He is my Doctor or not...? (SHINee JongHyun)

Hosszú napok, de lehet, hogy már inkább hetek óta tartó gondolkodás után végül meghoztam egy számomra rendkívül nehéz döntést. Hiszen senki nem meri bevallani magának, amikor már külső segítségre van szüksége a gondjai leküzdésében. Én sem gondoltam túlzottan erre a megoldásra, de nem maradt más választásom. Ha nem akartam, hogy belőlem gazdagodjanak meg a papír-zsebkendőt gyártó cégek és a recept nélkül beszerezhető vigyorogtatók gyártói, akkor tennem kellett valamit. Fogcsikorgatva ugyan, de döntöttem.

Kerestem valakit, aki segíthet megbirkózni azzal, amihez már kevésnek éreztem a saját és a barátok erejét. Pszichológust, aki mélyre ás a fejemben és esetleg némi kedélyjavító használatával helyre pofozhat. Kaptam nem egy nevet, kihez forduljak, ki mennyire tapasztalt és megértő, de egyiket sem szerettem volna választani. Olyan személyt akartam beengedni az életembe, aki semmit nem tud rólam. Csupán annyit, amennyit én felfedek magamból neki. Így felcsaptam a telefonkönyvet, megkerestem a kezelőorvosokat az említett címszó alatt, majd a kezembe vettem egy tollat, lecsuktam a szememet és ráböktem egy névre a két oldal közül. Fogalmam sem volt, hogy mégis milyen ember lehet, mert még említés szintjén sem merült fel a neve. Bajom nem lehet, legfeljebb keresek egy másikat ugyanezzel a módszerrel.

Felírtam egy cetlire a nevet és a telefonszámát, aztán másnap végre összekapartam magam és a maradék méltósságomat hátrahagyva fel is hívtam. Egy barátságos női hang köszöntött a vonal másik végén, a doktor asszisztensét véltem benne. Viszonylag hamar kaptam időpontot, azt hittem, hogy legalább három hétre előre be van táblázva, de nem így történt. Két napot kellett csupán várnom a személyes találkozóra. Viszont senkinek nem beszéltem erről a tervemről, még a legközelebbi barátaimat sem avattam be. Akik szerint koránt sincs szükségem ilyesféle kezelésre. Én pedig azt akartam, hogy látszódjon a változás... érezhető legyen minden téren valamiféle javulás.

* * *

Két nappal később elmentem a címre, amit a vélt asszisztens adott meg a telefonban. A környéket aránylag ismertem, így nagyjából be is tudtam tájolni a helyet. Nagyjából. Ellenben odaérve nem tudtam azonnal átlépni a kiskapun, ami elválasztott az utcától és a szabadságtól. Félelmemben megtorpantam. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de be kell, menjek abba az épületbe, ami inkább volt takaros kis ház, mintsem bármiféle „kezelőhelyiség”.

Az órámra pillantottam. Alig volt tíz percem a megbeszélt időpontig, pedig legalább fél órával korábban megérkeztem. Sokáig tanakodhattam, ha így elrepült felettem az idő. Erőt vettem magamon és a huszonhatodik ácsorgással töltött perc után lenyomtam a vaspántot. Idegesen pakoltam a lábaimat egymás után a bejárati ajtó felé, egyre kevesebb lett a távolság.

Gondolkodtam még egy kicsit, hogy csengessek vagy inkább kopogtassak, végül a kopogtatást választottam. Alig kettő perc múltán már nyílt is a vaskos térelválasztó és állt előttem egy fiatal hölgy, aki minden bizonnyal a kezelőorvos asszisztense. Mosolyogva nézett rám, önkéntelenül viszonoztam a görbületet. Hirtelen szállt meg a nyugalom, majd a kezét nyújtotta felém, én pedig készségesen el is fogadtam azt. Barátságos volt az első másodperctől fogva.

- Jó napot kívánok, Kim SoDam! – dőlt meg kissé előttem.

- Szép napot! Nam JiHye! – fogadtam a köszöntését.

- Örvendek, fáradjon be, hamarosan megérkezik a doktor úr is.

- Köszönöm szépen!

Lassan beljebb araszoltam a kellemes illatfelhőben úszó helyiségbe, egészen egy hófehér bőrkanapéig. Már épp letettem volna rá a fenekemet, amikor az asszisztens mosolyogva sétált egy másik ajtóhoz, majd fogott is rá a kilincsre. Rám nézett, én rémülten pislogtam rá. Azt hittem, hogy majd az előtérben kényelmesen megvárom az említett doktort és majd együtt megyünk be a vallatóba, de helyette nekem kellett előre mennem és odabent várnom rá.

Habozva biccentettem egyet és tipegtem el az ajtóig, ami szépen lassan tárult ki előttem. Gyengéden beterelgetett a kisebb helyiségbe. Újabb meglepetés ért, ahogy átléptem a küszöbön. A szokottnál is meghittebb és barátságosabb volt az egész környezet. Mindenféle orvosi holmira számítottam, tele szakkönyvekkel és ehhez hasonlókkal, de semmi ilyet nem fedeztem fel.

Ellenben volt egy nagyon is kényelmesnek ható kanapé, egy íróasztal a hozzá tartozó komfortos irodai székkel, zöld növényekkel, illatgyertyákkal és még egy gitár is felbukkant a látóteremben, ami az ablakkal szemközti sarokban díszelgett. Az orvosi szakkönyvek nem roskadoztak garmadával az egyetlen szekrény polcain, talán négy vagy öt volt, ami kimondottan annak számított. Helyette volt mindenféle kis porcelántárgy, afféle porfogók. Mintha nem is egy pszichiáternél lennék, hanem egy egyszerű ember nappalijában.

Az idegességem miatt még nem tudtam leülni a bőrgarnitúrára, inkább a szekrényhez battyogtam, ahogy egyedül maradtam, hogy megcsodálhassam azokat a bizonyos porfogókat és a körülöttük lévő illatgyertyákat. Először egy törékenyebb dísztárgy került az ujjaim közé, valamiféle figura, ami egy gitárt szorongatott a kezeiben. Egy zenebolond pszichiáter? Érdekes párosítás.

A következő mütyür megfogásakor egy finom illat kerített a hatalmába, valamelyik gyertya áraszthatta magából. Nagyot szippantottam a levegőből, hogy a tüdőm megteljen a zamattal és lassan sasszézni kezdtem a forrása felé. Egyre biztosabb lettem ebben az aromában, mert megmagyarázhatatlan okok miatt ragaszkodtam hozzá. Száz illat közül is felismerem a cédrust és a szantálfát, ezek pedig igencsak azok voltak. Mosolyogva emeltem fel a gyertyát és szagoltam meg, hogy még jobban megszálljon az aroma. Ebben a pillanatban zökkentett ki az állapotomból egy mélyen búgó hang.

- Meggyújthatjuk, ha attól jobban fogja érezni magát – egy óvatos súrlódás zárta a megjegyzést, én pedig összerezzentem mindkét hangtól.

- Öhm. Én csak.

Sietve visszatettem a gyertyát a helyére, perdültem egyet és lehajtott fejjel a heverőhöz iparkodtam. Levágódtam rá, aztán a legkisebbre húztam össze magam, mintha ott sem lennék. Csupán egy pár bakancsot érzékeltem magam előtt elhaladni, nem mertem felemelni a fejemet, hogy a tulajdonosára nézzek. Azonban egy újabb bódító illat csapta meg az orromat, ahogy elsétált előttem; feltűnően hasonlított a cédrus zamatához, de ezúttal némi citrussal is vegyült. Akaratlanul is az illatfelleg után néztem.

Egy szélesebb hátba botlott a tekintetem, amin egy nagyobb méretű szürke pulcsi pihent, ujjai gazdájának nyaka körül lazán összekötve, kék farmer tette hangsúlyossá lábait, tincseit egy halvány rózsaszínű baseball sapka alá rejtette. Szokatlan viselet egy pszichiáternek. Túlságosan is az. De ha az öltözéke nem lett volna elég, még szokatlanabb külsővel találtam magam szembe, ahogy megfordult, hogy letegye a határidőnaplóját az asztalára.

Fekete maszk takarta a fél arcát, csupán a szeme látszódott és néhány hosszabb tincs, ami a homlokára simult. Újabb döbbenet lett úrrá rajtam, amikor a tekintetünk találkozott. Szürkén csillogó szempárba botlottam, ami lassan végigmérte a didergő alakomat. Feljebb húzta mindkét karján a fehér pólójának ujjait, majd azzal a lendülettel a sapkától is megszabadult. Nem csak az a ruhadarab volt halvány rózsaszín, hanem a haja is hasonló árnyalatban pompázott. Hirtelen kételkedni kezdtem.

Hosszú ujjait tincsei közé fúrta, fellazította a lelapult szálakat, aztán a fekete matériától is megszabadult. Nagyot kellett nyelnem, aztán még egyet és még egyet. Egyre többet és többet. Nagyon sérült lehet az elmém, ha ez a Félisten egy agyturkász és annak szentelte az életét, hogy mások nyűgjeit hallgassa naphosszat. Mert mindennek el tudtam őt képzelni, csak éppen annak nem, amit valójában képviselt.

Ledobta a pulóverét a szék háttámlájára, ahogyan a maszk is a napló mellett végezte, majd egy könnyed mozdulattal helyet foglalt az ülőhelyen. Ismét rám emelte átható pillantását, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam, de ugyanakkor nem akartam, hogy egy percre is levegye rólam ezt a szempárt. Bal kezével közelebb húzta magához a naplót, kinyitotta és keresni kezdett benne. Gondolom, hogy éppen az én nevemet és a megbeszélt időpontunkat.

- Nam JiHye, jól mondom? – szólalt meg lágyan búgó hangon, amibe az egész testem beleborzongott.

- I-igen – hebegtem félve.

- Bájos név – húzta finom mosolyra kissé telt ajkait, miközben ismét rám emelte kiskutyás szemeit. – Még nem mutatkoztam be – lassan felemelkedett a székből és kijjebb lépdelt, aztán az íróasztalnak dőlt hanyagul, mindezt zsebre dugott kezekkel. – Dr. Kim JongHyun – hajolt meg picit, majd újfent egyenesbe vágta magát. – Szeretném, ha kötetlen beszélgetés alakulna ki köztünk, így ha nem okoz gondot, akár hagyhatnánk is az udvariasabb stílust, JiHye.

Megint összerezzentem a saját nevemet hallva. Az ő szájából annyira másként hatott, mint másokéból, pedig nem egy ember mondta már ki a keresztnevemet. JongHyun hangján viszont annyira varázslatos volt ezt hallani. Nyugalom szállt meg. Egy mérhetetlen nyugalom. Szinte már hiányzott, hogy a nevemen szólítson, és még azzal is megelégedtem volna ott abban a percben, ha többet nem is mond. Csak a nevemet.

Ellökte magát az asztaltól és közelebb sétált hozzám, de mielőtt leült volna a heverő másik szegletébe, irányt váltott és a szekrényhez ballagott. Levette azt a gyertyát, amit én szorongattam korábban, felmarkolta a polc szélén pihenő gyújtót, aztán újfent az asztalához ment. Egy halk kattanás, majd lassan felfelé szálló füst. Valóban meggyújtotta a viaszdíszt.

Kis ideig még pakolászott az asztalán, aztán megint fordult és egy tányérszerű gyertyatartóval közeledett hozzám. Óvatos mozdulattal letette a parányi dohányzóasztalra, végül elhelyezkedett az orvosom is a kanapén. Némi távolságot hagyva kettőnk között, de azért nem túlságosan sokat. Talán alig egy karnyújtásnyira ült le, de lehet, hogy még annyi sem volt közöttük. A gyertyalángba néztem. Az illata azonnal megtette a hatását, szinte a rabjává váltam és már csak a finoman táncoló lángra tudtam koncentrálni.

- Mivel foglalkozol, JiHye? – hallottam meg a kérdést, mire csak elmosolyodtam, de a szememet továbbra sem vettem le a gyertyáról, ami a doktort nem kimondottan zavarta.

- Pedagógus vagyok – feleltem monoton hangon.

- Hol tanítasz? – a bőr súrlódása jelezte, hogy közelebb férkőzött hozzám, amit abban a másodpercben nem tudtam mire vélni, de inkább nem foglalkoztam vele, csak a gyertyalánggal.

- Általános iskolában.

- Mennyi idősek a gyerekek? – nagyon közel éreztem már magamhoz a dallamos és egyben bizsergető hangot, nem tudtam tovább a lángra figyelni, így JongHyunra néztem.

- Hét évesek – válaszoltam alig hallhatóan, elveszve a szürkés íriszben.

- Jól kijössz velük? – suttogta.

- Igen, nagyon. Szeretem mindegyik diákomat és azt hiszem, hogy ők is kedvelnek.

- Biztos vagyok benne – egy féloldalas mosoly kúszott az ajkaira a válaszomtól, önkéntelenül viszonoztam a görbületet. – Szülők?

- Velük is jó a kapcsolatom, mindent meg tudok beszélni velük, ami a diákjaimat érinti.

- Nem a gyerekek szüleire gondoltam – kuncogta. – A tieidre.

- Oh. Hogy az enyémek? Mármint? – húzódtam picit hátrébb, egy kissé kellemetlen témát talált meg második alkalomra.

- Mármint. Milyen velük a kapcsolatod? Meg tudod velük osztani a gondjaidat vagy nincs erre lehetőséged?

- Öhm. A szüleim. Nos, ők. Hát – zavaromban az ujjaimat kezdtem tördelni és piszkálni az ölemben pihenő táskámon lévő rojtokat.

- Nincs semmi baj, JiHye – jobb tenyerét a reszkető kézfejeimre simította és gyengéden rászorított. – Csak beszélgetünk. Ismerkedünk. Az édesanyád? – lágyan és megértően csengtek a szavai, amibe egy kevés dallamosság is került.

- Már nincs velem egy ideje – motyogtam lesütött szemekkel, miközben a kibuggyanni készülő könnyeimet próbáltam maradásra bírni a helyükön.

- Az édesapád? – újra határozottabban markolta meg a kezeimet, mégis tele volt törődéssel a szorítása.

- Elég messze élünk egymástól és csak telefonon tartjuk inkább már a kapcsolatot. Ritkán találkozunk.

- Miért?

- Nem tudom – vontam vállat, mert tényleg nem tudtam az okát.

- Barátok? – tért át ismét egy másik témakörre, ami már egy kicsit könnyedebb hangvételűnek hatott számomra.

- Akadnak szép számmal, bár nagyon keveseket engedek igazán közel magamhoz.

- Miért?

Az újabb „Miért?”-et hallva megemeltem a fejemet. Ismételten JongHyun átható pillantására leltem a másodperc tört része alatt. Egy hatalmas gombócot igyekeztem letuszkolni a torkomon, ami többé-kevésbé sikerült is. Azt a minimális távolságot, ami köztünk volt, egy gondolat múltán teljesen letudta.

Combja az enyémhez simult, mindkét tenyerét az én kézfejeimen marasztalta és gyengéden szorította ujjaival őket. Mélyen a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha olvasni szeretne bennem, ha már nem akarok válaszolni egy újabb kérdésre. De mit is mondhattam volna egy vadidegennek, akivel most találkoztam először? Oké, éppen azzal a céllal érkeztem, hogy megkeressük a megoldást a gondjaimra, de én azt hittem, hogy eleinte csak a gyerekkorom lesz a téma meg esetleg a munkám. De mindjárt ennyire a mélyére ásni?

- Ez kontaktlencse? – bukott ki belőlem váratlanul, amitől még JongHyun is meglepődött.

- Igen, az – reagált kisvártatva, de a mosoly továbbra sem hagyott alább. – Te is hordasz? – járatta tekintetét az enyémben, mire fejrázással válaszoltam.

- És miért éppen szürke?

- Ehhez volt kedvem. De most akkor te teszel fel nekem kérdéseket vagy én neked? – halkan felnevetett a mondat végén, én pedig teljesen elvörösödtem.

Igaz! Neki kellene engem faggatnia és nem fordítva. Helyette én vagyok az, aki ostobaságokat kérdezgetek egyhuzamban, mintha nem lenne jobb dolgom. Melegség kezdte átjárni a testemet, ahogy a kezeimet fogta, nem csak a hangja miatt fogott el a nyugalom, hanem már a puszta jelenlétével is ugyanezt érte el. Szótlanul ültünk egymás szemébe merülve, míg végül azon kaptam magam, hogy már összekulcsoltuk az ujjainkat is. JongHyun pedig csak nézte az arcomat, egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy elvegye a kezét az enyémtől, vagy egyáltalán ne hagyja összefonódva az ujjainkat.

Nem tudom, meddig merenghettünk egymásra, csupán egy halk sípszó jelezte az orvosomnak, hogy lejárt az időm. Mennem kell. Nehezemre esett az elszakadás. Hiába találkoztunk most először, úgy éreztem, hogy máris sokkal többet tud rólam, mint amennyit én elárultam neki. Lehet, hogy ezért is választotta éppen ezt a szakmát. Mert pontosan tudta az emberek panaszát.

Egy figyelmes kopogtatás okán sikerült végül elszakadnunk, én engedtem el JongHyun kezeit, majd emelkedtem is fel lassan a kanapéról. JongHyun még egy kis ideig nézte, ahogy az ajtóhoz tipegek, aztán ő is követte a példámat, bár ő az íróasztalához lépdelt. Újfent a kezébe kapta a tollát, maga felé fordította a naplóját, gyorsan lekörmölt néhány információt magának, végezetül rám pillantott.

- A holnapi napom be van táblázva, viszont a következőn van néhány szabad órám.

- Igen? – pislogtam értetlenül.

- Lenne kedved azt a néhány szabad órát velem tölteni, JiHye? – tette fel a kérdést, miközben a tollát idegesen kapcsolgatta.

- Mármint holnapután jöjjek vissza ide? Nem túl korai következő kezelésnek? Úgy értem, hogy nem szokás szünetet hagyni két beszélgetés között?

- Nem ide gondoltam – elmosolyodott, viszont mérhetetlen komolyság bújt meg a görbület mögött.

- Hanem hova? – hirtelen szökött fel a vérnyomásom az egekbe és kezdett hevesen lüktetni a mellkasom.

- Tudok egy jó kávézót. Beülhetnénk akár oda is, ha szereted a kávét. De ihatunk forró csokit is.

- Ez is a terápia része? – pihegtem alig hallhatóan.

- Nem – szélesedett a kezdeti görbület, letette az íróeszközt és hozzám ballagott. – Ennek semmi köze a terápiához, amire mellesleg neked egyáltalán nincs szükséged.

- Ezt ennyiből nem hinném, hogy meg lehet állapítani – mormoltam az orrom alatt, bizonyos gondolatok felidézése után.

- Elég ideje vagyok a szakmában, hogy tudjam, kinek és milyen terápiára van szüksége. Neked nem pszichiáterre van szükséged, hanem egyszerűen valakire, akivel meg tudod beszélni a gondjaidat.

- Ahhoz ott vannak a barátaim, mégsem sikerül~

- Nem barát kell bizonyos problémák áthidalásához – megfogta a jobb csuklómat és gyengéden megszorította. – De erre visszatérünk a kávézóban, és akkor kifejtem, hogy pontosan mire is gondoltam. Tehát?

- Tehát, mi?

- Van kedved eltölteni velem pár órát?

- Egyig tanítok, de utána szabad a délutánom.

- Remek. Akkor, kettőkor várlak. A címet elküldöm SMS-ben – bólintottam megértésül, majd kifordultam a helyiségből, és kis híján köszönés nélkül távoztam az úgynevezett rendelőből.

* * *

JongHyun még aznap este elküldte a kávézó címét SMS-ben, ahogy azt ígérte a találkozásunk végén. Tudtam, hogy melyiket ajánlotta és pontosan ugyanaz volt a véleményem, mint neki. Nagyon hangulatos kis hely, ahová mégis kevesen járnak. Talán ezért is annyira visszafogott maga az egész épület és minden más is körülötte és benne.

Idegesen vártam az újabb személyes találkát, ami már inkább hatott randinak, mintsem egy orvos-páciens közti találkozásnak. Sokáig morfondíroztam, hogy mégis miben kellene megjelennem előtte, végül mégis egy lazább öltözéket választottam. Nem akartam az iskolai kiskosztümömben elmenni, de túlzottan slamposan sem szándékoztam az utcára kimenni. Valami köztes kellett. Egy kényelmes farmerre és egy kicsit csinosabb pólóra esett a választásom, plusz még felmarkoltam a bőrkabátomat is az esetleges szél elleni védelem érdekében. Jobb a biztonság alapon.

Nem volt már sok időm hátra, iparkodnom kellett, ha nem akartam elkésni. Ezúttal inkább a gyorsabb odaérést választottam, mintsem az olcsóbbat. Taxiba szálltam és egyenesen a kávézóhoz vitettem magam. Udvariasan megköszöntem a fuvart, kifizettem a viteldíjat, aztán ki is szálltam az autóból. Azonnal keresni kezdtem JongHyunt a kiülős részben, amit egy alacsony fakerítéssel választottak le az utcáról, de sehol nem találtam rá. Talán én érkeztem korábban.

Fújtattam egy nagyot, miközben ismét tanácskozásba kezdtem magammal. Kint üljek le és kérjek addig valamit magamnak, amíg megérkezik, vagy inkább várjam meg pontosan azon a helyen, ahol éppen állok? Vagy jobb lenne, ha rögtön felhívnám? Nem tudtam eldönteni, mi lenne a legjobb, de sokáig nem is kellett viaskodnom magammal, mert ahogy a járókelőket figyeltem szokásomhoz híven, egy feltűnően ismerős alakot láttam meg nem messze. Ösztönösen mosolyodtam el a közeledő alak láttán.

Még inkább keltette egy hétköznapi srác látszatát, mintsem egy agyturkászét. Most is fekete maszk mögé bújt, ahogyan a haját is sapka takarta. A meleg idő viszont rövidnadrágba kényszerítette, de azért a szél ellen JongHyun is farmerkabát alá rejtőzött. Egyszerű és könnyű viselet egy kávéhoz vagy forró csokoládéhoz. Csak azt nem értettem, hogy miért érzem egyre jobban lángolni az arcomat, ahogy a távolság lassanként elfogy közöttünk. Zavaromban a fülem mögé simítottam a nem létező tincseimet és igyekeztem a földet mustrálni lehajtott fejjel.

Két kar fonódott a testem köré, amik egy pillanatra gazdája mellkasához szorítottak, aztán el is engedtek. Kővé dermedtem a meglepettségtől. Magához ölelt? Tényleg? Bárgyún magam elé pislogtam még, meresztgettem a pupilláimat JongHyun bakancsának orrát méricskélve, míg végül két tenyér simult a vállaimra. Felemeltem a fejemet. Ezúttal nem volt kontaktlencse, ami megváltoztatta a mélybarna íriszt és a fekete maszk is lekerült arról a tökéletes ajakpárról. Még varázslatosabb volt így ez a tekintet, mint az első találkozásunkkor és még hívogatóbb a szája.

- Sokat kellett várnod? – kérdezte mosolyogva, szinte már el is felejtettem, milyen hangja van és az milyen hatással van rám.

- Nem – viszonoztam a mosolyát, mielőtt még aggodalmaskodni kezdene. – Éppen előtted két perccel szálltam ki a taxiból. Öhm – nyeltem egyet, mert éreztem, hogy a tenyerei lassan lejjebb siklanak rajtam és a csípőmön zárják be útjukat.

- Igen? – csibészes mosolyra váltott a barátságos görbület, ami már inkább hatott kacérkodásnak jelen helyzetben. – Talán zavar? Ha esetleg kissé tolakodó voltam, akkor bocsánatot kérek érte, csak – hirtelen hallgatott el, aztán pirult is el kicsit pillanatnyi zavarában.

- Csak? – kérdeztem félve, mert még én sem voltam biztos, hogy valóban szeretném-e hallani a mondat folytatását.

- Csak nem akarok tolakodó lenni, mert tudom, hogy elsősorban az orvosodnak kell lennem. Ezért is kerestél fel. Viszont amikor megláttalak a rendelőben, már akkor tudtam, hogy semmi szükséged terápiára, és azt sem akartam, hogy csak ennyit tudjak rólad. Amit alig kilencven perc alatt kiszedek belőled.

- JongHyun? Mire akarsz kilyukadni? – mélyen a szemembe nézett, elvette a kezeit a csípőcsontomról és két tenyerét az arcomra simította.

Puha és meleg volt most is az érintése. Ahogy az első alkalommal is. Belesimultam az érintésébe, a szemhéjaim elnehezültek a gyengédségtől, ami bársonyos bőréből áradt. Remegve emeltem fel a karjaimat és kerestem meg JongHyun alkarjait. Megszorítottam őket, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a viharos tengeren.

A szívem váratlanul hagyott ki egy ütemet, amikor forró párnákat éreztem a számra simulni, melyből pontosan ugyanaz a törődés és gyengédség áradt, mint a tenyerekből és az egész lényéből. Lágyan, szinte alig észrevehetően csókolt meg, érzékien ajkai közé fogta az én alsó ajkamat, aztán a felsőt is megízlelte, végül elvált tőlem. Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, a tekintetünk összeakadt. Elvesztem a mélybarna óceánban és boldogan fulladtam is bele. Elmosolyodott.

- Szereted a forró csokit?

- Szeretem - pihegtem.

- Igyunk egy pohárral és beszéljük meg a terápia részleteit.

- Azt mondtad, hogy nincs rá szükségem.

- Nincs is.

- Akkor milyen részletekről van szó?

- Nem kezelésre van szükséged, hanem egy támaszra, és én akarok az a támasz lenni.

- Úgy véled, hogy rád van szükségem? - incselkedtem.

- Pontosan ezt a diagnózist sikerült felállítanom. Nincs más megoldás - huncutul beharapta alsó ajkát.

- Miért is vagy te ennyire biztos a dolgodban?

- Mert visszacsókoltál. És látom, hogy pontosan ott szeretnéd folytatni, ahol abbahagytuk.

- Hmm - én is a fogaim közé szorítottam alsó ajkamat, miközben kissé oldalra biccentettem a fejemet. - Először a forró csoki, aztán beszélhetünk a folytatásról, mint édesség.

- Vigyázz, mert szavadon foglak! - nevetett fel édesen.

- Csak rajta!

Ezzel még egy lágy csókkal jutalmazott, elvette a tenyereit az arcomról, magához ölelt, majd a derekamat átkarolva sétáltunk el a kávézó bejáratához és asztalt foglalva kikértünk egy-egy pohár forró csokoládét... hogy aztán azt elfogyasztva áttérhessünk a desszertünkre... valahol egészen máshol.