(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 1. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

- Ó, Byun BaekHyun! Hogy csapódna rá a vécédeszka teteje a legnemesebbik tagodra, amikor legközelebb hív a természet! – magamban fortyogva fordulok át a másik oldalamra, hogy visszaaludhassak, ami egyre feleslegesebbnek néz ki.

Ha így indul a reggelem, bele sem merek gondolni a hátralévő részébe, meg úgy az egész hétbe sem. Kellett nekem beleegyeznem, hogy ideköltözzön ez a kölyök röpke fél évvel ezelőtt. Még JongHyunnak sem adtam be a derekamat, amikor ezzel kezdett nyúzni két éve az évfordulónkat követően. Végre független voltam, és egy kicsit sem akartam szabadulni ettől az érzéstől. Bár bevallom, jó lenne minden éjjel ugyanaz a személy mellett álomba zuhanni és reggel mosolyogva felébredni. Mosolyogva, mi? Hát, persze!

Abban az esetben mindenki mosolyogva kelne fel, ha nem lenne egy öccse, akit történetesen Byun BaekHyunnak hívnak... és a hangokból ítélve valószínűleg késésben van. Mint mindig! Csak azt tudnám, hogy miért nem lehet előbb felkelni ahhoz, hogy normálisan elkészüljön? Miért kell az alvókat is felverni?! Egyszer még megcsapkodom. Egy szív alakú szeneslapáttal! Csak úgy nővéri alapon, kifejezve természetesen az iránta érzett szeretetemet.

Morogva mászok ki a meleg takaróm alól, aztán tekerem valahogy magam köré a köntösömet, hogy végre előcsoszogjak a hálómból. Hajnalok hajnalán. Reggel hét óra huszonkettő perckor. Még vígan aludhatnék, mert csak tizenegyre kell becaplatnom a nyelvstúdióba, hogy összeszedjem a heti anyagaimat meg átfussam a heti diákok neveit, de nem. Én ébren vagyok, mert a drága kisöcsém gondoskodott az ébresztésemről úgy, hogy meg sem kértem rá! Milyen kedves már tőle.

Annyira elszámolta magát a srác, hogy majdnem fellök, amikor elrobog mellettem a táskájával; ha nagyobbat taszítana rajtam, akkor már aludhatnék is tovább, mert az ágyig meg sem állnék. Vajon ha a következő elsuhanásakor kitenném a lábam, egyenesen pofára esne, vagy csak egy szentségeléssel egybekötve botladozna előrébb pár lépést? Ki kéne próbálni; de ismerem magam, hogy nem vagyok ennyire szemét a tulajdon testvéremmel, sőt, vele ellentétben én vagyok annyira jó fej, hogy ha vinné előre a lendület egy orra esés felé, még elkapnám a karját.

Ez majdnem meg is történik, nem kellek én ahhoz az eséshez. BaekHyun ügyes gyerek, megoldja magától a dolgot. A saját bokája árulja el, mert a harmadik futólépésnél sikerül összeakasztania őket és kis híján orra is bukik előttem. De szép is lenne: végre egy pasi, aki a lábaim előtt hever. Ah! Szép álomkép.

- Vigyázz, még a végén eltaknyolsz! – ragadom meg a bal felkarját, mielőtt még tényleg baja esne.

- Kösz’, Noona! – pillant rám hálás szemmel és kissé fújtatva is.

- Mondd, Byun BaekHyun – elengedem a karját, a sajátjaimat összefonom a mellkasom előtt és az ajtófélfának dőlök. – Lesz olyan reggel, amikor nem vered fel az egész házat, hogy te időben beérj a suliba?

- Miért? Felkeltettelek? – bamba kifejezéssel teszi fel az egyébként értelmetlen kérdését, amitől hirtelen felmenne bennem a pumpa, pusztán az álmosságom az, ami megmenti őt egy erősebb párnával csapkodástól.

- Szerinted?! – morgok rá végül, legalább kicsit észhez térítem ezzel.

- Bocs’ – vállat von és nyom egy hátraarcot nekem. – Megint nem szólt az ébresztőóra, úgyhogy sikeresen elaludtam.

- Az ébresztőóra? – gúnyos hangok törnek fel belőlem.

- Az – bólint, miközben valami szendvicsnek álcázott kenyér-felvágott-zöldség kombót hajít be a táskája aljára.

- Mégis milyen ébresztőóra, Öcskös?! – kidüllednek a szemeim, ennyire hülye azért még én sem vagyok. – Az, amelyikben három hónapja nem cseréltél elemet és le van merülve, vagy inkább az, amelyiket nekem adtad, mert nem tudtad használni?

- Öhm – egy másodpercre megfagy, majd mintha mi sem történt volna, pakol tovább és iparkodik is az előtérbe dolga végeztével.

- Hé! Nem felejtettél el valamit?! – hallom, ahogy koppan a táska a földön, fújtat még egyet, aztán lábait kapkodva rohan vissza hozzám, hogy megöleljen és egy hatalmas puszival búcsúzzon el tőlem a mai napra.

Sóhajtok még egyet, majd ellököm magam az ajtófélfától és az előtérbe csoszogok, hogy bezárjam BaekHyun után a lakást. Nem mintha bármikor is fenyegetne a veszély, hogy kirabolnak minket, mert ebbe a lakásba csak egyetlen betörő szokott beugrani, de neki meg van kulcsa a házhoz, amikor csak kedve tartja, akkor jön-megy.

Még szinte el sem fordítom a kulcsot a zárban, amikor a másik oldalt valaki veszettül rángatni kezdi a kilincset. Nem vagyok egy félős típus, de azért vannak pillanatok, amikor még én is frászt tudok kapni. Na, ez is egy olyan pillanat. Az első kezembe akadó tárgyat kapom fel, ami... egy fél pár cipő. Magas sarkú. Na, ez aztán az önvédelmi fegyver! Újra lenyomódik a kilincs, bennem pedig a létező összes vér megfagy. Piciket kopogtat a falapon, bebocsátást kérve.

- KI VAGY?! – kiáltom el magam a sokadik halk kopogtatásra, mire abbamarad.

- Jinnie?! – ismerős nagyon ez a hang, mintha hallottam volna már valahol ezt a dallamot.

- É-én... – dadogom válaszul. – És te?

- Jinnie, én vagyok az – kuncogással egybekötve érkezik a felelet, ráadásul ez még a hangnál is megszokottabb.

Leengedem végre a karomat, amiben a cipőmet szorongatom, majd az ajtó kukucskálójához lépek, hogy szemügyre vehessem a váratlan vendégemet. Abban a másodpercben hullik ki a kezemből a lábbeli és akad a torkomban a levegőm is, ahogy végignézek a kint várakozón. A kulcs után kezdek matatni, ami valamiért folyton arrébb mászik, megnehezítve ezzel a dolgomat. Végül – mintegy három perces keresgélés után – csak megtalálom a zárat és vele együtt a kulcsot is, egy biztos mozdulattal fordítom el azt a zárban. Ajtó nyílik, én pedig belezuhanok az állítólagos betörőm karjaiba.

- Minden rendben, Jagiya? – erősebben fonja át hosszú végtagjait a derekamon, majd beljebb is lép velem együtt a lakásba.

- Ühüm – dünnyögöm a vállgödrébe bújva, még szorosabban fonom át a nyakát.

- Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg jól van – hosszan végigsimít a hátamon, halkan felsóhajtok a gyengéd érintésétől.

- Tényleg jól vagyok – mormolom nyakszirtjébe, lassan szívom magamba cédrusos illatát, hogy megszálljon végre a várt nyugalom. – Csak megijedtem.

- Mitől? Azt hitted, hogy betörő? – mosolyogja kérdését, miközben két ujja közé fogja az államat és maga felé fordítja az arcomat. – Attól féltél? – aggodalom csillog mélybarna lélektükreiben, egyszerűen leblokkolok ettől a szempártól.

- Ühüm – bólogatok piciket, mire egy orra adott puszival leszek gazdagabb. – Nem mondtad, hogy átjössz, ezért nem is vártalak ilyen korán – mormolom, jobb kezemmel igyekszem összébb húzni a köntösömet, mielőtt még teljesen szétbomlana JongHyun előtt.

- Meg akartalak lepni, bár ahogy elnézem, te is épp erre készültél – lopva végignéz rajtam, egy perverz vigyor telepszik az arcára, ahogy megakad vizslató pillantásával a majdnem kivillanó melleimnél, hirtelen vörösödöm bele ebbe a tekintetbe.

- Yah! – vállon csapom, de szinte teljesen felesleges az ellenállásom, mert mindketten tudjuk, hogy amikor magunk vagyunk, akkor mi sül ki egy-egy perverz mosolyból. – Tulok vagy még mindig!

- Tudom – súgja bizsergető hangon ajkaimra.

Egy lendülettel bevágja a félig nyitva maradt ajtót; ahogy a tok érintkezik a zárnyelvvel, úgy hajol még közelebb az arcomhoz és szünteti meg a létező összes távolságot ajkaink között. A térdeim azonnal bemondják az unalmast, elgyengülök a negédes mámortól, ami bársonyos és kissé telt párnáiból árad. Annyira elalélok az édes becézgetéseitől, hogy már csak egyetlen dolog tűnik fel. A köntösöm eltűnt rólam, egy szál bugyiban fekszem az ágyon, JongHyun viszont teljes testtel magasodik fölém és egyre hevesebb csókcsatát vívunk.

Azt hiszem, hogy mégis jobb volt korábban felkelni, mert így legalább van időm másra is. Khm. Igen. Minden bizonnyal megérte, hogy az öcsém hajnalban kivert az ágyból – még ha csak tudat alatt is tette –, mert igencsak lemaradtam volna egy ilyen élményről. Végképp belefeledkezem JongHyun csókjaiba és gyengédségébe. Hiába kaptunk össze egy kicsit tegnap délután, engedek neki és magamnak is. Túl könnyen tudok megbocsátani annak, akit szeretek. Főleg ha az a valaki éppen JongHyun.

* * * BaekHyun POV * * *

Ha a kapuban nem botlok bele Hyungba, ahogy szaladok kifelé, hogy elérjem azt a rohadt buszt, akkor most azon fújhatnám ki magam, de helyette mehetek gyalog a suliba. Így most már tuti a késés az első óráról. De jó! DongHae Sunbae leveszi a fejemet az ismételt mulasztás miatt, aztán meg mehetek JungSoo Igazgatóhoz újabb raportra a sokadik késésem számon kérése végett. Azt meg már tényleg nem magyarázom ki Noonánál.

Feljebb rántom a táskát a vállamon és igyekszem megszaporázni a lépteimet, hogy legalább ne az egészről maradjak le, csak a feléről. Akkor talán megúszom egy óra utáni fejmosással és nem kell JungSoo Igazgatóhoz vándorolnom a nap végén. Már egy elégedett mosoly kúszik az arcomra, amikor hirtelen parkol le mellém egy ismerős autó, mire megtorpanok és egyenesen a sofőrre vándorol a szemem.

- Pattanj be! – nyílik a hozzám közelebbi ajtó, tátott szájjal meresztgetem a pupilláimat.

- Hyung? – bukik ki belőlem kivártatva, mire megragadom a fémet.

- Szállj már be, különben tényleg elkésel!

- De hogy’ kerülsz ide? – értetlenkedek, végül csak beülök abba a nyamvadt járgányba.

- Épp kikanyarodtam a kisutcából, amikor megláttalak rongyolni a járdán, így inkább irányt váltottam, és utánad jöttem – ezzel nyom egy nagyobb gázfröccsöt, mire a motor felbőg, mi pedig száguldani kezdünk a reggeli forgalomban.

- Köszönöm, Hyung, hogy segítesz. Megint – mormolom az orrom alatt utolsó szavamat, mire elveszi jobb kezét a sebváltóról és vállon vereget válaszul.

Azt hiszem, ha Hyung nincs, akkor már rég kicsaptak volna az egyetemről a sorozatos késéseimnek köszönhetően. Még egyet hálásan biccentek Krisre, utána pedig az utat bámulom tovább én is. Az alig tizenhat percnyi útidő alatt átrágjuk magunkat a közelmúlton. Boldogan számol be a párkapcsolatáról, ami a mai napig tart közte és a kávézóban megismert pincérlány között. Azt hiszem, hogy HaNeulnak hívják, de ebből a szempontból lényegtelen is.

Van még időnk felidézni néhány vadabb házibulit is, amit az elmúlt fél évben tartottunk Noona lakásán, persze az ő utólagos engedélyével, mert ha előre kértem volna meg rá, akkor tuti, hogy fuccsba ment volna minden partink. De ha arra toppan be, hogy már javában tart a buli, akkor sokkal előzékenyebb és ő is felszabadultabban kezd bulizni.

Egy kicsit hiányzik ez az időszak, akkor Hyunggal is többet találkoztunk, de így, hogy végleg elváltak az útjaink, a bandánk is kissé megsínylette. A régi csapatból már csak SeHun maradt mellettem, köszönhető ez magának a sulinak is. A többiek vagy lemorzsolódtak, vagy szimplán végeztek az egyetemen. Oh, igen... és még egy valaki SeHunon kívül. Hárman maradtunk.

- Légy jó, Hyunnie! – fordul felém, amikor leparkol, azonnal ránézek. – Mondd meg a többi srácnak, hogy ügyeljen magára és ne nekem kelljen mindenkit kihúznom állandóan a bajból!

- Úgy lesz, Hyung! – viszonzom a széles vigyort, ami ajkaira kúszott korábbi intelmeitől.

- Menj, még van időd reggelizni is! Üdvözlöm a Pónit!

Egy másodpercre megrökönyödöm a gúnynevet hallva, de pontosan tudom, hogy kinek szólt ez a figyelmeztetés. Bólintok még egy utolsót, aztán kiszállok a kényelmes sportautóból és a vállamra dobom a batyumat. Mosolyogva nézem, ahogy Kris megpróbál elhajtani a parkolóból, de nehézkesen sikerül elmenekülnie, túl feltűnő és túl sokan kedvelik. Még mindig.

Zsebre dugom a kezeimet, fordulok egyet és célba veszem a suli főbejáratát, amin lassanként szállingóznak be a többiek is. Épp csak lépek hármat, amikor egy hosszú kar kanyarodik a vállamra és egy mellkas nyomódik a bal lapockámhoz. Szusszantva elmosolyodok, minden reggel ugyanez a köszöntés, jó lenne, ha végre kitalálna valamit ez a kölyök. Lehet, hogy magasabb nálam egy fejjel, de még mindig én vagyok kettőnk közül az idősebb.

- Na, mi van? Nehéz volt az éjszakád, hogy rám kell támaszkodnod? – vetem oda félvállról, mire csak halkan felkuncog.

- Veled ellentétben, én most tanulással töltöttem az időmet, nem pedig a neten lógtam és idióta filmeket töltöttem le, Hyung.

Már épp vágnék vissza egy frappáns válasszal SeHun megjegyzésére, amikor újabb diáktársam verődik hozzánk és érkezik meg a másik oldalamra. Most légy okos Byun BaekHyun! Most kellene valami odaillőt mondanod, ami mondjuk nem merül ki egy „Jó reggelt”-ben. Aham. Ha az olyan könnyen menne a közelében. Érzem, hogy ez a nap is a kelleténél hosszabb lesz... csak úgy, mint az összes többi.