Csak egy piros masni, semmi más... (MarkSon)

* * * Mark POV * * *

Már megint csak duzzogni voltál képes, semmi mást nem akartál csinálni. Képes voltál azért bevágni a hisztit, mert egyszer nem te kerültél a figyelem középpontjába. Hiába noszogattak a többiek, te nagy ívben tettél arra, ki mit mond. Egy ideig csak a távolból figyeltem a jelenetet, végül meguntam a várakozást. Egyszerűen elegem lett. Fújtattam egy nagyot, majd odaballagtam hozzád. Egy ötéves kisgyerek is megirigyelhette volna azt az arckifejezést, amivel szemben találtam magam.

Alsó ajkadat lebiggyesztetted, a homlokodat összeráncoltad. Mint akitől elvették a megérdemelt csokiját a nehézkesen belapátolt párolt zöldség után. Már majdnem megsajnáltalak, de tudtam, hogy ez csak játék. Pontosan azért csináltad, hogy rád figyeljenek. Figyeljek. Mert annyira szereted kisajátítani azt, ami a tiéd. Amit a jogos tulajdonodnak gondolsz. Talán az én esetemben joggal.

Bal kezemet a tarkódra csúsztattam, finoman megszorítottam a nyakad feszes ívét. Még mindig ugyanolyan arcot vágtál. Lassan közelebb hajoltam hozzád, rám néztél, de továbbra sem voltál hajlandó ellazítani az arcizmaidat. Bármennyire is vissza akartam tartani azt az elfojtott vigyort, előtört. Noha, csak egy félszeg és kissé sajnálkozó görbület lett belőle, de mégis jól esett. Neked is. Tudom. Nem sok hiányzott hozzá, hogy végre megadd magad nekem, de tartottad a figurát.

Mindig is ezt csináltad és csinálod is. Mert te vagy a nagy macsó, aki ezt a szerepet magára ölti minden esetben, ezen pedig a világ minden kincséért nem változtatna. Ha megszerezte, hadd vigye, alapon viseled a maszkjaidat. Egyedül én tudom, hogy ez az egész csak egy látszat, semmi több. Szerződés csupán. Nekem hajlandó vagy megmutatni az igazi önmagadat, amit szinte senki nem ismer. De kellett hozzá egy kis idő, mire rá tudtalak venni. Azóta már könnyebb dolgom van, de néha még szükséged van némi meggyőző erőre.

* * *

Még egy elengedhetetlen esemény, amin nekünk feltétlenül részt kell vennünk. Nem volt kedvem hozzá, de gondoltam, máskor is indultam így neki egy-egy fanmeetingnek, aminek végül csak azért lett jó vége, mert te is ott voltál. Általában mellettem. Máris könnyedebben teltek a pillanatok és persze a rajongók folytonos kiabálásait is jobban tudtam elviselni olyankor, ha a közelemben tudhattalak. Amikor a közeledben voltam.

Fogalmam sem volt róla, hogy ezúttal mennyi ideig fog tartani, egyáltalán mire kell most számítanunk, vagy mit szándékoznak ránk aggatni a kedves divattervezőink. Néha nagyon is melléfognak, és olyankor lehetetlen szereléseket kotornak elő. Csak azt tudnám, hogy melyik az a szekrény, amiben rálelnek ezekre a cuccokra, mert egy lendülettel égetném el végre az összes benne rejlő darabot, a bútort pedig rituális keretek között lobbantanám lángra Gangnam egy forgalmasabb utcáján.

Most mégsem a stylistok döntöttek, mi választhattuk ki a viseletünket. Nem volt kedvem nagy feneket keríteni eme jeles rendezvénynek, így inkább a lehető legkényelmesebb ruhadarabokat kapartam elő a gardróbból. Egy nadrág meg egy póló, de a póló helyett inkább egy vékony pulóverre esett a választásom. A lehető legbővebb darabomra sikerült ráfognom, éppen a hangulatomnak megfelelőt.

