(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 7. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

A térdeimre zuhanva próbálom menteni a menthetetlent és összekanalazni a ripityomra tört telefonomat. Még ha én magam raktam volna össze a gyártószalagon és tudnám, hogy az alkatrészek milyen sorrendben követik egymást, az is kevés lenne hozzá, hogy újra egy egészet faragjak belőle. Képtelenség. Pedig most az egyszer tényleg nagy szükségem lenne a mobilomra, mert a történtek mellett ChanYeol utolsó mondata sem hagy egy másodperc türelmet sem nekem. Többet soha ne meneküljek el előle... Komolyan ezt mondta utoljára, mielőtt elbaltáztam volna mindent?

Közel fél óra erősködés után is csak a törött kacattal térdelek a szőnyegemen, amikor végleg megadom magam a kétségbeesésnek és tanácstalanságnak. Útjára indul az első kövér könnyem, amit hamar követ egy második és egy harmadik is. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy miért gubbasztok a földön és pityergek, hiszen ez csak egy telefon volt és csak ChanYeol hívott. Csak... ha egy Csak-kal el tudnám intézni az érzéseimet. Csak Park ChanYeol. Csak a csoporttársam az egyetemen. Csak egy csoporttárs, akinek magával ragad a lénye és olyan pillantása van, hogy még egy felesküdött szerzetest is képes lenne bűnbe sodorni vele.

- Minden rendben, Hyunnie? – Gyengéd és parányi kézfej szorít a jobb vállamra bánatom közepette, mély sóhajt engedek ki magamból, mikor megérzem nővérem tenyeréből áradni melegséget a testembe. – Mi történt? – Közelebb hallom a hangot, a bal fülembe suttog halkan.

- Semmi – szipogom, miközben megtörlöm az orromat a pulóverem ujjával, aztán a könnyeimet is felszárítom sietős mozdulatokkal.

- Éppen úgy nézel ki, mint akinek semmi baja – JongHyun is mögém lép, ő is a bal vállamra simítja markos tenyerét és egy magabiztos szorítással tudatja velem támogatását. – Ha nem akarod a nővéreddel megbeszélni, akkor mond el nekem. Na? Mit szólsz? – Félve pillantok a hátam mögé, JongHyun megértő kiskutya szemei összeakadnak az én rettegő pillantásommal.

- Szeretnél kettesben maradni JongHyunnal? – kérdezi a nővérem, hosszú mozdulattal vezeti végig gondoskodó kezét a hátamon, majd egy apró és törődő puszit hint a fejbúbomra.

- Nem tudom – sóhajtok fel aggodalmaimtól. – Talán – motyogom alig hallhatóan.

- Magatokra hagylak – Még egyszer megpuszilja összekócolt tincseimet, még egy utolsót fog a vállamon, aztán lassan felemelkedik mellőlem.

- Vigyázz rá nagyon – intézi szavait JongHyunhoz, aki egy visszafogott kuncogást ereszt meg válaszul és már csak a sietősen elcsattanó csókjuk visszhangját hallom.

- Gyere, kölyök, dumáljunk – fújtat egyet a majdnem sógorom, elbattyog az ágyamig és egy hanyag mozdulattal levetődik a matracra.

Én is kiengedek magamból egy nagyobb lélegzetvételt, a kezeimben a mobildarabokat szorongatva állok fel a szőnyegről és lassan megfordulok a tengelyem körül. Egy ideig csak a törmeléket bámulom, aztán lopva nézek fel JongHyunra, majd megint a kezeimet mustrálom tovább. Tudom, arra kértem, hogy maradjon, hátha segíteni tud a bajomon, de valahogy fogalmam sincs a dologról, hogyan is kezdjek neki. Mégis mit mondhatnék? Hogy összezavarodtam egy csoporttársamtól, aki egy ideje cseppet sem hagy hidegen? Akivel a világ végére is elszöknék, hogy együtt legyünk? Aki lehetséges, hogy hasonló érzéseket táplál irántam?

- Nah? – szusszant fel unottan, miközben hosszú ujjait barna tincsei közé fúrja. – Elmondod, mi nyomja a lelkedet, vagy vessem be inkább az erősítést és szóljak a makacs és hajthatatlan nővérednek, aki úgyis kiszedi belőled a bajaidat? Melyik legyen, kölyök? – dönti oldalra a fejét és egy mérhetetlenül elégedett mosoly ül ki az arcára.

- Nem – sóhajtok fel megadásom közepette. – Inkább beszélek, csak ne hívd a sárkánylovas kommandót – akaratlanul vigyorodom el a saját megjegyzésemen, amivel nővéremet illetem, de JongHyun sem rest hasonlóképp reagálni.

- Az a szerencséd, hogy bírom azt a lökött fejed, különben már rég megmondtam volna Jinnie-nek, hogy így hívod – löki meg finoman a vállamat, mikor mellé zuhanok.

- Tudom – veszek egy nagy levegőt, majd ahogy lassan kifújom, úgy kezdem el a vélhetőleg hosszúra nyúló beszédemet, amiben JongHyun elé tárom lelkem minden zegzugát.

...csak győzze hallgatni az a szerelmes széltoló...

* * * LuHan POV * * *

Miután leszállok a buszról, feljebb rántom a táskát a vállamon és zsebre dugom a kezeimet. Ugyan nincs hideg, ami miatt okom lenne rá, de valahogy kényelmesebb így sétálni, mintsem lóbáljam a lábaim mellett. Megfontoltan teszem meg az első lépést, ahogy elhajt a robosztus jármű a megállóból, majd veszek egy nagy levegőt, amit lassan engedek ki a tüdőmből.

Folyton felrémlik bennem az a barna szempár, ami melegséget áraszt magából és hozzá az a nem mindennapi kedvesség, amivel megóvta a testi épségemet és nem hagyta, hogy orral előreessek a hirtelen fékezéstől. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer még találkozom vele és addigra tudok emberi nyelven is kommunikálni vele, hogy megköszönhessem, amit értem tett. Légy kegyes hozzám, Sors! Kérlek, vezesd őt újra az utamba! Kérlek...

Húsz perces kitartó ballagás után elérek a nagynéném házához, ami már egy ideje az én otthonom is. Ujjaim közé fogom az idáig szorongatott kulcscsomót, majd bedugom a zárba és egy biztos mozdulattal elfordítom. Egy fél perccel később már bújok ki a cipőmből és a táskámat leengedve vánszorgok át a nappaliba. A szobámnak titulált helyiségbe.

Ledobom a batyut a szőnyegre, aztán már vágódom is le a pamlagra és karjaimat megtámasztom a fejem alatt. Nagyot szusszantva hunyom le szemeimet, s abban a másodpercben újra eszembe jut az idegen a gyengédségével és egyben félénkségével. Furcsán kettős érzés lesz úrrá rajtam. Fogalmam sincs, hogy megbízhatok-e benne, közben pedig másra sem vágyom, csak megint magam mellett tudjam. Biztonságban érezzem magam mellette.

Mélázásomból a telefonom ütemes rezgése rángat ki, amit az ingem felső zsebéből elő is varázsolok, aztán a hívó fél ellenőrzés nélkül emelem fülemhez a zajos kütyüt.

- Halló? – szólok bele halkan.

- Szia, Lulu, én vagyok – köszönt viszont egy magasan csengő hang.

- Szia – A pillanatnyi görbületem hirtelen tűnik el, amikor eljut hozzám a hullám. – Miért hívsz?

- Nem hívhatlak fel csak úgy? – Kíváncsisággal telik meg a kérdése, de nem hat meg egyetlen szava sem. – Hiányzol – dünnyögi alig hallhatóan.

- Miért hiányoznék? Ha jól tudom, te szakítottál velem, akkor minek hívsz? – próbálom nem felhergelni magam, ahogy visszatérnek a rémképek az utolsó beszélgetésünkről.

- Na, de Lulu – Kissé nyafogósra vált a hangja, az én hátamon a hideg fut végig a tónustól.

- Ne hívj így, kérlek. Már nincs közünk egymáshoz – mormogom az orrom alatt.

- Neked semmit nem jelent már az a három év, amit együtt töltöttünk? – A szipogása miatt egy pillanatra megsajnálom, de végül bírom tartani magam.

- Ne kezd el, Mei, mert tudod, hogy nem én voltam az, aki véget akart vetni a kapcsolatunknak. Te adtad vissza a gyűrűt, amikor megkértem a kezed, nem igaz? – felülök a kanapén és szabadon lévő alkarommal megtámaszkodom a combomon, de ő csak hallgat. – Nem igaz, Mei? Így volt? – kérdezgetem megállás nélkül, ellenben volt barátnőm csak sír. – Így volt? – teszem fel erősebben a kérdést, megunva a várakozást és a szipogást.

- De igen! – kiált fel elkeseredetten, majd folytatja is könnyeit nyeldesve. – Én voltam az, de egyszerűen megijedtem, Lulu! Te mit tettél volna a helyemben? A szüleim eltiltottak tőled, és ha megtudták volna, hogy meg akarok szökni veled az esküvő után, akkor még nagyobb balhét csaptak volna.

- És nem szerettél annyira, hogy vállald ezt a következményt, Mei? – elcsuklik a hangom, ahogy visszakérdezek, mire elnémul. – Hah? Nem értem neked annyit sohasem, hogy vállald ezt a kockázatot?

- Lulu. Én~

- Mondtam már az előbb, hogy ne hívj így, mert nincs közünk egymáshoz. Új életet kezdtem, te is kövesd a példámat. Keress valakit, akit elfogadnak a szüleid és felejts el engem. Én már megtettem veled.

Ezzel kinyomom a telefont, majd azzal a lendülettel végleg ki is kapcsolom. Semmi kedvem hozzá, hogy Mei folyton hívogasson, csodálom, hogy egyáltalán eddig bírta. A dohányzó asztalra ejtem a mobilt, aztán visszadőlök a heverőre. Mélyet sóhajtva fúrom ujjaimat hajam közé és rázom fel kissé a kósza szálakat, miközben a régmúlton és a közelmúlton egyaránt elmerengek.

Félek. Túl sok a veszítenivalóm, hiába kezdtem új életet és próbáltam meg száműzni az elmémből Meit és az érzéseimet iránta. Hiába a gyerekkori szerelem, ami elkísért minket a főiskoláig, hiába minden ígéretem, hiába minden lopott pillanat és minden álmatlan éjszaka. Hiába minden, mert nem szeret. Talán soha nem is szeretett igazán. Talán soha nem is én kellettem neki, csak valaki, akivel elszórakozhat és közben játszhat a tűzzel. Elég volt. Nem akarok többé játékszer lenni senki életében sem. Többé már nem...

* * * SeHun POV * * *

Suli után persze egyenest ahhoz az idiótához indulok, minél előbb ki akarom deríteni, hogy mi a bánat történt vele. Nem jellemző rá, hogy csakúgy lelép valahonnan és nekem nem szól róla. Valami nagy gáz lehet, ha ennyire kiakadt. Komolyan képes volt elmenekülni ChanYeol elől? Ennyire elmentek neki otthonról? Úgy éljek, ráuszítom a nővérét, ha elkapom! Néhány testvéri pofon talán észhez téríti azt a betoji kölyköt, ha már én sem tudok rá hatni.

Terveimben pusztán egyetlen dolog akadályoz meg. Egy hatalmas, barna színű őzike szempár. Néha különleges emberekkel sodor össze az élet, de van ebben a tekintetben valami megmagyarázhatatlan. Ok nélkül is oltalmazni akarom ezt az idegent. Mégis miért? Miért van rám ilyen hatással egy ismeretlen? Miért akarom annyira megóvni még a széltől is? Miért? És egyáltalán miért láttam azt a pillantásában, hogy erre vágyik?

Miután elválnak az útjaink az Idegen Őzikével, BaekHyunék lakása felé veszem az irányt, szerencsére csak néhány utcasaroknyira van, maximum negyed órát kell megtennem odáig. Ajánlom annak a lököttnek, hogy otthon legyen, különben a Han folyóba fojtom, aztán feldarabolom, utána elhamvasztom, aztán elásom, utána kiásom, összerakom, hogy megint vízbe fojthassam.

Kétszer nyomom meg a csengőt az ajtóhoz érve, majd alig fél perccel később már nyílik is a térelválasztó és BaeJin kissé ijedt arcával találom magam szemben. Tudtam! Ez a dilis nem jött haza és még a nővérét sem szánta meg egy rohadt üzenettel, hogy ne idegeskedjen miatta. Kinyírom ezt a maflát...

- BaeJin-ah! – dőlök meg sietve és köszöntöm legjobb barátom testvérét.

- Hunnie – viszonozza, majd kijjebb tárja az ajtót és ellép az útból. – Gyere csak nyugodtan! – invitál kedvesen.

- Köszönöm, BaeJin! – Lassan beljebb merészkedem a meghitt lakásba, nyomomban a házigazdával. – A lökött haverom itthon van? – pillantok hátra, ahogy beérek a kicsiny nappaliba.

- A szobájában van JongHyunnal – felel mosolyogva és a konyhába lépdel. – Egy teát? Vagy inkább gyümölcslé? Sokáig fog tartani, szóval, ha meg akarod várni az öcsémet, akkor kelleni fog valami frissítő.

- Értem – biccentek aprót. – Egy teát elfogadok ez esetben.

- Máris elkészítem.

Alig nyolc perc leforgása alatt már a csészékkel a kezünkben ücsörgünk a hószín pamlagon és szótlanul kortyolgatjuk a forró italunkat. Mindig is imádtam BaeJin teáját, de ma valahogy sokkal ízletesebb, mint eddig bármikor. Valaminek történnie kellett vele, ha ennyire édesre készítette.

- Mi újság van, Hunnie? – érdeklődik egy lágy mosoly és egy visszafogott hörpintés keretében.

- Nincs semmi különleges, BaeJin-ah. Sok a tanulnivaló, lassan megint vizsgaidőszak, ami meglehetősen kimerítő lesz – válaszolok, ahogy én is iszok egy kortyot a teából.

- Na, és a lányok? – sejtelmes vigyor rajzolódik ki a száján, én pedig majdnem belefulladok az italomba.

Kicsiket köhintve teszem le a porcelánt a kezemből, mielőtt még összetörném, BaeJinre ezzel a lehető legjobban a frászt hozva. Felpattan mellőlem és hosszú mozdulatokkal igyekszik megszüntetni a fuldoklásomat. A válaszadás alól szerencsémre még a csengő is megment.

- Menj csak – köhögöm könnyes szemekkel.

- Csak egy pillanat az egész. Máris visszajövök – felkel a szőnyegről és az ajtóhoz tipeg.

A szemem sarkából látom, hogy bármennyire is nem kívánta most az újabb vendéget, örül a váratlan látogatásnak. Egy egész sereg toppan be, akik szinte egyszerre ugranak BaeJin nyakába, aztán rohamozzák is meg a társalgót. Beleértve engem is.

Elsők között a két lány ugrik hozzám, majd segítenek is fel a földről és a homályos szemeim láttán az állapotomról kezdenek sietve faggatni. Azonban még a reakció előtt beelőznek szeretett Hyungjaim is, akik a lányokhoz hasonlóan nekem szegezik a kérdéseiket. Manapság már meg sem fulladhat az ember tisztességesen.

- Azt hiszem, kelleni fog valami erősebb.

Egyszerre fordulunk a folyosón álló JongHyun felé, mire a korábbi szomorkás és csalódott mosoly eltűnik az arcáról és egy széles vigyor telepszik a szájára.

- De lehet, hogy inkább nekünk kellene valami erősebb, hogy elviseljük a kelekótya bandát – Ezzel egy időben indul meg legalább három díszpárna az ügyeletes humorzsák irányába, aki igyekszik elhajolni előlük, de a negyedik célt ér. BaeJin dobása mindig pontos... most már csak azt lenne jó tudni, hogy mi van BaekHyunnal...