Forever with you (B.A.P.) - 2. fejezet

Mindig is szerettem kényeztetni a srácokat a magam módján és persze többször is szándékomban állt ezt megmutatni nekik, így az étteremben ülve is kapva kaptam az alkalmon. Hiába állnak neki vitatkozni az asztal felett, én döntök. Minekután folyton azt hangoztatom, hogy én vagyok a legidősebb a jelenlévők között, így vissza is élek ezzel az adottságommal ebben a helyzetben is. Néha jobb idősebbnek lenni, mert előbb tudod érvényesíteni az akaratodat. Kelletlenül ugyan, de belemennek a döntésembe.

Kisvártatva az idős hölgy kibattyog hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, amit természetesen egymás szavába vágva teszünk meg. Legalábbis az állandó jelleggel éhes tagok. No, meg a két kisebb is. Ellenben a Leader és én csak csendben ücsörgünk és figyeljük a szemünk előtt zajló eseményeket. Ő kissé szigorúbban, én viszont halványan mosolyogva. Ilyenkor tudnak a legédesebbek lenni.

Majdnem háromnegyed órás várakozás után érkezik meg mindannyiunk elé az ínycsiklandozó finomság. Ahogy az várható volt, elsőként JunHong és JongUp esik neki a késői ebédnek – már-már vacsoraidő van –, amiben hamar követi őket YoungJae és DaeHyun is. HimChan picit vonakodva nézegeti a mennyiséget, látom a tekintetén, hogy a kalóriák számolgatásával küszködik, végül vállat von, majd lassan falatozni kezd. YongGuk lassan végigvezeti mélybarna pillantását a tagokon, végül fordít egyet a tányéron, hogy a tészta átkerüljön a távolabbi oldalra, majd ő is nekilát elpusztítani az elé rakott mennyiséget.

Egyedül én vagyok az, aki küzd az adagjával. Hiába finom és ízletes, meg persze üres a gyomrom az egész napos szaladgálástól is, mégsem tudok lenyomni több falatot a torkomon. Úgy a negyedével sikerül megküzdenem, de több nem megy. Képtelen vagyok többet enni. Balról jobbra lökdösöm a pálcikámmal a húsdarabokat és még a tésztát sem tudom lenyelni. Nem megy. Túlságosan közel van és túlságosan kezd elbódítani férfias illata, ezzel végképp jóllakatva egyetlen normális étel nélkül.

- Nem vagy éhes, Noona? – emeli rám sötétbarna íriszeit imádott maknae-m, mire egy zavarodott mosoly költözik az arcomra.

- Hatalmas az adag és nem tudok megbirkózni vele – füllentem könnyedén. – Nem nagyon szeretném itt hagyni, viszont tényleg nem tudok ennyit megenni.

- Lehet, hogy Hyung vevő lenne a maradékra! – nevet fel JunHong és ezzel együtt DaeHyunra vándorol mosolygós szempárjával.

- Hah? Hm? – mormolja két rágás között, majd nehézkesen letuszkolja a félig megrágott marhahúst a torkán. – Mi az?

- Noona nem bír az adagjával. Nincs kedved besegíteni, Hyung? – kérdezi helyettem a maknae.

- Mi a baj? Nem ízlik? – pislog értetlenül YoungJae-vel egyetemben. – Szerintem nagyon finom! – vágja rá vigyorogva DaeHyun, mikor még egy nagyobb darab húscafat csúszik le a nyelőcsövén.

- Nem figyelsz? – morogja a tányért bámulva a Leaderünk. – Az előbb mondta, hogy nem bír vele. Ti meg úgyis egész nap ennétek! – kuncogja, majd a majszolókra pillant. – Nem akarod megenni?

- Én is éhes vagyok még! – fakad ki a másik dalos pacsirtánk és már látom a vonásain, hogy képzeletben hányszor ejtette fogságba a tányéromat.

- Nehogy összevesszetek nekem! – bukik ki belőlem mosolyogva. – Inkább becsomagoltatom és hazaviszem a maradékot.

- Oh – elsőként DaeHyun telt ajkai görbülnek le, de hamar követi a példáját YoungJae is. – Jó – dünnyögi az orra alatt a főénekes, egy csalódott sóhaj szökik ki a száján.

- Tényleg ennyire éhesek vagytok? – szólalok meg kisvártatva, annyira megsajnáltam ezt az éhező tekintetet.

- Igen! – tökéletes összhangban reagálnak a dalos madárkák.

- Nem zavar titeket, hogy már belepiszkáltam? – félve kérdezem, YoungJae fejét rázva válaszol.

- Engem nem! – jelenti ki egyértelműen DaeHyun, aztán lopva a vezetőénekesre néz. – Téged?

