2016. szeptember 29., csütörtök

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 8. fejezet [16+]

- Hm, lehet, hogy fura kérés lesz, de szeretném.
- Hah? M-mit szeretnél te éntőlem? – úgy pislogok JongHyunra, mint egy pocok a lisztben.
- Legyél nagyon csinos – suttogja alig hallhatóan, aztán sarkon fordul és szinte a lakásáig rohan, majd el is tűnik az ajtó mögött.

Csinos. Csinos?! Komolyan ezt kérte tőlem? Menten elszáll az agyam ettől a manustól! Egy rakat meleg hapsi közé készülök este és az egyiküknek az a legfontosabb, hogy én rittyentsem ki magam! Hülye vagyok én?! Az! Egy oltári nagy barom vagyok, mert nem tudom nem teljesíteni JongHyun kérését. Ahhoz túlságosan is tetszik... mindene.
Akkor hajrá, Ha JiHye, rajtad a Világ szeme! Ki kell csípned úgy magad, hogy még egy meleg pasi is elbizonytalanodjon. Aham. Mert az olyan könnyen megy nekem... hosszú lesz ez a négy óra készülődés a buliig, az ziher.
Tulajdonképpen hamarabb végeztem, mint amivel számoltam. Noha, hagy némi kivetnivalót maga után az öltözékem, amit sikerült kiválasztanom. Nem hiszem, hogy a legjobb viselet a melegítő nadrág lesz egy kinyúlt pólóval, annál azért egy kopottabb farmer célszerűbb. Viszont nem tudom azt mondani rá, hogy csinos. Egyáltalán nem az. Teljesen hétköznapi, nincs benne semmi lenyűgöző vagy éppen figyelemfelkeltő. Márpedig JongHyun nem véletlenül emelhette ki, hogy csinos legyek. Aish! Miért is kellett nekem ebbe belemennem egyáltalán?! Minek akarok tetszeni neki, ha egyszer biztosan tudom, hogy foglalt? Vagy mégsem lenne az? Nem! Foglalt! KiBum párja!
Nem véletlenül végeztem én alig fél óra alatt a keresgéléssel. Korántsem értem el azt az eredményt, amit szerettem volna, de akkor mégis mit vegyek fel? Nagyot fújtatva esek neki újra a szekrénynek, a ruháim egy része a földön végzi gyűrötten, szinte az egész bútort kipakolom, hogy valami használhatóra leljek. Majd’ egy órás kutatás után, a szekrény bal hátsó sarkából sikerül előkotornom egy barna papírdobozt, amin kissé meglátszik az idő vasfoga.
Összevont szemöldökkel húzom kijjebb a dobozt, majd néhány forgatás után a tetejére pillantva elolvasom a fekete filccel felfirkált szöveget. Szexis cuccok randi esetére. Ezt semmiképpen nem én írhattam, tuti, hogy RinAh keze van a dologban! Legalább öt éve, hogy itt heverhet ez a doboz, mert mióta beköltöztem, azóta nem is akadt a kezem ügyébe.
Mélyet sóhajtva állok fel a földről a kicsiny tárolóval a kezemben és a kanapé karfájának dőlök. Leveszem a papírtetőt és a lábaim mellé dobom, majd fordulok egyet és minden benne lelhető darabot kiszórok belőle. Falatnyinál falatnyibb darabok hullanak egymás hátára, az én pupillám egyre inkább szűkül össze a felsők és nadrágok láttán. Egyszer még kinyírom ezt a csajt, az biztos! Mégis mikor gondolta, hogy én ezekbe a göncökbe bármikor is hajlandó leszek belebújni?!
Azonban egy blúzon és egy rövidnadrágon mégis megakad a tekintetem két mérgelődés között. Széjjel túrom az amúgy sem elhanyagolható méretű kupacot és kiemelem azt a két cuccot, majd visszaaraszolok a szekrény tükörrel borított ajtajához és magam elé tartva őket, felmérem a lehetőséget. Hosszas mérlegelés után elégedetten szusszantok egyet. RinAh-nak mindig is volt ízlése, mind a ruhák, mind a férfiak terén, miért épp most ne lenne? Okkal tehette félre ezeket a darabokat, mert valóban szexis mind. Ha meg a kedves vendéglátóm azt szeretné, hogy csinos legyek, akkor miért ne spékelhetném meg azzal, hogy kissé kihívóbb öltözékbe bújok?
A forró zuhany után újfent a szekrény előtt ácsorogva nézek végig magamon, immáron belebújva abba a bizonyos felső-nadrág kombóba. Már csak egy megfelelő cipő kéne. Ehhez a szereléshez a sportcipő igen alkalmatlan lenne, a papucs és szandál szintén kilőve. Akkor nem marad más, ha szexis külső, akkor hozzáillő lábbeli. Tűsarkú. Még szerencse, hogy abból is van egy tartalék, amit képtelen voltam otthagyni a boltban, mert szerelem volt első látásra.
Némi smink felkenése – és a meglehetősen magas sarkat képviselő cipellő felapplikálása – után az ajtóhoz tipegek, még kicsit koordinálatlanok a mozdulataim, de sikerül nem eltaknyolnom a bejárati ajtónál, így talán a szomszéd lakásban sem fog hasonló történni. Legalábbis nagyon remélem, mert elég hülyén venné ki magát a dolog, ha épp JongHyun előtt fogok padlót.


Egy újabb ideges lélegzetvétellel egybekötve fogok a kilincsre, majd tárom is fel a nyikorgó térelválasztót és hagyom teljesen üresen a lakásomat. Nagyon lassan lépdelek a folyosón, ezzel is némi időt nyerve saját magamnak, plusz a mozdulataimat is tudom uralni addig is, míg meg nem jelenik az a bizony egyed, aki miatt ilyen cuccba préseltem magam. A bejárathoz érve egy utolsót szusszantok, majd a kopogtatás helyett inkább a csengőre nyomok, azzal előbb tudathatom az ittlétemet. Alig két perc ácsorgás után mozdul a vaspánt és nyílik az ajtó, ezúttal KiBumhoz van szerencsém.

- Igen? – rebegteti pilláit némileg meglepődve, lehet, túlságosan is merészre sikeredett a mai kollekcióm, így nem várhatom el, hogy egyből megismerjem.
- Öhm. JiHye vagyok – tűröm a fülem mögé tincseimet, ahogy zavarodottan lehajtom a fejemet.
- Oh! JiHye! Persze! – nevet fel halkan. – Ne haragudj, nem ismertelek meg elsőre! Gyere csak! – ezzel oldalaz egyet és szélesebbre nyitja az ajtót, hogy beengedjen a lakásukba.
- Köszönöm szépen, KiBum! – dőlök meg kicsit, majd beljebb merészkedem az otthonába.

Azonnal kellemes illat csapja meg az orromat, ahogy becsukódik a hátam mögött a térelválasztó, ösztönösen szippantok egy nagyobbat a szantálfa aromájából, ami ellepi az egész helyiséget. Szinte lehorgonyzok az előtérben, annyira magával ragad a mámorító illat, beborít teljesen. Csupán KiBum gyengéd érintése zökkent vissza a valóságba, mikor meleg tenyerét lapockáim közé simítja.

- Bocsánat! – hajolok meg ismét, miközben próbálok megszabadulni a cipőmtől.
- Hagyd csak a cipőt magadon! Úgyis összejárják még a többiek is a járólapot meg az egész lakást. Inkább gyere, a buli egy kicsit beljebb van!

Pontosan akkor dübörög fel a zene, mikor KiBum száját elhagyja a végszó, egy pillanatra összerezzenek az éles hangtól, végül egy visszafogott fejbólintással reagálok a házigazda intelmére. A blúzomat lefelé húzogatva araszolok KiBum mögött, aki két elhadart mondattal letudja a körbevezetést és már a bárnak titulált konyhapultnál áll, éppen valamilyen alkoholszerűt tölt egy felespohárba.

