Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 1. fejezet

- Figyelj már egy kicsit jobban! A végén még összetörsz valamit!

- Jól van már, na! Le ne harapd már a fejem!

- Ha eltöröd a legszebb porcelánomat, egy évig te fogod fizetni a lakást és élhetsz szendvicsen meg vízen!

- Mert vélhetőleg most is éppen olyan sokáig maradunk, mint szoktunk, ugye? Azt nem értem, hogy minek állandóan kicsomagolnunk, ha aztán meg pár hónap múlva tovább állunk?

- Egy! Inkább fogd be a szád és húzzunk bele! Kettő. Nem én találom ki, hogy cuccoljunk össze és keressünk másik lakást. Eredj! Mielőtt még a gondnokot is felverjük, aztán meg az üvöltözésével az egész házat.

- Te kezdted!

- Te meg abbahagyod! Indíts!

Ha még két percig tart ez a civakodás a társasház folyosóján, esküszöm, egy szál pendelyben fogok ajtót nyitni és töröm én össze azt a rohadt porcelánt! Mégis ki az az állat, aki hajnali háromkor áll neki beköltözni egy tizenkét lakásos házba?! Csak valami elvetemült skizofrén pszichopata lehet, aki akár képes magával is összeveszni, ha rosszul fog meg egy dobozt. De én vagyok a nemnormális, hogy az egyetlen alvásra alkalmas bútort az egyetlen ablakom alá toltam, hogy ott hajtsam álomra a fejemet esténként.

Fújtatva rugdalom le magamról a takarómat és ülök is fel azzal a lendülettel a keskeny kanapén, majdnem megfejelve a nyitott ablakszárnyat. Mázlim van, mert időben elhajolok. Picit megtörlöm a szememet, hogy valamennyit lássak is a korom sötétben, aztán az ablakom alá kúszok. Résnyire emelem feljebb a függönyt, hogy a redőny pici nyílásain keresztül rálátásom nyíljon a folyosóra, ami ezúttal teljes fényárban úszik. A tekintetem automatikusan a szemközti lakás bejárati ajtaján landol, majd egy gondolattal később a korábban veszekedő felek kerülnek látótérbe.

Az már biztos, hogy tényleg ketten vannak, nem pedig egy skizofréniás lakóval van dolgom hajnaltájt. Viszont az egy kissé különös, hogy a nyár legmelegebb napjain sapkát meg kabátot húztak fel. Oké, tény, hogy nincs negyven fok éjszaka, de azért a mínuszok sem repkednek. Elvégre, ha olyan elviselhetetlen lenne az időjárás, eszem ágába nem jutna nyitott ablak alatt aludni ilyenkor.

Pompás. Ha nem elmeháborodottak, akkor bűnőzök. Ez hiányzik még ebbe a házba! Két vadidegen, akik az éj leplébe burkolózva veszik birtokba az új otthonukat – ki tudja mégis mennyi időre -, mert egyébként nem vagyunk már megáldva furcsa szomszédokkal. Az elsőben lakik az öreg gondnok a feleségével, akinek szokása üvöltve kommunikálni az emberrel, mert lusta elemet cserélni a hallókészülékében.

Aztán még ott van Miss Yongsan is a négyesből, aki azt hiszi, hogy a világ csupán körülötte forog. Pff. Milyen kár, hogy azt az Égitestet Napnak hívják, és a kis BooNa cseppet sem hasonlít rá. Ha nem lenne ennyire beképzelt, akkor még egész kedves csaj is lehetne. De nem az, szerencsémre. Szinte már látom magam előtt, ahogy elsőként ugrik majd a bűnözőinknek a nyakába, hogy üdvözölje őket, aztán pedig este megnézhetem a híradóban, hogy megtalálták a testét a Han folyóban. Brgh! Na, jó! Még a végén rosszakat fogok álmodni, ha visszaalszok. Aham. Mert az olyan egyszerű lesz.

Szusszantok még egyet és lassan visszabújok a rejtekembe, de ebben a másodpercben egy éktelen dörrenés érkezik kintről, mire megint lopva kinézek a résen.

- A ROHADT ÉLETBE, HYUNG! NEM MEGMONDTAM, HOGY VIGYÁZZ A DOBOZOKRA?! SZERINTED MINEK ÍRTAM RÁ, HOGY TÖRÉKENY?!

- Ne üvölts már! Nem vagy te sakál!

- Mégis mit ordítoznak maguk ott az első emeleten?!

Na, meg is jött a gondnokunk. Kellett ez még így nagyon. Az öreg Yoo bácsi képes felcsattogni, hogy itt kiabálja le a srácokról a kapucnit dühében. Aztán pedig követi őt a felesége is, hogy a görbebotjával porolja ki a feneküket. Én meg akkor már biztos, hogy nem fogok semmit sem aludni, mert tíz perc, míg felmászik a lépcsőn, két órán keresztül osztja az észt mindkettőnek, hogy mit és hogyan illik viselkedni egy ilyen helyen, Yoo néni pedig még egy fél órát hozzátesz a náspángolásával. Arra a maradék fél órára meg már igazán felesleges tényleg visszaaludnom, ha úgyis kelnem kell a munka miatt.

- Ne haragudjon, Ajusshi! Figyelmetlenek voltunk!

- Inkább menjenek aludni, mielőtt mindenkit felkeltenek az éjszaka közepén! Ezt a ricsajt holnap reggel is folytathatják, amikor már nem tartózkodnak itthon a lakók!

- Máris megyünk, Ajusshi! Még egyszer elnézését kérjük!

- El van nézve, csak eredjenek már be a lakásba! – Yoo néni sem hagyhatja ki, hogy ne vessen oda ő is egy hangos megjegyzést a költözködőknek.

- Megyünk már, Ajumma! Bocsánat!

A két srác egymásra néz, majd a kicsit magasabbik biccent egyet a bejárati ajtó felé, aztán el is tűnik mögötte. A másikuk még kint marad a folyosón, nekem meg rajta a tekintetem. Furcsa. A tartásából ítélve nem is tűnne annyira maffiózó jellemnek, csak egy szimpla hétköznapi srácnak, aki éppen egy baromi nehéz dobozt cipel. De sajnos a látszat néha csal. Azt hiszem, hogy tényleg inkább az alvást választom, abból nem lehet bajom, mert tudom, hogy az ilyeneknek a tarkójukon is van szemük és hozzá még mindent hallanak is.

Visszamászok a kis takaróm alá és alaposan bebugyolálom magam az éjszaka hátralévő idejére, ami alig három órát tesz ki. Mert holnap reggel hatkor kelhetek, hogy a szombati napomat munkával tölthessem. Éljenek az ügyvédi irodák, ahol asszisztensek dolgoznak! Nem kéne táskákkal a szemem alatt becsoszognom, mert az egyből feltűnik majd EunHyuknak, és képes hazaküldeni, hogy kezdjek magammal valamit, mert annyira borzalmas a látványom, mint egy utolsó stádiumosnak.

Ha nem tekeregnének az fogaskerekek a fejemben, biztos könnyebben menne az a bizonyos alvás. Főleg, ha nem kéne arra figyelnem, hogy a balról jobbra forgás illetve az ellenkező irányba történő fordulatkor ne essek le a földre, mert annyira keskeny ez a nyamvadt heverő. Még szerencse, hogy eddig senki nem akart nálam aludni, mert az maximum a zuhanyzóba kuporoghatott volna be, vagy esetleg a mosogató tálcába. Nem valami kényelmes egyik lehetőség sem. Már csak abban kell reménykednem, hogy ha lecsukom a szemem, akkor nem fog senki bekúszni hozzám abban a három órában...

* * *

A telefonom ébresztője visítva ver fel másnap reggel hatkor, meglehetősen nehézkesen sikerül csak előkotornom a párnám alól, mert állandó jelleggel arrébb mászik. Persze egy mellkasomhoz szorított plüssel együtt nem is annyira egyszerű a saját dolgom. Csak találnám már meg végre azt a sípoló vacakot! Az első dolgom lesz kihajítani az ablakon, ha a kezembe kerül. Mondjuk, utána nem tudom, hogy miről fogok telefonálni majd, mert a gondnok nem díjazná, ha a folyosón lévő egyetlen vezetékes készüléket használnám állandó jelleggel.

Halk koppanás. Nagyszerű. Ez leesett, és ha nem hagyom abba ezt az erőteljes kapálódzást, én is a telefon mellett fogok kikötni záros határidőn belül. Nagyjából a huszadik próbálkozásomra tudom csak felmarkolni a szőnyegről a mobilomat és azzal együtt végre el is hallgattatni. Remek. Kezdődhet a nap, amit kivételesen itthon tölthetnék végre, de nem! Mert én voltam olyan marha, hogy elvállaltam a mai napot, hogy segítsek EunHyuknak.

Nyöszörögve fészkelődök még a kanapén egy kicsit; nem ártana már egy normális ágy, bár nem tudom, hogy azt mégis hova tehetném, mert ez a lakás nem éppen a tágasságáról híres, hanem inkább arról, hogy maximum egy személynek elég és a minimálisnál is kevesebbe kerül fent tartani. A hátránya viszont abban van, hogy egyetlen vendégnél többet nem tudok meghívni magamhoz, ezért is szoktak a lányok minden alkalommal elcipelni itthonról.

Miután sikerül végre felülnöm a heverőmön újabb koppanást érzékelek, amihez egy éles fájdalom csatlakozik. Elfelejtettem, hogy nyitva van az ablak. Már csak egy pukli hiányzik a homlokom közepére, hogy végül tényleg hazaküldjenek a melóhelyről ma. Remélem, hogy egy kicsit több alapozó meghozza azért a kellő hatást az ügy érdekében.

A sérült pontot dörzsölgetve mászok kijjebb a bútorról és az egyetlen szekrényhez csoszogok a másik sarokba. Összetúrom kicsit a hajamat, hogy némi emberszerű vigyorogjon rám vissza, ha becsukom a szekrényajtót, azonban egy pillanatra megrémülök a reggeli látványomtól. Nem jött össze. Ma a szokottnál több sminket kell, használjak, azt hiszem, mert ezzel a fejjel ki nem teszem a lábam a lakásból.

Előkapok tiszta fehérneműt is a szekrény fiókjából és a zuhany felé veszem az utamat, hogy életet leheljek a porcikáimba. Röpke fél óra múlva már talpig díszben főzöm a friss adag kávémat, ami nélkül nem kezdhetem el a napot; a reggeli ma kimarad, majd ebédre a saláta mellé most eszek egy szelet húst is.

A kávé után felapplikálom a lábamra az utálatos magassarkúmat, ami elengedhetetlen kelléke a munkába járásomnak a kiskosztümmel együtt. Még szerencse, hogy a lakásnak ilyen alacsonyak a költségei, különben nem tudnék alkalmanként újítani néhány új darabot, hogy ne mindig ugyanazokba menjek az irodába. Nem mintha ezt a főnököm bármikor is szóvá tenné, ellenben az ügyfeleinket fogadni kell valamiben. Azt meg nem tehetem papucsban meg farmerban. Táska a vállra, mobil kézbe, aztán az is landol a retikülben. Kulcs a zárban. Indulás a buszhoz, mielőtt még futnom kellene utána!

Az ajtón kilépve nagyot szippantok a reggeli levegő illatából, ami ezúttal egy kevés virágillattal is keveredik. Automatikusan mosolyodom el, ahogy távozik a széndioxid a tüdőmből. Imádom Kang asszonyt és a virágait. Ha ő nem lenne itt a folyosó végén, akkor nem lennének ilyen mosolygósak a reggeleim. Azt hiszem, hogy esedékes is lesz lassan a látogatásom nála, talán szüksége is lesz valamire, mint mindig.

Félfordulatot véve zárom be a lakást, de még egy lépést sem tudok tenni, rezegni kezd a vállamon a táska. Túl sokan nem kereshetnek reggelente, maximum a főnököm ellenőrzi, hogy elindultam-e már itthonról, vagy még esetleg egy félretárcsázás lehetséges. Morogva kotorászni kezdek a zajos kütyüm után, majd az ujjaim közé szorítva a kijelzőre nézek. Se nem EunHyuk és nem is ismeretlen szám. Mindenkire számítottam, csak rá nem. Mi a bánatot akar tőlem szombaton reggel hétkor?!

- Sz~

- ÖSSZEHÁZASODUNK! – köszönt üvöltve.

- Neked is szép szombat reggelt – morgom eltartva a fülemtől a telefont.

- Oh! Bocs’! Igen! Azt! De hallottad, amit mondtam?

- Olyan hangosan üvöltöttél bele a telefonba, hogy szerintem még Yoo bácsi is hallotta odalent a földszinten.

- Jó, na, bocs’! De mondjad már, hogy mit szólsz hozzá?

- Mit szólnék? – mormolom tettetett sértődöttséggel.

- Na! JiHye! Mondj már valamit! Nem örülsz neki, ugye? Tudtam, hogy nem fogod jó néven venni, nem kellett volna téged hívnom elsőként, mert~

- Mondtam én egy szóval is, hogy nem örülök neki, Hunnie?

- Nem mondtad, de~

- Akkor meg?! – elnevetem magam, mire SeHun is megkönnyebbülten felsóhajt.

- Most akkor tényleg örülsz? – kérdezi még némi aggállyal a hangjában.

- Miért ne örülnék nektek, Hunnie? Imádjátok egymást a kezdetektől fogva, és bevallom, valahol számoltam is ezzel. Egymásnak vagytok teremtve.

- Nem tudom, csak féltem egy kicsit. Mert azért mégis. Tudod?

- Tudom. De az már régen volt, és neked már akkor is ott volt az Őzike. Én voltam az, aki rossz ajtón kopogtatott.

- Még mindig szokásod rossz ajtón dörömbölni? - gúnyolódik mosolyogva.

- Mennem kell! Szép hétvégét nektek, remélem, hogy azért valamikor megiszunk egy kávét!

- Alig várom! Szia, JiHye!

Egy laza mozdulattal nyomom ki SeHunt és hajítom is be a táska aljára a telefonomat. Újabb párocska hajtja igába a fejét, bár ez az „Összeházasodunk” dolog náluk egy picit nehezebben fog összejönni. De legalább már egy szinttel előrébb vannak. Hm. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam némi egészséges irigység, de azért az örömöm sokkal nagyobb annál. Felkanyarintom a vállamra a táskámat és most már tényleg útnak indulok, mert aztán holnapra sem érek be az irodába.

A járólapot mustrálva tipegek előrefelé, annyira érdekes minden lépésem és a cipőm orra is, hogy nem bírok elszakadni tőle. Viszont a lépcsőfordulóhoz érve egy ismeretlen tárgyra siklik a vizslató tekintetem. Pedig tegnap takarított Yoo néni unokája a párjával és ők igencsak alapos munkát szoktak végezni. Leguggolok a parányi dolog mellé, majd felveszem a földről. Valamiféle kulcstartószerű izé lehet, bár ez a háromszög alak egészen másra emlékeztet. Talán éjjel hagyta el az új lakónk egyike.

Most akkor úgy illene, hogy ezt visszajuttatom a jogos tulajdonosának, mert biztosan hiányolja és szüksége is lehet rá. Elvégre még egy bőrszerű anyagra is van fűzve. Aham. Ha nem lenne az a meggyőződésem, hogy sikátorba vonszolnak be embereket és kétes alakokkal üzletelnek, még olyan könnyedén meg is tenném. Ellenben az egyikük mégsem tűnt annyira veszélyesnek. Valahogy meg kell tudnom, hogy miféle lakókkal van dolgunk ezúttal.

Veszek egy nagy levegőt meg egy maréknyi bátorságot, felemelkedem és a hatos ajtóhoz tipegek. Egy óvatos csengetés után egy perccel fordul a biztonsági retesz, majd a kulcs a zárban és nyílik ki a térelválasztó. Hirtelen akad a torkomban a levegőm, ahogy meglátom a bűnözőnek kikiáltott bérlőt.

- Segíthetek?

- Én. Én. Öhm. Izé - mit is akartam én kinyögni az előbb?