(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 2. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Hiába kapunk össze minden héten ugyanazért, képtelen vagyok neheztelni JongHyunra akár egy óránál tovább. Talán még addig sem tart ki a dolog. Elég csak a szemembe néznie vagy éppen rám mosolyognia. Mindig a legbiztosabb módszert választja, hogy beadjam a derekamat. Nem! De majdnem... tulajdonképpen nincs messze az igazságtól. Átölel. Nemes egyszerűséggel csak magához ölel, és minden gondon túl vagyunk. Még azon is, amin lassan fél éve vitatkozunk.

Persze minden alkalommal megegyezünk, hogy jegeljük a témát még egy kis ideig, elvégre ráérünk még a dologgal. Aztán meg szó szót követ, míg végül odáig fajul a vitatkozásunk, hogy elkérem a kulcsait, ő pedig elrobog a lakásból miután levágta a fémcsomót az asztalra.

A tegnapi nap is pontosan így történt. Civakodtunk, mire én bevágtam a durcát, ő meg elrongyolt. Viszont a kulcsait nem dobta vissza. Azt nem tudom egyedül, hogy mégis miért küldöm el minduntalan, mikor tudom, hogy abban a pillanatban kezd hiányozni, ahogy bevágódik a háta mögött a bejárati ajtó. De az is lehet, hogy még annyi idő sem telik el. Viszont az úgynevezett béküléseink annál szenvedélyesebbek.

A mellkasom lüktet a bordáim között, szinte már az ájulás szélére sodródom a mámortól. JongHyun csak csókol, simogat és halkan szuszog a fülembe, mindenem beleremeg a közelségébe. Számtalanszor voltunk már ebben a helyzetben és még annál is mélyebbekben, de az utóbbi időben valami megváltozott köztünk. De az is lehet, hogy csak nálam vagy éppen csak nála. Mintha bármelyik pillanatban vége szakadhatna. Mintha bármelyik pillanatban elveszíthetnénk a másikat. Vagy pedig én kezdek egyre jobban ragaszkodni hozzá, de az is megeshet, hogy ő az, aki nehezebben viseli már az egyedül töltött perceket.

Szorosabban fonom át a nyakán a karjaimat, miközben még lejjebb húzom magamhoz. Még közelebb akarom érezni magamhoz, hiába magasodik már teljes testtel fölém. A falatnyi fehérneműm, ami eddig takart egy bizonyos részen, semmivé lesz, ahogyan JongHyunról is lassanként elfogynak a feleslegesnek ítélt ruhadarabok. Már nem is emlékszem, hogy miért is vesztem össze vele előző nap, csak azt tudom, hogy ettől az érzéstől soha nem akarok szabadulni...

~ ~ ~

- Igyekezz már egy kicsit! – sürgetem JongHyunt, miközben a ruháit dobálom az ágyra, amik a földön végezték röpke három órával ezelőtt.

- Mintha nem késnél el minden alkalommal a suliból – jegyzi meg vigyorogva, amit nehézkesen tudok a sietségemben tolerálni.

- Vagy összekapod magad kettő másodperc alatt, vagy itt hagylak és megyek egyedül! – morgom, majd ezzel együtt hátat is fordítok neki és a fürdőbe iparkodom, hogy emberibb külsőt varázsoljak magamra.

- Jinnie – toppan be fél perccel később, majd belepuszil a nyakamba, amikor a fekete fürtjeimet egyetlen copfba fogom, megremegek az érzéstől és a mosdó szélében keresek hirtelen kapaszkodót.

- El fogok késni – lihegem magam elé a márványt markolva, érzem, ahogy a szemhéjaim elnehezülnek puha ajkainak folytonos kényeztetéseitől.

- Nem fogsz – sóhajtja egy érzékenyebb pontomra, tenyerei csípőmön pihennek, egyetlen halk nyöszörgést csal ki belőlem ezzel a mozdulattal. – Még bőven van időd és egyébként is elviszlek – mormogja a fülembe minden egyes szavát, a térdeim válaszolnak helyettem.

- JongHyun –perdülök egyet és már a karjaiban is találom magam.

- Sajnálom a tegnapi napot, Jagiya – súgja ajkaimra hajolva, majd egy lassú és mély csókba invitál, hogy azzal pecsételje meg bocsánatkérő szavait.

- Nem haragszom – pihegem párnáira elválásunkkor, miközben lazítok kissé a szorításomon, de nem veszem le a végtagjaimat feszes nyakáról.

- Tudom, de akkor is szeretnék bocsánatot kérni. Nem szeretek vitatkozni veled, Jinnie, de egyszerűen – elhallgat, s fogai közé szorítja alsó ajkát, mielőtt kibuknának belőle a további szavak.

- Egyszerűen, mi? – pislogok rá nagyokat értetlenségemben.

- Csak egyszerűen szeretném veled tölteni minden szabad percemet. Nem csak egy-egy éjszakát meg néhány délelőttöt akarok melletted, Jinnie, hanem minden mást is – néz mélyen a szemembe, megszűnök létezni ettől a tekintettől.

Nagyot sóhajtok a szavai hallatán. Annyiszor beszéltük már meg ezt a dolgot, annyiszor rágtuk már át magunkat ezen a témán, és mindig ugyanoda lyukadtunk ki. De ahogy most ezekbe a mélybarna íriszekbe nézek, kicsit elbizonytalanodom. Jó egy bizonyos szintig független lenni és nem alkalmazkodni senkihez sem, viszont vannak pillanatok, amikor a magány sokkal erősebb.

Elveszem jobb karomat a nyakából és tenyeremet arccsontjára csúsztatom. Lágyan megcirógatom puha és meleg bőrét, parányi mosolyra húzza kissé telt ajkait, miközben egy nehézkes levegővétel szökik át rajtuk. Nem tudom nem viszonozni, követem a görbületet és a sóhajt is. Megbabonázva merülök JongHyun lélektükreibe, csak állok előtte és ujjbegyeimmel bársonyos bőrét simogatom.

- JongHyun, én – szólalok meg kisvártatva, de szinte azonnal el is hallgattat.

- Tudom. Ha már így kezded, akkor akár el is felejthetem, igaz? – süti le szemeit csalódottságában.

- Jagi – mosolygom, homlokomat az övéhez nyomom. – Térjünk vissza rá egy kicsit később, jó?

- Mindig ezt mondod – mormogja az orra alatt. – Aztán amikor újra felhozom kettőnk között ezt a témát, csak veszekedés lesz a vége. Te elzavarsz, én meg ledobom a kulcsokat az asztalra.

- Most nem is dobtad le – jegyzem meg az apró észrevételt, hátha JongHyun szájára is valamiféle mosolyt tudok csalni, de nem nagyon járok sikerrel. – Visszatérünk rá, oké? Pár nap múlva, jó?

- Megígéred? – megcsillannak az íriszek a pillanatnyi boldogságtól, egyetlen határozott bólintással reagálok a kérdésre.

- Mehetünk? – elveszem bal karomat a nyakáról, fedetlen mellkasán vezetem végig a tenyeremet és a derekánál állok meg.

- Még azért veszek egy pólót – kuncogja, aztán nyom egy apró puszit az orromra és kirobog a fürdőből.

Mosolyogva nézek utána, majd lassanként sikerül észhez térnem és én is visszacaplatok a hálóba. Egy újabb szenvedélyes és forró csókkal tapasztja össze párnáit az enyémmel, amikor elé kerülök, megint csak lábremegéssel tudok elsőként reagálni az érzéstől. Ha ez nem fog változni sürgősen, akkor hamarosan járókeretre lesz szükségem JongHyun társaságában.

Nehézkesen válunk el egymástól, nem sok híja van, hogy újfent az ágyban kössünk ki – ezúttal nekem köszönhetően –, de az utolsó utáni pillanatban ujjai segítségével szakítja el ajkait tőlem. Elégedetten mosolyogva indul meg az előtérbe. Csak tudnám, hogyan töröljem le a képéről ezt az önelégült vigyort ilyenkor. Mert pontosan tudja, hogy ha így cselekszik, akkor bármire kapható vagyok. Még akár arra is. Tulok. Mindig is az volt és az is marad. Az én Tulokom.

Az órámra pillantok, egy erősebb szentségelés után iparkodom JongHyun után, aki velem ellentétben már útra készen ácsorog a bejárati ajtó kilincsét markolva.

- Te ezt most direkt csináltad, igaz? – morgok rá, ahogy belebújok a bal cipőmbe, majd a jobbal kezdek viaskodni, de nehezen sikerül a magas sarkúban egyensúlyozva.

- Korántsem – boldogan mosolyogva guggol le elém, fél térdre ereszkedik és egyetlen gyengéd mozdulattal segíti fel a lábbelimet. – Így – sóhajtja felemelkedve, lassan végigvezeti ujjait a lábszáramon.

- Most ez egy kissé bizarr jelenet volt – nyeldesem a gombócaimat.

- Mert feladtam rád a cipődet? – fordít egyet a kulcson és azzal a lendülettel nyitja is a térelválasztót. – Gyere inkább, mert aztán nem lesz időnk rendesen elköszönni egymástól.

Illedelmesen kiterelget a lakásból, bezárja az ajtót, majd összefonja az ujjainkat és útnak is indulunk a nyelvstúdióba. Szótlanul tipegek JongHyun mellett egészen az autóig, magamban a korábbi cipőproblémán agyalva. Mindig is udvarias volt, amióta csak ismerjük egymást, de amikor ilyeneket művel, valahogy furcsa érzés lesz úrrá rajtam. És ez a parányi figyelmesség most csak egy dologra enged következtetni, de nagyon remélem, hogy nem arra, amire gyanakszom. Azért azzal tényleg bőven ráérünk még! Egészen a nyelviskoláig tart a hallgatásom, csak hümmögök magam elé, amit JongHyun is egyre jobban érzékel.

- Jól érzed magad, Jagiya? – fogja meg bal kezemet és az ujjaimra szorít, amikor leparkol.

- Ühüm.

- Jagiya, valami baj van. Nem szoktál ilyen lenni. Mi lett veled? – csak a fejemet rázom, a válaszadástól szerencsére JongHyun telefoncsörgése ment meg.

Mivel a rádióból keresik, így tudom, hogy legalább fél órás beszélgetésbe kezd, ezért csak egy gyors puszit nyomok a szájára és már ugrom is ki mellőle. Döbbenten néz utánam, de sokáig nem várakoztathatja a hívó felet, int még egy utolsót, a fülébe teszi a headsetjét és már el is hajt. Szusszantva fordulok egyet és én is belekezdek a mai napba. Egy kicsit hanyagolnom kell a történteket most. Muszáj lesz.

A recepcióra érve összeszedem az anyagaimat, átfutok a diákjaim eheti nevein, de egy ismeretlenen meg is akad a tekintetem. Megszoktam már a külföldi tanulókat, de amikor egy esetleges ázsiai jelentkezik az egyik szomszédos országból, mindig megdobban a mellkasom. Valamiért velük jobban szeretek külön is foglalkozni, mert van valami a dialektusukban, ami izgatottsággal tölt fel. Alig várom, hogy végre személyesen is találkozzunk. A különórákért pedig most kiváltképp tudnék lelkesedni.

* * * BaekHyun POV * * *

SeHun vigyorogva veszi el a nyakamból hosszú végtagját, majd engedi is maga mellé azt, amikor ChanYeol csatlakozik harmadikként hozzánk. Abban a pillanatban elveszettnek érzem magam, ahogy nem érzem legjobb barátom közelségét; idegességemben csak magam elé tudok bámulni, pedig illendő lenne végre megszólalni így egy perc némaság után.

- Akkor belevághatunk egy újabb kemény hétbe? – szólal meg elsőként ChanYeol széles mosollyal ajkain, amit én már csak egy határozatlan biccentéssel tudok lereagálni. – Mit csináltál vele? Megnémítottad? – pillant a mellettem oszlopnak beolvadni kívánó SeHunra.

- Én ugyan semmit – von vállat, aztán lök is egy finomabbat az én vállamon, engem ezzel kezdeményezésre buzdítva.

- Öhm. Nem. Tényleg. Csak. Hm. Menjünk – feljebb húzom a táskát a hátamon, aztán megszaporázom a lépteimet, hogy némi időt nyerjek magamnak a normális kommunikációra.

Egy másodpercre hátra fordulok, a társaim nem követnek azonnal, csak egymás arcát fürkészik némi megértésben reménykedve. Ezt most elcsesztem, de rendesen! Lassan vége a félévnek és aztán megy mindenki a szélrózsa minden irányába. Végleg szétesik a bandánk, mert mindenkit vár a nagybetűs ÉLET, viszont addig nem ártana valamit tenni annak érdekében, hogy ne mindenkitől kelljen elszakadnom.

A terembe érve levágom a táskát a padomra és a mosdóba vonulok, hogy összekaparjak némi bátorságot. Legalább ma nem kéne szótlanul gubbasztanom azon a négy órán, amit mellette töltök. Az ebédidő meg nem éppen arra való, hogy megtárgyaljunk bizonyos dolgokat. Egyáltalán azt sem tudom, hogy miként álljak elé. A lányokkal sem ment soha, akkor miért épp ChanYeollal menne?! Oké, én vagyok az idősebb, de az jelen pillanatban fabatkát sem ér. Egyszerűen képtelen vagyok a kezdeményezésre vele szemben.

- Mi szállt meg, hah? – bukkan fel önmarcangolásom közepette SeHun és azzal együtt tol is be a legszélső fülkébe.

- Mi van?! Mi az, hogy mi szállt meg?

- Na, ne tettesd itt a hülyegyereket, mert nem áll jól! Miért nem válaszoltál, ha már kérdezett, hah? Megkukultál vagy mi?

- Válaszoltam – motyogom érthetetlenül.

- Ja, mert a bólogatást annak veszed meg a hebegést. Az aztán nagy válaszadás, öregem! Mi a franc lesz veled, ha megjelenik, hm? Miért nem tudsz olyankor megszólalni? Így nem lesz jó vége.

- Te tudod a legjobban, hogy miért nem tudok beszélni vele! – mordulok rá, ha már egyszer kiszedte belőlem a titkomat.

- Nem fogok kerítőnőt játszani köztetek, azt most mondom!

- Nem is kell – mormogom.

- Akkor állj a sarkadra, Byun BaekHyun, és csinálj végre valamit! – szorítja meg erősebben a vállamat, tekintete ellenkezést nem tűrően villog rám.

- Mégis mit kellene csinálnom szerinted? – fakadok ki idegesen, de azonnal el is csendesít, ahogy meghallja a mosdóajtó nyikorgását.

- Kérd meg, hogy segítsen felkészülni a vizsgádra – tanácsolja kisvártatva, ahogy újfent magunk maradunk.

- Öhm. Az bajos lesz – húzódik kényszeredett vigyorra a szám.

- Mert? Miért lenne bajos? Mások is tanulnak együtt. Ti miért ne tehetnétek meg?

- Igen, SeHun, tanulnak. De osztályelsőként kissé hülyén venné ki magát, ha én kérném ChanYeol segítségét, nemde?

- Kellett neked ilyen rohadt jó tanulónak lenned! – szuszogja ő is egy gúnyos mosollyal egybekötve. – Akkor nincs több ötletem.

- Nekem sincs.

- Na, jó! – mély levegőt vesz, majd hosszan kifújja, rám néz.

- Most meg mi van? – pislogok.

- Most az egyszer segítek neked, mert tudom, hogy mennyire töketlen tudsz mellette lenni!  - emeli fel mutatóujját fenyegetve - ChanYeolnak vannak nehézségei a valószínűség-számításban, igaz?

- Vannak – biccentek.

- Laboron meg együtt vagytok úgyis, nem? – ismét biccentek egy határozatlant a helyes ténymegállapítást hallva. – Akkor ezt a kettőt fogjuk kihasználni – veregeti meg a vállamat.

- Hogymivan?!

Egyetlen hosszú levegővétellel küldöm el SeHunt a legmelegebb éghajlatokra, amit persze vigyorogva hallgat végig. El sem jut a tudatáig a szitkozódásom, majd a mondandóm közepette még egyszer megpaskolja a vállamat, zsebre dugja a kezeit és magamra hagy.

Egy rakás szerencsétlenségként állok a fülkében, egyedül a csengőszó az, ami képes észhez téríteni. Feleszmélvén egészen a teremig rohanok, majd beesve a padomig araszolok törpejárásban, mielőtt még egy kréta csapódna a lapockáimnak DongHae Sunbae jóvoltából a késés miatt. SeHun arcán még mindig elégedett vigyor ül, csak én vagyok teljesen megrémülve. Nem lesz az jó, ha a kezébe veszi a dolgokat... nagyon nem.