- Egészségedre! – vigyorogva nyújtja felém a löttyöt, amire néhány szívdobbanásnyi ideig csak bámulok, aztán megértve a célzást, elveszem a poharat. – Fenékig! – kacsint egyet, aztán el is tűnik a tömegben.
- Fenékig – motyogom az átlátszó párlatot mustrálva, jó lenne tudni, hogy mégis mit akar a szervezetembe juttatni, mert nem szeretnék másnap reggel félájultan magamhoz térni egy kietlen árokparton.

Vállat rántva hörpintem le egy szuszra az erős ízű nedűt, ami végigkaristolja a torkomat, kis híján belefulladok KiBum vendéglátásába. Azonban pár erőteljesebb köhintéssel később már újfent normálisan lélegzem, plusz az előttem lévő dohányzóasztalon ácsingózó üdítők egyike is a segítségemre siet. Mázlim van, mert a köszöntő ital nem volt annyira ütős, hogy egyből fejbe kólintson, így bátrabban nézhetek neki az estének.
Tovább tipegek a nappali felé, döbbenetemre nem én vagyok az egyetlen női vendég ezen a lakásavatón, mert többed-magammal képviseltetem a gyengébbik nemet. Most akkor mégsem egy melegbuliba csöppentem? Vagy annyi női ismerősük van, mint nekem hímnemű? Vagy mi?
Egészen a hatalmas, fehér színben pompázó kanapéig bukdácsolok az emberseregben, a térdeimmel nekiütközöm a bútornak, az utolsó pillanatban sikerül megtámasztanom magam az ujjaimmal, hogy ne zuhanjak rá fejjel előre. Csodával határos módon senki nem veszi észre a bénázásomat, így mit sem törődve emelem fel a fejemet, hogy tekintetemmel megkeressem a másik házigazdát.
Lehetséges, hogy valami mágnes van JongHyunba rejtve, mert automatikusan siklik rá a pillantásom, ahogy pásztázni kezdem a vendégsereget. Az egyszemélyes fotelban ücsörög, élvezve a zenét és a társaságot, kiváltképp a nőket, egymás szavába vágva mesélik az izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Akaratlanul mosolyodom el a csillogó szembogarait nézve, egyre biztosabb leszek a saját sejtéseimben. Túlságosan tökéletes és én túlságosan bele vagyok zúgva. Túlontúl... és túlzottan foglalt.
A combommal az ülőalkalmatosságnak dőlve figyelem minden rezdülését, egyszerűen leragadok rajta, és ha más hasznom nem is lesz ebből a partiból, legalább elbújva csodálhatom őt. Valamiért még ennyivel is képes vagyok beérni és talán elfogadni a tényt, hogy ebben az életben pár nélkül maradok. Sebaj! Addig, míg JongHyun a szomszédom, nem tud foglalkoztatni, mert minden alkalommal különleges látványban fogok részesülni, valahányszor elsétálunk egymás mellett a lépcsőházban.

- JiHye? – szakít ki elmélkedésemből egy feltűnően ismerős és mélyen búgó, bizsergető hang. – Te vagy az? – jobb vállamra csúszik egy melegséget árasztó tenyér és finoman a testemre fog.
- Hogy’? T-tessék? – pillázok nagyokat, mikor tudatosul bennem, kivel is állok szemben. – Oh. Én csak. Én. Szóval. Én csak.
- Köszönöm – súgja a fülembe, a hangja végigbizsergeti a nyakam fedetlen pontjait és mindenem beleremeg az érzésbe.
- Szívesen – suttogom lehunyt szemmel, elbódít az őt körülvevő cédrusos-citrusos parfüm illata, ami felér egy véget nem érő mágiával.
- Van kedved táncolni? – lassan végigvezeti jobb kezét az oldalamon és csípőmön zárja az útját, majd nem sokkal később bal tenyere is ott végzi és elhúz a kanapétól.
- Ühüm – pihegem önkívületlenül, voltaképpen azt tehetne velem jelen pillanatban, amit csak szeretne, mert egyetlen mély mámorba taszított az egész lényével.

A táncparkettnek kinevezett részig vánszorgunk a dülöngélő emberek között, egyre jobban húz a testéhez, mellkasom az övéhez nyomódik az utolsó másodpercben, fejemet önkéntelen hajtom vállgödrére, karjaim ugyanekkor feszes nyaka köré kulcsolódnak. Úszom az árral, nem törődve semmi mással. Csak JongHyunnal és a közelségével.


A zene fokozatosan elhalkul és már csak arra eszmélek fel, hogy egy kicsit hűvösebb helyiségben vagyok, a hátam valami hideghez passzírozódik, szemből viszont melegség borul rám és forró ajkak simítják észveszejtően az enyémeket. Nem tudom, hogy mi történik most ebben a másodpercben, de átadom magam az élvezetnek és viszonzom a csókot a gyengéd érintésekkel együtt.
A felsőm lassanként bomlik szét, majd csúszik is lejjebb jobb vállamon, aztán pedig a bal oldalon indul el lefelé. Egymás szájából kapkodva a levegőt válunk szét, de csak annyi időre, hogy teljesen kibújjak a blúzból és ő is megszabaduljon a szürke matériától. Újfent a csempének lökődöm, amit egy visszafogott nyögéssel nyugtázok, azonban egy váratlan pillanatban mégis visszatérek a valóságba és ujjaim segítségével elszakadok a partneremtől.

- J-jong... Hyun...? – zihálom nevét, ahogy végigvezetem rajta ködös szempáromat, a blúz után kezdek matatni.
- Mi az? Mi a baj? – közelít újra, hogy ezúttal lüktető nyakamat vegye ostrom alá.
- Ezt itt és most kell befejeznünk – teszem reszkető bal kezemet JongHyun dübörgő mellkasára és lassan eltolom magamtól, a jobbal a felsőmet szorítom veszettül. – Nem lehet – lihegem félájultan, túl nagy hatással van rám mindene.
- Miért ne lehetne? Elvégre független vagy, nem? – féloldalas görbület kúszik kissé telt ajkaira, rögvest belepirulok ebbe a pillantásba és mosolyba.
- Én igen, de te nem vagy az egy cseppet sem – jegyzem meg csalódottan.
- Miért ne lennék független? – kuncogja.
- KiBum miatt – mormolom az orrom alatt a fájdalmas tényt.
- Mi köze van kettőnkhöz KiBumnak? – értetlenség ül ki az arcára, de én meg azt nem értem, hogy ő mit nem ért az én kijelentésemen.
- Nagyon is sok köze van hozzánk – tudatosítom benne a megváltoztathatatlant.
- Már megbocsáss, JiHye, de az öcsémnek koránt sincs semmi köze az én magánéletemhez – közli megkérdőjelezhetetlenül.
- Hogy’ jön ide az öcséd? – ezúttal én bámulok rá balgán.
- Te hoztad fel alig két perccel korábban – neveti el magát, amivel csak még nagyobb lesz a káosz a fejemben.
- Én?! Azt sem tudtam eddig, hogy van egy öcséd! Akkor hogy’ hozhattam fel témaként? – hebegek zavarodottan.
- Az imént mondtad, hogy KiBum miatt nem lehet köztünk semmi – dönti oldalra picit a fejét, nagyokat pislogok rá.
- Igen, ezt mondtam, de hogy’ kapcsolódik KiBum az öcsédhez? – nagyon gyengeelméjű lehetek, ha nem tudok értelmezni dolgokat, vagy pedig JongHyun vette el a maradék józan eszemet.
- KiBum nem a szeretőm, hanem az öcsém.
- He?! – dülled ki a szemem a hallottakra, tuti, hogy bevertem a fejemet valamikor.
- Mondom. KiBum a kisöcsém, nem pedig a szeretőm. Mi olyan érthetetlen ezen? – mosolyog.
- Nem lehet. Az képtelenség! – fejemet rázva szórom hitetlenségtől duzzadó szavaimat felé, miközben az ajtókilincset igyekszem megkeresni. – Ezt most csak azért mondod, hogy megkaphasd, amit akarsz! Nem megyek bele a játékba, velem nem fogod megcsalni KiBumot! Nem!
- Hyung?! – az emlegetett fél töri ránk az ajtót, úgy látszik, túl hangosan kiabáltam. – Mi a fene folyik itt? – mér végig mindkettőnket macskás szempárjával.
- Bocsánat, KiBum! Nem tudom, hogy mi ütött belém! Biztosan az alkohol az oka!
- Minek? Miért? Mit csináltatok? – újra végigvezeti rajtam tekintetét, majd egy visszafogott mosoly rajzolódik ki ajkain. – Megzavartam valamit? – pillant JongHyunra, aztán megint rám.
- Nem kifejezetten, mert JiHye fújt visszavonulót – vakarja meg a tarkóját az idősebb, én csak egy nagyot tudok nyelni, miközben már visszafelé húzom az anyagot a vállaimon.
- Megint túl vad voltál, Hyung? Vagy túl rámenős? Esetleg mégsem te kellenél JiHyének, hanem valaki más? – incselkedik megállás nélkül, amit JongHyun egy vállra mért ütéssel tolerál.
- Fejezd be! Ha tudni akarod, JiHyének az a baja, hogy én megcsallak téged vele.
- Engem?! – éktelen nyerítésbe fog a visszakérdezés után, a hasára csúszik mindkét tenyere és lassan összegubózik az ajtóban a rátörő röhögő görcstől.
- Ez most mit akar jelenteni? – pislogok összekuszált gondolatokkal.
- Azt, amit mondtam. KiBum az öcsém, bár néha inkább letagadnám, de sajna nekem ilyen testvér jutott. De azért bírom az idióta fejét – veregeti a hátát kuncogva.
- Jobb lesz, ha inkább megyek.

Sietve slisszolok el a kuporogva nevető KiBum mellett, az embereket taszigálva bukdácsolok az ajtóhoz, majd kilépve a folyosóra a lépcsőt célzom be. Az ötödik foknál levágom magam, arcomat a tenyereim közé temetem, a könnyeim pedig azzal a lendülettel útnak is indulnak. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek. Soha nem éreztem még magam ennyire tanácstalannak. Túl sok minden kavarog a fejemben, képtelen vagyok a helyére tenni a dolgokat. Ha JongHyunnak tényleg igaza van, akkor miért viselkedtek végig úgy, mintha egy párt alkotnának? Hiszen minden kis rezdülésük erre utalt minden esetben. Miért? Ha nem a másik nemet erősítik, akkor miért zúgtam bele? Nekem nem szokásom fülig beleesni normális beállítottságú férfiakba! Soha nem volt még ilyenre példa.

- JiHye? – gyengéd szorítást érzek meg a vállaimon, kapkodva törlöm le a sós nedvességet az arcomról, mielőtt még lebuknék az illető előtt.
- Mit akarsz? – dünnyögöm könnyes hangon, mert azok a fránya érzelmi jelek nem akarnak abbamaradni.
- Miért sírsz? – lekucorodik mellém, jobb karját átveti a vállamon és közelebb csúszik hozzám. – Mi a baj? Mi történt, hm? – súgja a lehető leghalkabban kérdését a fülembe, újfent végigszáguld rajtam a bizsergés.
- Te. Te és te. Egyedül te vagy a bajom – szipogom lehajtott fejjel.
- Nézz rám, kérlek – vigyázva nyúl az állam alá, majd némi erőszakkal maga felé fordítja a fejemet.
- Most örülsz? – nyelek le egy újabb adag nedvességet.
- Úgy nézek ki, mint aki örül, JiHye? – lágyan végigsimít államon hüvelykujjával, majd egész tenyerével megfogja az arcomat és a kibuggyanó könnyeket cirógatja le a bőrömről. – Szerinted így néz ki valaki, aki örül annak, ha sírni lát egy gyönyörű nőt, hm? – mélybarna szempárja rálel az én homályos tekintetemre, végképp elveszek szembogaraiban.
- Miért? – csupán egyetlen szót tudok ismételgetni szüntelenül, amire még én magam sem találtam választ. – Miért?
- Nem szeretek játszani senkivel sem, de mikor elejtetted azt a megjegyzést a buszmegállóban, nem tudtam visszafogni magam. Sajnálom, amit tettem, JiHye, de valahogy rá kellett vezesselek, hogy tévúton jársz engem és KiBumot illetően.
- Nem lett volna egyszerűbb közölnöd velem? – mormogom lesütött szemekkel.
- Akkor lehet, hogy még idáig sem jutunk el – ajkaimnál érzem forró leheletét cikázni, majd a következő momentumban már száját fedezem fel ugyanott.

Gyengéden és érzékien csókol, ezúttal nincs semmi vadság, csak lágyság. A szívem heves kalapálásba kezd az érzéstől, karjaim megint automatikusan ölelik körbe nyakát és a maradék távolságot is leküzdöm kettőnk között. Lassan mélyíti tovább a mámorító játékot, nyelvének hegyével érinti meg először alsó ajkamat, aztán a felsőt ízleli meg, míg végül bebocsátást kér a számba. Megadom magam a kérésének és szinkronban vele, hívom játékba vörös izmát.
Elveszi bal kezét az arcomról, combjaim alá nyúl, a másodperc töredékére összerezzenek a váratlan mozdulattól, de ajkainak kényeztetése hamar elfeledtetik velem a történést. Biztosabban kapaszkodom meg a nyakában, egy ügyes rántással felemel a lépcsőről és karjaiban tartva fordul egyet velem. Csókjaiba merülve haladunk előre, ügyet sem vetve arra, hogy mégis merre megyünk.
Egy ridegebb felülethez érve ismét összerándul a testem, érzem, ahogy bal kezével kutat valami után, majd elégedetten a csókba sóhajt, ahogy rálel. Újabb lökés, aztán egy másik. Ismerős illat és légkör vesz körbe, egy lélegzetvételnyi időre elválok JongHyuntól és körbenézek gyorsan. Lehet, nem ártott volna mégis összepakolnom? Ekkora rumliban akarok én bármit is egy Félistentől? Komolyan?

- Én. Hát. Én - hebegem.
- A rendetlenség érdekel most a legkevésbé – hirtelen tapasztja össze száját az enyémmel, vadul csókol és lépdelünk beljebb a lakásomban.
- Legalább. Egy. Kicsit – lihegem, mikor figyelmesen letesz a keskeny heverőre elválásunkkor, de meg sem akarja hallani.
- Nem érdekel, JiHye – vágytól fűtött hangon felel, miközben lerántja magáról a pólóját és fölém magasodva nyom a matracra.

Képtelen vagyok tovább ellenkezni, felnyögök, amikor picit rám nehezedik tüzes testével, lábaim ösztönösen ölelik körbe vékony derekát. Ujjaival lassan lefejti rólam a blúzt, majd megtalálva a szabad utat a nadrágom felé, abból kezd kihámozni. Az eszemet vesztem újfent tőle, készséggel állok rendelkezésére és hagyom magam végleg messzire sodródni vele.
Körmeim hátába mélyesztem, amikor fogaival karcolja végig nyakamat és domborulataimat, felmorran az érzéstől, de nem hagyja abba, még tovább szítja mindkettőnkben az elemésztő vágyat. A végletekig őrjít mindenével, nadrágjának korcájára fogva ráncigálom lejjebb testéről az anyagot, reszketve markolok félgömbjeibe, amit ismét egy mélyről jövő morgással viszonoz.
Észrevétlenül csúszunk le a kanapé mellé heves érintéseinknek köszönhetően, de mégsem tud egyikünket sem izgatni. Csak a másik kényeztetése és minden cselekedetének a legmegfelelőbb viszonzása. Semmivé válik a nadrágom és a blúz alatti rövid felsőm, egy szál fehérneműben fekszem alatta. Csillogó és egyben ködös tekintettel néz végig rajtam és egy boldog mosollyal jutalmaz lélektükreink ismételt találkozásakor.

- Gyönyörű vagy – suttogja, ahogy közelebb hajol hozzám, hogy egyetlen forró csókban egyesüljünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése