Az
életem szürke hétköznapokból állt mindig is. Minden napom egyforma, monoton,
semmi különleges nincs benne. Maximum akkor volt változatos, amikor a legjobb
barátnőim leptek meg munka után és színt hoztak az egyhangú és piciny
lakásomba. Akkor soha nem unatkoztam és tele voltam energiával, hiába értem
haza előtte tíz perccel hullafáradtan. Kajáról minden alkalommal gondoskodtak,
sőt, a programokba már csak bele kellett egyeznem. Teljesen kimerülve zuhantam
olyankor az ágyba, de legalább annyi előnye volt, hogy nem kellett bárányokat
kergetnem. Másnap pedig minden kezdődött elölről. Vissza a megszokott
hétköznapokba egy olyan napig, amíg a két lány meg nem lep ismét...
Szerettem
volna én is egy kis színt vinni a lányok életébe néhanapján, de ezek a
próbálkozásaim újra és újra kudarcba fulladtak. Amikor már éppen előálltam
volna valami izgalmassal, esetleg egy bimbózó szerelemmel, végül mégsem tudtam
semmi újat mondani nekik. Nehéz is lett volna, miután közölte velem az illető,
hogy bizony ő velem ellentétben már megtalálta a párját. Eléggé rosszul
érintettek ezek a pillanatok és ilyenkor nem is vágytam senki társaságára.
Legalábbis olyanéra nem, akik már boldog kapcsolatban éltek.
Ámbár
mégis akadt valaki, aki még a legmélyebb bánatomban is lelket tudott önteni
belém. A főnököm, aki a maga módján különcnek lenne mondható. Egy munkahelyi
összejövetelkor kerültünk némileg közelebb egymáshoz, amikor sikerült többet
innom a kelleténél és persze egy nagyobb érzelmi roham köszöntött be nálam,
minek következtében színt vallottam előtte.
Azóta
igyekszik alkalmanként összekaparni érzelmileg, ha már nem úgy sültek el a
dolgok kettőnk között. Hiszen ahogy az lenni szokott vagy éppen rám a
legjellemzőbb, boldog kapcsolatban élt a párjával. Aki nem mellesleg majdhogynem
a legvonzóbb és legkapósabb üzletember táborát erősíti, akit ismerek. A főnököm
pedig a másik. Ó, igen. Ők bizony egy csapatban játszanak és persze imádják is
a másikat.
Egészen
biztos, hogy genetikai rendellenességben szenvedek, vagy ha mégsem, akkor
mentális zavarral küszködök. Ha viszont egyik sem, akkor pedig hajlam. Méghozzá
igen intenzív és egyben visszafoghatatlan hajlamom van. Sajnos szokásom könnyen
szerelembe esni, ami még annyira nem is lenne túlzottan nagy gond. A probléma
ott kezdődik, hogy az esetek nagyobb számában az illető férfi rendszerint a
másik csapatban játszik.
Ennyire vonzódnék az ilyen beállítottságú férfiakhoz?
Ennyit számít, hogy kezdem unni a magányt és már valami többre vágyom? Ennyire
nem tudok már különbséget tenni a férfiak között? Amennyiben ez tényleg így van
és bennem van a hiba, én vagyok rosszul összerakva, akkor sürgős kezelésre van szükségem...
de ezúttal valami hatékonyabb kellene.
~~~
...további részek itt érhetőek el:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése