. Majd még egyet. És még egyet. Csak mentem előre,
amerre a hangot véltem felfedezni. Lassan és komótosan szedtem a lépteimet,
minden pillanatban egyre szűkösebbé vált a mellkasom, a légzésem felgyorsult,
ahogy a szívverésem is vele együtt lett egyre hevesebb. A torkomban lüktetett,
majdnem elzárva azt a kevés levegő útját is, amit sikerült magamba préselnem
lépteim során.
Körülöttem
szürke falak és sötétség, csak egy apró fényfoszlányt láttam a távolba, a hang
irányából. Fordultam egyet balra, majd előre mentem, végül megint balra
fordultam. Újra egy hosszú egyenes szakaszhoz értem, de nem sokkal később
megint egy elágazódáshoz jutottam. Balra menjek? Jobbra? Vagy inkább egyenesen?
Döntenem kellett. Jobbra folytattam tovább az utamat. Egyenesen, gondolkodás nélkül.
...Rejtélyes
szerető...
A
fény egy pillanatra eltűnt, majd a hátam mögött bukkant fel ismét. Hirtelen
váltottam irányt és sétáltam a lassanként erősödő világosság felé. A testemet
melegség öntötte el, ahogy közeledtem, határozottabban érzékeltem a fényt, ami
még jobban húzott magához. A félelmem csökkent, de a kíváncsiságom egyre
nagyobb lett.
A
csilingelés. A dallam. Furcsán ismerős volt még mindig. Továbbra is húzott
magához, és nem engedett szabadulni. Magába szívott. Megbabonázott. Mintha
könyörgött volna. Mintha várt volna
valamire. Mintha menekülni akart volna. Mintha...? Annyira titokzatos és bódító
pillanat.
A
fehér fény egy szívdobbanásnyi időre felerősödött, majd hirtelen feketeségbe
borult minden. A szürke falak is feketévé lettek, ahogyan az elmém is elborult
a másodperc tört részére. Egy ártatlan mosoly villant fel előttem egy
különleges szempárral együtt. Hátammal a rideg és nyirkos kőnek dőltem rám törő
kétségbeesésemben, a fülledt és penészes levegőt nehezen szívtam be és még
nehezebben fújtam ki, a lábaim nem bírták tovább. A hideg kőre ültem, hogy egy
kicsit megnyugodjak, és az elmém is kitisztuljon végre.
A
dallam elhalkult, csend telepedett körém. De mégsem vett körül teljes némaság.
Egy hang visszhangzott a fejemben szüntelenül, és ismételt folytonosan egy mondatot.
Kinyitottam a szemeimet, az ujjaim már világosbarna tincseimet markolták,
éreztem, ahogy egész testemben reszketek, majd egyik pillanatról a másikra
nyugalom száll meg.
...Mondd a nevem...
Újfent
megláttam a parányi fényt, ami finoman körbeölelt egy régi zenedobozt. Parányi
fekete dobozt, a közepén egy kopott és viseltes balerinával. Bánatos szeméből
kicsordult egy forró könnycsepp, lassan végiggördült porcelános arcán, majd
semmivé porladt a megfakult és szakadt ruhán. Egy újabb kövér könnycsepp indult
útjának, közelebb araszoltam a zenélő dobozkához.
Óvatosan
két tenyerem közé fogtam a korábbi dallam forrását és vigyázva felemeltem a
nedves kövezetről. Ösztönösen kerestem meg a szomorú balerina tekintetét, jobb
kezem mutatóujjával letöröltem a nedvességet a törékeny arcról, és feljebb emeltem
a dobozt. Egészen az arcomig, hogy mélyen a táncos barna íriszébe nézzek. A
tekintetünk összekapcsolódott.
Váratlanul
mozdult felém a parányi baba. Meg kellett volna ijednem, de nem tettem.
Elmosolyodtam. A baba leengedte a karjait, mozgása még kissé darabos volt,
lábait is ellazította, végül teljes testével felém fordult. Oldalra döntötte a
fejét, fakó ajkai lágy mosolyra húzódtak, szomorú szempárja felcsillant.
Éppen
azzal a gyengédséggel tettem vissza a dobozt a földre, mint ahogy felvettem,
majd megint a kőre ültem. Törökülésbe tettem a lábaimat, ujjaimat
összekulcsoltam az ölemben és lehajtottam a fejemet. Vártam. Nem tudtam, hogy
mire vagy éppen miért. Egyszerűen vártam. Nem tudtam, miért reménykedem abban,
hogy életre kel a balerina, de minden szívdobbanásomkor erre vágytam. Minden
lüktetésem az Övé lett.
-
Mondd a nevem... – hallottam meg a dallamos hangot, mire felemeltem a fejemet.
-
Gyönyörű vagy – bukott ki belőlem, ahogy megláttam magam előtt a parányi babát
emberi alakjában.
-
Egy rejtélyes szerető? – suttogta, majd lassan leguggolt elém.
-
Valóság... – súgtam mélyen a szemébe nézve.
Két
kezem közé fogtam puha és meleg bőrét, elvesztem a különleges szempárban és az
édes mosolyban. Gyengéden húztam közelebb magamhoz, míg végül puha és rózsapírben pompázó ajkai az enyémekre simultak. Forró csókban egyesültünk, a dallam
ismét felerősödött körülöttünk, s már együtt táncoltunk a zenére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése