(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 6. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

„Haver! Te nem vagy ép! Képes voltál elszalasztani egy ilyen lehetőséget? Te agybeteg! Hát nem vagy normális! Azt ne mondd, hogy mindent nekem kell intéznem, mert kiheréllek még egyszer kárpótlásul!”

Pompás. Így is totál káosz ül a fejemen, és SeHun nem túl szívhez szóló üzenete csak még többet taszajt az egyébként sem rózsás állapotomon. Ledobom magam mellé a mobilomat, de még ki sem csúszik az ujjaim közül, amikor veszett rezgésbe kezd bal combom mellett. Ha megint ez a gyökér keres, esküszöm, a legközelebbi találkozásunkkor addig püfölöm, amíg lélegzik. Orrnyergemet nyomkodva emelem a fülemhez a zajos kacatot, majd gondolkodás nélkül bele is szólok.

- Megkaptam az üzenetedet! Mit akarsz még? - jobb kezemmel tincseim közé fúrom az ujjaimat, de megdermedek a mozdulat közepén, amikor meghallom a hívó fél halk torokköszörülését.

- Khm. Jobban vagy? – szinte csak suttog a vonal másik oldalán, az én szívem heves dübörgésbe kezd ettől a dallamtól.

- Öhm. I-igen – motyogom kissé érthetetlenül, de szerencsére felfogja, hogy mit mondtam, így nem kell tovább ecsetelnem.

- Biztos, hogy jobban vagy? – egyre aggodalmasan cseng a mélyen búgó hangja, a bordáim között úgy lesz egyenes arányban szűkös a hely.

- Igen, jobban vagyok, nem kell aggódnod – próbálom minden erőmmel megnyugtatni, de legbelül érzem, hogy hasztalan minden igyekezetem.

- Tudom, hogy mikor akarok aggódni valaki miatt – felsóhajt, de ebben a lélegzetvételben túl sok érzés bújik meg, amit nem lehet egyszerű féltéssel megmagyarázni, sokkal több van benne, mint azt az ember elsőre gondolná. – BaekHyun?

- Hm? – lehunyom a szemeimet és elveszve a fantáziám tengerében hallgatom a lassú szuszogást.

- Miért rohantál el?

- Nem tudom – pihegem továbbra is csukott szemmel. – Úgy éreztem, el kell jönnöm. Nem akartam, hogy így láss.

- Miért?

- Mit miért? – nem értettem ChanYeol kérdését, hirtelen izzadtam le és azzal együtt ültem is fel az ágyamon.

- Miért nem akartad, hogy ilyen állapotban lássalak?

Egy méretes gombóc akad a torkomon az újabb kérdéstől, zavaromban alsó ajkamat kezdem harapdálni, míg másik kezemmel a hajamat túrom megállás nélkül, remélve, hogy némi időt nyerek és elfelejti, mit kérdezett. Pechemre nem akarja feladni, a harmadszori ismétlés már erőteljesebb az első kettőnél, nem tudok mentséget találni, így muszáj vagyok válaszolni. Valamit... de mégis mit?

- Nem válaszolsz? – csalódottság árad a szavaiból, lehet, hogy ezzel az időhúzással csak megbántottam.

- Szégyelltem magam – szűröm fogaim között.

- Hah? Mit mondtál?

- Szégyelltem magam előtted. Szégyelltem, hogy így látsz – dünnyögöm lehajtott fejjel, miközben egy nehézkes sóhaj távozik a tüdőmből.

- Ennyi együtt töltött év után úgy érzed, hogy van bármi szégyellnivalód előttem? – mosolygás üti meg a fülemet a mondata végén, akaratlanul görbül felfelé az én szám is. – Úgy érzed? Mikor volt példa bármikor is, hogy letoltalak volna, amiért szerencsétlen vagy, hah?

- Nem nagyon – dünnyögöm elfogadván az igazságot.

- Akkor miből gondoltad, hogy most is így lesz, hm? – belebizsereg mindenem a búgó dallamba, amire vált a hangja az utolsó szavánál.

- ChanYeol, én – nem tudom, hogy mit feleljek, tanácstalannak érzem magam.

- Régen elmúltak azok az idők, amikor még csalódást tudtál volna okozni. Nagyon régen. Többet soha ne menekülj el előlem, rendben?

A pupillám összeszűkül a hallottaktól, a telefonom azzal a lendülettel csúszik is ki az ujjaim közül. Fortuna farpofáját mutatja nekem, mert sikerül az egyetlen olyan résznél leejtenem ezt a nyamvadt mobilt, ahol nincs nyolc centi vastag, puha szőnyeg, csak a parketta. De fogalmam sincs, hogy miből csináltatta ezt annak idején a nővérem, mert, ahogy a készülék sarka koppan a földön, azzal együtt reped is be a kijelzőm, majd válik el a műanyagtól. Ilyen nincs! A térdeimre zuhanva próbálom menteni a menthetetlent, totál feleslegesen, mert már a sípszót sem hallom a hangszóróból. Reggelig üvöltözhetném ChanYeol nevét, hasztalanul.

* * * LuHan POV * * *

Pár pillanatig szobrozunk egymással szemben, majd ahogy átnézek válla felett, meglátom, hogy a busz, amivel hazajuthattam volna, százzal suhan el a főúton, a következőre pedig tizenhét percet várni kell. Vagy pedig megyek a két gyorsabb közül valamelyikkel, de az messzebb tesz le a nagynéném lakásától. Jó lenne eldönteni, hogy tovább ácsorgok-e a kávézó előtt, vagy végre fogom magam és tényleg hazamegyek. Hosszas mélázás után a hazaút mellett döntök, így egy újabb meghajlás után újfent megindulok a kiszemelt buszmegállóhoz. Nyomomban az ismeretlen idegennel...

A buszmegálló hamar előttem terem, persze könnyű úgy, ha szinte már gyorsgyaloglásban szedem a lábaimat és az olimpiai versenyzők is megirigyelnék ezt a tempót ebben a sportágban. Az ismeretlen idegent azonban nem látom, mikor egy másodpercre a hátam mögé nézek, talán csak én vagyok túl paranoiás és nem is követett senki sem. Fényes nappal egy ilyen környéken nem szokás az efféle viselkedés. Meg előbb találják meg a nőket, mint a magamfajtákat.

Feljebb húzom a táskát a vállamon, a kezeimet a következő momentumban a zsebembe csúsztatom, ahogy a menetrendet kezdem tanulmányozni. Tényleg egyszerűbb lesz a gyorsjáratot választanom, ha mielőbb haza akarok érni, hogy legyen energiám az anyagokra, amit a nyelvsuliban hozzám vágott az állítólagos tanárom. Aki nem mellesleg furcsa mód sokat vigyorgott az egész beszélgetés alatt. Legalábbis nekem az, felénk nem szokás ennyire rokonszenvesen viselkedni egy vadidegennel. Valamiért azonban mégis melegséggel töltött fel minden mosolya és az apró érintései. Talán lesz valaki a nagynénémen kívül, akit sikerül közelebb engednem. De lehet, hogy mégsem annyira kedves, mint amilyennek elsőre látszik. Túl sokszor égettem meg magam és nem akarok újabb hegeket.

Váratlan szorítás szakít ki a fájdalmas emlékek közül, mire elkapom a fejemet a tábláról és rémülten nézek a vállam felé, ahol egy hatalmas és egyben gondoskodó tenyér pihen. Kifejtem a kézfej alól a vállamat és hátrálok két lépést az idegentől. Míg én ijedten pislogok fel rá, addig ő mosolyogva és tele megértéssel fürkészi minden rezdülésemet.

- I-igen? – motyogom elcsukló hangon, jobb kezemmel a vállpántot markolom, bal kezemet védekezően emelem fel és lépek még hátrébb az idegentől.

- Megijesztettelek? – intézi felém a kérdést, hiába, mert egy mukkot nem értek még koreaiul.

- Öhm. Nem beszélek koreaiul – felelem kínai akcentussal, amitől szélesebben mosolyodik el, majd kezeivel kezd mutogatni minden irányba és ezzel kommunikációra késztetni mindkettőnket.

Ilyenkor örülök, hogy a nagyapám hallássérült és jelbeszéddel diskuráltunk minden alkalommal, de mit ér a tudás, ha a partner – láthatóan – inkompetens ilyen téren, így nem is érdemes belekezdenem. Önkéntelenül húzom görbületre a számat a zavara láttán, ahogy olykor megvakarja a tarkóját és ezzel együtt feltupírozza barna tincseit. Mélybarna szempárja csillog a délutáni napsütésben, rajzolt hatású ajkairól pedig egyetlen szívdobbanásnyi időre sem tűnik el a lágy és megértő görbület. Kedves és bizalmat ébresztő személyiség, a légynek sem tudna ártani egy olyan Valaki, aki ilyen lélektükröket birtokol. Érzem...

- Ezzel? – mutogat a közeledő busz irányába, amikor tudatosul benne, hogy a kapálódzása eredménytelen, én pedig követem a tekintetét és megkönnyebbülten szusszantok egyet.

- Igen – bólintok beleegyezően és a járdaszegélyig lépdelek.

- Jó – pihegi elégedetten, majd ellép egy kicsit, hogy maga elé engedjen.

- Köszönöm! – dőlök meg udvariasan, amit rögvest fogad, és a barátságos ismeretlen is finoman meghajol előttem.

Egymás után lépünk fel a monstrumra, aztán egy gyors feltérképezés után a hátsó szekciót veszem célba, az ajtóhoz érve megállok és a legközelebbi vaskorlátba markolok. Vagyis csak markolnék, ha a busz nem rántana egyet minden utason, ahogy elindul a felszállóhelytől, de az Égiek a kegyeikbe fogadtak, mert ahelyett, hogy orral előre lezúgnék a kétfokos lépcsőre, egy meleg tenyér és egy hozzá tartozó feszes kar ment meg az eséstől. A tekintetünk találkozik. Azonnal elveszek ebben a sötétszín íriszben és képes lennék mentőöv nélkül belefulladni.

- Jól vagy? – súgja mélyen a szemembe nézve, biccentek parányikat, a tenyér még mindig a kalapáló mellkasomon pihen, puha ujjbegyei a bőrömbe mélyednek, és ott érintenek meg, ahova eddig még csak egyetlen embernek sikerült elérnie. - Elengedlek – még mindig nem értem, hogy mit mond, de a pillantásából hibátlanul tudok olvasni, így a mellettem lévő kapaszkodóra fogok és határozottan megszorítom.

Lassan végigvezeti oldalirányban a kezét a mellkasomon, nehézkesen tolok le egy gombócot a nyelőcsövemen az érintésétől. Ő is bebiztosítja magát az össze-vissza mozgó járműn és egyetlen szó nélkül folytatjuk tovább az utunkat. Néha összenézünk, akkor egy biztató mosolyt küld felém, majd megint a külvilágot pásztázza csillogó szembogaraival. Kicsit bánom, hogy le kell szállnom, mert így magam maradok a hátralévő lépteim során... de talán hamarosan újra találkozunk. Talán még egyszer megment... talán.