Engedj hozzá, kérlek (SHINee Onew)

~~~ Csiguszom! Megérkeztem az Általad kért Álommal, mely egy hosszabb One Shot lett. Remélem, ezúttal is tetszeni fog. Jó szórakozást hozzá! <3 ~~~

- De most mégis mit csináljak, Unnie? – fordultam bátyám barátnőjéhez, akit már saját nővéremként imádtam az első találkozásunk óta.

- Mégis mivel mit csinálj, Ri-yah? – pillantott fel a tojásról, amit reggeli gyanánt készített, mire csak fújtatni tudtam egy nagyot, jelezve ezzel, hogy tudom, pontosan tudja, miről hadoválok már legalább fél órája.

- Most ezt csak direkt csinálod, ugye? – léptem hátrébb és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Megint túlaggódod a dolgot, RiRin – letette a fakanalat a kezéből, elzárta a gázt, majd mindkét tenyerét a vállaimra simította és finoman rászorított; őzike szempárja melegséget árasztott, valahányszor csak belenéztem. – Hidd el, hogy annyira nem szörnyű a helyzet, mint ahogy azt te látod – biztatott.

- Hát, persze! – nevettem fel keserédesen, mert tudtam, hogy ezt még az én drága „majdnemsógornőm” sem gondolhatta komolyan.

Nem reagáltam többet, csak magamhoz öleltem egy kicsit, hogy a zilált lelkem némi megnyugvásra leljen az oltalmazó karok alatt. Elengedtem a derekát JiHyének, majd hátat fordítottam neki és a hálómba ballagtam, mielőtt még előkeveredne a bátyám a dolgozó szobájából és hirtelen faggatni kezdene az elkámpicsorodott képemet látva, amit egyre ritkábban tudtam a reggelekre fogni, mert szinte állandóan így néztem ki. Pedig ha tudná az én drága bátyám, hogy miért is van ilyen fancsali fejem a nap nagy részében, akkor azt hiszem, hogy JiHye nem a rántottát csinálná neki reggelente, hanem a befőtteket cipelné a börtönbe a heti látogatásokkor.

Hiába volt mindig is jó kapcsolat köztem és a bátyám között, képtelen voltam beszélni neki a pasi ügyekről. Nem azért, mert nem hallgatta volna meg a gondjaimat, épp ellenkezőleg, mert tényleg mindig mindent megbeszéltünk, de valahányszor a másik nem szóba került, aki esetleg szeretett volna közelebb kerülni hozzám vagy én hozzá, a bátyámnak elgurult a gyógyszere és egy dühöngő őrültté változott. Ordított egész végig, hogy senki nem mehet a húga közelébe, mert mindegyik csak azt akarhatja tőlem és nem hagyja, hogy én is úgy végezzem, mint egy közeli ismerősünk.

Valahogy azt mégis elfelejtette, hogy Lunával korántsem lehetett egy lapon említeni engem, ahogyan őt sem lehetett a pasik tömkelegébe sorolni. Azóta semmiképp sem, hogy megismerte JiHyét. Konkrétan a feje tetejére állt a bátyám és azt hittem, hogy már soha nem is lesz többé a régi. Egy kamaszba futottam bele minden reggel a fürdőben.

Persze némileg változott a hozzáállása a pasikhoz, JiHye közben járásának köszönhetően, így abba belement, hogy váltsak velük néhány szót olykor, de telefonszámcseréről és randiról nem is álmodhattam egyszer sem. Nem mintha, ezt képes is lettem volna megtenni. Pontosabban szólva, egy ideje nem is tudtam volna már. Mióta megláttam Őt JongHyun autójának az anyósülésén kuporogni, egy tavaszi délután.

Barna tincsei hanyagul hullottak szemeire, épp csak láttatni engedték a mogyorószín szembogarakat, kissé telt ajka gondtalan mosolyra állt, ahogy valamit magyarázott az autóban, kezeivel folytonosan gesztikulálva és ezzel együtt előadva a mesélt történetet. Egyetlen sóhajtásnyi pillanatra találkozott csak a tekintetünk, de akkor megfordult velem a világ és azóta még inkább fenekestül felfordult. Még a nevét sem tudtam, csak azt, hogy nem akarok tovább nélküle létezni. Villám vágott végig rajtam abban a röpke momentumban és tudtam, hozzá tartozom innentől kezdve, senki máshoz.

Nem számított többé sem tér és sem idő, csupán Ő. A Szerelem. A Minden. Egyedül Ő és más senki. Az étel íztelenné vált, a napok szürkék és unalmasak lettek, a kedvem pedig egyhangú. Csupán Ő lett volna képes változtatni ezen, míg végül JiHye volt az, aki nehézkesen ugyan, de kiszedte belőlem a bánatom legfőbb okát. Na, persze úgy könnyű, hogy egy makacs nőszeméllyel van összezárva az ember egy teljes délután, és az illető addig nyüstöli a másikat, míg az színt nem vall. JiHye is tökéletesen ilyen volt.

Lehet, hogy az is sokat segített neki, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást és szükségem volt arra, hogy valaki meghallgasson. Egyetlen szóval sem vágta közbe a csicsergésemet, csak törölgette az arcomat puha ujjbegyeivel és sorra nyomta a kezembe a zsebkendőket, hogy azzal is felitathassam a sós nedvességet a bőrömről. Még JongHyunnál is kimentett, amiért nem akartam kikecmeregni az ágyból vacsorakor sem, iskolai gyomorrontásra fogta.

Ahogy aznap délután tettem, úgy most is bevackoltam magam a takaró alá és addig nem is akartam előjönni, amíg ki nem hívnak onnan. Bár fogalmam sem volt róla, hogyan fogok letolni a torkomon akár egyetlen falatot is, muszáj volt kimennem enni, aztán meg persze suliba caplatni. Aham. Mert az csak úgy megy! Suliba menni, mi? Oda, ahol ez a bizonyos személy éppen az egyik tanárom a bátyámmal karöltve. Bizony! JongHyun zenetörténelmet és zongoraoktatást tanít, JinKi pedig igyekszik megbarátkoztatni a diákokkal a szolfézs minden szépségét.

Így is elég volt a tudat, hogy a bátyám az egyik tanár a suliban, az már csak rátett egy lapáttal, hogy az én Szívszerelmem is éppen ott vállalt állást. Persze erre csak akkor jöttem rá, amikor a terembe lépve belebotlottam, ahogy letörli a táblát, majd felteszi az orrnyergére a szemüvegét és a naplót kezdi vizsgálni a befutó diákokról. Én is egy voltam közülük. Finoman biccentett egyet, majd ahogy megkapaszkodtam a táskám vállpántjában, egy mosolyt engedett meg felém. A térdeim is beleremegtek abba a görbületbe, akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy mit is érzek iránta...

* * *

Szerencsére JiHyének nem kellett sokáig könyörögnie, hogy végre kidugjam az orromat az odúból, mondván, ma ő visz a suliba, mert a bátyámnak csak később kell órát tartania. Bíztam benne, hogy a mai nap még JinKi Sunbae-t is sikerül valahogy elkerülnöm, ami egyre inkább látszott képtelenségnek és azzal együtt bődületes baromságnak is.

- Minden rendben lesz, Ri-yah – szorította meg összekulcsolt kézfejeimet, ahogy összehúztam magam az ülésben.

- Könnyű neked. Te már letudtad ezt a részét – mormogtam a láthatatlan bajszom alatt, mire erősebben markolt a kézfejeimre. – Jó, na! Csak. Aish. Te hogy’ mondtad meg a bátyámnak? – emeltem rá kiskutya szemeimet, egyre homályosabban látva a mosolygós arcát.

- Sehogy – elengedte a kezemet és letörölte a kibuggyanó könnyeimet. – Vagyis. Hm. Mi totál máshogy találkoztunk a bátyáddal, RiRin. Egyszerűen csak nekem tolta a bevásárlókocsit az üzletházban, és mielőtt még torkom szakadtából üvölteni kezdtem volna vele a tette miatt, a kezembe nyomta a telefonszámát és kért egy bocsánatkérő vacsorát cserébe. – A füle tövéig vörösödött a visszaemlékezéstől, amitől csak mosolyogni tudtam, majd folytatta is tovább. – Te pedig csak megláttad ücsörögni az autóban. De előbb nem inkább JinKivel kéne megbeszélned ezeket? Az érzéseidet – döntötte oldalra a fejét, majd ahogy róla eltűnt a halványpír, úgy költözött át hozzám a vörösség egyre mélyülő árnyalata.

- Ha neked nem mertem elmondani, akkor szerinted a tanáromnak bevallanám, hogy a kislábujjam körmének végéig bele vagyok habarodva? – nagyon bárgyú képet vehettem fel a kérdés végére, mert csak szélesedett a korábbi görbület, ami szája sarkában bujkált egész idő alatt.

- Szerintem tenned kéne egy próbát, elvégre soha nem tekintett úgy rád, mintha csak egy szimpla diák lennél az életében – jegyezte meg, miközben jobb kezét a váltóra tette, a ballal pedig a kormányra szorított.

- Mert a bátyám a kollégája – ezzel a kilincsre fogtam, nyomtam még egy gyors puszit az arcára, majd kiszálltam a járműből és a vállamra dobtam a táskámat.

Végignéztem, ahogy JiHye elhajt a sulitól, a legszívesebben azonnal utána futottam volna, kapálódzva és sikoltozva, de a lábaim a földbe gyökereztek abban a minutumban, ahogy a reggeli szellő ismerős illatot hozott magával. Fűszeres, édes és némileg férfias aroma csapott orrba, ami lassanként erősödött fel, aztán a tulajdonosa nem sokkal később el is sétált mellettem. Méltóságteljesen és magabiztosan. Minden női szempár az illetőre tévedt; nagyokat sóhajtozott minden tanárnő és persze női tanuló is kiengedett magából egyet-egyet, a pasik pedig természetesen féltékenységből szűrték a fogaikat.

Az iskola bejáratánál egy másodpercre lehorgonyzott, majd végignézett az udvaron szobrozókon, míg végül rajtam állt meg mélybarna szempárja. Nagyot nyeltem. Újra és újra. Egy finom mosoly kúszott szájára – éppen olyan, mint az első találkozásunkkor –, amit ösztönösen viszonoztam is, aztán pedig egy még figyelmesebb fejbólintással köszöntött.

Kis híján mámorba zuhantam, amikor rezegni kezdett a telefonom és kirángatott az álomvilágomból. Automatikusan emeltem a fülemhez a zajos kütyüt és a kijelzőre sem nézve szóltam bele a készülékbe. Az ütő is megállt bennem a hangtónustól, ami fogadott.

- Ha végeztél az utolsó óráddal, akkor gyere fel a tanáriba! Beszédem van veled!

- Öhm – meg sem várta, hogy ellenkezzek vagy bármit válaszoljak neki, mert kinyomott, amint szóra nyitottam a számat.

Visszacsúsztattam a mobilt a zsebembe, és végül én is elindultam a főbejárathoz, hogy nekiveselkedjek egy újabb fárasztó napnak, hogy a végén megkapjam a fejmosást szeretett bátyámtól. Csak tudnám, hogy miért. A legvalószínűtlenebbnek a számonkérést tartottam. Hogyan is vonhatna felelősségre egy olyan dolog miatt, amiről nem lehet tudomása sem? Márpedig az utolsó mondatot csak akkor alkalmazta, amikor pasi volt az ügyben, viszont azt biztosan tudtam, hogy JiHye nem árult volna el, bármennyire is szereti a bátyámat. Akkor mégis honnan a bánatból tudja? Vagy csak én parázok rá a nem létező problémákra?

Nem volt mit tennem, végül csak be kellett vánszorognom a nyamvadt tanterembe, hogy kitágítsák azt, ami már így is tele volt mindenféle hülyeséggel. Hajrá, lehet próbálkozni! Szerencsémre a leghátsó padot szemeltem ki már az első tanítási napon, és azt vettem bérbe minden évben, így ott el tudtam rejtőzni a kínos és egyben kérdő szempárok elől is. Főleg JinKi Sunbae szempárja elől szerettem bujkálni egy ideje, azonban most még a szokottnál is sűrűbben akadtak össze szembogaraink. Miért? Mégis mi lehetett a háttérben?

A nap végén szájhúzva és persze görcsben lévő gyomorral másztam el a tanáriig, hogy ott a Bátyámtól megkapjam a megérdemelt fejmosásomat az el nem követett bűnömért. Mert még akkor sem tudtam, hogy mégis miért akar engem számon kérni. JiHyét felhívtam a nagyszünetben és köntörfalazás nélkül megkérdeztem tőle, hogy beárult-e a bátyámnál. Ahogy azt gyanítottam, egy árva mukkot nem szólt az én érzéseimről, így egy kicsit azért megnyugodtam, hogy nem magánéleti probléma lesz porondon. De akkor meg sulis? Egy majdnem kitűnő tanulónak?

A fehér ajtóhoz érve elsimítottam a nem létező ráncokat az egyenruhámról, beletúrtam a rakoncátlan tincseimbe, hogy némileg rendbe szedjem őket, majd egy torokköszörülés múltán megkocogtattam a falapot. Egy figyelmes és vékony női hang adott engedélyt a belépésre, majd egy gondolattal később lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.

A női hang tulajdonosa az idős titkárnő volt, aki maga is a diákok táborát erősítette egykoron, a padlizsánszínű íróasztala mögött ücsörgött és a szokásos papírkupacát rendezgette. Felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott, a szokásos lila szemfestéke ezúttal is elkenődött a bal szeménél, mégis aranyossá és kedvessé tette a bárányszemeket. Feltolta a szemüvegét az orrnyergén, majd egy udvarias fejbólintás után a bükkszín térelválasztó irányába biccentett. Újabb mély levegővétel távozott belőlem. Az igazgatóhelyettes irodája. A bátyám személyes tere, ahol kiélheti néhanapján magát.

Mert JongHyun nem pusztán zongoraoktató és zenetörténelem tanár, hanem még az igazgatóhelyettes is. Azt hiszem, hogy most már érthető, hogy miért is féltette annyira a húgát a férfiaktól a szüleink halála után. Oké, hogy JiHye tényleg jó hatással volt rá, de néha azért még túlságosan is vaskalapos volt és semmivel sem lehetett a lelkére hatni. De komolyan! Még olyankor JiHye is hatástalan volt bármilyen próbálkozásával.

Újfent megkocogtattam a falapot, aztán egy erélyesebb és némileg bosszús „Gyere” után benyitottam a leválasztott helyiségbe. Fényár helyett mesterséges sötétség fogadott, épp csak a redőnyök résein kúszott be valamennyi fény, de a délutáni napsugarak kevésnek bizonyultak, így a sarokban lévő állólámpa szolgáltatott még több világosságot.

A bátyám a cseresznyefából készült asztala mögött ücsörgött. Kissé hanyagul, mert korából adódóan azért mégsem gondolná az ember első blikkre, hogy egy zeneiskola igazgatóhelyettese lenne, inkább csak egy felsőéves diák a középiskolában. Könyökeivel az asztallapra támaszkodott, ujjait összefonta, mélybarna és egyben kiskutyás szeme mérgesen mérte fel apró termetemet. Megkerestem az egyetlen szobanövényt, amit egy méretesebb fikusz testesített meg, és képzeletben már mögé is rejtőztem JongHyun haragja elől.

- Üljön le, Kim RiRin! – a hideg futott végig a hátamon a mély és szigorú hanglejtéstől, amivel direktori mivolta érződött, csupán az iskola falain belül magázott mindig és tekintett éppen olyan diáknak, mint a többi tanulót.

- Igen, Kim Igazgatóhelyettes! – nyeltem egyet, majd helyet foglaltam a három lépésnyire lévő, szövettel borított fotelban; automatikusan fontam össze az ujjaimat, ahogy tekintetem rálelt JongHyun morcos lélektükrére.

- Azt ugye pontosan tudja, Kim RiRin, hogy mi jár annak a tanulónak, aki megszegi a házszabályokat? – leengedte a karjait és a könyökei helyett már alkarjaival támaszkodott fel az asztalra.

- Igen, Kim Igazgatóhelyettes – motyogtam egy parányi bólintással egybekötve.

- Amennyiben tudomása van a házszabályokról, akkor miért szegte meg őket?

- Elnézését kérem a tudatlanságomért, Kim Igazgatóhelyettes, de kifejtené nekem, hogy mire gondol az Igazgatóhelyettes?

- Tudja nagyon jól, Kim RiRin, hogy egyetlen diák sem folytathat viszonyt egyik feljebbvalójával sem – a torkomon akadt a következő lélegzetvételem, görcsbe rándult az egész testem, már épp védekezni kezdtem volna, amikor belém fojtotta a szót és megállás nélkül folytatta tovább a gondolatát. – A minap tudomásomra jutott, hogy maga, Kim RiRin, bensőséges viszonyt folytat néhány hónapja az egyik tanárral, nevezett Lee JinKivel, akit hamarosan szembesíteni is fogok önnel. Lee JinKi saját bevallása szerint még a tanszünetben találkozott magával és azonnal szimpatikussá váltak egymásnak, majd néhány nap leforgása alatt túl is estek a kötelező körökön.

Azt hittem, hogy menten meghalok a bátyám szavai hallatán, köpni-nyelni nem tudtam a hallottaktól, egyszerűen megfagyott bennem a vér. Soha eddig még nem láttam ilyen kimértnek és ennyire hivatalosnak. Olyan volt, mintha végleg megszakadt volna a kapcsolat köztem és a bátyám között, nem maradt más csak egy rohadt magas fal, amit képtelenség lerombolni. Egy ideges kopogtatás szakította félbe a beszélgetésünket, majd jelent is meg az irodában az emlegetett másik fél.

Nem mertem JinKire nézni, de még annyira sem, hogy diákként köszöntsem az idősebbet, olyannyira képtelenségnek hittem az egész dolgot. Mintha egy hátborzongató rémálomba csöppentem volna és nem tudtam szabadulni belőle. JinKi megállt közvetlenül az én székem mögött, oltalmazó tenyerei egy kis ideig a szék háttámláján pihentek, majd vállaimon landoltak néhány szívdobbanásommal később.

Összerezzentem. Melegséget és magabiztosságot árasztott a keze. Azonban nem pusztán az érintéstől rémültem meg, hanem a bátyám villódzó pillantásától is, amint egyszer a tenyerekre nézett, egyszer pedig az én ijedt szempárommal vívott harcot.

Hirtelen fel akartam ugrani, hogy tényleg megvédjem magam a bátyám érveléseivel szemben, amikor egyetlen szó nélkül kisétált az irodából és kettesben hagyott JinKivel. A tanárom elvette a kezemet a vállaimról, felsóhajtott, majd az egyetlen, duplaszárnyas ablakhoz lépdelt és a halványsárga függönyön át kezdte kémlelni az iskolaudvart. Több se kellett, végleg elborult az agyam és minden etikettet a hátam mögött hagytam. Felpattantam a székről, JinKi mögé iparkodtam, majd a bal karjára szorítva fordítottam szembe magammal.

- Mégis mi a bánatról magyarázott az előbb a bátyám?! – kiáltottam el magam önkívületlenül.

- RiRin – súgta, de szinte belé is fojtottam a gondolatait.

- Honnan vette azt a bátyám, hogy köztünk bármi is van?! – ripakodtam rá újra, a kezeimet ösztönösen szorítottam ökölbe, hogy egy nem várt alkalommal végre egy alaposat behúzzak neki. – Miért hazudtad azt a bátyámnak, hogy együtt vagyunk? Miért mondtál neki ilyeneket? Soha egyetlen szóval nem mondtam, hogy bármit is érzek irántad, ültem az óráidon nyugodtan, figyeltem, tanultam a dolgozatokra és ennyi! De ez nem jelenti azt egy szóval sem, hogy én akarok tőled bármit is! A tanárom vagy, én meg egy diák a suliban! Semmi közünk nem lehet soha egymáshoz! SOHA! – az utolsó szavamat már a könnyeimet nyeldesve ordítottam az arcába, de mintha az ablak alatti radiátornak magyaráztam volna negyed óráig, annyira nem hallotta, amit mondtam. – Hallod is, amit mondok?! – kérdeztem, miközben letöröltem az első könnycseppet az arcomról.

Ellenben többet már nem tudtam megállítani. JinKi két tenyere közé fogta az arcomat és hüvelykujjaival simogatta le mindegyiket, miközben még egyet lépett felém, míg végül mellkasa az enyémhez feszült, homlokát megtámasztotta az én homlokomon. Sóhajai lassú táncot lejtettek az én heves légzésemmel, mogyorószín szeme újra és újra felmérte az én homályos lélektükrömet.

- Pontosan tudom, hogy honnan szedte a bátyád azokat, amit mondott – szólalt meg kisvártatva, én csak szipogni voltam képes a puha mancsok alatt. – Méghozzá onnan tudom, hogy én mondtam neki azokat.

- De~

- Mert egytől egyig minden szava igaz.

- Hah? – pislogtam értetlenül, egyre inkább éreztem úgy, hogy valaki alaposan fejbe kólintott és tényleg egy rémálom elsőszámú szereplője vagyok, azonban a rendező semmiképp nem lehetek, mert azt a posztot valaki egészen más töltötte be.

- Reggel beszélgettem a bátyáddal és mindent bevallottam neki.

- Mit? Mit vallottál be neki? Én nem szeretlek! – hazudtam szemrebbenés nélkül, ám annyira átlátszó volt, hogy csak egy mosolyt kaptam válaszul. – Komolyan! Semmit nem érzek irántad! A tanárom vagy... meg leszel is. Egyébként is túl fiatal vagyok hozzád... Magához! – javítottam ki magam, miután a zakatolás alatt, ami a mellkasomból érkezett, sikerült feleszmélnem, hogy tegezem a tanáromat.

- Még mindig nagyon rosszul hazudsz, RiRin – kuncogta elégedetten, mire felemeltem a jobb kezemet, hogy végre egy nyaklevest lekeverjek neki, de az ujjaim már nem érintették az arccsontját.

Mielőtt még feltenyereltem volna olyan isteniesen, elkapta a csuklómat, és azzal egy időben landoltak puha ajkai az én reszkető párnáimon. Újabb sokkhatás lett úrrá rajtam. Akaratlanul és egyben automatikusan is viszonoztam a lágy és óvatos csókot. Jobb tenyerem feszes és lüktető nyakszirtjére csúszott, bal karom pedig a derekára tévedt egy gondolattal később. Pontosan egy időben JinKi mozdulatával, ahogy kezét végigvezette arcomon, aztán oldalamon, míg végül csípőmnél zárta be az útját és húzott még közelebb a testéhez.

- Ez most mégis mit akar jelenteni? – pihegtem pillanatnyi elválásunkkor, de újfent csak mosolygott rám.

- Azt, hogy a sulinak új szolfézstanárt kell keresnie – hívott egy újabb csókba, ami már sokkal bátrabb és határozottabb volt.

- Mi? – szakadtam el rögvest tőle, ahogy felfogtam a szavait, és nem is törődtem az érzéssel, amit keltett bennem, ahogyan a szomjúhozó ajkaim sem tudtak érdekelni. – Mi az, hogy új tanár? – rebegtettem könnyáztatta pilláimat némi magyarázatban reménykedve.

- Beszélgettünk a bátyáddal és arra jutottunk mindketten, hogy az lesz a legjobb, ha én hagyom itt a sulit és keresek egy másik körzetben állást. Így neked nem kell feladnod a jövődet és boldogan lehetünk együtt.

- A bátyám?! – nyögtem ki elhaló hangon, mert már nem tudtam az információk tömkelegét hova pakolni; maximum a fülem mögötti kispolcra lettem volna képes, de már az is tele volt mindenfélével.

- Igen, a bátyád – bólintott, elvette a kezeit korábbi helyeiről és az én reszkető tagjaimra fogott. – Már egy ideje tudja a bátyád, hogyan érzek irántad, de eleinte úgy gondoltuk, mindkettőnk érdekében jobb lesz, ha nem próbáljuk meg. De ez nekem ment a legkevésbé – olyan vörösség öntötte el az arcát, mint amikor a kamaszfiút rajtakapja az anyja, hogy az apja tiltott pornóújságjait lapozgatja az ágya alatt.

- N-nem. Nem értem. Ezt az egészet én nem értem – elengedtem a kezeit és hátráltam tőle pár lépést, míg végül a fenekem az íróasztalhoz ért, ezzel megállítva a menekülésben.

Tulajdonképpen ki is rohanhattam volna a szobából, de JinKi kissé megrökönyödött alakját látva nem tudtam megtenni. Úgy éreztem, hogy ezzel cserbenhagyom őt és fittyet hányok az érzéseire. Nem akartam ezt tenni vele és mégsem tudtam, hogy mégis mi lenne a helyes. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség és azon morfondíroztam, hogy mi lenne a megoldás. Azt mégsem várhattam el tőle, hogy eldobjon mindent miattam, ahogyan azt sem tudtuk volna összehangolni, hogy itt legyünk együtt. Viszont mérhetetlenül boldog voltam, hogy érez valamit irántam.

- Mondj valamit, RiRin – szólalt meg kissé reszkető hangon, a szívem mégis ütemesen kezdett dübörögni.

- Mit mondjak? – dünnyögtem tanácstalanságomban.

- Bármit. Mégsem úgy van, ahogy én gondolom. Nem akarsz tőlem semmit sem, csak az én képzeletemben történt meg minden. Nem akarod, hogy bármi is legyen köztünk.

- Várj csak! – emeltem fel jobb kezemet, mutató ujjamat fenyegetően tartva, majd ellöktem magam az asztaltól és bambán bámultam tovább JinKire. – Mi az, hogy csak a te képzeletedben történt meg minden? Milyen történésről beszélsz?

- Nem emlékszel rá, és ezt pontosan tudtuk a bátyáddal.

- He? Mire nem emlékszem?

- A bankett napján egy kicsit felöntöttél a garatra, ami még nem is lett volna gond, mert utána elég közvetlen is lettél a társaságomban, viszont amikor magadra hagytalak, míg a mosdóba mentem, máig tisztázatlan okokból a földön találtalak eszméletlenül heverni. Csak egy vágás volt a homlokodnál, vélhetőleg valaki leütött egy üveggel, de azt nem tudtuk kideríteni még a kamerákból sem, hogy ki volt az. A bankett után pedig hazavittünk a bátyáddal és otthon kiderült, hogy az egész éjszaka kiesett – ennél a mondatnál hirtelen ült ki a mosolygós arcára a csalódottság létező összes jele.

- Kiesett? Az lehetetlen! Tudom, hogy ott voltam a banketten.

- Mennyire emlékszel, RiRin? – végképp leküzdötte a távolságot kettőnk között és fölém magasodott, kezei derekamra vándoroltak.

- Öhm – na, most van az, hogy elő kéne kaparnom a fél éve történt dolgokat. – Hát. Öhm. Azt tudom, hogy az a puncs vagy milyen lötty, rohadtul nem jött be, így lendületből kiköptem.

- Igen, az végezte a zakómon, amitől meg akartam így is szabadulni – kuncogta halkan, mire csak elvörösödtem. – És aztán?

- Aztán meg kimentünk friss levegőt szívni.

- Igen? – mellkasa ismét az enyémnek feszült.

- Leültünk az egyik eldugottabb padra, hoztál egy-egy koktélt, koccintottunk, aztán megint hoztál egy koktélt, amit lendületből ittam meg, aztán~

Beharaptam alsó ajkamat, vérvörösen néztem JinKi csillogó szembogarait, ahogy remény táncol a mélybarna íriszen. Végre leesett, hogy mi is történt pontosan. Az első koktéltól csak nevettem és mosolyogtam, a másodiktól már kicsit beszédesebb hangulatba kerültem, a harmadik pedig betette a kaput és minden gátlásomat magam mögött hagytam, ahogy az alkohol az uralma alá vett. Az ölébe ültem és rátapadtam kívánatos párnáira, hogy úgy és ott csókoljam, ahol csak érem. Kivetkőzve saját magamból és megszegni az összes szabályt.

- JinKi? – tátogtam sokkolódva az emlékképtől, amit idáig elfojtottam magamban.

- Szeretlek, Kim RiRin. Már nagyon régóta és a bankett csak még inkább bizonyosságot adott, hogy te is jobban kedvelsz egy egyszerű tanárnál.

- De a bátyám? Meg a tanári állásod. Meg a karriered. Meg~

- Cssh – mutató ujját a számra tette, hogy elnémítson, elmélyítette a tekintetünket. – A bátyád áldását adta ránk, hála a menyasszonyának köszönhetően. Állást találtam egy másik körzetben, a karrierem pedig nem számít. Egyedül az fontos, hogy mellettem legyél, RiRin. Szeretlek – súgta olyan halkan, amennyire csak lehetett, én mégis beleremegtem a duruzsolásába, a térdeim is hasonlóképp reagáltak.

- Szeretlek – dünnyögtem az ujja alatt, elvette a kezét és megint arcomra simította a tenyerét.

- Akkor velem maradsz, ugye? – mosolyodott bele a kérdésbe, miközben egy édes csókot váltottunk.

- Egy feltétellel!

- Mi lenne az? – döntötte oldalra a fejét.

- Mi volt ez a menyasszonyos duma az előbb? – pislogtam nagyokat.

- Oh. Azt hiszem, hogy ez egy külön történet lesz! – nevette el magát.

Nem kaptam választ már a kérdésemre, imádott tanárom nyelvét éreztem meg a számban hevesen kapálódzni, ami pontosan egy még vadabb csókot eredményezett. Szinte már félig az asztalon voltam, annyira belefeledkeztem mindenbe, de szerencsére egy újabb kopogtatás kirángatott minket az eluralkodni látszó vágytengerből. Már csak azt kellett kiderítenem, hogy a bátyámnak milyen tervei vannak JiHyével. De azt hiszem, hogy ez már tényleg egy másik történet lesz, ahogyan JinKi mondta...