-
JongHyun. Kim JongHyun – nyújtja felém puhának látszó tenyerét várakozóan.
-
Öhm – lenyelem a torkomban növekvő gombócomat, remegve emelem fel jobb kezemet,
hogy fogadhassam a köszöntését. – JiHye. Ha JiHye – motyogom kissé
érthetetlenül.
-
Emlékszem – szorítja meg gyengéden az ujjaimat, ahogy kézfejem belesimul a
tenyerébe, hirtelen áram száguld végig rajtam, amitől csak még vörösebb színt
öltök magamra.
-
Oh. I-igaz – pislogok zavarodottan, valami van ebben a srácban, hogy már
tényleg képtelen vagyok normális kommunikációra a közelében. – Bocsánat. Kicsit
fáradt vagyok, nem volt valami pihentető az éjszakám és a melóhelyen is kisebb
káosz uralkodott reggel.
-
Sajnálom az éjszakát – süti le kiskutyaszemeit, nekem pedig hirtelen szűkössé
válik a mellkasom az arcát látva.
-
Nem kell. Nem azért mondtam. Tényleg. Így jár az, aki nyitott ablaknál alszik,
amikor a szomszédai beköltöznek – próbálom viccesre venni a beszélgetésünket,
ami láthatóan sikerül is, mert végre megint rám néz egy félszeg mosollyal
egybekötve.
Már
csak azt nem tudom, hogy miért markolom még mindig a kezét, amikor rég el
kellett volna engednem. Túl vagyunk a bemutatkozáson, illendő lenne visszaadnom
a gazdájának a kezét. Noha JongHyun sem siet annyira, hogy megkapja a
végtagját. Elkapom róla vizslató pillantásomat és a kézfejeinkre nézek.
Hüvelykujjával lágyan megcirógatja a bőrömet, lazít a szorításán, majd
visszacsúsztatja az ölembe a kezemet és a sajátját a combjára simítja.
Szótlanul
ücsörögve folytatjuk tovább az utunkat – vélhetőleg mindketten hazafelé -; én
az ablakon bámulok kifelé és igyekszem elfojtani a vörösségemet, ami
visszaverődik az üvegről, JongHyun pedig a telefonjával babrál. Lassan ideje
lenne leszállni, így finoman fészkelődni kezdek, de abban a másodpercben emeli
a füléhez a készüléket és szól is bele.
-
Mindjárt otthon vagyok. Miért? Tegnap én választottam, ma dönts te – halkan felkuncog.
– Nézhetünk, persze. Mindegy, készíts be valamit, hogy utána arra már ne legyen
gondunk. Vigyek valamit még haza? Jó. Megnézem. Nem tudom, hogy kapok-e pont
olyat, de megteszek mindent. Oké. Otthon találkozunk! – mosolyogva nyomja ki a
telefont, aztán nemes egyszerűséggel a zsebébe csúsztatja. – Te is itt szállsz
le? – pillant rám, amikor mutatóujja a jelzőre simul.
-
Ühm. Igen! - felpattanok a helyemről, ezzel
együtt szinte kilököm JongHyunt az ülésről.
-
Én is – mosolyogja, majd ő is felemelkedik és kilép a közlekedőrészre.
Megkapaszkodom
a legközelebbi korlátban és egy ügyes mozdulattal kifordulok JongHyun mellé.
Vagyis csak majdnem ügyes mozdulattal, mert sikerül a magassarkúmban
összeakasztani a lábaimat, így JongHyun mellkasán landolok félig. Illetve
teljesen, mert a saját testi épségét kockáztatva kapott el szabadon lógó
karjával, hogy engem mentsen meg az eséstől. Hála a sofőr hirtelen fékezésének
a piros lámpánál.
Görcsös
ujjakkal kapaszkodom JongHyun pólójába, fejem a vállgödrébe temetve pihen, az ő
bal karja pedig az én derekamat tartja magabiztosan, miközben jobb karjával
mindkettőnk súlyát igyekszik megtartani. Már csak ez hiányzott! Soha többé nem veszem fel ezt a cipőt, az
biztos!
-
Megütötted magad? – súgja a fülemhez hajolva, még közelebb húz magához, nagyot nyelek bizsergető hangjától.
-
Nem – mormolom pólójának gallérjába, egy mámorító illat kerít azonnal
hatalmába, amitől lehetetlenség szabadulni.
-
Kapaszkodj, mert indulunk – újra a derekamra szorít és a másik karjával is
bebiztosít mindkettőnket, pusztán bólogatással tudok reagálni a halk intelmére.
Ösztönösen
szorítok JongHyun pólójára, arcomat nyakszirtjébe fúrom egészen addig, amíg meg
nem állunk ismét és végre le nem szállunk. Azt is csak JongHyun segítségével
sikerül megtennem, a testemet felemelve lépdel le a két foknyi lépcsőről,
aztán a lehető leggyengédebb mozdulattal tesz is le a földre, amikor elhalad
mellőlünk a jármű.
Parányit
sóhajtva vezeti végig karjait a derekamon, majd távolodik is el tőlem kissé.
Azonban tenyerei még mindig a csípőmön pihennek, én pedig majdnem teljes
testsúlyommal nehezedek még mindig rá. Az ujjaim nem eresztik a fehér matériát,
amiből árad a kellemes cédrusos illat némi citrussal keverve. Folytonosan tuszkolom lefelé a gombócaimat a
torkomon, meg kéne szólalni. Vagy legalább elengedni végre, hogy mehessen a
dolgára.
-
Szívesen álldogálnék még így, de még be kell ugranom egy helyre, mielőtt
hazamegyek – ebben a másodpercben sikerül végül észhez térnem és
engedelmeskednek az ujjaim.
-
Oh. Persze! Ne haragudj! Én csak. Bocsánat. Tényleg. Én csak – mentegetőzöm szüntelenül,
ahogy hátrálok JongHyuntól.
-
Semmi baj. Komolyan. De most mennem kell.
-
Persze-persze! Tudom. Vagyis gondolom, hogy várnak és nem is szeretnéd lekésni a
közös programotokat! Egyébként nagyon jól mutattok együtt! – húzom barátságos
mosolyra a számat, miközben finoman meghajolok.
Viszont
ahogy felemelkedem JongHyun eddigi ismeretlen pillantásába botlom. Egy kissé
haragosan villog rám a mélybarna írisz. Megbántottam?
Rosszat szóltam volna? Nem szól semmit, csak megdől kissé és köszönés
nélkül hagy magamra a megállóban. Kissé tátott szájjal bámulok utána hosszú
percekig, a telefonom ütemes rezgése és egyben hangos rikácsolása ránt vissza a
valóságba. Sietve kapom elő a mobilt a táskám aljáról és azzal a mozdulattal is
kapom a fülemhez, rá sem nézve a kijelzőre.
-
Ha JiHye! Tessék?
-
Unnie? Én vagyok. RinAh.
-
Oh. Szia, Hugi!
-
Baj van? – mérhetetlen aggodalommal telik meg a hangja az enyémet hallva.
-
Mi? Nem. Miért kérdezed?
-
Csak furcsa a hangod. Biztos, hogy minden rendben?
-
Aham. De miért kérdezed?
-
Nem úgy vetted fel, ahogy szoktad és megijedtem, hogy történt valami.
-
Csak nem néztem a kijelzőre, a telefonom meg nem hajlandó azon a csengőhangon
megszólalni, amit beállítottam neked meg huginak. Ellenszegül az akaratomnak.
-
Értem.
-
Mindegy is! Mondd, miért hívtál?
Míg
RinAh beszámolóját hallgatom a napjáról és a hetéről, addigra kényelmesen haza
is baktatok, csak pakolom egyik lábamat a másik után és nézem a megfontolt
lépteimet. Fárasztó a házasok élete, pláne, ha az ember férje tánctáborokat és
tánciskolát vezet egyszerre, és persze mi vagyunk annyira figyelmesek vele, hogy a saját
munkánk mellett még az övébe is besegítünk alkalmanként.
Mosolyogva
araszolok a lépcsőházban, fel sem fogva a környezetemet és a mellettem elhaladó
lakókat is alig tudom számon tartani. Túlságosan figyelek RinAh-ra és a
szerelmi életére, ami néha már-már tényleg irigylésre méltó mindannyiunk által.
Első szerelem. Hibátlan házasság, csak némi súrlódás akad, de mégis éppen ez
tartja össze őket. Nagyot szusszantva tipegek el éppen az új lakóink bejárati
ajtaja előtt, amire kivételesen felfigyelek. Nem RinAh-ra és a mondandójára
koncentrálok, hanem a térelválasztóra. Lecövekelek.
-~nie?
Talán
érdemes lenne bekopognom, hogy bocsánatot kérjek, bár úgy elég nehéz lenne,
hogy nem tudom, miért kell megtennem. Arról nem beszélve, hogy nem is biztos,
hogy JongHyun hazaért már. Hezitálásomat RinAh erősebb kiáltása szakítja félbe,
minek köszönhetően egészen az én lakásomig rohanok, majd be is zárkózom a
biztonságot nyújtó falak közé.
Egyetlen
„Gyertek át MiNammal!” mondattal rendezem le a húgomat, aki nem teljesen érti,
hogy mi szállt meg alig fél perce, végül beleegyezik. Nem tudom, hogy fogunk elférni
mindhárman, de ezt muszáj megbeszélnem velük. Rettenetesen félek, hogy megint
beleestem ugyanabba a hibába, és ha ez így van, akkor tényleg pszichiátriai
kezelésre lesz szükségem most már.
* * *
-
De mégis honnan tudod? – vigyorog boldogan az idősebbik lány, amiben hamar
követi MiNam is.
-
Mi az, hogy honnan tudom?! – pislogok értetlenül a lányokra.
-
Mi az, hogy mi az? – teszi a csípőre kezeit RinAh, pupillája háromszorosára
tágul.
-
De most mit nem értetek azon, amit elmondtam? – kissé csalódottan vetődöm le
végül a kanapéra a közel egy órája tartó eredménytelen beszélgetésünket
megunva.
-
De most honnan tudod, hogy azok? Mit láttál? Vagy ők maguk mondták? –
záporoznak RinAh kérdései, de szemei tagadhatatlanul csillognak már csak a
puszta gondolattól is, hogy igazam van.
-
Nem mondtak semmit sem magukkal kapcsolatban, de ahogy viselkednek egymással,
nem lehet más indok rá.
-
Nem szeretnék beleszólni, de~
-
Akkor ne szólj! – teremti le bátyját MiNam, belé is fojtva az összes
gondolatát.
-
Yah! Attól, hogy a húgom vagy, még nem kéne így beszélned velem, Lee MiNam! –
böki vállon a nevezettet TaeMin.
-
Ne veszekedjetek – mormolom az orrom alatt, miközben összekulcsolom a karjaimat
a mellkasom előtt.
-
De most komolyan, Unnie. Honnan tudod ennyire biztosan? – néz rám kérdőn MiNam.
-
Aish! – fújtatok egyet.
A
mély sóhajommal egy időben kelek fel az ülőalkalmatosságról, perdülök egyet és
egy lendülettel feljebb húzom a redőnyt. A szemközti lakás ajtajára mutatok.
-
Mondtam, hogy éjjel költöztek be, másnap reggel
köntösben nyitottak ajtót, és amikor~
-
MIVAN?! – visít fel RinAh, elránt az ablaktól és két kezével a vállaimra szorít.
– Mi az, hogy köntösben nyitottak ajtót neked másnap reggel? Unnie?!
-
Mit tudom én?! Amikor melóba indultam, találtam egy pengetőt a folyosón, és úgy
gondoltam, hogy azt ők hagyhatták el. Becsengettem, kinyitották az ajtót és
visszaadtam a cuccot.
-
Na de köntösben?! – értetlenkedik még mindig RinAh.
-
Otthon is ilyen nehéz a felfogása – pillantok TaeMinre – vagy neked előbb
felfog dolgokat?
-
Bizonyos dolgokat elsőre megért, de van amit már kevésbé – kuncogja elégedetten,
majd érzékien fogai közé szorítja alsó párnáját és újdonsült feleségére néz.
-
Ezért még kapni fogsz otthon, TaeMin-ah – mormogja az orra alatt teljes
vörösségben úszva, ahogy férjét mustrálja.
-
Na, ha megejtettük a szokásos házastársi perpatvart, akkor visszatérhetnénk a
lényegre? – MiNam kukucskál ki ezúttal a folyosóra, hátha felbukkan a két lakó
közül valamelyik.
RinAh
duzzogva dobja le magát a kanapéra a testvéri összefogást követően, apró puszit
nyomok az arcára, majd én is MiNam mögé araszolok ugyanazzal a céllal.
Bármennyire is próbálunk leskelődni, egyik srác sem bukkan fel, ellenben az
összes emeleti szomszéd igen. Kezdve Kang asszonnyal és egy újabb cserép
virággal, amit nem régen szerezhetett be, a kikiáltott szépségkirálynőnkön
keresztül, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag itt billegeti
magát, egészen a zsörtölődős gondnokunkig. Azonban a titokzatos lakók egyike
sem sétál el a közlekedőn.
Közel
két órán át szobrozunk felváltva az ablakom alatt, de nem mutatja magát egyik
bérlő sem. TaeMin fel-alá járkálva várja, hogy a kicsi felesége ráunjon a
kémlelősdire, de arra várhat. Nem ismeri úgy RinAh-t, mint mi a húgával. RinAh
bármeddig képes egy helyben rostokolni, hogy kiderítse azt, ami érdekli. Végül
a Sors megszán mindkettőnket MiNam esedékes pihenője közben.
-
Ő az – súgom RinAh fülébe, mire a másik húgom kapkodva kúszik mellénk, hogy
szemügyre vegye az elhaladót.
-
Ejha! – fakad ki az idősebb – Szép példány, Unnie! – TaeMin torokköszörüléssel
jelzi, hogy még mindig itt tartózkodik, RinAh csak egy édes mosollyal felel a
köhintésre. – De ez most melyik?
-
J-Jong. Jong. JongHyun.
-
Unnie? – tökéletes szinkronban csendül fel a két lány hangja, én pedig
igyekszem a legkisebbre összehúzni magam.
-
Mi az? – rebegtetem a pilláimat, érzem, hogy lassanként pirulok el ezeket a
tekinteteket látva.
-
Te belezúgtál az új srácba! – jelenti ki határozottan MiNam, hirtelen akad a
torkomban a levegőm.
Azonban
nem csak nekem sikerül teljesen elnémulnom, hanem még RinAh-nak is megakad a
következő szusszanat, ahogyan TaeMin is döbbenten pislog ránk. Mielőtt még
reagálhatnék MiNam - ostobának egyáltalán nem biztos, hogy mondható - kijelentésére, a csengő éles hangja vág végig a lakáson. Ki a franc az ilyenkor és mit akar egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése