Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 4. fejezet

* * * JongHyun POV * * *

Nem szeretem senkivel sem a bolondját járatni, nem vagyok olyan típusú ember, aki ezt bármikor is élvezte volna. A pletykákat is megszoktam idővel, amit eleinte még viccesnek is találtam. De a sokadik utáni már tényleg SOK volt. Nem szeretem, hogy állandóan új helyre költözünk, valahol már szeretnék huzamosabb ideig megmaradni, nem csak pár hónapig. A mostani költözéskor reméltem, hogy ez meg is történik, esetleg ez lesz az utolsó az elkövetkező tíz évre. A társasház is hangulatos és még a lakók is kedvesnek bizonyultak. Főleg az a bizonyos lány.

Ugyan korántsem terveztem, hogy az első nap máris összebarátkozom bárkivel is a házban, meg akartam húzni magam, de amikor beállított a cuccolás utáni másnap reggel, hogy visszaadja a pengetőmet, valahogy meggondoltam magam. Kissé szétszórt jellemmel megáldott lány, viszont a határtalan kedvessége egy ismeretlennel szemben mégis lenyűgözővé teszik. Gondoltam, vele érdemes lenne jobban megismerkedni az első alkalomtól fogva, talán vele még akár könnyebben is alakulhatnak dolgok. Azonban a buszozás utáni elejtett megjegyzése felülírta ezeket a terveimet.

Miután meghajol, én is elköszönök JiHyetől, bár csak egy szolidabb megdőléssel, mert félek, megbántanám, ha a beszéddel próbálkoznék. Jobb a békesség mindkettőnk érdekében. Egy lélegzetvételnyi időre még találkozik a pillantásunk, igyekszem elfojtani a haragomat, de sosem voltam arról híres, hogy titkoljam az érzéseimet. Dühödten indulok el a szemközti utca felé, hogy beszerezzem KiBum rendelését.

Nem is értem, hogy miért nekem kell ezt megtennem, ha úgyis egész nap a városban tekereg. Tudja, hogy mit akar venni, miből milyen minőségűt, erre engem ugráltat. Azt sem tudom, hogy azt, amit említett a telefonban, egyáltalán lehet-e kapni ebben a körzetben és ebben a kisboltban.

Illedelmesen köszönök az üzletbe lépve, aztán a sorok közé vetem magam. Persze pont abból a típusból nincs egy darab sem, de még valami hasonszőrűre sem bukkanok a többi között. Ha felhívom, akkor kioktat, hogy rossz boltba jöttem, aztán bevágja a durcát és megint én engesztelhetem ki őt, mert képtelen magának beszerezni a kívánalmait. Csak a gondom van vele, amióta csak ismerem. Bár néha jó, hogy van, mert addig sem vagyok magányos, és persze szeretem vele tengetni a napjaimat.

Közel háromnegyedórát vacakolok a válogatással, de hiába kérdezget az eladó, nem kérem a segítségét. Az ötvenkettedik percben lekapom azt a dobozt, aminek az összetevői a leginkább megfelelnek KiBum elvárásainak. Ha jó lesz, akkor jó lesz, ha meg nem, akkor így járt. Majd vesz magának hajfestéket, én ugyan nem fogok még egyszer küszködni vele, mert őkelmének nem felel meg az, amit a fodrász kenne a hajára. Egy teljes órám ment el arra, hogy KiBumnak megvegyem a kencéjét, de legalább addig megfeledkezhettem az afférunkról. Miért is hittem én azt, hogy JiHye nem fogja pontosan ugyanazt gondolni, amit mindenki más? Valóban kedves teremtés, és igazán jó lett volna közelebbről is megismerni egy kicsit.

Majdhogynem egy újabb órát töltök a kóricálásommal, miközben a napokban történteket emésztgetem magamban. Csalódottan vánszorgok fel a lépcsőn, ahogy hazaérek, szinte máris utálok itt lakni. Ha egy elkezdi az elmélkedéseket, akkor abban hamar követi a többi ember is. Holnaptól kezdhetek megint másik lakás után kajtatni.

- Megjöttem – mormolom, amikor belépek a lakásba, lerugdalom magamról a cipőmet és a kabátot is csak a földre dobom.

- Tudom, hogy félig még dobozból öltözünk meg azokban is lakunk, de igazán tarthatnál némi rendet magad körül! – durrogva terem mellettem KiBum, semmi kedvem a zsörtölődéseihez.

- Békén hagynál? – morgom, amikor elsétálok mellette. – Itt a hajfestéked! – ledobom a konyhapultra a dobozt és megyek is tovább a saját rezidenciámba.

- Ugye állatkísérletektől mentest vettél? Csak természetes anyagokat tartalmaz, ugye? Nincs benne semmi erős vegyszer, vagy amire allergiás vagyok, ugye? Figyeltél rá, Hyung? – hallom, amit kérdez, de egyszerűen energiám sincs válaszolni neki.

- Te is tudsz olvasni! Nézd meg, mi van a dobozra írva! – ezzel bevágom magam mögött az ajtót és az ágynak dőlök.

- Mi bajod van, hah? – robban be kopogás nélkül, majd mellém is vetődik.

- Hagyj békén – morgom a párnámba temetett arccal. – Fáradt vagyok. Aludni akarok és az nem fog menni, ha itt lihegsz a nyakamba.

- Ne morogj, még mindig inkább ember vagy, mint kiskutya. Kitaláltam valamit! – finoman vállon csap, hogy nézzek rá, mire ez meg is történik.

Kis híján belefulladok a következő levegővételembe. KiBum soha nem volt százas, erről mindig is meg voltam győződve, de ahogy idősebb, úgy lesz egyre hülyébb is. Ennél nagyobb baromsággal elő sem állhatott volna. Lakásavató. Ellenben valamiért belém bújik a kisördög. Lehet, hogy annyira nem is rossz ötlet. Talán kapóra is jöhet majd az én nem éppen legkedvesebb játékomhoz. Legyen!

* * * JiHye POV * * *

- Te belezúgtál az új srácba! – jelenti ki határozottan MiNam, hirtelen akad a torkomban a levegőm.

Azonban nem csak nekem sikerül teljesen elnémulnom, hanem még RinAh-nak is megakad a következő szusszanat, ahogy TaeMin is döbbenten pislog ránk. Mielőtt még reagálhatnék MiNam – ostobának egyáltalán nem biztos, hogy mondható – kijelentésére, a csengő éles hangja vág végig a lakáson. Mégis ki a franc az ilyenkor és mit akar? Hozzám nem szokás becsengetni.

Összenézzünk a második csengőszót is hallva, ami tudatosítja mindannyiunkban, hogy nem a képzeletünk szórakozik velünk, tényleg van valaki az ajtó előtt és bebocsátásra vár. MiNamra nézek.

- Erre még visszatérünk, mert nincs igazad! – fordulok egyet és az ajtóhoz megyek.

- Mert pont úgy nézel ki, mint akivel nem szokott ilyesmi történni! – félvállról veti még utánam kedvesen incselkedő szavait, amit csak egy szemforgatással rendezek le.

Kukucskáló híján nem marad más választásom, azonnal ajtót kell nyitnom, ha tudni akarom, mégis ki csengetett. Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán a kilincsre markolva tárom is ki a vaskos térelválasztót. Ismételten mély döbbenet telepszik rám, szinte csak a levegőt tudom kapkodni döbbenetemben. Annyira nem sikerül tartanom a központi aggyal a kapcsolatot, hogy még köszönni sem köszönök. Csak állok földbe gyökerezett lábakkal és a pupilláimat meresztgetem a folyosón álldogálókra.

- JiHye, jól mondom? – töri meg a csendet az alig magasabb srác, még mindig csak pupillázok.

- Reggel óta csak nem felejtetted el – böki oldalba őt JongHyun, a hangja az egyetlen, ami valamennyire észhez térít. – Bocs’, KiBum néha elég bunkó tud lenni – veregeti vállon vigyorogva, ezzel bennem akasztva még egyszer a levegővételt.

- Miért is vagyok bunkó, Hyung? – csípőre tett kezekkel kérdezi, miközben végigvezeti macskás szemét JongHyun alakján.

- Öhm. S-seg. Khm. Segíthetek? – sikerül végre átpréselnem a szavakat a számon, mindketten rám néznek.

Egyszerre húzódik széles mosolyra a szájuk, az én arcom pedig abban a másodpercben ölt mélyvörös árnyalatot. Csak pislogni vagyok képes újfent, nagyon nem jó dolog, hogy ha nem megy velük a normális kommunikáció. Nem kéne ennél is cikibb helyzetbe kerülni, ráadásul JongHyuntól sem ártana bocsánatot kérnem. Amit még mindig nem értek, mivel is bántottam meg, de jobb lenne, ha nem haragudna rám a semmiért.

- Mivel most költöztünk ide, nem nagyon ismerjük a környéket – kezd bele a macskás szempár tulajdonosa, aki továbbra sem méltóztatott rendesen bemutatkozni. – Gondolom, te egy kicsit régebb óta laksz itt, és talán van néhány ötleted, hogyan szoktak az emberek errefelé lazítani.

- La-lazítani? – hebegem értetlenül.

- Azt. Tudod? Kiengedni a fáradt gőzt, szórakozni egy jó klubban, vagy csak meginni egy pohár löttyöt valahol. Tudsz ilyen helyet? Akár több is szóba kerülhet.

- Hát. Khm. Az. Az a helyzet, hogy én.

- Mondtam neked, hogy nem néz ki olyan lánynak – duruzsolja szavait KiBum fülébe, miközben szeme sarkából rám pillant.

- Miért? Mégis milyen lánynak nézek én ki? – összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, nem igazán tetszik ez a megjegyzése az újdonsült lakónak.

- Hát. Tudod? Olyan. Hm. Hogy is mondjam – vakargatni kezdi a tarkóját zavarában, amitől csak még jobban felmegy bennem a pumpa, és ezt már a lányok is érzékelik a háttérben.

- Milyen? – morgom összeráncolt szemöldökkel. – Attól, mert nem éppen úgy nézek ki, mint a földszinten lakó Miss Yongsan, és nem teszem közszemlére a tagjaimat, ráadásul még kedves is vagyok egy vadidegennel, mert visszaadom a kacatját, amit elhagyott előző éjjel, még normális vagyok! Mellesleg pedig nem egy helyet tudok, ahol lazulhat az ember! – az ajtó szélére fogok idegesen. – Ha megbocsátotok, most dolgom van!

- Akkor nem árulod el azokat a helyeket? – állítja meg tenyerével a lendülő ajtót JongHyun.

Idegesen fújtatok magam elé, miközben igyekszem megtartani a nőiességemet és nem elküldeni őket a legmelegebb éghajlatok egyikére. A két lány egyszerre közelít felém, majd míg RinAh a jobb vállamra fog, addig MiNam a jobb csuklómra fonja ujjait. Nyelek egy nagyot és vele együtt a kibukni készülő gondolataimat is leküldöm a gyomromba.

- Estére összeszedek párat – szólalok meg kisvártatva, de nem éppen a legkedvesebb hangnememben.

- Nem lehetne, hogy most írod fel azokat a címeket?

- KiBum. Az előbb mondta, hogy dolga van, és nekünk is akad bőven tennivalónk még, ha este tényleg azt szeretnéd csinálni, amit terveztünk – sutyorogja a fülébe megint.

- Igaz – sóhajt fel kissé csalódottan, egy mosolyt ereszt meg JongHyunnak, majd ismét rám emeli macskaszempárját. – Köszönöm a segítséget, JiHye! – dől meg picit. – Akkor várunk majd a címekkel! Menjünk, Hyung!

Ujjbegyeivel óvatosan végigsimít JongHyun alkarján, majd megfogja a kezét és távoznak is a lakás elől. Furcsa érzéssel a mellkasomban hagynak magamra, legalábbis félig-meddig magamra. Hiszen nem vagyok egyedül, de valahogy mégis úgy érzem magam most. Még egy mély levegővétellel egybekötve csukom be az ajtót, aztán a kanapéhoz csoszogok és egy lendülettel levágódom a bútorra.

A két lány abban a másodpercben fog a térdeimre, ahogy landolok az ülőalkalmatosságon, aggódva pislognak fel rám. Összeakad a tekintetünk TaeMinnel, még az ő lélektükrei is ugyanarról árulkodnak, mint a lányoké.

- Tetszik neked, mi? – szakítja meg félperces szemkontaktusunkat MiNam, hirtelen nézek rá.

- Mi?! Nem! Dehogy! Egy kicsit sem! – ellenkezem hasztalanul.

- Unnie...?! – mormolja az orra alatt RinAh is. – Valld be, hogy igazunk van! Belezúgtál JongHyunba. Igaz?

- Vagy inkább a másik srác a nyertes? – érdeklődik MiNam.

- Nem. Vagyis nem KiBum. Vele most beszéltem először.

- Akkor JongHyun – biccent RinAh elégedetten.

- De nem zúgtam bele, értsétek már meg! – fakadok ki kissé elcsukló hangon, ezúttal nem megy olyan jól a füllentés, mint általában szokott.

- Unnie. Süt rólad, hogy odáig meg vissza vagy ezért a srácért! – kacag fel RinAh és egy arcsimogatással zárja észrevételét.

- Egy kicsit hangosabban, ha kérhetem, Yoo néni nem hallotta az egyesben!

- Miért is baj, hogy JiHye belezúgott az egyik srácba?

- Talán nem ismered Unnie pasi ízlését? – pislog a bátyjára MiNam, én csak újfent a szemeimet forgatom a megjegyzés hallatán.

- Engem még mindig jobban érdekelnek a nők, mint téged, Hugi – vigyorogja elégedetten.

- Mégis milyen nőkről beszélsz, TaeMin-ah?! – emelkedik fel előlem RinAh és férjéhez tipeg.

- Na, hál’ istennek! Már hiányzott a házastársi perpatvar. Szóljatok, ha végeztetek! – MiNam lekuporodik mellém és átölel.

Mielőtt még azonban RinAh féltékenységi jelenetet rendezne a parányi kis lakásban, TaeMin egyetlen biztos módszerrel száműzi a fejéből a képzelgéseit, miszerint pontosan tudja, hogy az ő életében csak egy bizonyos Nőnek van helye, az pedig maga RinAh. Egy szenvedélyes és forró csókban forrnak össze hosszú percekre, én meg arra az időre belebújok MiNam oltalmazó karjaiba.

Nem akarom elhinni, hogy tényleg megint beleestem ugyanabba a hibába. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ennyire képtelen vagyok jól választani és mindig olyat szemelek ki, aki lehetőleg foglalt, de minimum a másik csapatban játszik.

Miután RinAh elszakad a férjétől, visszaballag hozzánk, majd a karfára kuporodva fonja át a másik oldalról a testemet. TaeMin a kisasztalhoz sétál és leteszi magát arra, szék hiányában. Tényleg nem tudom, mi lenne velem a lányok nélkül, hogyan vészelném át a balul elsült dolgokat. Mert valahányszor pofára esem a pasikkal, mindig ők kanalaznak össze a legvégén. EunHyuk elkezdi, de a két lányé a munka oroszlánrésze.

- Én még mindig amondó vagyok, hogy rosszul ítélitek meg a srácokat – szólal meg halkan TaeMin.

- Merthogymiértis? – rebegteti hosszú pilláit RinAh.

- Mert szerintem közel sincs köztük semmi, csak egy nagyon jó és őszinte barátság.

- Pff! – fakad ki a fiatal feleség. – Mert az őszinte barátok így viselkednek egymással, mint ők?! Hagyjuk már, TaeMin-ah! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Rájuk van írva.

- Micsoda? Azért azok, mert együtt jöttek át vagy éppen reggel mindketten köntösben voltak? Ne beszélj butaságokat, Yeoboya! Szerintem maximum testvérek.
- Na, ki ne találd már! – kiált fel MiNam is. – Inkább segíts megvigasztalni Unnie-t, mert vélhetőleg megint olyan pasiba sikerült belehabarodnia, aki láthatólag a másik csapatban játszik és ráadásul még foglalt is!

Ez kellett nekem. Újra a csengő szakítja félbe a mélyen szántó diskurzusunkat, esküszöm, olyan lett ez a lakás, mint egy átjáróház. Egész hónapban nem jönnek hozzám ennyien, mint ma délután. Nagyon remélem, hogy nem Yoo néni baktatott fel az emeletre, hogy számon kérjen, mert hangosabban beszélgettem a húgaimmal. Újfent én vagyok az, aki az ajtóhoz ballag, hogy fogadhassa a kint várakozót.

- I-igen?! - motyogom kitágult pupillákkal, szerintem Murphy elhatározta, hogy nagyon megszív@t ma.

- JiHye. Bocsánat, hogy zavarok! - hajol meg elnézését kifejezve. - Tudod, még mindig kicsit nagy a káosz a lakásunkban és azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg kölcsönkérhetném a hajvasalódat?

- Hah? - bukik ki belőlem az értelmes és tömör válaszom.