Hosszú
napok, de lehet, hogy már inkább hetek óta tartó gondolkodás után végül
meghoztam egy számomra rendkívül nehéz döntést. Hiszen senki nem meri bevallani
magának, amikor már külső segítségre van szüksége a gondjai leküzdésében. Én
sem gondoltam túlzottan erre a megoldásra, de nem maradt más választásom. Ha
nem akartam, hogy belőlem gazdagodjanak meg a papír-zsebkendőt gyártó cégek és
a recept nélkül beszerezhető vigyorogtatók gyártói, akkor tennem kellett
valamit. Fogcsikorgatva ugyan, de döntöttem.
Kerestem
valakit, aki segíthet megbirkózni azzal, amihez már kevésnek éreztem a saját és
a barátok erejét. Pszichológust, aki mélyre ás a fejemben és esetleg némi kedélyjavító
használatával helyre pofozhat. Kaptam nem egy nevet, kihez forduljak, ki
mennyire tapasztalt és megértő, de egyiket sem szerettem volna választani.
Olyan személyt akartam beengedni az életembe, aki semmit nem tud rólam. Csupán
annyit, amennyit én felfedek magamból neki. Így felcsaptam a telefonkönyvet,
megkerestem a kezelőorvosokat az említett címszó alatt, majd a kezembe vettem
egy tollat, lecsuktam a szememet és ráböktem egy névre a két oldal közül.
Fogalmam sem volt, hogy mégis milyen ember lehet, mert még említés szintjén sem
merült fel a neve. Bajom nem lehet,
legfeljebb keresek egy másikat ugyanezzel a módszerrel.
Felírtam
egy cetlire a nevet és a telefonszámát, aztán másnap végre összekapartam magam
és a maradék méltósságomat hátrahagyva fel is hívtam. Egy barátságos női hang
köszöntött a vonal másik végén, a doktor asszisztensét véltem benne. Viszonylag
hamar kaptam időpontot, azt hittem, hogy legalább három hétre előre be van
táblázva, de nem így történt. Két napot kellett csupán várnom a személyes
találkozóra. Viszont senkinek nem beszéltem erről a tervemről, még a
legközelebbi barátaimat sem avattam be. Akik szerint koránt sincs szükségem
ilyesféle kezelésre. Én pedig azt akartam, hogy látszódjon a változás...
érezhető legyen minden téren valamiféle javulás.
* * *
Két
nappal később elmentem a címre, amit a vélt asszisztens adott meg a telefonban.
A környéket aránylag ismertem, így nagyjából be is tudtam tájolni a helyet.
Nagyjából. Ellenben odaérve nem tudtam azonnal átlépni a kiskapun, ami
elválasztott az utcától és a szabadságtól. Félelmemben megtorpantam. Tudtam,
hogy előbb vagy utóbb, de be kell, menjek abba az épületbe, ami inkább volt
takaros kis ház, mintsem bármiféle „kezelőhelyiség”.
Az
órámra pillantottam. Alig volt tíz percem a megbeszélt időpontig, pedig
legalább fél órával korábban megérkeztem. Sokáig tanakodhattam, ha így elrepült
felettem az idő. Erőt vettem magamon és a huszonhatodik ácsorgással töltött perc
után lenyomtam a vaspántot. Idegesen pakoltam a lábaimat egymás után a bejárati
ajtó felé, egyre kevesebb lett a távolság.
Gondolkodtam
még egy kicsit, hogy csengessek vagy inkább kopogtassak, végül a kopogtatást
választottam. Alig kettő perc múltán már nyílt is a vaskos térelválasztó és
állt előttem egy fiatal hölgy, aki minden bizonnyal a kezelőorvos asszisztense.
Mosolyogva nézett rám, önkéntelenül viszonoztam a görbületet. Hirtelen szállt
meg a nyugalom, majd a kezét nyújtotta felém, én pedig készségesen el is
fogadtam azt. Barátságos volt az első másodperctől fogva.
-
Jó napot kívánok, Kim SoDam! – dőlt meg kissé előttem.
-
Szép napot! Nam JiHye! – fogadtam a köszöntését.
-
Örvendek, fáradjon be, hamarosan megérkezik a doktor úr is.
-
Köszönöm szépen!
Lassan
beljebb araszoltam a kellemes illatfelhőben úszó helyiségbe, egészen egy
hófehér bőrkanapéig. Már épp letettem volna rá a fenekemet, amikor az
asszisztens mosolyogva sétált egy másik ajtóhoz, majd fogott is rá a kilincsre.
Rám nézett, én rémülten pislogtam rá. Azt hittem, hogy majd az előtérben
kényelmesen megvárom az említett doktort és majd együtt megyünk be a vallatóba,
de helyette nekem kellett előre mennem és odabent várnom rá.
Habozva
biccentettem egyet és tipegtem el az ajtóig, ami szépen lassan tárult ki
előttem. Gyengéden beterelgetett a kisebb helyiségbe. Újabb meglepetés ért,
ahogy átléptem a küszöbön. A szokottnál is meghittebb és barátságosabb volt az
egész környezet. Mindenféle orvosi holmira számítottam, tele szakkönyvekkel és
ehhez hasonlókkal, de semmi ilyet nem fedeztem fel.
Ellenben
volt egy nagyon is kényelmesnek ható kanapé, egy íróasztal a hozzá tartozó
komfortos irodai székkel, zöld növényekkel, illatgyertyákkal és még egy gitár
is felbukkant a látóteremben, ami az ablakkal szemközti sarokban díszelgett. Az
orvosi szakkönyvek nem roskadoztak garmadával az egyetlen szekrény polcain,
talán négy vagy öt volt, ami kimondottan annak számított. Helyette volt
mindenféle kis porcelántárgy, afféle porfogók. Mintha nem is egy pszichiáternél
lennék, hanem egy egyszerű ember nappalijában.
Az
idegességem miatt még nem tudtam leülni a bőrgarnitúrára, inkább a szekrényhez
battyogtam, ahogy egyedül maradtam, hogy megcsodálhassam azokat a bizonyos
porfogókat és a körülöttük lévő illatgyertyákat. Először egy törékenyebb
dísztárgy került az ujjaim közé, valamiféle figura, ami egy gitárt szorongatott
a kezeiben. Egy zenebolond pszichiáter?
Érdekes párosítás.
A
következő mütyür megfogásakor egy finom illat kerített a hatalmába, valamelyik
gyertya áraszthatta magából. Nagyot szippantottam a levegőből, hogy a tüdőm megteljen
a zamattal és lassan sasszézni kezdtem a forrása felé. Egyre biztosabb lettem
ebben az aromában, mert megmagyarázhatatlan okok miatt ragaszkodtam hozzá. Száz
illat közül is felismerem a cédrust és a szantálfát, ezek pedig igencsak azok
voltak. Mosolyogva emeltem fel a gyertyát és szagoltam meg, hogy még jobban
megszálljon az aroma. Ebben a pillanatban zökkentett ki az állapotomból egy
mélyen búgó hang.
-
Meggyújthatjuk, ha attól jobban fogja érezni magát – egy óvatos súrlódás zárta a
megjegyzést, én pedig összerezzentem mindkét hangtól.
-
Öhm. Én csak.
Sietve
visszatettem a gyertyát a helyére, perdültem egyet és lehajtott fejjel a
heverőhöz iparkodtam. Levágódtam rá, aztán a legkisebbre húztam össze magam,
mintha ott sem lennék. Csupán egy pár bakancsot érzékeltem magam előtt
elhaladni, nem mertem felemelni a fejemet, hogy a tulajdonosára nézzek. Azonban
egy újabb bódító illat csapta meg az orromat, ahogy elsétált előttem; feltűnően
hasonlított a cédrus zamatához, de ezúttal némi citrussal is vegyült.
Akaratlanul is az illatfelleg után néztem.
Egy
szélesebb hátba botlott a tekintetem, amin egy nagyobb méretű szürke pulcsi
pihent, ujjai gazdájának nyaka körül lazán összekötve, kék farmer tette
hangsúlyossá lábait, tincseit egy halvány rózsaszínű baseball sapka alá
rejtette. Szokatlan viselet egy
pszichiáternek. Túlságosan is az. De ha az öltözéke nem lett volna elég,
még szokatlanabb külsővel találtam magam szembe, ahogy megfordult, hogy letegye
a határidőnaplóját az asztalára.
Fekete
maszk takarta a fél arcát, csupán a szeme látszódott és néhány hosszabb tincs,
ami a homlokára simult. Újabb döbbenet lett úrrá rajtam, amikor a tekintetünk
találkozott. Szürkén csillogó szempárba botlottam, ami lassan végigmérte a
didergő alakomat. Feljebb húzta mindkét karján a fehér pólójának ujjait, majd
azzal a lendülettel a sapkától is megszabadult. Nem csak az a ruhadarab volt
halvány rózsaszín, hanem a haja is hasonló árnyalatban pompázott. Hirtelen
kételkedni kezdtem.
Hosszú
ujjait tincsei közé fúrta, fellazította a lelapult szálakat, aztán a fekete
matériától is megszabadult. Nagyot kellett nyelnem, aztán még egyet és még
egyet. Egyre többet és többet. Nagyon
sérült lehet az elmém, ha ez a Félisten egy agyturkász és annak szentelte az
életét, hogy mások nyűgjeit hallgassa naphosszat. Mert mindennek el tudtam
őt képzelni, csak éppen annak nem, amit valójában képviselt.
Ledobta
a pulóverét a szék háttámlájára, ahogyan a maszk is a napló mellett végezte,
majd egy könnyed mozdulattal helyet foglalt az ülőhelyen. Ismét rám emelte
átható pillantását, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam, de ugyanakkor nem
akartam, hogy egy percre is levegye rólam ezt a szempárt. Bal kezével közelebb
húzta magához a naplót, kinyitotta és keresni kezdett benne. Gondolom, hogy éppen az én nevemet és a
megbeszélt időpontunkat.
-
Nam JiHye, jól mondom? – szólalt meg lágyan búgó hangon, amibe az egész testem
beleborzongott.
-
I-igen – hebegtem félve.
-
Bájos név – húzta finom mosolyra kissé telt ajkait, miközben ismét rám emelte
kiskutyás szemeit. – Még nem mutatkoztam be – lassan felemelkedett a székből és
kijjebb lépdelt, aztán az íróasztalnak dőlt hanyagul, mindezt zsebre dugott
kezekkel. – Dr. Kim JongHyun – hajolt meg picit, majd újfent egyenesbe vágta
magát. – Szeretném, ha kötetlen beszélgetés alakulna ki köztünk, így ha nem
okoz gondot, akár hagyhatnánk is az udvariasabb stílust, JiHye.
Megint
összerezzentem a saját nevemet hallva. Az ő szájából annyira másként hatott,
mint másokéból, pedig nem egy ember mondta már ki a keresztnevemet. JongHyun
hangján viszont annyira varázslatos volt ezt hallani. Nyugalom szállt meg. Egy
mérhetetlen nyugalom. Szinte már hiányzott, hogy a nevemen szólítson, és még
azzal is megelégedtem volna ott abban a percben, ha többet nem is mond. Csak a
nevemet.
Ellökte
magát az asztaltól és közelebb sétált hozzám, de mielőtt leült volna a heverő
másik szegletébe, irányt váltott és a szekrényhez ballagott. Levette azt a
gyertyát, amit én szorongattam korábban, felmarkolta a polc szélén pihenő gyújtót,
aztán újfent az asztalához ment. Egy halk kattanás, majd lassan felfelé szálló
füst. Valóban meggyújtotta a viaszdíszt.
Kis
ideig még pakolászott az asztalán, aztán megint fordult és egy tányérszerű
gyertyatartóval közeledett hozzám. Óvatos mozdulattal letette a parányi
dohányzóasztalra, végül elhelyezkedett az orvosom is a kanapén. Némi távolságot
hagyva kettőnk között, de azért nem túlságosan sokat. Talán alig egy
karnyújtásnyira ült le, de lehet, hogy még annyi sem volt közöttük. A
gyertyalángba néztem. Az illata azonnal megtette a hatását, szinte a rabjává
váltam és már csak a finoman táncoló lángra tudtam koncentrálni.
-
Mivel foglalkozol, JiHye? – hallottam meg a kérdést, mire csak elmosolyodtam,
de a szememet továbbra sem vettem le a gyertyáról, ami a doktort nem
kimondottan zavarta.
-
Pedagógus vagyok – feleltem monoton hangon.
-
Hol tanítasz? – a bőr súrlódása jelezte, hogy közelebb férkőzött hozzám, amit
abban a másodpercben nem tudtam mire vélni, de inkább nem foglalkoztam vele,
csak a gyertyalánggal.
-
Általános iskolában.
-
Mennyi idősek a gyerekek? – nagyon közel éreztem már magamhoz a dallamos és
egyben bizsergető hangot, nem tudtam tovább a lángra figyelni, így JongHyunra
néztem.
-
Hét évesek – válaszoltam alig hallhatóan, elveszve a szürkés íriszben.
-
Jól kijössz velük? – suttogta.
-
Igen, nagyon. Szeretem mindegyik diákomat és azt hiszem, hogy ők is kedvelnek.
-
Biztos vagyok benne – egy féloldalas mosoly kúszott az ajkaira a válaszomtól,
önkéntelenül viszonoztam a görbületet. – Szülők?
-
Velük is jó a kapcsolatom, mindent meg tudok beszélni velük, ami a diákjaimat
érinti.
-
Nem a gyerekek szüleire gondoltam – kuncogta. – A tieidre.
-
Oh. Hogy az enyémek? Mármint? – húzódtam picit hátrébb, egy kissé kellemetlen
témát talált meg második alkalomra.
-
Mármint. Milyen velük a kapcsolatod? Meg tudod velük osztani a gondjaidat vagy
nincs erre lehetőséged?
-
Öhm. A szüleim. Nos, ők. Hát – zavaromban az ujjaimat kezdtem tördelni és
piszkálni az ölemben pihenő táskámon lévő rojtokat.
-
Nincs semmi baj, JiHye – jobb tenyerét a reszkető kézfejeimre simította és
gyengéden rászorított. – Csak beszélgetünk. Ismerkedünk. Az édesanyád? – lágyan
és megértően csengtek a szavai, amibe egy kevés dallamosság is került.
-
Már nincs velem egy ideje – motyogtam lesütött szemekkel, miközben a
kibuggyanni készülő könnyeimet próbáltam maradásra bírni a helyükön.
-
Az édesapád? – újra határozottabban markolta meg a kezeimet, mégis tele volt
törődéssel a szorítása.
-
Elég messze élünk egymástól és csak telefonon tartjuk inkább már a kapcsolatot.
Ritkán találkozunk.
-
Miért?
-
Nem tudom – vontam vállat, mert tényleg nem tudtam az okát.
-
Barátok? – tért át ismét egy másik témakörre, ami már egy kicsit könnyedebb
hangvételűnek hatott számomra.
-
Akadnak szép számmal, bár nagyon keveseket engedek igazán közel magamhoz.
-
Miért?
Az
újabb „Miért?”-et hallva megemeltem a fejemet. Ismételten JongHyun átható
pillantására leltem a másodperc tört része alatt. Egy hatalmas gombócot
igyekeztem letuszkolni a torkomon, ami többé-kevésbé sikerült is. Azt a
minimális távolságot, ami köztünk volt, egy gondolat múltán teljesen letudta.
Combja
az enyémhez simult, mindkét tenyerét az én kézfejeimen marasztalta és gyengéden
szorította ujjaival őket. Mélyen a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha olvasni
szeretne bennem, ha már nem akarok válaszolni egy újabb kérdésre. De mit is
mondhattam volna egy vadidegennek, akivel most találkoztam először? Oké, éppen
azzal a céllal érkeztem, hogy megkeressük a megoldást a gondjaimra, de én azt
hittem, hogy eleinte csak a gyerekkorom lesz a téma meg esetleg a munkám. De mindjárt ennyire a mélyére ásni?
-
Ez kontaktlencse? – bukott ki belőlem váratlanul, amitől még JongHyun is
meglepődött.
-
Igen, az – reagált kisvártatva, de a mosoly továbbra sem hagyott alább. – Te is
hordasz? – járatta tekintetét az enyémben, mire fejrázással válaszoltam.
-
És miért éppen szürke?
-
Ehhez volt kedvem. De most akkor te teszel fel nekem kérdéseket vagy én neked? –
halkan felnevetett a mondat végén, én pedig teljesen elvörösödtem.
Igaz! Neki
kellene engem faggatnia és nem fordítva. Helyette én vagyok az, aki
ostobaságokat kérdezgetek egyhuzamban, mintha nem lenne jobb dolgom. Melegség kezdte
átjárni a testemet, ahogy a kezeimet fogta, nem csak a hangja miatt fogott el a
nyugalom, hanem már a puszta jelenlétével is ugyanezt érte el. Szótlanul ültünk egymás szemébe merülve,
míg végül azon kaptam magam, hogy már összekulcsoltuk az ujjainkat is. JongHyun
pedig csak nézte az arcomat, egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy elvegye a
kezét az enyémtől, vagy egyáltalán ne hagyja összefonódva az ujjainkat.
Nem
tudom, meddig merenghettünk egymásra, csupán egy halk sípszó jelezte az
orvosomnak, hogy lejárt az időm. Mennem kell. Nehezemre esett az elszakadás.
Hiába találkoztunk most először, úgy éreztem, hogy máris sokkal többet tud
rólam, mint amennyit én elárultam neki. Lehet, hogy ezért is választotta éppen
ezt a szakmát. Mert pontosan tudta az emberek panaszát.
Egy
figyelmes kopogtatás okán sikerült végül elszakadnunk, én engedtem el JongHyun
kezeit, majd emelkedtem is fel lassan a kanapéról. JongHyun még egy kis ideig
nézte, ahogy az ajtóhoz tipegek, aztán ő is követte a példámat, bár ő az
íróasztalához lépdelt. Újfent a kezébe kapta a tollát, maga felé fordította a
naplóját, gyorsan lekörmölt néhány információt magának, végezetül rám
pillantott.
-
A holnapi napom be van táblázva, viszont a következőn van néhány szabad órám.
-
Igen? – pislogtam értetlenül.
-
Lenne kedved azt a néhány szabad órát velem tölteni, JiHye? – tette fel a
kérdést, miközben a tollát idegesen kapcsolgatta.
-
Mármint holnapután jöjjek vissza ide? Nem túl korai következő kezelésnek? Úgy
értem, hogy nem szokás szünetet hagyni két beszélgetés között?
-
Nem ide gondoltam – elmosolyodott, viszont mérhetetlen komolyság bújt meg a
görbület mögött.
-
Hanem hova? – hirtelen szökött fel a vérnyomásom az egekbe és kezdett hevesen
lüktetni a mellkasom.
-
Tudok egy jó kávézót. Beülhetnénk akár oda is, ha szereted a kávét. De ihatunk
forró csokit is.
-
Ez is a terápia része? – pihegtem alig hallhatóan.
-
Nem – szélesedett a kezdeti görbület, letette az íróeszközt és hozzám
ballagott. – Ennek semmi köze a terápiához, amire mellesleg neked egyáltalán
nincs szükséged.
-
Ezt ennyiből nem hinném, hogy meg lehet állapítani – mormoltam az orrom alatt,
bizonyos gondolatok felidézése után.
-
Elég ideje vagyok a szakmában, hogy tudjam, kinek és milyen terápiára van
szüksége. Neked nem pszichiáterre van szükséged, hanem egyszerűen valakire,
akivel meg tudod beszélni a gondjaidat.
-
Ahhoz ott vannak a barátaim, mégsem sikerül~
-
Nem barát kell bizonyos problémák áthidalásához – megfogta a jobb csuklómat és
gyengéden megszorította. – De erre visszatérünk a kávézóban, és akkor kifejtem,
hogy pontosan mire is gondoltam. Tehát?
- Tehát, mi?
-
Van kedved eltölteni velem pár órát?
-
Egyig tanítok, de utána szabad a délutánom.
-
Remek. Akkor, kettőkor várlak. A címet elküldöm SMS-ben – bólintottam
megértésül, majd kifordultam a helyiségből, és kis híján köszönés nélkül
távoztam az úgynevezett rendelőből.
* * *
JongHyun
még aznap este elküldte a kávézó címét SMS-ben, ahogy azt ígérte
a találkozásunk végén. Tudtam, hogy melyiket ajánlotta és pontosan ugyanaz volt
a véleményem, mint neki. Nagyon hangulatos kis hely, ahová mégis kevesen
járnak. Talán ezért is annyira visszafogott maga az egész épület és minden más
is körülötte és benne.
Idegesen
vártam az újabb személyes találkát, ami már inkább hatott randinak, mintsem egy
orvos-páciens közti találkozásnak. Sokáig morfondíroztam, hogy mégis miben
kellene megjelennem előtte, végül mégis egy lazább öltözéket választottam. Nem
akartam az iskolai kiskosztümömben elmenni, de túlzottan slamposan sem
szándékoztam az utcára kimenni. Valami köztes kellett. Egy kényelmes farmerre és
egy kicsit csinosabb pólóra esett a választásom, plusz még felmarkoltam a
bőrkabátomat is az esetleges szél elleni védelem érdekében. Jobb a biztonság alapon.
Nem
volt már sok időm hátra, iparkodnom kellett, ha nem akartam elkésni. Ezúttal
inkább a gyorsabb odaérést választottam, mintsem az olcsóbbat. Taxiba szálltam
és egyenesen a kávézóhoz vitettem magam. Udvariasan megköszöntem a fuvart,
kifizettem a viteldíjat, aztán ki is szálltam az autóból. Azonnal keresni
kezdtem JongHyunt a kiülős részben, amit egy alacsony fakerítéssel választottak
le az utcáról, de sehol nem találtam rá. Talán én érkeztem korábban.
Fújtattam
egy nagyot, miközben ismét tanácskozásba kezdtem magammal. Kint üljek le és
kérjek addig valamit magamnak, amíg megérkezik, vagy inkább várjam meg pontosan
azon a helyen, ahol éppen állok? Vagy jobb lenne, ha rögtön felhívnám? Nem
tudtam eldönteni, mi lenne a legjobb, de sokáig nem is kellett viaskodnom magammal, mert ahogy a
járókelőket figyeltem szokásomhoz híven, egy feltűnően ismerős alakot láttam
meg nem messze. Ösztönösen mosolyodtam el a közeledő alak láttán.
Még
inkább keltette egy hétköznapi srác látszatát, mintsem egy agyturkászét. Most
is fekete maszk mögé bújt, ahogyan a haját is sapka takarta. A meleg idő
viszont rövidnadrágba kényszerítette, de azért a szél ellen JongHyun is
farmerkabát alá rejtőzött. Egyszerű és könnyű viselet egy kávéhoz vagy forró
csokoládéhoz. Csak azt nem értettem, hogy miért érzem egyre jobban lángolni az
arcomat, ahogy a távolság lassanként elfogy közöttünk. Zavaromban a fülem mögé
simítottam a nem létező tincseimet és igyekeztem a földet mustrálni lehajtott
fejjel.
Két
kar fonódott a testem köré, amik egy pillanatra gazdája mellkasához szorítottak,
aztán el is engedtek. Kővé dermedtem a meglepettségtől. Magához ölelt? Tényleg?
Bárgyún magam elé pislogtam még, meresztgettem a pupilláimat JongHyun
bakancsának orrát méricskélve, míg végül két tenyér simult a vállaimra.
Felemeltem a fejemet. Ezúttal nem volt kontaktlencse, ami megváltoztatta a
mélybarna íriszt és a fekete maszk is lekerült arról a tökéletes ajakpárról. Még varázslatosabb volt így ez a tekintet, mint az első
találkozásunkkor és még hívogatóbb a szája.
-
Sokat kellett várnod? – kérdezte mosolyogva, szinte már el is felejtettem,
milyen hangja van és az milyen hatással van rám.
-
Nem – viszonoztam a mosolyát, mielőtt még aggodalmaskodni kezdene. – Éppen
előtted két perccel szálltam ki a taxiból. Öhm – nyeltem egyet, mert éreztem,
hogy a tenyerei lassan lejjebb siklanak rajtam és a csípőmön zárják be útjukat.
-
Igen? – csibészes mosolyra váltott a barátságos görbület, ami már inkább hatott
kacérkodásnak jelen helyzetben. – Talán zavar? Ha esetleg kissé tolakodó
voltam, akkor bocsánatot kérek érte, csak – hirtelen hallgatott el, aztán
pirult is el kicsit pillanatnyi zavarában.
-
Csak? – kérdeztem félve, mert még én sem voltam biztos, hogy valóban
szeretném-e hallani a mondat folytatását.
-
Csak nem akarok tolakodó lenni, mert tudom, hogy elsősorban az orvosodnak kell
lennem. Ezért is kerestél fel. Viszont amikor megláttalak a rendelőben, már
akkor tudtam, hogy semmi szükséged terápiára, és azt sem akartam, hogy csak
ennyit tudjak rólad. Amit alig kilencven perc alatt kiszedek belőled.
-
JongHyun? Mire akarsz kilyukadni? – mélyen a szemembe nézett, elvette a kezeit
a csípőcsontomról és két tenyerét az arcomra simította.
Puha és meleg volt most is az érintése. Ahogy
az első alkalommal is. Belesimultam az érintésébe, a szemhéjaim elnehezültek a
gyengédségtől, ami bársonyos bőréből áradt. Remegve emeltem fel a karjaimat és
kerestem meg JongHyun alkarjait. Megszorítottam őket, mintha ő lenne az
egyetlen biztos pont a viharos tengeren.
A szívem váratlanul hagyott ki egy
ütemet, amikor forró párnákat éreztem a számra simulni, melyből pontosan
ugyanaz a törődés és gyengédség áradt, mint a tenyerekből és az egész lényéből.
Lágyan, szinte alig észrevehetően csókolt meg, érzékien ajkai közé fogta az én
alsó ajkamat, aztán a felsőt is megízlelte, végül elvált tőlem. Homlokával
megtámasztotta az én homlokomat, a tekintetünk összeakadt. Elvesztem a
mélybarna óceánban és boldogan fulladtam is bele. Elmosolyodott.
- Szereted a forró csokit?
- Szeretem - pihegtem.
- Igyunk egy pohárral és beszéljük meg a terápia részleteit.
- Azt mondtad, hogy nincs rá szükségem.
- Nincs is.
- Akkor milyen részletekről van szó?
- Nem kezelésre van szükséged, hanem egy támaszra, és én akarok az a támasz lenni.
- Úgy véled, hogy rád van szükségem? - incselkedtem.
- Pontosan ezt a diagnózist sikerült felállítanom. Nincs más megoldás - huncutul beharapta alsó ajkát.
- Miért is vagy te ennyire biztos a dolgodban?
- Mert visszacsókoltál. És látom, hogy pontosan ott szeretnéd folytatni, ahol abbahagytuk.
- Hmm - én is a fogaim közé szorítottam alsó ajkamat, miközben kissé oldalra biccentettem a fejemet. - Először a forró csoki, aztán beszélhetünk a folytatásról, mint édesség.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! - nevetett fel édesen.
- Csak rajta!
Ezzel még egy lágy csókkal jutalmazott, elvette a tenyereit az arcomról, magához ölelt, majd a derekamat átkarolva sétáltunk el a kávézó bejáratához és asztalt foglalva kikértünk egy-egy pohár forró csokoládét... hogy aztán azt elfogyasztva áttérhessünk a desszertünkre... valahol egészen máshol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése