(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 8. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Nem nagyon tudom mire vélni JongHyun korábbi mondatát, miszerint kelleni fog valami erősebb, ráadásul ritkán látom azt a szomorú szempárt is, amivel a folyosón áll. Persze utána eltűnik az arcáról a kétségbeesés és helyette elégedett vigyorgásba kezd. Annak az egynek azonban mégsem örülök, hogy BaekHyun nem velem osztja meg a problémáját. Tudom, hogy nőből vagyok és néha rosszabb vagyok egy házsártos vénasszonynál, de az öcsém mindig is fontos volt nekem. Meg persze lesz is, míg élek. Hiszen mihez is kezdenék nélküle az életben? Egyedül kéne élnem és persze megvívnom a harcaimat.

Miután sikerül JongHyunt képen találnom az egyik díszpárnával, az én arcomra is az az elégedett mosoly telepszik, ami a dobás előtt az övén ült. Megérdemelte, ezúttal tényleg messzire ment a megjegyzésével. Annyira azért nem rosszak a barátaink, hogy valami erős alkohol kelljen az elviselésükhöz. Oké, néha KiBum kibírhatatlan tud lenni, de ez csak akkor fordul elő, amikor leitatjuk, és mi kényszerítjük arra a sok baromságra, amit a drágalátos modellünk készséggel meg is tesz.

Mielőtt még kezdetét vehetné a párnacsata, elslisszolok SeHun mögött és a hálók felé veszem az irányt, hogy végre kikönyörögjem a szobájából az öcsémet. Fogalmam sincs, menni fog-e, ha pedig más megoldás nincs, akkor JongHyunt hívom újfent felmentő seregként. Ketten már csak megoldjuk ennek a mafla kölyöknek a gondját. Vagy nagyon rosszul gondolom?

- Hyunnie? – kocogtatom meg óvatosan a falapot, de a motoszkáláson kívül nem érkezik biztosabb válasz. – Bejöhetek? - Csak egy hümmögést tudok kivenni az ajtórés alatt, amit beleegyezésnek veszek.

Egyenesen az ágyhoz ballagok, miután sikerül bejutnom az öcsém rezidenciájára. Az ágy mellett gubbaszt, megtörten és elhagyott kisgyerekként. Mélyet sóhajtok, ahogy végignézek a kuporgó gyermekként reszkető testvéremen. A könnyeimet is le kell nyelnem, ha nem akarom, hogy meglássa BaekHyun a gyengeségemet. Már csak az hiányzik!

- BaekHyun? – épp csak ki tudom ejteni a nevét, egy pillanatra még a hangom is megremeg. – Mi történt, Hyunnie? – Lassan lépdelek el az ágyig, pusztán csak szipog, értelmes szavakra nem tudom rávenni. – Mi a baj? – ismétlem meg, miközben leguggolok mellé.

- Semmi – dünnyögi térdei közé temetett fejjel, a könnyeit kezdi törölgetni.

- Most az egyszer nem tudod letagadni, hogy rohadtul fáj odabent. Szóval? Elárulod az öreglánynak, vagy inkább még marcangolod magad? – akaratlanul mosolyodom el a saját szavaimtól, BaekHyunból is feltör egy visszafogott kuncogás.

- Kik jöttek? – tereli el rögtön a témát, ahogy felemeli a fejét a lábai közül, könnyes szeme rálel az én kíváncsi szempáromra.

- Nem kell megjátszani a keménygyereket, Öcskös – lököm meg finoman bal vállát, majd egy puszit nyomok az arcára. – MinMin meg a többiek. Miért?

- Naplopó egy banda. Soha nem dolgoznak, hogy ennyit lebzselnek nálunk? – kekeckedik újult kedvvel.

- Elhallgass, szemtelen kölke! – Csapom meg ezúttal sokkal erősebben a vállát, hiába helytálló néhány meglátása, most nem teljesen igaz. – Nem is voltak nálunk már legalább egy hónapja! TaeMin semmiképp sem, KiBum meg jó, ha bezuhan tíz percre és megy is tovább. Inkább bújj ki a csigaházadból és told ki az arcodat a nappaliba. Elvégre bírják azt az idióta fejedet!

Összeborzolom BaekHyun kissé zilált tincseit, felegyenesedek, aztán őt is magammal rántom. Laza mozdulattal átkulcsolom a nyakát és úgy indulunk vissza a többiekhez, hogy végre sikerüljön picit kirángatnom az Öcsémet a búskomorságból.

Noha, nem tudom, mi bántja a lelkét, de egyelőre beérem azzal is, ha eltereli a figyelmét és velünk együtt bolondozik a kanapén. Máskülönben pedig éppen ezért tartom JongHyunt is. Na, jó, nem kimondottan csak ezért, de ilyenkor nagyon is jól jön, hogy itt van a lakásban és a segítségemre siet. De az biztos, hogy ma addig haza nem megy az a lókötő, míg ki nem szedem belőle BaekHyun baját. Egy módszerem mindig akad, ami beválik...

Hangos nevetéssel egybekötött beszélgetésre érünk ki, SeHun azonnal betámadja a legjobb barátját és szinte már kirángatja a karom alól, aztán pedig a kicsiny konyha felé kezdi tolni. Ezt a kölyköt is megszállta valami, annyi szent!

* * * ChanYeol POV * * *

- BaekHyun? Halló? Ott vagy még? Hahó?! Szólj már bele, hallod?! BaekHyun, ez nagyon nem vicces!

Süket a telefon. Napokig üvöltözhetnék az utcán, de hasztalan lenne minden igyekezetem. Bármennyire is szeretném, BaekHyun nem felel a szólongatásomra. Valami komoly dolognak kellett történnie, ha egyik pillanatról a másikra megszakadt a vonal és még egy krákogást sem tudok kiszedni belőle. Rémülten pislogok a parányi kijelzőre, ami csupán a másodperceket számolja. Csak a hívás ideje megy, semmi több.

Nagyot nyelve nyomom ki a telefont, aztán tárcsázom újra BaekHyun számát. A második próbálkozásom még inkább kudarcba fullad, mert nem, hogy nem szól bele, de már egyenesen ki sem csöng. Folyton csak a sípszót hallom, szinte már a fejem is belefájdul az éles hangba. Valahogyan ki kell derítenem, hogy mi történt vele! De hogyan...?

- SeHun! – kiáltok fel, mikor a képzeletbeli kislámpa kigyúl a fejem felett, rögtön hívni is kezdem a másik csoporttársamat. – Könyörgöm, vedd fel azt a sz@rt – morgom magam elé, mire a második csörgésre bele is szól az illetékes.

- Na, mi van, mit hagytál a suliban? – vigyorog a túloldalon.

- Hallgass! Most nem a suli miatt hívlak! – intem le azonnal, még mielőtt a fontos témát valami ökörségre cseréli.

- ChanYeol? Mi van? Mi ütött beléd?

- Hol vagy?

- Épp úton a haverodhoz, aki idegességében kiadta magából a feszültséget. Mert? Mi van?

- Egész biztos vagy benne, hogy otthon van? – kérdezem aggodalmasan.

- Hol másutt lenne? – nevet fel keserűen. – De mondjad már, hogy miért érdekel ennyire?

- Előtted beszéltem vele telefonon, aztán csak egy éktelen káromkodást hallottam és utána már nem szólt bele. Most meg totál süket, ki sem csöng a mobilja, egyből átvált hangpostára.

- Ez érdekes – motyogja válaszként, rohadtul nem a ténymegállapításaira van szükségem, hanem arra, hogy megmondja, mi lett a barátunkkal.

- Te tudod, hogy mi lelte? – faggatom tovább.

- Mindjárt ott vagyok nála és mindent megtudok.

- És én honnan fogom megtudni? – kérdezem sietve, nem foglalkozva, ha leleplezem magam SeHun előtt.

- Park ChanYeol, te nem vagy önmagad, igaz? – hirtelen akad a torkomban a következő nyelésem SeHun szavaitól. – Miért aggódsz ennyire BaekHyunért? Mostanában nagyon furcsán viselkedsz – jegyzi meg alig hallhatóan.

- Mennem kell! Hívj, amint megtudtál valamit BaekHyunról!

Ezzel megszakítom a vonalat, mielőtt SeHun tovább próbálna kiszedni belőlem információkat. Semmi esetre sem akarom, hogy előbb tudjon meg dolgokat BaekHyunnál. Előbb épp a keresett személlyel kell tisztáznom mindent. Még akkor is, ha az a vesztemet okozza a végén.

Zsebre vágom a mobilomat, és a hazaút helyett a belváros felé veszem az irányt. Muszáj szereznem egy másik telefont, amin el tudom érni BaekHyunt, nem tudom, mi lehet a sajátjával, de nem akarom még egyszer ezt átélni. Inkább a spórolt pénzem bánja, mint az idegeim.

A belváros most is tele van emberekkel, ahogy az lenni szokott ebben az időben, ebből kifolyólag kissé bajos a könnyed átjutás a tömegben. De nem adom fel a küzdelmet, még ma meg kell vennem a telefont, különben oda minden maradék reményem! Magabiztosan haladok előre, kitűzött célom egyre inkább válik elérhetővé.

Az üzlet ajtajához érve elégedetten fújtatok egyet. Végre. Mosolyogva és még egyet sóhajtva fogok a kilincsre majd nyomom is le a vaspántot. Belépve egyenesen a pulthoz érek és az eladó segítségét kérem azonnal. Nem kell a legolcsóbb és persze nem is a leginkább felspécizett készülékre akarok költeni. Egyszerűen kezelhető legyen, bírja az akksija és nem árt az sem, ha strapabíró. Legalább az ütést kibírja, érkezzen az bármekkora magasságból is.

Hosszas mérlegelés és beszélés után végül egy közép-árkategóriájú telefonra esik a választásom, az üzletvezető szerint az egyik legkiképzettebb az ütéseket illetően, amit jelenleg kapni lehet aránylag elfogadható áron. Nem hezitálok tovább, kifizetem az árát és már fordulok is ki a boltból, hogy mielőbb odaadhassam immáron a jogos tulajdonosának.

* * * SeHun POV * * *

Abban a pillanatban, ahogy meglátom BaeJin mellett az idióta öccsét, megiramodok feléjük, kirángatom a védelmező nővérke öleléséből és a konyhába kezdem tolni. Elegem van az állandó önsanyargatásaiból, képtelen tenni a saját boldogsága érdekében, viszont ha valaki más akarna segíteni a szerencsétlenségén, akkor egyből támad! Hát lehet egy ilyenen egyáltalán segíteni?! Kár is fecsérelni rá az időt!

A konyhapultnak lököm, ahogy biztosabbnak érzem a terepet a négyszemközti beszélgetéshez. Számon kérően nézek a barátomra, ő meg csak pislog, mint hal a szatyorban. Most komolyan arra vár, hogy megmagyarázzam, mit akarok tőle? Ennyire nem világos?!

- Mit akarsz? – nyögi ki néhány pillázással töltött másodperc után, hirtelen szalad fel bennem a pumpa az elmebaja láttán.

- Szerinted mégis mi a fenét akarnék, hah?! – alig tudom visszafogni a hangom, szívem szerint leüvölteném a haját a feje tetejéről.

- Tudnom kéne?

Ennek elmentek otthonról, az fix! De egyszer kitekerem a nyakát, ha addig élek is! Nagyokat fújtatok, mielőtt még tényleg meggondolatlanul cselekednék, próbálom lenyugtatni magam és figyelni a saját eddig higgadt eszmefuttatásaimra. ChanYeol. ChanYeol megkért, hogy szóljak neki, ha bármit megtudok erről az ökörről. Akkor ideje is ennek nekilátni.

- Mi bajod van, hah? – teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdésemet. – Miért rongyoltál el a suliból? És miért is nem veszed fel a telefont, ha valaki hív, hm?

- Egy. Nincs semmi bajom. Kettő, hazajöttem, mert ehhez volt kedvem. Végezetül pedig, ha tudni akarod, akkor a mobilom ripityomra törve hever a szobám parkettáján. Elégedett vagy?

- Hogy’ a bánatba voltál képes összetörni? – lépek egyet hátrébb döbbenetemben.

- Nem az a lényeg. Inkább az, hogy épp beszéltem valakivel, amikor~

A másodperc töredéke alatt hallgat el és vörösödik el a füle tövéig. Azért ennyire nem vagyok jóképű, hogy egy Byun BaekHyunt zavarba hozzak a nézésemmel. Ahhoz nekem egy picit többre van szükségem. De akkor mégis mi lelte? Oldalra biccentem a fejemet és fürkészem tovább BaekHyun arcát, hátha megfejtésre lelek a vonalaiban.

- Na, most akkor kinyögöd végre, hogy kivel társalogtál vagy totál megkukultál?

Persze az újabb kérdésemre már nem kaphatok választ, MinMin érkezése szakítja félbe a meghitt kis beszélgetésünket. Pech! Rohadt nagy pech! Pedig épp most jött volna a tetőpont, amikor is elárulom BaekHyunnal, hogy nem csak én aggódtam miatta annyira.

- Bocs’, hogy megzavarom a társalgást, de azt hiszem, hogy hozzád jöttek, Hyunnie – mosolyodik el BaeJin legjobb barátnője, mi viszont kellőképpen meglepődünk a mondandójától.

- Oh! Kösz. Köszönöm, MinMin!

Ezzel fogja magát és elrobog mellőlem, de azért engem sem ejtettek a fejemre. Hah! Még mit nem?! Lopva BaekHyun után osonok és a nappali boltíve alól kémlelem tovább az eseményeket. Az állam majdhogynem a földön koppan, mikor meglátom a küszöbön ácsorogni a váratlan látogatót. Ez most komoly? Ennyire nem bírta ki, míg felhívom? Közelebb araszolok, hogy pontosabb szavakat is ki tudjak venni a sutyorgásból.

- Oké?

- De tényleg nem kellett volna, úgyis vett volna a nővérem egyet, meg én is vehettem volna valamikor.

- Nem érdekel. Útba esett az üzlet, ha másnak nem is, legalább tartaléknak jó lesz. Szeretem tudni, merre jársz, vagy épp mi van veled – elpirul.

Egek! Park ChanYeol a füle tövéig vörösödik a mondata végére! Csak nem készül szerelmi vallomást tenni? Ez egy vicc! Vagy mégsem? Az ég szerelmére, Byun BaekHyun, fogadd már el azt a mobilt, aztán omolj a karjaiba végre! Erre vártok már két éve! Akkor meg? Fohászaim meghallgatásra lelnek, BaekHyun a kicsiny dobozért nyúl... rajta! Bátran! Na! Elveszed, aztán a karjaiba zuhansz, ő megcsókol, te meg viszonzod és kész is a tündérmese! Ne remegjen a kezed, BaekHyun! Na!