2016. május 1., vasárnap

Forbidden (SHINee JongHyun) [+18]

Ha nem szereted az ilyesfajta történeteket, akkor inkább ne is olvasd tovább a sorokat, bár nem tudhatsz mindent és én sem fogok mindent elárulni. Valamire magadtól kell rájönnöd, hogy teljes képet kaphass erről az apró meséről, aminek főszereplői ezúttal nem szerelmesek... legalábbis nem éppen gondolják annak magukat. Kivéve az egyiküket.
Amióta az eszüket tudják, minden pillanatot együtt töltenek, nincs részük szemernyi magányban sem, mert nem ismerik annak az érzését. Nem tudták azt sem, eszik-e vagy isszák, ahogyan a szó fogalmával sem voltak soha tisztában. Minden éjjel egymás mellett aludtak el és ébredtek is fel másnap reggel. Nem volt semmi, mi elszakíthatta volna őket. Képtelenek voltak ráunni a másikra. Nem érezték szükségét a barátoknak sem, hiszen ott voltak egymásnak. Mindig.
A fiú mindig vigaszt és oltalmat nyújtott a lánynak. A lány viszonzásul bármilyen turpisságra hajlandó volt, néha még a desszertjét is elfelezte vele hálája jeleként. Pontosan úgy, ahogy azt egy ilyen kapcsolatban mindenki elvárja. Hiszen ettől lesznek összetartóak.
Azonban a gyermekévek tovaszálltak, s nem maradt más, csak a fiú és a lány. Pontosabban egy férfi és egy nő, akik az egész életüket egymás mellett élték és soha nem fordult meg a fejükben még az elválás gondolata sem. Ellenben a lányt egyre gyakrabban kezdte uralma alá venni az elszakadás gondolata, amihez folyton társult egy ismeretlen érzés. Egyiket sem értette. Csak azt tudta, hogy minden érintés már másként hat rá egy ideje... ettől a gondolattól pedig már a puszta létezés is fájdalommal töltötte el. Mert az egyik szülte a másikat.
Mégis kik ők? A lány, én vagyok. És a fiú...?

* * *

- Hahó! Álomszuszék, ébresztő! – puszilta meg a nyakam felső részét, mire hirtelen felpattantak a szemeim és egy lendülettel hátat fordítottam neki.
- Hagyjál! – durrogtam a párnámba és feljebb húztam magamon a takarót.
- Ébresztő, nyuszika – kezdte lehúzni a fejemről a súlyos matériát, amit csak egy hangos morgással reagáltam le. – Na, ne legyél már ilyen! Kelj fel! Reggelizzünk meg, aztán csináljunk valamit együtt! – noszogatott szüntelenül mélyen duruzsoló hangján, amibe lassanként remegett bele az egész testem.
- Egyedül is tudsz enni és különben sem vagyok éhes! – mormoltam az arcomat a párnába fúrva.
- Lassan egy hónapja mondogatod ezt!
- Mert annyira gyengeelméjű vagy, hogy képtelen vagy felfogni – duzzogtam.
- Elég volt! Hagyd abba! – egy lendülettel beugrott mellém, beférkőzött a takaróm alá és magához ölelt. – Mi bajod van? Miért nem akarsz velem lenni, hah? Megbántottalak?
- Nem – mormogtam, miközben megpróbáltam nem magamba szívni a bódító illatát, ami állandóan körüllengte, s ennek köszönhetően nem tudott elrejtőzni előlem sehol sem.
- Gyere elő, szépen kérlek – újabb puszit kaptam, ezúttal a paplan alól kilátszó barna hajamra.
- Minek? Nem kellek én a te evésedhez! – gúnyolódtam.
- Menstruálsz, hogy ennyire nem lehet veled beszélni? – fakadt ki, határozottabban szorított a testéhez, majd egy gondolat múltán lazított az ölelésén.
- Menj a francba! Nem menstruálok! – szabadulni akartam a védelmező karok alól, de erősebbnek bizonyult nálam, így hamar feladtam a küzdelmet.
- Yeonnie – sóhajtott fel becenevemmel. – Mi bajod van, hm? – súgta a fülemhez hajolva, hirtelen áram száguldott végig a gerincem mentén, az eddig görcsben lévő testem elernyedt.

Fejemet ösztönösen fúrtam nyakszirtjébe és azzal együtt szívtam magamba cédrusos illatát. Karjaim akaratlanul fonódtak köré, ujjaimmal megkapaszkodtam széles hátában és még közelebb préseltem magam hozzá. Lábaimat átkulcsoltam az övéivel, szinte elvesztem az ölelésében. Kicsit lazított a szorításán, de csak annyira, hogy jobb kezével újra és újra végigsimíthasson a hátamon, bal karjával továbbra is feszesen tartott.

- Szeretsz engem, JongHyun? – mormoltam a nyakába.
- Persze, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek és foglak is. De miért kérdezed? – mindig forró ajkai arccsontomra simultak, belőlem pedig egy finom remegést váltott ki ez a mozdulat.
- De hogyan szeretsz? – kérdeztem még jobban belebújva a nyakszirtjébe.
- Ahogy te engem.
- Az nem lehet – ráztam ellenkezve a fejemet. – Te nem úgy szeretsz engem. Tudom!

Mielőtt még kibuggyant volna az első könnyem a saját gondolatomtól, kibújtam JongHyun nyakából, levettem róla a karjaimat, lábaimmal is szabaddá tettem, majd kimásztam a takaró alól és a fürdőbe vonultam. Ledobáltam a pizsamámat és egyenesen beálltam a zuhany alá, hogy száműzzem a fejemből a képzelgéseimet és a szívemből is minden ismeretlent.
Szinte még be sem léptem a kabinba és meg sem nyitottam a csapot, lendült az ajtó és JongHyun toppant a parányi helyiségbe. Rám pedig a frászt hozva a váratlan megjelenésével.

- Te megvesztél?! – kiáltottam el magam, majd a zuhanyrózsával próbáltam meg eltakarni azon részeimet, amiket nem állt szándékomban JongHyunnak mutogatni.
- Most meg mi van? – nézett rám bambán, aminek köszönhetően még jobban zavarba hozott.
- Szerinted?! – visítottam, majd hirtelen hátat fordítottam neki. – Menj már ki, a fenébe is! Nem látod, hogy zuhanyozok?! – inkább elzártam a vizet, mert totál feleslegesen ácsorogtam a semmitmondó gőzben.
- Yeonnie?
- Menj már ki! – kiabáltam újra, miközben a szemközti csempére tapadtam teljes testtel. – Nem hallod?! Eredj már!

Nem hallottam az ajtó csukódását, ahogyan JongHyun sem volt hajlandó már válaszolni. Viszont bármennyire is bizonytalan voltam, nem néztem a hátam mögé. Vártam. Nem tudom meddig, csak azt vettem észre, hogy egyre jobban fázom, és már ráz a hideg is. A didergésem pedig egyáltalán nem segítette elő a szokatlan gondolataim száműzését sem, főleg úgy, hogy csupán egyetlen dologra vágytam visszafoghatatlanul.
A kabinajtó halkan kinyílt, majd nem sokkal később puha anyag ért a hátamhoz és két meleg tenyér landolt a vállaimon. Egyetlen mámorító illattal egybekötve. A körmeimet a csempébe vájtam, a térdeim megcsuklottak, az összes erőmre szükségem volt, hogy egyáltalán magamnál maradjak a jelen helyzetben. Lehajtottam a fejemet és a lefolyó pazar látványába merültem.

- Megfázol – súgta olyan gyengéden, ahogy csak nekem szokott suttogni, amikor rosszat álmodok. – Bújj ide – fogta meg felkarjaimat és elhúzott a hűvös csempétől.
- Meztelen vagyok – mormogtam az orrom alatt, mire könnyedén perdített rajtam egyet és már a karjai között találtam magam.
- Yeonnie. Nincs olyan porcikád, amit ne ismernék rajtad betéve. Csukott szemmel is meg tudom mutatni, hol van anyajegyed vagy éppen forradás a bőrödön. Különben is láttalak már nem egyszer pucéran – kuncogta elégedetten.
- Ja, utoljára nyolc évesen rontottál rám, mert nem volt jobb dolgod, amíg én fürödtem – morogtam a mellkasába temetve az arcomat, s teljesen lefegyverezve.
- Először is, tíz múltál, és nem azért, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert veled akartam lenni. Másodszor pedig tizenhét évesen is láttalak pontosan ugyanígy, és akkor is éppen ennyire gyönyörű voltál, mint most – lehajolt az arcomhoz, forró lélegzete végigbizsergette a nyakamat, mélyet sóhajtottam.
- Mert perverz kukkoló vagy még mindig – tereltem vicces téma felé a számomra kényes párbeszédet, de nem úgy tűnt, mintha JongHyun annyira nevetni akarna.
- Yeonnie – lihegte búgó hangon a fülembe, érezhetően remegtem meg a szavaitól.

Tenyereivel végigsimított a hátamon, a semminél is kisebb távolságot ezzel együtt tudta le, majd bal kezét a fenekemre csúsztatta, érzékien belemarkolt. Egyetlen halk nyöszörgéssel tudtam reagálni az érintésére. Jobb kezének mutató és hüvelykujjával állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy tekintetünk találkozhasson. Megbénított ezzel a pillantásával. Beszippantott a mélybarna örvény és nem engedett többé a felszínre.
Hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, önkéntelenül nyalta meg nyelvével a sajátjait és visszafogottan felsóhajtott. Összerezzentem a kábulattól, amit árasztott, mellkasán pihenő tenyereim feljebb siklottak testén, fekete pólójának vállrészében kerestem biztos kapaszkodót. Rettegtem és vágytam. Tudtam, hogy nem helyes. Nem lehet helyes, bármire is készül, és hiába is akarnám, hogy megtegye.

- Mit csinálsz? – szuszogtam alig hallhatóan.
- Nem tudom – felelt búgó hangján és még közelebb hajolt ajkaival az enyémekhez, majd bezárta a pillanatnyi távolságot párnáink között.

A másodperc tört része alatt találtam magam JongHyunhoz simulni, ahogy haladtunk vissza a közös szobánkba. Karjaimat nyaka köré fontam szorosan, lábaimat összekulcsoltam keskeny derekán, ajkai őrjítően kényeztették az enyémeket, mindenébe beleszédültem. Puhán landoltam egy gondolattal később, JongHyun pedig felemelkedett rólam. De csak annyi időre, hogy megszabaduljon a fekete pólótól és farmerját is félig lerugdalhassa.
Újra rám nehezedett. Meztelen mellkasa az én kissé nedves mellkasomhoz ért, a szívverésem szétfeszítette a bordáimat, de nem csak az én szegycsontom lüktetett veszettül. Az övé sem volt éppen a legnyugodtabb. Bal tenyerét az arcomra simította és mélyen a szemembe nézett. Tudta, hogy soha senkivel nem kerültem közelebbi viszonyba, egyetlen csóknál tovább még senkivel sem jutottam. Ahogyan ő sem esett át a tűzkeresztségen. Reszketett, de mégsem annyira, ahogy én remegtem alatta. Egyszerre akartam és nem akartam.

- Mit csinálunk? – kérdeztem elcsukló hangon, a derekába mélyesztettem az ujjaimat.
- Nem tudom – reagált őszintén. – Tényleg. Nem tudom, Yeonnie, hogy mit csinálunk. Azt tudom, hogy most ez így jó.
- De ezt nem is lenne szabad, JongHyun – motyogtam könnyeimmel küszködve.
- Éppen ezért annyira izgalmas – lihegte ajkaimra hajolva, majd azzal meg is szüntette a távolságot.

Mélyen csókolt, nyelve átcsúszott a számba, s heves párbajba kezdett az én vörös izmommal. Nem tudtam tiltakozni, túlságosan mámorító volt. A csókba nyögtem, combjaimat feljebb emeltem kissé, hogy egy bizonyos ponton megérezzem őt. Újabb nyögést váltott ki belőlem, amit egy határozott lökéssel viszonzott. A lábaim közötti dudort még határozottabban éreztem, a körmeimet vájtam JongHyun derekába, minek köszönhetően most ő nyögött fel hangosabban.
Bal kezével lágyan végigsimított a testemen, csípőmhöz érve picit megkarmolászta a hasam alsó részét, majd karját a testem és a takaró közé csúsztatta. Még közelebb húzott magához, belőlem pedig egy újabb nyögést csalt ki ezzel a mozdulattal.
Újra és újra finoman lökött egyet ágyékával felém, miközben másik keze gyengéden cirógatott és feltérképezte az összes érzékeny pontomat. Megremegtem. Folytonosan. Végképp elveszítettem a határokat a realitás és a szabályok földjén, egyedül JongHyunra tudtam koncentrálni. Jobb keze lassanként siklott egyre lejjebb rajtam, míg végül elérte belső combomat. Összerezzentem az ismeretlen vágytól, hirtelen markoltam meg barna tincseit és mélyesztettem még jobban körmeimet a bőrébe. Felmorrant, de nem hagyta abba. Tovább cirógatott, egyre beljebb és beljebb haladva érzékeny pontom felé.
Jobb kezemmel elkaptam a csuklóját és megszorítottam, amikor megéreztem két ujjbegyét ott garázdálkodni. Megállítottam a folytatásban. Reszketve markoltam erős csuklóját, érzékien elszakította ajkait az enyémektől és rám nézett.

- Mi a baj? – lihegte vágytól fűtött hangon, megint áram száguldott végig a testemen.
- Félek – motyogtam elveszve a barna örvényben, ami lélektükreiben csillogott.
- Vigyázni fogok rád. Megígérem. Úgy, ahogy csak én tudok rád vigyázni.
- De~
- JJONG! YEONNIE!

Hirtelen kaptuk a fejünket az ajtónk irányába. Tudtuk, hogy innentől alig fél percünk van, hogy felöltözzünk és útra készek legyünk. Ha már kiáltanak értünk, akkor az azt jelenti, hogy vagy elkéstünk valahonnan vagy éppen nem csináltunk meg valamit. Már csak azt nem tudtuk, hogy éppen melyik eset áll fent. Viszont azt igen, hogy ha nagyon gyorsan nem hagyjuk ezt abba, akkor komoly bajba kerülünk, és azt nem tesszük ki az ablakba, amit kapunk érte.
Még fel sem eszméltem, amikor JongHyun már teljesen felöltözve állt az ajtóban, én meg békaként terültem el az ágyamon. Aztán a következő másodpercben már a törölközőmbe bugyolált be és terelgetett vissza a fürdőbe, ő pedig a földszintre sietett, hogy mentse a még esetleges menthetőt.
Egyre nagyobb lett a fejemben a zűrzavar és ezzel egyenesen arányosan nőtt a szívemben lévő is. Ahogy ott álltam a zuhanykabinban és hagytam, hogy a forró víz beborítson mindenütt, egyfolytában felrémlett bennem az, ami alig két perccel ezelőtt történt. JongHyun. A szavai. A csókjai. Az érintései. A vágy, ami a szemében táncolt és minden sóhaja, amit a nyakamba engedett. A nedves csempe volt az egyetlen, ahol meg tudtam kapaszkodni, mielőtt összeestem volna a képzelgéseimtől.

* * *

Majdnem egy teljes hónap telt az ominózus eset óta. Ott és úgy próbáltam kerülni JongHyunt, ahogy csak tudtam és képes voltam rá, de nagyon nehéz dolgom volt. Bár néha úgy tűnt, ő is éppen ezért küzd. Én ne fussak össze vele, ő pedig ne botoljon belém. Ez egészen addig ment, amíg el nem jött a nap vége. Az éjszaka, amit mindig együtt töltöttünk. Amióta csak ismertük egymást és nem volt egy sem, amit külön aludtunk volna. Hiába volt emeletes ágyunk, mindig is az én ágyamban húztuk össze magunkat, mert a hideg falak között még akkor is melegíthettük egymást.
Azonban már legalább húsz napja nem aludtunk a másik mellett, mindenki a saját ágyában próbálta álomra hajtani a fejét. Nekem kevésbé ment a dolog, mert folyton kerestem az ölelő karokat és a melegséget, ami a testéből áradt. Hiába szorítottam magamhoz a kedvenc plüssállatomat, nem éreztem ugyanazt a biztonságot. Nem bírtam tovább, a huszonötödik napon már a könnyeimmel küszködtem. Markoltam a Wolfy becenévre hallgató játékot és abba igyekeztem rejteni minden egyes sós nedvességet, ami az arcomon gördült végig.

- Yeonnie? – hallottam meg a hátam mögött JongHyun aggódó hangját, de nem fordultam felé.
- Alszom – hazudtam, folytonosan nyeldesve az érzelmi jeleket, belebújtam a játékba és a párnába.
- Ne hazudj – fogott a vállamra és gyengéden megszorította.
- Hagyj aludni – mormoltam elrejtve egyre jobban mindenemet.
- Yeonnie. Hallom, hogy sírsz. Tudod, hogy mindig észreveszem, nem tudod elrejteni őket előlem.
- ... – nem reagáltam, csak szipogtam párat, hogy azért se legyen igaza.
- A fenébe is, Yeonnie! – bekúszott mellém és azzal együtt a takaróm alá is bevackolta magát, pontosan úgy, ahogy régen tette, még AZ előtt. – Mi a baj, hm? – húzott magához és szorosan átkarolta a testemet.
- Semmi – dünnyögtem összegabalyodva.
- Yeonnie. Nem szoktál csak úgy pityeregni, de most tudom, hogy sírsz. Hallom és érzem.
- Nincs semmi bajom – makacskodtam.
- Yeonnie! Mi bajod van, hah? – kérdezte ingerültebben.
- Az, hogy hiányzol! – fakadtam ki könnyes hangon. – Hogy nem tudok nélküled aludni! Hiányzik, hogy megölelj! Hogy beszélj hozzám! Hogy mellettem légy! Hiányzik az, hogy megérints és megcsókolj!
- Yeonnie...? – döbbenet költözött a hangjába, én pedig elszégyelltem magam, mert nem tartottam kordában az indulataimat.
- Felejtsd el, amit mondtam – ezzel hevesen tiltakozni kezdtem az ölelése ellen és megpróbáltam kiszabadulni mellőle, hogy elmenekülhessek.
- Várj! – könnyű szerrel fordított a pozíciónkon egyet és került ezáltal tökéletesen fölém.

Egész testével rám nehezedett. Csuklóimat a fejem mellé szegezte, lábaival az én lábaim közé férkőzött, homlokával megtámasztotta az én homlokomat. Rabságba taszított és valamiért nem akartam szabadulni ebből a börtönből. Nagyot nyeltem, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, felrémlett bennem, hogy egyszer már voltunk hasonló helyzetben, de nem a párnacsatánknak köszönhetően.

- Engedj el – könyörögtem, miközben legbelül azért imádkoztam, hogy ne kegyelmezzen nekem.
- Nem engedlek – közölte tényként, majd ellazította bal kezét és arcomra tette. – Nem akarlak elengedni most.
- Akkor mit akarsz? – motyogtam elcsukló hangon, de közben mégsem akartam tudni a választ.
- Szeretsz engem, Yeonnie? – suttogta mélyen a szemembe nézve, ujjbegyei finoman játszadoztak a bőrömön.
- Miért kérdezed? – értetlenkedtem.
- Válaszolj. Csak felelj egy egyszerű kérdésre. Szeretsz engem?
- Igen – mormoltam összeszorított fogakkal.
- Hogyan szeretsz? – elengedte a másik csuklómat is, amit automatikusan a nyakára vezetett, szabaddá vált karját pedig derekam alá csúsztatta és magához vont.
- Ahogy te engem – feljebb emelkedett kissé, megtámaszkodott másik alkarján.
- Lehetetlen – kitágult a pupillám a válaszától, de kérdezni már nem volt esélyem, mert abban a pillanatban folytatta is. – Szeretlek, Yeonnie, és tudom, hogy te is. Tudom, hogy jobban, mint kellene vagy, mint szabad lenne. Érzem, Yeonnie. Elárulod saját magad.
- JongHyun...? – motyogtam levegő után kapkodva, de arcomon lévő ujjaival egy sóhaj múltán el is némított.
- Én is elárulom magam. Mindig. Mert nem tudom titkolni, hogyan is érzek irántad, Yeonnie. Yeobo – hirtelen akadt a torkomban egy túlméretes gombóc a becézését hallva. – Szeretlek, Yeobo. Úgy, ahogy csak én tudlak téged szeretni.

Nem tudtam többet szólni, hiába is szerettem volna. JongHyun megakadályozott benne. Ajkaival némított el és fojtotta belém a szavakat, amik elő sem tudtak törni. Csókolt. Úgy, ahogy csak ő volt képes rá. Cirógatott. Úgy, ahogy csak ő tudott ott érinteni, hogy visszafogott remegést csaljon ki belőlem. Szeretett. Úgy, ahogy csak ő tud szeretni.
Mindkét karomat nyaka köré fontam és azzal együtt lehúztam magamhoz, hogy még jobban érezzem őt. Most nem dübörgött egyikünk mellkasa sem, helyette pontosan ugyanarra az ütemre vert a szívünk. Hibátlanul, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfia lenne. A testem görcsössége és menekülni vágyásom szertefoszlott. Nem hagyott mást maga után, csupán a vágyat. Az elemésztő és csillapíthatatlan vágyat.
Arcomon pihenő tenyerét végigvezette oldalamon, egészen a combomig haladt, lángra gyújtva minden érzékszervemet, ami érte kiáltott szüntelenül. Derekam alatt heverő karjával még szorosabban húzott magához, jobb combjával érzékeny pontomnál kezdett finoman mozogni. Az édes és gyengéd csókba nyögtem, ami lassanként váltott egyre hevesebbé, majd nem sokkal később már szenvedélyesen téptük egymás száját és engedtük, hogy magával sodorjanak az érzéseink.
A pizsamám leheletvékony anyagként hullott le rólam, ahogyan JongHyunról is másodpercek alatt tűnt el minden felesleges ruhadarab. Meztelenül feküdt felettem és én éppen úgy hevertem alatta. Testem minden négyzetcentiméterét gyengéd érintésekkel halmozta el, ajkai édesen és egyben szenvedélyesen kényeztettek mindenhol. Szólnom sem kellett, pontosan tudta, hogy mire vágyom.
Jobb keze egyre sűrűbben kalandozott el belső combjaimon, ahogyan érzékeny pontomon is egyre határozottabban húzta végig két ujját. Eleinte összerezzentem, de a kényeztető csókjai hamar feledtették velem, mi zajlik odalent, és az annál élvezetesebb lesz, minél jobban elengedem magam. Reszketve kerestem meg JongHyun duzzadó merevségét, zavaromat azonnal megérezte és a fülemhez hajolt.

- Yeobo – súgta bizsergető hangján. – Majd én irányítok. Te csak élvezd. Yeobo – csókolta meg lágyan a fülem mögötti érzékeny részt.
- Csak nem akarom, hogy~ - pihegtem vörösen izzó arccal, de egy újabb mély csókkal szakította félbe a monológomat.
- Mondtam. Vigyázok rád, úgy, ahogy csak én tudok rád vigyázni, és úgy szeretlek, ahogy csak én tudlak.

Még egy utolsó mély csókba invitált, miközben kezemet elvette merev tagjáról és helyette a lapockáira vezette a karomat. Érzékeny pontomnál cirógató keze fokozatosan férkőzött egyre beljebb testembe. Először csak egy ujj, hangosan nyögtem fel az érzéstől. Várt egy picit, finoman mozgott bennem, majd mikor már kezdtem megszokni az érzést, egy második csúszott be, aztán pedig kisvártatva egy harmadikat éreztem meg mozogni a testemben.
Alsó ajkamba haraptam a pillanatnyi fájdalomtól, ami lassanként enyhült hüvelykujja ügyes játékának és mámorító csókjainak köszönhetően. Teljesen átadtam magam JongHyunnak és az iránta érzett vágyamnak. A Szerelmünknek. Egyre hangosabban nyögdécseltem mozdulatai nyomán, míg végül csípőmet is ringatni kezdtem alatta. Lágyan és még több élvezetben reménykedve.

- Yeobo – suttogott újra a fülembe, kéjesen nyögtem fel hangjától. – Szeretlek, Yeobo.
- Szeretlek – lihegtem, ujjait a legóvatosabban húzta ki belőlem.
- Vigyázni fogok rád és olyan gyengéd leszek, amennyire csak akarod – helyezkedni kezdett felettem, megkapaszkodtam a testében.
- Köszönöm – pihegtem, majd egy határozatlan bólintással adtam tudomására, készen állok, történjék bármi is.

Bal kezével bejáratomhoz igazította magát, jobb kezének ujjait összekulcsolta az én ujjaimmal, majd a fejem mellé emelte karjainkat. Feljebb húztam mindkét lábamat. Egyetlen határozott, de mégis óvatos mozdulattal hatolt belém. Mélyről jövően nyögtem fel, ahogy megéreztem magamban, ujjainkra szorítottam. Várt néhány pillanatot, majd nagyon lassan kezdett mozogni felettem és lökni ágyékával felém.

* * *

Mi történt azóta?
Minden éjjel együtt alszunk el és minden éjszakán mámorban úszunk. Egymást ölelve vagy éppen kényeztetve. Amelyikre éppen vágyunk és szükségünk van. Még mindig egy szobában alszunk, ez nem változott. Ahogyan egy ágyban is alszunk, mert nem tudunk meglenni a másik nélkül. Még mindig Ő az, aki megnyugtat, aki vigaszt nyújt...és én vagyok az, aki bármire kapható ezért cserébe és a desszertemet is megosztom vele.
Mégis mi változott?
Sok minden. Többek között az, hogy elhagytuk azt a helyet, ahol eddig éltünk. Nem nézték volna jó szemmel, hiába is magyarázkodtunk volna, így inkább olyan helyet kerestünk, ahol senki nem ismer minket. Szakítottunk a régi életünkkel és egy teljesen újat kezdtünk távol az emberi bántásoktól. Szeretni akartuk egymást. Örökké.
Hogy kik vagyunk?
Én vagyok a lány, aki beleszeretett egy fiúba, akivel egész életét töltötte. A fiú az, aki mindig védelmezett és úgy szeretett, ahogy csak ő képes rá a világon. Rajongva. Féltve. Gyermekien. Férfiasan. Éppen melyikre van szükségem. S mit kér cserébe? Semmit. Csupán azt, hogy szeressem úgy, ahogy csak én tudom őt szeretni. Rajongva. Féltve. Kislányosan. Anyáskodóan. Éppen mire vágyik. Én vagyok az a lány, aki beleszeretett a Bátyjába, s a Bátyja viszont szerette...
Nem hiszed?
Én sem... pedig így történt, de mégsem. Az a része valóban igaz, hogy beleszerettem abba a kisfiúba, akivel az egész életemet töltöttem. Az is igaz, hogy viszont szeretett. Úgy, ahogy csak ő tudott és képes rá, s én vagyok rá képes. Valóban a bátyám lenne? Talán. Hiszen a szüleink házasságot kötöttek egykoron, mi mégsem vagyunk testvérek. Egy idősek vagyunk, ez tény, ugyanaz az anyánk és az apánk, de mégsem...
Hogy hol a titok?
Olvass a sorok között, s rájössz, hogy mindent végig pontosan tudtál, mert minden teljesen egyértelmű volt...

2 megjegyzés:

  1. Unniem! :)
    Megérkeztem!
    Bevallom, mikor a végére értem, egy darabig nem fogtam fel, mi van, de mikor az "olvass a sorok között" részhez értem, azt hiszem, leesett.
    Nagyon tetszett a stílus és sok fanficben - amelyben ilyen témát boncolgatnak - úgy átesik az író a ló túloldalára, hogy rossz nézni.
    De te eszméletlenül jól megírtad és ez miért is nem lep meg? Talán mert annyira jól írsz, hogy képtelen vagyok elképzelni mást? :)
    Tehát továbbra is tartom a véleményem, miszerint te erre születtél :)
    És bár kétszer olvastam el, mert lassú a felfogásom, gyönyörű volt és úgy érzem, tényleg sikerült megértenem a sorok tartalmát.
    Nagyon tetszett és remélem, olvashatok még ilyesmit tőled! :)
    Hwaiting, Unniem! *3*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dongsaengem! ^^
      Bocsánat, hogy csak most válaszolok, picit sűrűek a napjaim, az energiáim meg apadnak... :( Mianhae~~! De itt vagyok! :*
      Nos igen. Az én véleményem szerint, ez az OS nem éppen nevezhető egy könnyen emészthető "írás"nak, mert azért a mélyére kell ásni dolgokban. Főleg abban a bizonyos "kapcsolatban". Van, aki például kifejezetten ellenáll az ilyesfélének, de azért, ha ennek a végére ér valaki, többre is fény derül, mint amire az elején számít.
      Örülök, hogy tetszett a stílus, igyekeztem megtartani a "normális" kereteket. Köszönöm a dicsérő szavakat, mérhetetlen boldogsággal töltenek el, ahogy mindig is, valahányszor írsz nekem! <3 Kamsahamnida! <3
      Nem hinném, hogy erre születtem volna... :) Inkább csak azt mondanám, hogy jól esik néha kiadni gondolatokat, és ha ez még tetszik is valakinek, akkor már megérte kiadni és megérte akár egyetlen embernek is mosolyt csalni az arcára... <3
      Nem tudom, hogy lesz-e még hasonló OS, de nem mondom biztosra, hogy nem, mert Imádott Múzsám állandóan csücsül a vállamon, és túlontúl elhalmoz néha Ihlettel, csak időm nincs hozzá, hogy meg is írjam őket, főleg a többi jelenleg futó "hosszú" fic mellett... xD De hát ilyen ez az "írás"... :)
      Kamsahamnida, Dongsaengem! <3 *3* Hwating! <3 *3*

      Törlés