- De felezünk! – morogja szúrós tekintettel.

- Hát... – sóhajt fel az idősebb fiú - ...ha nagyon muszáj – kissé le is lombozódik az osztozást hallva, végül beleegyezik.

- Köszönöm, hogy segítetek! – újabb halk nevetés fog el, amiben hamar követ a többi csapattag is.

Rakéta sebességgel pusztítják el a saját tányérjukon lévő mennyiséget, aztán szinte szinkronban csapnak is rá az én tányéromra. Éhes kutyákként morognak egymásra, de mielőtt még a porcelánra szoríthatnának, YongGuk megelőzi mindkettejüket. Elveszi előlem a tányéromat és maga elé helyezi. A kiéhezett farkasok ártatlan bárányként pilláznak Vezetőjükre, miközben reménykednek megbocsátásában és szánalmában is. Parányi mosoly kúszik szája sarkába, a szívverésem egy másodpercre kihagy ennek láttán, ritkán mutatja meg ezt a mosolyát és én annyiszor is zavarodom össze tőle.

YongGuk kinyújtja a kezeit a két éhenkolbász felé, akik vonakodva ugyan, de odaadják Leaderünknek a porcelánokat. Picit megszemléli az én maradékomat, majd igazságosan el is osztja kettejük között azt. Az eredeti étkészletek visszajutnak jogos tulajdonosaikhoz, akik rögvest neki is esnek a végleges elpusztításnak. Alig telik el három perc és mindkettő tányérja üresen hever az asztalon, ők pedig boldogan és egyben gyermekien mosolyognak hol rám, hol pedig egymásra.

A Leaderre siklik tekintetem, egyetlen hálás pillantást intézek hozzá, mire ő alig észrevehetően biccent egyet. Semmiség. Neki lehetséges, hogy az, viszont nekem sokkal többet jelent ez az egyszerű jelzés. Főleg úgy, hogy újfent meglátom azt a mosolyt, amit az előbb véltem felfedezni dús párnáin. Különleges és még ritkaságszámba is megy.

Nem jó kezdés, hogy minden ilyen alkalommal a szívem kihagy egy ütemet, aztán pedig össze-vissza kezd kalimpálni a mellkasomban. Ez soha nem jelent jót és korábban sem jelentett. Már egyszer végigcsináltam és most nem áll szándékomban még egyszer megküzdeni ezzel a dologgal. Elég volt abból az őrjítő időszakból. Eleget sírtam álomba és ostoroztam magam naphosszat. Most tényleg megint ez vár rám?

Gyorsan elkapom a tekintetemet YongGukról, jobb lesz nem belezavarodni ebbe a finom görbületbe, amit a mai napon már kétszer is tapasztalhattam. Zavaromban a terítőt kezdem vizslatni, minden szálat egyenként próbálok meg analizálni. Valamiért azonban túlságosan kezd melegem lenni, érzem, hogy lángol az egész arcom. Az abroszon pihenő kicsiny legyező után kezdek matatni, amit utoljára JunHong ujjai között láttam, és szerencsére meg is találom elég hamar.

Szerencsére elég meleg időt tudtunk kifogni, így annyira nem is feltűnő, hogy azzal igyekszem elzavarni a hőt, ami a bőrpórusaimon át sugárzik. Nem sok sikerrel, jegyzem meg, mert valahogy nem akar csillapodni ez a nyamvadt meleg. Minél erősebben legyezem az arcom, annál inkább kezdek kimelegedni. Imádlak Murphy.

Hosszú percekig ejtőzünk a vendéglőben, ki kell pihennünk azt a fárasztó evészetet, amin mindannyian túlestünk nem olyan régen. JunHong nagyot szusszant mellettem, majd egy újabb lélegzetvételt követően a vállamra hajtja a fejét, egy édes és elégedett mosolyon akad meg a szemem, ahogy rá nézek. Viszonzom a lágy görbületét, majd jobb kezemet felemelve összeborzolom kissé barnás tincseit és még egy puszival is gazdagodik a maknae. Szinte alig veszik észre a többiek az utolsó mozzanatomat. Szinte... Csupán egy valakinek tűnik fel az apró puszi, ami JunHong fürtjeire érkezett.

* * *

Fogalmam sincs, hogy mióta üldögélhetünk az étteremben, de a nap lassanként kúszik egyre lejjebb a horizonton, biztosra veszem, hogy legalább egy órája horpasztunk kényelmesen. JunHong csendesen szuszog még mindig a bal vállamon, mindenki más is a heverészést választja. Hátra hajtott fejjel, vagy éppen könyökeikre támaszkodva pihegnek. Akaratlanul nézek végig az imádott csapatomon, azonban egy archoz érve leragadok.

