Egyre
türelmetlenebb voltam. Láttam, ahogy landol a gépmadár, aztán lassan nyílik az
ajtó, majd felbukkannak az utasok. Ösztönösen keresni kezdtelek a
tekintetemmel, ahogy minden alkalommal, valahányszor hazatérsz és én is ott
lehetek abban a pillanatban. A türelmem elvesztésével együtt gyűlt egyre
nagyobb tömeg körém, mindenki ugyanarra várt. A kedvencére. Vagyis majdnem
mindenki. Engem kivéve.
Én
is vártam valakire, ez igaz. Nevezhetném Őt a kedvencemnek, de nem fedné a
teljes valóságot. Hiszen nem az vagy a számomra. Legalábbis már egy ideje
másként hívlak. Magamban a létező legkedvesebb szavakkal becézlek, mindenki más
előtt viszont a keresztneveden szólítalak én is. Elég, ha én tudom, miként
becézlek, s elég, ha azt csak Te hallod.
A
zsivaj megnőtt körülöttem, kattogni kezdtek a gépek, amikor feltűnt az első
kísérőtök. Majd sorban a többi ember, Ti pedig elvesztetek közöttük. Viszont
most mégsem tudtál annyira elbújni előlem, ahogyan más esetekkor tetted. Hogyan
is tehetted volna meg abban a világos öltözékben? Kék. Ezer szín között is
szemet szúr ez az árnyalat, a tekintetem automatikusan vándorol rá bárhol is
legyek. Miért lett volna ez most másként? Ráadásul Te viselted azokat a
színeket.
A
szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, amikor átléptél az üvegajtón.
Arcodból csak a szemedet nem fedte álca, minden mást eltakartál. A térdeim
megremegtek, amikor megláttam mélybarna szempárodat, ahogy kikandikált a fehér
anyagok közül.
Sietve
löktem félre mindenkit, nem tudtam tovább visszafogni magam. Elszakadt a cérna.
Annyiszor tűntem már el az emberek között és figyeltelek közben a távolból, hogy nem
bírtam tovább türtőztetni magam. Tudatni akartam mindenkivel. Elegem lett a
titkolózásból, ami lassanként majdnem felemésztett már minket. De kiváltképp engem. Szabadon akartalak szeretni végre. Azt akartam,
hogy végre felnyíljon az emberek szeme. Azt akartam, hogy mindenki megtudja
végre: Hozzád tartozom. Vállalni akartam végre minden érzelmet, amit Te
váltottál ki belőlem. Nem akartam tovább megbújni egy nickname mögé és nem
akartam tovább, hogy a Világ előtt csak dalokkal kommunikáljunk. Kockáztatni
akartam. Mindent kockára tettem. Az egész kapcsolatunkat. Sajnálom, de nem
bírtam tovább.
A
lábaim vittek előre, noha a szívem hajtott legbelül. Hozzád rohantam és ebben
senki nem tudott megállítani, bármennyire is próbálkozott vele. A karjaidba
akartam zuhanni. Testemmel a tiédhez nyomódni, és többé soha el nem engedni.
Egy
pillanatra megtorpantál, amikor megláttál szaladni Feléd, a szatyor váratlanul hullott ki ujjaid közül, a telefont az utolsó másodpercben sikerült a farzsebedbe
csúsztatnod. A másodperc tört része választott el Tőled. Testem a testedhez
csapódott, karjaim a nyakad körül landoltak, fejem a vállgödrödbe temettem.
Védelmezőn
fontad át hosszú és erős végtagjaidat a derekamon, arcodat belefúrtad a
nyakszirtembe, még közelebb préseltél magadhoz. Mámorító illatoddal azonnal
megtelt a tüdőm, ahogy a következő momentumban végre levegőt tudtam venni, a
Mennyországnál is szebb helyen találtam magam. Az Örök Menedékemben.
Hiába
igyekeztek elszakítani Tőled a kísérőitek, nem hagytad. A fejedet rázva
ismételgetted: Velem van, Hozzám tartozik. Még inkább lüktetni kezdett a
mellkasom, szinte szétfeszítette a bordáimat a saját szívverésem. Szorosabban
kulcsoltam át a nyakadat, a kibuggyanni készülő könnyeimet pedig megpróbáltam
pulóvered gallérjába rejteni. Csak bukdácsolni voltunk képesek, ahogy
kapaszkodtunk a másik testébe, de végül sikerült kijutnunk a váróteremből a
szabad Ég alá. Szabadnak éreztem magam. Hosszú idő óta először szabad voltam.
Karjaid
még mindig védelmezőn szorítottak a testedhez, fogságban voltam, én mégis
tökéletes szabadságnak éreztem. A Tökéletes Boldogság Rabságába taszítottál, és
többé nem akartam kijutni ebből a börtönből. Örökké Hozzád akartam tartozni és
akartam, hogy ezt végre mindenki tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése