Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 2. fejezet

Oké! Szerintem valaki erősen fejbe kólintott alig fél perccel ezelőtt, csakis ez lehet a magyarázat a látványra. Vagy pedig nem jó lakásba csengettem. De akkor hova lettek a maffiózók és miért egy félisten nyit nekem ajtót? Nedves, hidrogénszőke tincsekkel és egy szál köntösben, ami éppen nem bomlik le róla, annyira lazán kötötte meg magán.

- Ki csengetett, Hyung? – érkezik a kérdés a lakás egy távolabbi szegletéből.

- Azt én is szeretném tudni – kuncogja, miközben áthatóan a szemembe néz, én pedig tüdőbajosként zihálok előtte. – Szabad tudnom? – intézi hozzám szavait mélyen búgó hangján.

- Oh. Öhm. Én. Izé – most meg mi van? Miért nem tudok értelmesen kommunikálni?

- Igen, ez már az előbb is megvolt – halkan felnevet és egy könnyed mozdulattal ázott tincseibe fúrja hosszú ujjait, hogy kissé fellazítsa őket. – Van neved?

- Van – dünnyögöm kábultan.

- El is árulod vagy találgassak? – kicsit kijjebb lép a lakásból és jobb vállával az ajtófélfának támaszkodik.

- Öhm. Hye. Ha. Ji – ha már a pontos nevem kimondása is ilyen gondot okoz, akkor nagyon nagy sz@rban vagyok.

- Hm. Egész helyes név – lágy mosolyra húzza kissé telt ajkait, de ettől a görbülettől még egy jéghegy is leolvad. – Egy bizonyos Hye Ha Ji jött hozzánk – kiált befelé, aminek köszönhetően végre sikerül teljesen észhez térnem.

- Nem! – rázom meg a fejemet sietve. – Vagyis. Ha JiHye vagyok és ezt a folyosón találtam. Gondolom, a tiéd – a kezébe nyomom a háromszög alakú tárgyat és már hátrálok is.

- Oh! – szélesebb görbület telepszik ajkaira. – Azt hittem, végleg elveszett – hálásan szorítja ujjai közé a parányi valamit, majd finoman megdől előttem, ezzel tökéletes belátást enged a lenge anyag alá.

Most van az, hogy akkor nem kéne sem leragadni azon a fedetlen mellkason, sem pedig teljes vörösségben úszni az újdonsült lakó előtt. Aham. Ha az olyan nagyon könnyen menne. Ha JiHye! Csillapodj, az Ég Szerelmére! Ne bámuld már! Mondom, ne!

- Mit mondtál, Hyung, ki jött hozzánk? – a kérdés végén érkezik meg a másik srác hasonlóan hiányos öltözékben, aki nemes egyszerűséggel a nyakára fonja jobb karját, majd rám néz.

- Oh, igen! A vendégünk pontos neve Ha JiHye – csupán egyetlen lélegzetvételnyire találkozik újfent a pillantásunk, de abba még bele is szédülök. – Nézd! Megtalálta a pengetőmet! – mosolyogva emeli fel az általam visszaszolgáltatott kedvencet és a srácra néz.

- Na! De jó! – kikapja a kezéből a pengetőt, majd egy puszit nyom az arccsontjára.

- Fogd vissza magad – mormogja elégedetten és finoman meglöki a testét, mire én csak pislogni tudok, az újonnan idevetődött srác pedig vigyorogva bólint egyet és a vállára szorít, majd visszamegy a lakásba.

- Én. Én most akkor megyek – meghajolok kissé és azzal a lendülettel fordulok is a lépcső irányába.

- Öhm. Köszönöm – hallom meg a hátam mögött a hangját, lassan megfordulok.

- Tessék?

- Köszönöm, hogy visszaadtad a pengetőmet. Nagyon sokat jelent nekem. Biztos a cipekedés közben hagyhattam el, mert már reggel nem találtam magamon.

- A lényeg, hogy megkerült – ösztönösen húzom barátságos mosolyra a számat, mégis jó döntés volt visszaadni.

- Igen. Hála neked – féloldalas görbület jelenik meg párnáin, rajtam ismét szédülés lesz úrrá.

- Tényleg mennem kell – szorítom meg a táska vállpántját, sötétbarna szempárja automatikusan téved az ujjaimra.

- GYERE MÁR BE! A VÉGÉN MEGFÁZOL, AZTÁN MARADHATOK ITTHON ÁPOLNI TÉGED! – ordít fel ismét a társa, de arra nem méltóztatik, hogy kijöjjön a búvóhelyéről.

- Azt hiszem, hogy igaza van – vakarja meg kissé zavarban a tarkóját egy félszeg mosoly kíséretében.

- Igen – biccentek. – Öhm. Szép... napot...? – mormolom, ahogy visszaindul a lakásba, de megtorpan egy másodpercre és visszanéz rám.

- Köszönöm. Neked is JiHye! – kacsintással toldja meg jókívánságait, az én térdeim pedig megcsuklanak.

Megsemmisülök abban a másodpercben, ahogy becsukódik a bejárati ajtó. Még mindig markolom a táskám vállpántját, miközben megpróbálom felfogni a korábbi eseményeket. Többek között magát a két maffiózót, akik korántsem hasonlítanak még távolról sem rájuk, ellenben mérhetetlenül barátságos srácoknak inkább. A viselkedésükben sem lehet semmi kivetnivalót találni. Megszoktam már, hiszen. Basszus! Most már elkéstem. EunHyuknak pedig első dolga lesz helyre tenni a csúszás miatt. Nagyszerű.

A lábaimat kapkodva igyekszem lefelé a lépcsőn, az egyik kezemmel továbbra is a vállpántot szorítom, a másikkal pedig a korlátba kapaszkodom, nehogy összetörjem az arcomat. Egy rövid sprinttel lenne csak esélyem elérni a buszt, de azt ebben a cipőben el is felejthetem. Akkor nincs más választásom, le kell vennem a tűsarkút, ha futni szándékozom.

Az utolsó lépcsőfokról lelépve már rúgom is le magamról a lábbelit, aztán kapom fel a földről, hogy megvalósuljon az elképzelésem. Persze azzal a mozdulattal ütközöm is neki az egyik lakónknak. Hát kell ez még nekem így ma reggel!

- Hoppá-hoppá! – szorítja meg a felkarjaimat és ezzel együtt akadályoz is meg a borulástól. – JiHye?! – néz végig rajtam mosolyogva. – Hova sietsz ennyire?

- Dolgozni. Ne haragudj, nem akartalak fellökni, de tényleg rohanásban vagyok – mentegetőzöm és már bújok is ki a szorítása alól.

- Elviszlek.

- Hah? N-nem. Tényleg nem szükséges! Komolyan. Ha elengedsz, akkor még van esélyem, hogy felugorjak a buszra, mielőtt elindulna a megállóból.

- Mégis minek futnál, ha én is elvihetlek? – elengedi a bal karomat, ellép előlem és mellém kerül. – Gyere, még meleg a motor, indulhatunk is akár.

- Öhm – nagyot nyelek, majd én is végigvezetem saját magamon méricskélő pillantásomat és YongHwa alakját is gyorsan szemügyre veszem, miközben megpróbálok visszabújni a lábbelimbe. – Nem úgy nézel ki, mint aki éppen menni akarna, hanem aki most jött haza.

- Ez így is van – felnevet, majd egy picit határozottabban szorítja meg a jobb karomat és már húzni is kezd kifelé. – Viszont, amint mondtam, még meleg a motor.

- Az nem tűnt fel, hogy nem éppen motorozáshoz alkalmas a szerelésem? – teszem fel a számomra leglényegesebb kérdést, amitől csak még jobban elmosolyodik.

- Nincs messze az iroda, nincs túl hideg és ültél már fel szoknyában a járgányra, ha jól emlékszem rá.

- Először is. Akkor egy kissé spicces voltam és egy taxi sem volt a környéken. Másodszor pedig. Te akartál mindenáron hazahozni a buliból.

- Mindkét megállapítás nagyon helyes. De ha akkor kibírtad a szoknyában ücsörgést, most sem lesz gond. Ráadásul elég meleg van már hozzá.

- Tudod, hogy nagyon erőszakos tudsz lenni, ha a saját érdekeidet akarod érvényesíteni?

- Tudom, de már megszokhattad volna.

Nagyot fújtatok, ahogy kilépünk a kapun, aztán egyenesen a gépállathoz ballagunk. A motor hátsó táskájából előkerül a tartalék bukósisak, YongHwa pedig leakasztja a kormányról a sajátját. Már csak azt nem tudom, hogy’ marad majd meg a gondosan feltűzött frizurám a sisak alatt. Mégsem kéne egy szénboglyával a fejemen beállítani az irodába.

A reggeli megmentőm egy másodperc alatt varázsolja fel a védőfelszerelést, aztán pattan is nyeregbe. Kezembe nyomja az én sisakomat, fordít egyet a slusszkulcson, és már fel is bőg az ezerkétszáz köbcentis kétkerekű. Abban a momentumban leszek libabőrös, ahogy erősebbet húz a gázkaron, képtelen vagyok tovább ellenállni.

Pontosan tudja, hogy ha meghallom a motor hangját, onnantól kezdve nincs visszaút. Mit sem törődve a hajammal, húzom a fejemre a kobakvédőt, aztán a szoknyámat is feljebb csúsztatom a combjaimon a könnyebb felszállás érdekében. A jobb oldali hátsó lábtartóra fellépek, jobb kezemmel az alkalmi sofőröm jobb vállába kapaszkodom, egy biztos lódítás a másik lábammal és már fent is vagyok YongHwa mögött.

- Kapaszkodj! – mosolyogja a sisak alól, bal tenyere a fedetlenné vált bal combomon landol.

- El a mancsokkal! – csapom meg lapockái közét, hogy rendre utasítsam. – Az neked még mindig tiltott terület!

- Csak vicceltem – elveszi a kezét a lábamról, lehajtja a rostélyt és mindkét kezével a kormányra markol, én pedig tudom, hogy innentől már csak a száguldás vár minket.

* * *

YongHwának köszönhetően sikerül még éppen időben beesnem az iroda ajtaján, az utam természetesen a mosdóba vezet, hogy némileg rendbe szedjem magam ismételten. A tükörbe meredten bámulva igazgatom helyre a kissé lelapult tincseimet, miközben még mindig a reggel eseményein morfondírozok. A fejemben ezernyi kérdés zakatol szüntelenül velük kapcsolatban. Ha nem bűnözőkkel van dolgunk, akkor miért éjszaka költöztek be a lakásba? Miért nem lehetett fényes nappal ezt megtenni? Ha nincs titkolnivalójuk, akkor miért húztak magukra olyan sok álcát? Arról nem beszélve, hogy miért ennyire helyesek és jól neveltek is mindketten?! Aish!

Duzzogva tipegek vissza az asztalomhoz, hogy végre belevessem magam a bonyolultabbnál bonyolultabb aktákba, de még le sem teszem a fenekemet a kényelmes kis fotelomba, amikor megszólal a telefonunk. Akkor fapofa fel, rideg és kimért asszisztens elő. Hajrá!

- Lee és Lee Ügyvédi Iroda! Jó reggelt kívánok! – szólok bele monoton hangon a kagylóba.

- Lee Ügyvéd Úr bent van? – visít fel egy feltűnően ismerős női hang.

- Pontosítana, hogy melyik Ügyvéd Úrra gondol? Illetve lenne szíves megmondani a kedves nevét? Valamint tájékoztatom, hogy az Ügyvéd Urak csak tárgyalásokkor tartózkodnak az irodában, így~.

- Arról tájékoztasson, hogy bent van-e! – ripakodik rám.

- Nézze, kedves...? – elhallgatok, hátha észreveszi magát, hogy elfelejtett bemutatkozni, de csak morgást hallok a túloldalon, így inkább várok még egy kicsit.

- Ott van még?! – ordít bele a készülékbe, ezzel csak még több olajat önt az egyébként is lángoló tűzre, így fogcsikorgatva sikerül csak válaszolnom neki.

- Mint mondtam alig fél perccel ezelőtt önnek, az Ügyvéd Urak csupán a tárgyalásokkor tartózkodnak az irodában.

- Az mikor van? – puffogja.

- Nem áll módomban kiadni önnek a tárgyalási időpontokat. Amennyiben mégis szüksége van jogi tanácsra, keressen minket hétköznaponként reggel kilenctől délután hatig, szívesen válaszolunk a kérdéseire, ha szükséges, akkor személyes tanácsadásra is sort tudunk keríteni egy előre egyeztetett időpontban – monoton sikerül ledarálnom a szokásos szövegemet, aminek a végén csak egy halk sípolásra figyelek fel. – Istenem, add, hogy belecsapjon egy villám a villanypóznába, amikor legközelebb ezt a számot tárcsázza! – a mondat végén egy erősebb mozdulattal csapom le a kagylót, tökéletesen abban a másodpercben, amikor nyílik a bejárati ajtó.

- Ajaj! Ez nagyon nem jó kezdés – lép be eddig mosolygó főnököm, majd rám emeli sötétbarna tekintetét és szinte már olvas is a gondolataimban. – Ki hívott? Mennyire komplikált esettel van dolgunk? Kell társügyvéd vagy elég leszek én magam is?

EunHyuk lassan ballag beljebb a helyiségben a kérdéssorozatával, az aktatáska halkan koppan az enyémmel szemközti íróasztal mellett, majd egy nagyobb sóhajjal egybekötve heveredik le a foteljába. Lazán megtámaszkodik a tenyereivel a tarkójánál, ugyanakkor lábait is felpakolja az asztal tetejére, ügyelve azért, hogy a mellette tornyosuló dossziékupacot le ne sodorja.

- Tudom, hogy szombat van, de azért ennyire nem kéne lazára venni a figurát – mormogom a cipőtalpát mustrálva, amiről egyre több homok hullik az én térfelemre; egyenesen a tollaim és az üres papírjaim közé.

- De ma ennyire lazák leszünk, JiHye – kuncogja, miközben lassan végignéz a felsőtestemen; legalábbis azon a részen, ami látszik az asztal mögül. – Neked sem kellett volna ennyire kirittyentened magad. Csak papírokat fogunk tologatni ma. - Nem reagálok már a kijelentésére, csak egyetlen szemforgatással fejezem ki nemtetszésemet, mely tartalmazza az „Eztkorábbanismondhattadvolna!” mondatomat is.

Természetesen így is teszünk a mai nap. Egyetlen ügyfél vagy telefonhívás - a főnökömnek köszönhetően, aki a második hívás után félretette a kagylót - nem zavar meg minket, az ebédet is kettesben töltjük el, átbeszélve néhány könnyedebb témát is az ügyek mellett. Szerencsére nem kell az egész napot bent töltenem, mert imádott DongHae elrabolja EunHyukot közvetlenül ebéd után egy órával, így nekem is véget érhet itt a munkaidőm.

Sietve rendet teszek az asztalokon, hogy hétfőn reggel új ügyekbe vethessük bele magunkat mindannyian, beleértve HaeHae-t és az ő asszisztensét is. Szeretem azokat a napokat, amikor bent vannak, gyorsabban is telnek a nehézkes munkaórák és mindig kéznél is vannak egy-egy tanács megfogalmazásánál. Szerintem, ha hazaértem, tuti, ágynak esek, hogy bepótoljam az éjjeli kimaradásomat, amit a két új lakónknak köszönhetek. Azért egy kicsit tuskó volt, mert arra sem méltóztatott jófejségében, hogy a nevét megmondja! Most akkor szólítsam „pengetőssrácnak” vagy a következő találkozásunkkor inkább kérdezzek rá a nevére?

A gondolataimba merülve jutok el a buszmegállóig, zombiként szállok fel a menetrend szerint érkező járatra és kuporodok is le az egyetlen szabad kettős ülésre. Meredten bámulok kifelé, nézem az elsuhanó házakat és embereket, fel sem fogom, hogy mikor és hol áll meg a busz, ösztönösen tudom, melyik leszállóhelynél kell majd nekem is lelépnem a buszról.

Egy puha váll ér az enyémhez morfondírozásom közepette, amiből ezzel a mozdulattal ki is zökkent. Kitágult pupillával pislogok a mellettem ülőre, miközben folyton a kicsorduló nyálamat nyeldesem, mert félő, hogy a következővel már elázik a blézerem is. Miért reagálok én így a közelében, holott csak egyszer találkoztunk? Miért van rám hatással ez a mélybarna tekintet?

- Reggel a bemutatkozás elmaradt a részemről - szólal meg pontosan azzal a dallamos hanggal, amikor először beszéltünk.

- Ühüm - pihegem teljes vörösségben úszva, amitől csak egy halvány görbület kúszik ajkaira.

- JongHyun. Kim JongHyun - nyújtja felém puhának látszó tenyerét várakozóan.