Hosszú percekig bámulom YongGuk arcát, teljesen belefeledkezem a vonásaiba, egy halk sóhaj szakad fel belőlem. Nem teljesen hunyta le a szemeit, egy kicsit nyitva marad, hogy bármelyik pillanatban könnyedén magához térhessen. Még egy nagyobb lélegzetvétel szakad fel belőlem, a megmoccanó vállamra a maknae is felfigyel. Egy pillanatra megemeli a buksiját, majd azzal a lendülettel hajtja is vissza a fejét a korábbi helyére. Fészkelődik egy keveset, még közelebb csúszik hozzám, végül már majdnem teljes súlyával nehezedik rám. Csak mosolyogni tudok még mindig. Végül is... én voltam az annak idején, hogy a vállamat ajánlottam fel, és úgy látszik, hogy ezt JunHong most szeretné igénybe venni. Legyen.

Még egy puszival gazdagodik a legfiatalabb tag, mire a másik vállamon is nyomást érzek meg. Egy újabb fej nehezedik a testemre. Ezúttal a Leader helyezi magát kényelembe. Moccanni sem merek, csupán erőteljes pislogással tudok reagálni eme tettére. Ezt mégis miért kellett most? A szívem egyenesen felszáguld a torkomba és hevesen zakatolni kezd odafent.

A következő nagyobb szívdobbanásomkor YongGuk megmozdítja a fejét, egy kissé felemeli, majd vissza is hajtja ugyanoda. Gondolom, jelezni szeretné, hogy akkor most ő is pontosan olyan bánásmódot szeretne kapni, mint amiben JunHong részesül túlnyomó részben. Egyetlen óriási méretű gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, hosszan szívom be az esedékes oxigént, amivel megpróbálkozhatok életben maradni, majd lassan ki is fújom egy részét.

Kissé reszketve emelem fel a bal kezemet, aztán indítom is el YongGuk sötétszínű tincsei felé, hogy picit megborzoljam őket. Azonban az ő fürtjeit nem tudom ugyanúgy játékosan összekócolni, helyette csak ujjbegyeimet húzom végig hajszálain. A puszi még nehézkesebben megy, de valamennyire sikerül megérintenem tincseit a számmal. Még inkább elbódít az illata, az egész tüdőm megtelik ezzel az aromával. Erőteljes, férfias és mégis van benne valami gyengédség is, annak a kevés citrusos illatnak köszönhetően. Egy félszeg mosolyra leszek figyelmes, ahogy elhajolok fejétől, kinyitja a szemét, a tekintetünk találkozik.

Egyszerűen ellágyulok ettől a pillantástól, szinte már cseppfolyóssá válok mindenétől. Hirtelen egy kóbor gondolat fut végig az agyamban, önkéntelenül emelem fel megint a bal kezemet, majd mutató ujjamat játékosan végighúzom orrának vonalán. Összeráncolja picit, de a mosolya nem lankad. A szívem rögvest dübörögni kezd odabent, amikor bőröm az övéhez ér. Puha és meleg. Újra lehunyja a szemeit, de ezúttal teljesen becsukja őket. Most kizárja a külvilágot és élvezi a nyugodt perceket.

Újabb hosszú percek telnek el, döcögve és kissé vánszorogva is peregnek a szemcsék a láthatatlan homokóránkban. Már én is kezdem megérezni a két nehézkes fejet a vállaimon, és egy kisebb zsibbadás lesz úrrá a testemen, ráadásul az Álommanók engem is kezdenek szárnyaik alá fogadni. Ólomként pislogok magam elé, nehézkes már a nézés is. Engedek a Manóknak és a rám törő álmosságnak is. Picit szusszantva hunyom le a szemeimet, a kobakom eleinte csak előre dülöngél, majd nem sokkal később már oldalra.

Elsőként JunHong fejét sikerül megtalálnom, egy kis időre rá is hajtom, de váratlanul megmoccan, így inkább visszakozom. Még a szemhéjaim is felemelkednek, de azzal a lendülettel rolóként zuhannak is vissza eredeti pozíciójukba. A másik irány is hívogató, így most YongGuk tincseit sikerül betalálnom. Az illata a hatalmába kerít a másodperc tört része alatt. Hirtelen eszmélek fel, amikor tudatosul bennem, kinek is a parfümje csavarja el véglegesen a fejemet. Ha nem tudok záros határidőn belül lenyugodni, akkor a szívem ki fogja törni a bordáimat és a tenyereimben fog landolni. Elérkezett az ideje a távozásnak. Mindenkinek jobb lesz, ha tovább állunk, kiváltképp nekem.

Óvatosan megcirógatom JunHong arcát, ujjbegyeimet vezetem végig arcélén, egy másodpercre összerezzen és csak egy visszafogott sóhajjal reagál. Még egyszer végigsimítok az arcán, ezúttal egy picit határozottabban, nehezen emeli fel a leragadt szemhéjait, majd nem sokkal később fejét is elveszi a vállamról. Az egyik oldalam megkönnyebbül. Kinyújtóztatja hosszú karjait, picit nyöszörög még hozzá, aztán egyetlen hangosabb ásítással zárja az ébredési rituáléját. A többiek is ficeregni kezdenek, szép lassan mindenki észhez tér. Kivéve a Leadert. YongGuk még mindig édesdeden szuszog a bal vállamon. Valahogy fel kellene ébresztenem... de hogy? Amint megérintem, zakatolni kezd a szívem.

Félve emelem fel a másik kezemet, hogy YongGukot is ébredésre bírhassam, szinte alig merek hozzáérni a nem várt reakcióim miatt. Tenyeremet az arccsontjára simítom, gyengéden megcirógatom, mire megmoccan, de ahelyett, hogy kinyitná a szemét, orrával belebújik a nyakamba egy pillanatra. Hirtelen válik még szaporábbá a szívverésem, kis híján az őrület szélére sodor. Meg sem szokom az érzést, amikor kibújik vállgödrömből, a tekintetünk összeakad. Hálától tükröződnek lélektükrei. Ő hálás, én pedig csak a levegőmet tudom kapkodni.

Automatikusan nyújtóztatjuk ki kissé elgémberedett tagjainkat mindketten. Igyekszem minden porcikámat alaposan megnyomkodni, aztán ismét életet lehelni belé. Alkalmanként azért összeakad a tekintetünk a Leaderrel. Én zavarodottan és kissé pironkodva állok előtte, Ő pedig fokozatosan megbénít a mélybarna szempárjával, de nem bírom túl sokáig tartani a szemkontaktust, így inkább elkapom a pillantásomat, majd berobogok a főépületbe, hogy rendezhessem a számlát.

Mélyen hajlongva kérem elnézését az idős hölgynek, aki csak mosolyog a bocsánatom láttán, egyáltalán nem neheztel ránk, amiért ilyen sokáig maradtunk, szereti, ha a vendégei jól érzik magát. Nos. Ezzel egy percig sem volt gond, és ebben meg is erősítem a pénztáros hölgyet. Kifizetem a fejadagokat, a biztonság kedvéért még egyszer elnézését kérem a tovább tartó vendégeskedésért, végül visszamegyek a srácokhoz.

Alig térnek észhez, a legnehezebben YoungJae kel fel a székről, DaeHyunnak úgy kell noszogatnia, hogy végre összekaparja magát. A többiek is kissé még el vannak pilledve, túlságosan laktatóra sikerült ez a korai vacsora, remélem, azért még lesz némi energiánk az utolsó beszervezett programunk megvalósítására. Nagyot szusszantva lépek ki az udvarra és ballagok vissza az asztalunkhoz. JunHong még mindig a széken kuporog, megállok mellette, és azzal a lendülettel hajtja a fejét a mellkasomra. Jólesően felsóhajt, és már fúrná az orrát a mellkasomba, mire megfogom a vállát és finoman megszorítom. Összenézünk.

- Mennünk kell, Picur – közlöm a tényt mosolyogva, viszont JunHongnak nem akaródzik az a mosoly.

- Muszáj, Noona? – nyöszörgi, kérlelőn pislog rám, hátha megszánom.

- Ugyan már, Picúr! – felnevetek. – Úgy csinálsz, mintha nem élveznéd! Gyerünk, kapd fel a deszkádat, aztán eredjünk is neki! – veregetem vállon, mire felcsillannak forró kakaóra emlékeztető íriszei.

- Jó!

Széles vigyorral az ajkain pattan fel a székről, majd kotorja is elő a kabátok és pulcsik alól a gördeszkáját. Fel sem fogom az eseményeket, csak arra leszek figyelmes, hogy a maknae már mögöttem száguldozik a négykerekű hobbikelléken, csak úgy sugárzik az arcáról az élvezet. JunHong még egyszer elrobog a hátam mögött, majd egyenesen kiront a deszkával a lába alatt a kapun, mi pedig összeszedjük a saját pakkjainkat. Csak a maknae ruhája maradt gazdátlanul.

Mosolyogva vállat rántok, majd felkapom a székről a pulóverét, de ugyanebben a pillanatban nyúl a ruhadarabért YongGuk is. Újfent összeakad a tekintetünk. A szokásos reakcióm természetesen nem marad el. A szívem felszáguld a torkomba és heves lüktetésbe kezd. Pompás. Szép lesz kibírni, míg a saját ágyamban landolhatok, de addig még vár ránk egy újabb közös program.