Valamiért viszont mégis sokkal jobban ragaszkodom ehhez a felsőhöz, mint némely feszülősebbhez vagy akár méretügyileg is kisebb ruhaneműhez. Az, hogy kényelmes, nem kifejezés. Szinte elveszek az anyag alatt, ahogy belebújok alá minden alkalommal. Azonban most egy kósza gondolat fut végig a fejemen, ahogy kidugom azt a pulcsi nyakrészénél. Még két kar elférne az enyémek mellett, ahogyan a hátam mögé is becsúszhatna valaki, még akkor sem szoronganánk. Hmm.

Miért is Te vagy az, aki rögvest eszembe jut ennél a képzelgésnél? Miért zakatol szüntelenül a te neved? Miért érzem máris karjaidat az én végtagjaimhoz simulni? Miért érzem a lapockáimhoz nyomódni feszes és lüktető mellkasodat? Miért tudod még mindig csak te uralni az elmémet? Miért? Miért éppen te vagy az?

Mosolyogva húztam a tincseimre világosbarna baseball-sapkámat, majd egy elégedettet sóhajtva léptem ki szobánkból, hogy újult erővel vethessem bele a fanmeeting mostani részébe. Alig várom, hogy leülj mellém és pontosan olyan hangulatban teljen el a napunk, ahogy mindig is szokott. Vigyorogva. Incselkedve. Az asztal alatt lopva végigsimítani a másik térdén. Vagy éppen elkapni egy jól időzített pillantást és belefeledkezni a gyémántként ragyogó lélektükrökbe.

* * *

Megint egy műsor. Megint egy felvétel. Kezdek fáradni. De nem csak én. Rajtad is egyre jobban látszik a kimerültség és ezzel együtt még kissé ingerlékenyebb is tudsz lenni alkalomadtán. Ahogyan a törődésre is vágysz olykor-olykor. Megadnám neked minden percben, ha lenne rá módom és időnk. Olyan, amikor igazán csak magunk lehetünk. Csak egymásnak, és biztosan tudom, hogy senki nem zavar meg minket a fontos tevékenységeink közepette.

Kissé nyúzottan zuhantunk le a helyünkre. Ahogy minden esetben megpróbáljuk megszerezni a helyünket, úgy most is erre törekedtünk. Mellém kerülj vagy én kerüljek melléd. Mindegy volt, a lényegen soha nem változtattunk. Egymáshoz a lehető legközelebb.

Míg én az egyik kamerával voltam elfoglalva, hogy a rajongók felé közvetítsem a szeretetemet és ezzel együtt megháláljam nekik a támogatásukat. Vigyázva felemeltem a jobb kezemet, majd a hüvelykujjammal és a mutató ujjammal egy pici szívecskét formáztam, amit egy parányi mosollyal toldottam meg. Közelebb hajoltál.

Jobb karoddal, mintha mindennapos lenne ez a mozdulatod, megtámaszkodtál a vállamon. Az ujjaid ellenben önálló életre keltek. Finoman bekíváncsiskodtál két ujjbegyeddel a pulóverem alá, majd egy laza mozdulattal picit arrébb is húztad, hogy megtaláld a kulcscsontomat. Összerezzentem abban a momentumban, ahogy megéreztelek a kényes részeken kalandozni. Mindig tudod, mikor és hogyan érints meg. Ha akkor ott, abban a másodpercben magunk vagyunk, nem úszod meg...

* * *

Csak egy ilyen nap van az évben, amit mindennél jobban várok. Még a sajátomnál is. Senki nem érti, hogy miért kelek fel izgatottabban aznap reggel, vagy éppen miért ül egy levakarhatatlan vigyor az arcomon. Hogyan is tudnám tagadni, hogy ma van a születésnapod? Hiszen minden évben erre várok, hogy megünnepelhessem. Veled. Melletted.

Ugyan mindenki igyekezett a mai napra a lehető legkevesebb mennyiségű programot beszervezni éppen emiatt a születésnap miatt, de azért vannak elmaradhatatlan dolgok is. Gyorsan le akarok mindent tudni, hogy a nap hátralévő részét végre veled tölthessem. Eszembe jut az a felvétel, amikor észrevétlenül a pulcsim alatt kalandoztál. Most is megborzongok tőle, pedig csak felidézem magamban, mi lenne akkor, ha megint valóságos lenne.

A csapat most is szétszéled, ki-ki a maga privát dolgára, ismételten ketten maradunk. Kihasználom az alkalmat, hogy én legyek az első, aki ténylegesen is felköszönt ezen a napon. A reggeli tusolásodat ejted meg éppen, én sietve készítem elő a terepet, hogy mire kijössz a gőzből, minden a helyére kerüljön. Én is és az ajándékod is. Ami pontosan egy és ugyanaz.

Ugyan összedobok valami reggelifélét is, de nagyon bízom benne, hogy ennél azért egy kicsit éhesebb leszel és ezzel együtt többre is vágyni fogsz. Szinte egész testemben remegek, érzem, hogy közeledik az utolsó pillanat és végre újra szemben állhatok veled. Egészen közel hozzád. Izgatott és türelmetlen vagyok egyszerre. Talán a debütünk napján éreztem ehhez hasonlót, de lehet, hogy még akkor sem. Visszarobogok a szobámba, hogy ott várhassalak, tudom, megtalálsz. Mindig tudod, hol keress. Ösztönösen akadsz rám, még akkor is, amikor az egész Világ elől akarok elbújni.

Nem csalódom. Most is tudod, hova rejtőztem. Nem is kell utánam kiáltanod, egyszerűen berontasz a szobába. Ajkaid között egy félig megrágott pirítós pihen. Tincseid kissé ázottan hullanak a szemedbe, a magadra kapott póló még nedves, ahogyan a nadrágod is feszül egy-egy ponton. Önkéntelenül harapok alsó ajkamba, ahogy végigvezetem tekintetemet férfias alakodon. Megrészegít a tusfürdőt illata és az, ahogy az ajtófélfának dőlsz.

Kérnem sem kell, ellököd magad a falaptól, majd beljebb araszolsz, egészen az ágy lábáig lépdelsz. Te is felméred a terepet, majd egy kéjes mosollyal nyugtázod, elégedett vagy. A következő pillanatban feljebb csúszok az ágyon, két karommal megtámaszkodom a tarkóm mögött. Kérdőn mereszted rám fekete pupilládat, mire szélesedik a mosolyom.

- Boldog születésnapot – vigyorgok teljes nyugalomban. – Az ajándékod... – oldalra döntöm a fejemet, fogaim közé szorítom alsó ajkamat.

- Sok a ruhád – dünnyögöd vágykeltő hangon, majd feltérdelsz az ágyra. – Egy piros masni bőven elég lett volna, amibe betekered magad – lassan közeledsz felém.

A szívem most is hirtelen ugrik a torkomba és kezd visszafoghatatlan dübörgésbe odafent. Egyre közelebb mászol hozzám. Lábaimat játszi könnyedséggel lököd széjjelebb, majd férkőzöl is közéjük egy halk nyöszörgésemmel később. Mellkasod az enyémhez feszül. Újabb oxigént juttatnék a szervezetembe, de félúton megakad a lélegzetvételem. Telt ajkaidat érzem meg a számra simulni. Követelőzően csókolsz, majd hívsz azonnal vad játékba.

Picit megharapod alsó ajkamat, majd a felsővel is így cselekszel, jobb kezed ujjai a pólóm alatt garázdálkodnak. Érzékien karmolászod a bőrömet, a vad csókba nyögök, amikor alhasamnál folytatod kínzó játékodat. Még lejjebb ereszkedsz, teljes testsúlyoddal nehezedsz rám. Tudom, hogy innen már nincs visszaút.

Elszakadsz a számtól, de csak annyi időre, hogy nyakamat vedd kezelésbe és tovább ostromolhasd a testemet. Mélyről jövően nyögök fel, amikor fogaidat hívod játékba a puha és érzékeny bőrrészen, tincseidbe keresek kapaszkodót, végül beviszed a biztos támadást. Megmozdítod az ágyékodat, ezzel tudtomra hozva, Hozzád tartozom... és most be is hajtod azt az ajándékot. Élvezettel merülök el a kényeztetésedben, de egy váratlan pillanatban fordítok magunkon, hogy én kerüljek fölénybe... Elvégre ez a te születésnapod.