Forever with you (B.A.P.) - 3. fejezet

Miután megegyezünk a Leaderrel, hogy majd én hozom JunHong kabátját, a srácok után indul, hogy rendbe tegye a banda egy részét. Még egyszer elköszönök a vendéglátós nénitől, aki egészen az étterem alacsony kerítéséig kísér. Mosolyogva simogatja meg a hátamat az itt töltött időnket meghálálva, én csak mélyen hajlongani tudok előtte, annyira meglep a közvetlensége és a kedvessége.

Sietve pakolom a lábaimat a staffosok és a csapat után, hogy újult erővel vághassak én is bele a délután hátralévő részébe. Egy picit elfáradtam már a mai napra, de igyekszem leplezni a srácok és mindenki más előtt is. Kezd sok lenni már ez a hajtás és tudom, hogy holnaptól még több vár majd ránk. Folytonos egyeztetés velük és a menedzserrel, a stylistokkal és a stúdióval. Egy teljes album kiadása rengeteg energiát igényel, pontosan tudom, hogy a srácok mit vállalnak most ezzel magukra.

A maknae line állandó jelleggel fog a koreográfiákon dolgozni a táncosokkal, YongGuk pedig éjt nappallá téve fog dalszövegeket írni, aztán pedig összehangolják, hogy abból valami eladható is kisüljön. A megfeszített tempó most különösen igaz lesz mindenkire, ők pedig csak még inkább hajtani fogják saját magukat is. Ahogy pedig magamat ismerem, én is éppen ugyanezt fogom tenni. Mert nem akarok nekik problémát okozni és persze csalódást sem, amiért esetleg az én felkészületlenségem vagy fáradtságom miatt nem tudják tartani az ütemtervet.

Ha pedig jól hallottam, akkor hamarosan egy nagyobb turnéra is indul a csapat, ami azt jelenti, hogy vélhetőleg én is csatlakozom majd hozzájuk. Remek. Semmi kedvem egy ekkora banzájhoz, mert ez eddig tényleg kimaradt az életemből, sikerült mindig úgy intéznem mindent, hogy a nálam tapasztaltabbak menjenek az előző banda esetén is. Szerencsémre. De most nincs más. Az egyetlen sikeresebb banda most egy kis szünetet kapott, így csak a fiaink vannak. Nincs más választásom, meg kell mutatnom, hogy mire is vagyok képes. Mindenki bízik bennem, főleg a hat tag. Miattuk kell a legtöbbnél is többet nyújtanom. Önmarcangolásom és mélyen szántó elmélkedéseim közben siklik egy meleg tenyér jobb vállamra és szorítja is meg gyengéden.

- Minden rendben, Noona? – szakít ki végleg DaeHyun hangja a mélázásomból.

- Persze – húzom egy kényszeredett mosolyra a számat, miközben rá nézek. – Csak elgondolkoztam.

- Miről?

- A holnapról, meg a holnaputániról és az utáni dolgokról. Úgy mindenről.

- Aham. Szóval már megint aggodalmaskodsz, Noona? – mosolyogja észrevételét és még egyet szorít a vállamon. – Neked az soha nem jó, ha idegeskedsz olyan miatt, ami még meg sem történt – állít meg sétánk közben, majd szembe fordít magával és mélyen a szemembe néz. – Ne rágd magad feleslegesen addig, amíg nem tartasz ott, ahol kell.

- Miért álltatok meg? – verődik hozzánk a másik énekes, kérdőn pislog egyszer rám, egyszer pedig DaeHyunra. – Baj van?

- Nincs – felelem, bár a válaszom egyáltalán nem tűnik elég hihetőnek.

- Nekünk úgysem tudsz hazudni, Noona – DaeHyun tökéletesen a vesémbe lát, egy nyitott könyv vagyok előtte.

- Hát, azt én is látom – sóhajtom továbbra is erőltetetten mosolyogva. – Ne is foglalkozzatok velem! Gyertek, menjünk inkább, mert a végén itt hagynak mindhármunkat!

- Hé, ti ott! – ebben a pillanatban kiált felénk HimChan is, szinte még ki sem mondtam a szavaimat. – Siessetek, rengeteg még a látnivaló! – sürgettet.

- Mondtam – nevetek fel alig hallhatóan, a két énekes pedig csak a fejét rázza.

Mielőtt még azonban a többiek után erednénk, magamhoz ölelem őket. Elsőként DaeHyun derekát karolom át és bújok is bele kicsit az oltalmazó végtagok alá, aztán YoungJae ölelésében lelek némi nyugalomra. Irigylem ezt a két fiút, de csak egy egészen hangyányit. Mert ők legalább itt vannak egymásnak. Mindig számíthatnak a másikra és mindig is egymás támaszai lesznek. Hiszen összetartoznak.

Igaza van DaeHyunnak, és tudom, hogy YoungJae is pontosan ugyanezt gondolja. Mert totálisan feleslegesen aggódok olyan miatt, ami még meg sem történt és még igencsak távol van. Most kell kihasználnom az együtt töltött perceket, mert hosszú ideig nem lesz ilyenre lehetőségünk. Lassan elengedem YoungJae derekát, majd közre fog a két dalos pacsirta, és úgy iparkodunk a többiekhez. Nevetve csapódunk hozzájuk, végre sikerül megfeledkeznem a gondjainkról és csak a pozitív dolgoknak tudok most élni. Az egymás elgáncsolásával próbálkozás pedig igencsak gyermeki hangulatot teremtett közöttünk.

Mosolyogva nyomok egy-egy puszit az énekeseink arcára, elégedetten vigyorognak, aztán egyszerre viszonozzák az én szeretetemet. Összeszorított szemekkel élvezem a hosszan tartó puszit, szinte máris hiányoznak, ahogy eltávolodnak tőlem.

- Noona! Én is kérek! – nyakamba ugrik JunHong, szinte ezzel engem a földre taszítva, de szerencsére megtart a másik két tag, így megúszom az elvágódást.

- De már kaptál, amikor aludtál, Picúr – elengedem YoungJae derekát és JunHong testére vezetem.

- De én most is akarok! – ellenkezik, lassan kibújik a nyakamból és legörbített szájjal pislog rám, miközben egy sértődött ötévest próbál utánozni.

- Az előbb kaptál te is puszit is meg ölelést is – emlékeztetem az étteremben történtekre, de hatástalannak bizonyul.

- Na~! Noona~~~!

- JunHong – igyekszem szigorú „szülőként” viselkedni előtte, de egyre nehézkesebben megy, mert tudja, hogy hamar ellágyulok, amikor így néz rám.

- Noona~~~! Kérlek – motyogja.

- Rossz vagy, ugye tudod? – eddig bírom tartani magam, szélesedik a visszaszorított mosolyom, amit persze a maknae rögvest ki is szúr.

- Akkor megkapom? – vigyorog teljes elégedettséggel.

- Most az egyszer, de be kell osztanod! – teremtem le mosolyogva, amiről tudja, hogy csak látszatfenyegetés, mert két perc múlva úgyis ugyanúgy megölelném és megpuszilnám, ha kérné.

Lehajol hozzám, hogy behajthassa a pusziját, közben pedig egy kicsit a testéhez is szorít. Boldogan araszol arrébb, még inkább kihúzza magát, de fel sem eszmélek és már egy újabb kiscserkész áll előttem, hogy hasonló bánásmódban részesüljön. Aprókat pillázok JongUpra, aztán végül őt is megszeretgetem picit és arrébb terelgetem. HimChan is türelmesen kivárja a sorát, ő is magához ölelget egy picit jobban, mint a többiek, megpusziljuk egymást, majd a másik négy sráchoz ballag.

A Leaderre siklik a tekintetem, aki zsebre tett kézzel álldogál és cipőjének az orrával a kavicsokat piszkálgatja, amíg mindenki megkapja az ölelését. Hülyén venné ki magát nagyon a felvigyázók előtt, ha őt nem ölelgetném meg, úgyhogy muszáj leszek tenni valamit, hogy ne fogjanak gyanút. Legalábbis az én részemről. Remegő térdekkel indulok meg YongGukhoz, elé érve csak alkarjaira fogok idegességemben, majd picit megemelkedem és egy alig érzékelhető puszit adok arcára.

Azonnal magával ránt az illata, a mellkasom hirtelen válik szűkössé, a szívem fékevesztett dübörgésbe kezd az érzéstől. Mintha a Mennyországban tipegnék a felhőkön. Lassan visszaereszkedem, elveszem a kezeimet karjairól és a többieket célzom be ismét. Azonban alig lépek kettőt, hosszú és erős ujjak fonják át jobb csuklómat, lágyan rászorít. Félve fordulok hátra, YongGuk hálás pillantásába botlom tekintetemmel. Még hevesebben kezd zakatolni a szívem, a torkomba csúszik. Melegséget árasztanak csokiszín szemei és egy parányi mosollyal köszöni meg a tettemet. Még inkább remegni kezd a lábam, nagyokat nyeldesve húzom ki a csuklómat ujjai közül, veszek egy nagy levegőt, majd végleg megerőltetem magam és célirányosan lépdelek a többi csapattaghoz.

* * *

Bőven besötétedik, mire visszaindulunk a dormhoz. Erőtlenül vágódtunk be az autóba és ültünk végig szótlanul. A két dalosmadár egymás mellé fészkelte magát, fejüket a másik vállára és fejére hajtották, úgy pihenték ki a nap fáradalmait. HimChan az anyósülésre huppant a sofőrünk mellé, JongUp a két énekes mellé vackolta be magát, fülessel a fülében. Jómagam szokásomhoz híven JunHong mellé kerültem, mert persze ott a helyem, viszont ismét a Vezetőnk került a másik oldalamra. Ez korántsem megszokott. Általában ő az, aki elöl ül, és HimChan az, aki a másik oldalamat foglalja el.

A sofőr egy kicsit feltekeri a hangerőt, hogy hátul is jobban uralma alá tudjon venni minket a nyugtató dallam, szinte mindenkit elbódít kicsit. Még én is megadom magam a hanghullámoknak. JunHong feje újfent a vállamra kerül, nem szólok, hagyom megpihenni.

Vigyázva lerugdalom magamról a cipőmet, aztán még annál is óvatosabban húzom fel a lábaimat. Összefonom előttük a karjaimat, az állammal pedig megtámasztom a térdeimet. Megkönnyebbülten szusszantok fel, JunHong is teljes kényelembe helyezi magát a vállamon, csendesen szendereg. A szemhéjaim végképp megadják magukat, csukott szemekkel hallgatom tovább a zenét. Szinte már félálomba kerülök a kocsi finom rázkódásától és az altató hanghullámoktól, amikor észrevétlenül siklik végig egy tenyérszerű a hátamon.

Összerezzenek az érzéstől, viszont a szemeimet nem nyitom ki azonnal. Ha álom volt, akkor tovább akarom álmodni, de ha csak a valóságban képzelgek, akkor inkább aludni szeretnék tovább. Újra és újra leköveti gerincem vonalát, egyre határozottabban érzem ezt a tenyeret és a hozzátartozó melegséget. Félve nyitom ki a szemeimet, kis ideig a lábujjaimat vizsgálom, aztán egy újabb simogatás következtében oldalra pillantok. A pillantásom összefonódik YongGuk mélybarna lélektükreivel, rám mosolyog. Úgy. Nehézkesen tuszkolom le a növekvő gombócot a nyelőcsövemen, kissé pironkodva fordítom el róla a tekintetem és bámulom tovább inkább a lábfejeimet. Hiába néztünk össze, nem hagyja abba. Tovább simogatja a hátamat, feltölt a teste melegével. Újra elnehezülnek a szemhéjaim, csukott szemmel élvezem tovább YongGuk törődését. Amikor azonban megállunk, a simogatás abbamarad, YongGuk keze pedig eltűnik a hátamról. Furcsa.

Hullafáradtan esünk be a dorm ajtaján, a cuccok sorban koppannak a földön, arra nincs senkinek sem ereje, hogy legalább a kabátját eltegye. De még a cipők is egymás hegyén-hátán végzik. Utolsóként lépünk be YongGukkal a lakásba, ő az egyedüli, aki úgy, ahogy rendet hagy maga után, míg a többiek betámadják a kanapét és azzal együtt a távirányító megszerzéséért is komoly harc veszi kezdetét.

Szusszantok egyet, az elém táruló rendetlenséget túl sokáig nem tudom elviselni, így inkább sietve összepakolok a srácok után, majd én is áttelepszem a nappaliba, hogy búcsút vehessek mára a srácoktól. Kezd tényleg hosszú lenni a mai nap meg a hét is, de nem akarom, hogy ezt bármelyikük is észrevegye.

- Gyere, Noona! – nyújtja felém hosszú karjait JunHong, kérlelőn néz rám.

- Nekem mennem kellene, elég későre jár.

- Nem lehetne, hogy egy kicsit maradj még? – vált át egyenesen könyörgővé a nézése.

- Ne kezdd el, szépen kérlek – motyogom esdeklően, nagyon nem lesz jó, ha JunHong marasztalásba kezd. – Tényleg késő van már.

- A kedvedért játszok a janggun – ül egy lendülettel a maknae mellé HimChan is és ezzel együtt szegődik társául.

- Na, ez már zsarolás, fiúk!

- Na, ne kéresd már magad ennyire, Noona! – harmadikként YoungJae fordul ellenem, tenyerével a kanapé egy szabad szegletét paskolja, engem hellyel kínálva ezzel.

- Legyen! – morgom mosolyogva. – De csak egy nagyon kicsit, rendben?!

- Éljen! – JunHong összecsapja a tenyereit örömében, a vigyora levakarhatatlan.

Elcaplatok a felajánlott helyre, bevackolom magam, de szinte még el sem helyezkedem kényelmesen, amikor a maknae feje az ölemben landol, ő maga pedig birtokba veszi az egész kanapét, lábait JongUp combjaira pakolja, elégedetten felsóhajt. Csak kényelmesen. Egyik kezemmel megtámasztom a fejemet, miközben felkönyökölök a kanapé háttámlájára, a másikkal JunHong tincseit kezdem játékosan tekergetni. HimChan ígéretéhez elszalad a hangszerért, majd visszaérve leül a szőnyegre és bele is kezd a dobolásba. Mivel YoungJae időközben a konyhába ballagott némi harapnivaló után kutatva, így ismét YongGuk kerül mellém, kihasználva az üres helyet. Rögvest elmosolyodik, mikor meglátja az ujjaimat JunHong fürtjei között.

- Mi az? – pislogok a leaderre, aki még mindig csak mosolyog.

- Csak irigylem a maknae-t.

- Miért? – kérdezem értetlenkedve.

- Szeretnél a helyemben lenni, igaz, Hyung? – emeli tekintetét az idősebbre komiszul vigyorogva az emlegetett fél.

- Te csak húzd meg magad, Dongsaeng!

- Az egyszer biztos, hogy a maknae-nak nagyon is jó dolga van – jegyzi meg az orra alatt DaeHyun és végignéz rajtunk. – Túlságosan is jó dolga van.

- Akkor ideje lesz, ha változtatunk ezen! – YoungJae vetődik ránk, majd felemelkedve rángatni kezdi JunHongot.

Hamar követik tetteiben YoungJae-t a többiek is, egyedül YongGuk marad pártatlan és inkább nem avatkozik közbe. Mellettem marad a kanapén, és most már együtt nézzük a földön birkózó csapattagokat. Egyre jobban nyúzzák a legfiatalabbat, amit nem bírok már nevetés nélkül megállni. Sajnálnom kellene, de nem tudom. Most egy kicsit hagyom, hadd kínozzák meg őt az idősebbek.

Bele sem merülök a játék látványába, amikor melegséggel töltődik fel a testem egy ponton. Furcsán ismerős ez a melegség. Pontosan olyan, mint az autóban éreztem YongGuk mellett ücsörögve. Most is a Leader kuporog mellettem. Szóra nyitom a számat, de mielőtt még az első hang távozhatna a torkomból, JunHong zuhan rám.

- Noona! Ments meg!

- Gyere csak vissza! – kapja el a lábát HimChan és már rángatja is vissza a földre. – Még nincs vége! Most kezdünk csak belemelegedni!

- De nekem már elég volt! – nyöszörgi a legfiatalabb. – Feladom! Győztetek!

- Ne bántsátok szegényt – kelek kisvártatva a védelmére, de hasztalannak látszik. – Legalább egy kis időt hagyjatok neki!

- Lejárt! – YoungJae-val közösen kapja el JongUp a lábát a menekülőnek, majd azzal együtt végleg visszarántják a földre.

Pontosan ott folytatják, ahol abbahagyták. Ők legalábbis. Sóhajtok még egyet, aztán felkelek a kanapéról és a mosdóba sétálok némi felfrissülésben reménykedve. Plusz talán egy kevés hideg víz is segíthet, hogy csillapodjon a vérmérsékletem. Érzem, hogy lángol mindenem, pedig nem most ért hozzám a Vezetőnk.  Ráadásul nem ártana tényleg indulóra fognom, mert a végén itt ragadok, ami nem lenne túlzottan kifizetődő. Hosszú percek telnek el, mire visszaérek, már mindenki a kanapén gubbaszt és a világító dobozt bámulja. YongGukot kivéve. A tompa lámpafény elárulja, hogy a HimChannal közös szobájukba vonult.