A fagyöngy varázsa és a fahéj illata

Gyerekként rajongtam érte; alig vártam, hogy beköszöntsön a december és elérkezzen az a nap, mikor mind együtt vagyunk és kicsomagoljuk az ajándékokat. Szerettem hallgatni, ahogy ropog a fa a kályhában, szakadnak a piros csomagolópapírok, aztán könnyed mozdulattal lehullnak a fekete szőnyegre és a korábban feldíszített fenyőfa kéken, pirosan, sárgán, zölden izzó égői bevilágítják a szoba kicsiny sarkát. Ahogy azt is szerettem, mikor a néha csalódott mosolyt egy hosszú és meleg öleléssel elfeledtettük a másik családtagunkkal.

A legjobban viszont mégis azt élveztem, mikor eljött az este, mindenki bebújt a takaró alá, én pedig a karácsonyfához lopództam, hogy elcsenhessek egy szem, rumos-kakaós ízű szaloncukrot, utána pedig óvatosan visszaformáltam az üres csomagolást, mintha még mindig érintetlen lenne és a fán hagytam. Másnap pedig vidám letolást kaptunk érte a bátyámmal édesanyánktól, amiért abban az évben is ugyanúgy elloptuk a fát ékesítő édességeket. Szerettem azokat a mosolyokat és boldogsággal teli szavakat, mert nem volt benne semmi szidalom, hiába az volt a cél, ellenben ezzel arra a kis időre is összehoztuk a családot.

Ám az évek tovaszálltak a gyermekkorral együtt. Kimaradt a közös fadíszítés, a zsibongás az ajándékok körül, a visszafogott és csalódott mosolygás, a tűzropogás a kályhában és a boldog együttlét. Valamint a játékos szaloncukorlopás is. Nem szólt már másról, csak a kényszerről és a kötelezően együtt töltött időről. Csakis muszájból. Egyre jobban féltem attól, hogy többé már nem lesz olyan ez az ünnep, mint amiről kislányként álmodoztam... és az elreppenő évek során még az az igazi nagy hóesés is alábbhagyott. Jóformán alig hullott a fehér csapadék és maradt is meg, így a vele járó hóemberépítés is odalett. Már csak a befagyott tó jegén lehetett korcsolyázni, de azt is pusztán két napig. Megváltozott a tél és vele együtt az Igazi Karácsony érzése. Hiányzott... mintha az évszakkal együtt múlt volna el a karácsony valódi értéke.

Azonban nem csak a tél és a karácsony változott meg, hanem az én gondolkodásmódom is. Egy napon meguntam, hogy ez a különleges esemény is a kényszerről szóljon. A kötelezően együtt töltött egy óráról. Mindent sietve lerendezni és egy parányit sem élvezni a másik társaságát és közelségét. Újra át akartam élni a gyerekkori pillanatokat. Élvezni a pattogó tűz látványát, hallani a szakadó csomagolópapírt és öleléssel enyhíteni egy elkámpicsorodott mosolyt.

Mielőtt még elérkezhetett volna az újabb búskomor december, elhatároztam, hogy a régóta kuporgatott pénzemből veszek egy repülőjegyet és valahol máshol töltöm azt a bizonyos három napot. Még a szezon előtt lefoglaltam egy jegyet Szöulba, hogy ne a karácsonyi forgatagban, közel háromszoros áron kelljen megvennem. Így bőven maradt még útiköltségre is a megtakarított pénzből, de jobbnak láttam, ha nem költekezem túl magam. Maximum egy-két szuvenírt veszek emlékül, semmi többet.

A szokottnál is izgatottabban vártam, hogy eljöjjön az utazás napja, addig pedig lelkesen tanultam a koreai nyelvet és azzal együtt a kultúrát is tanulmányoztam, hogy gondtalanul el tudjak igazodni a számomra idegen emberek között. Erről a komoly tervről viszont senkinek sem beszéltem. Egy árva hangot nem mondtam még a fogadott húgaimnak sem, de még a családtagjaim sem tudtak semmit. Titokban akartam tartani mindenki előtt. A munkából adódóan nem tudtam mire fogni, hogy abban a három napban miért nem megyek látogatóba sehova sem, így inkább választottam egy kegyes hazugságot. Munkahelyi továbbképzés, afféle csapatépítő tréning egy wellness-szállodában. Persze senki nem örült ennek a mondvacsinált mesének, én mégsem tágítottam a kitűzött céljaim mellől.

Végre valahára valóra akartam váltani egy álmomat. Legalább ezt az egy álmot meg akartam élni és nem feladni a cél előtt az utolsó utáni másodpercben. Az utazás előtti napon fogtam a bőröndömet és a legszükségesebb ruháimmal és cuccaimmal telepakoltam, leellenőriztem az irataimat és az újonnan beszerzett útikönyvemet is elsüllyesztettem a táska egyik nagyobb fakkjába. Tudtam – ahogy az már csak lenni szokott –, hogy semmit nem fogok aludni az éjjel, így inkább belevetettem magam a tanulásba. Hiába küszködtem, nem ragadt meg semmi a fejemben, én mégis megállás nélkül forgattam a nyelvkönyvet és minden áron igyekeztem megjegyezni a benne lévő mondatokat.

Hajnalban küldtem a húgaimnak egy-egy nyugtató sms-t – pusztán csak a tényeket közölve benne –, akik persze képtelenek voltak megállni, hogy ne reagáljanak azonnal. Főleg a középső lány nem bírt a vérével és csak azt kérdezgette, hogy helyileg hol lesz ez a csapatépítés, vagy legalább azt engedjem meg neki, hogy a buszig elkísérjen. Vonakodtam beleegyezni, de a kimerültségem miatt valahogy mégis hajlottam a dologra. Közel húsz perces győzködés után belementem, hogy elkísérjen egy darabig. Taxival terveztem eljutni a reptérre, de mivel a húgom akarata érvényesült, így módosítanom kellett rajtuk. Autó helyett busz lett.

A házhoz rendeltem a középső húgomat – a lelkére kötve, hogy a másik kettőnek nem beszél a dologról – és míg én szélesen vigyorogva léptem ki a kapun, addig Gigi totálisan kétségbe esve állt a kapualjban. A szája szélét harapdálta és közben megpróbálta minden könnyét lenyelni. Letettem a kofferomat, két lépéssel letudtam a köztünk lévő távolságot és egy öleléssel köszöntem neki. Ragaszkodóan kapaszkodott a nyakamba, szinte már megfojtott, ahogy magához szorított, de én mégis megkönnyebbülten lélegeztem a karjaiban.

Röpke öt perc alatt kisétáltunk a közeli buszmegállóba, szerencsénkre alig tíz percet kellett várni a járműre és már úton is voltunk a főváros felé, hogy kezdetét vegye az én titkolt álomutazásom. Az út alatt alig szóltunk egymáshoz, csak bámultuk a sötétben elsuhanó házakat, a szaladó villanyoszlopokat és az esetleges kóborló embereket. Közben pedig egy lélegzetvételnyi időre sem eresztettük el a másik kezét. Noha, csak három napról volt szó, éreztem, hogy Gigi számára ez a kis kiruccanás három héttel fog felérni. Ha nem többel. Sajnáltam, hogy magára hagyom ezen az ünnepen, de ki akartam tartani. A végsőkig.

- Mikor jössz vissza? – szorította meg erősebben a kezem, belőlem pedig egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel, mert a jelzőtáblák egyre inkább azt jelentették, hogy hamarosan le kell szállnom.

- Csak három napra megyek – feleltem némi habozás után, majd egy mosollyal toldottam meg a válaszomat.

- De nem itt leszel – dünnyögte a vállamba temetett arccal. – Így is olyan nehéz elviselni ezt a pár napot nélküled, de így, hogy egy tök ismeretlen helyen leszel, még rosszabb lesz. Net legalább lesz? Fel tudsz jönni legalább pár percre? Vagy a térerőt is lajtos kocsival hozzák? – egyre elkeseredettebb lett, az én szívem pedig ezzel egyenes arányban szorult össze.

Fogalmam sem volt, hogyan közöljem vele, hogy nemhogy net közelben nem leszek, de még azonos országban sem. Sőt, kontinensnyi távolságra leszünk egymástól abban a három napban. Ennyi erővel akár a folyóba is lökhettem volna, mázsás súlyokat a bokáira kötözve. Vagy a mellkasába is szúrhatnék egy méretes kést, hogy mély sebet ejtsek rajta.

- Nem tudom – hazudtam fájdalmasan, amit rögtön kiszúrt, így míg fel nem álltunk a helyünkről, addig faggatózott megállás nélkül.

- Hallod? Unnie? – szólított imádott becenevemen, amit közös rajongásunk okán aggattak rám.

- Ne faggass, légy szíves – sóhajtottam fel nehézkesen. – Három nap múlva itt leszek, és megint együtt leszünk, na – biztattam egy mosollyal, aztán egy lendülettel felpattantam az ülésről és a jelzőre fogtam.

Gigi egyetlen másodperc leforgása alatt termett mögöttem a bőröndömet szorongatva, amit szintén kierőszakolt, hogy ő hozhassa. Megadtam magam, hogy legalább az elválásunk boldogságban teljen. Megvártam, míg elhajt a megállóból a busz, kihámoztam Gigi ujjai közül a koffert és újfent vesztegelésbe kezdtem. Egyhelyben rostokoltam, hogy végre elinduljon a szemközti oldalra, aztán felszálljon az érkező járműre és hazamenjen. Persze esze ágában sem volt magamra hagyni, de még moccanni sem akart.

- Várunk másik buszt? – törte meg a percek óta tartó némaságot.

- Nem.

- Akkor séta? – biccentette oldalra a fejét és közben a táskámért nyúlt. – Add a pakkodat, viszem én!

- Nem. Mármint nincs séta és nem is kell hoznod a batyumat – léptem egyet hátrébb.

- Akkor hogyan tovább? Jön érted valaki a kollégáid közül? Vagy valami más?

- Öhm – nyeltem egy nagyot. – Nem. Vagyis nem jön senki. Én megyek – hebegtem zavarodottan.

- Elkísérlek.

- Nem kell. Nem szeretném.

- Hah? – kidülledt pupillákkal bámult rám, végleg összezavartam a hebehurgya válaszadásaimmal.

- Nem az, hogy nem szeretném. Csak. Én – beharaptam a számat és elvesztem azokban a homályosan csillogó, zöldeskék szemekben. – Én. Én szóval. Az van, hogy. Én.

- Mi van? – kérdezte könnyes hangon. – Miért nem szeretnéd, hogy tovább kísérjelek? Mit titkolsz még előttem?

- Nem titkolok – mormoltam az orrom alatt.

- Csak nem mondod el, igaz? – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, tudtam, hogy innen nincs visszaút.

- Gigi – vettem egy mély levegőt, hogy időt nyerjek, azonban a megfelelő szavak mégsem jöttek a számra.

- Figyelek.

- Külföldönleszek – bukott ki belőlem egy szuszra, ezzel pedig mély döbbenetbe taszítottam a középső húgomat, akinek testalkata a hír hallatán kissé megrogyott.

Gigi némán bámult rám, a könnyei lassanként folytak végig az arcán, a bőröndre markoltam és az én szememből is útnak indult a sós nedvesség. Nem volt túl sok időm további ácsorgásra, így megragadtam a karját és nagy iramban lépdelni kezdtem, magam mögött rángatva a sokkot kapott húgomat. Úgy voltam vele, hogy ha már eddig eljött velem, akkor megérdemli azt is, hogy feltegyen arra a nyamvadt gépre és legalább tőle szép búcsút vegyek arra a pár napra.

Reménykedtem benne, hogy az egész utat végigalszom, bár azért a tizenkét óra alvás egy huzamban kicsit sok lenne még az én megviselt szervezetemnek is. De ha a felét átdurmolom, akkor annyival kevesebb időt kell agyalással töltenem, mégis mit mondok majd, mikor visszajövök a téli nyaralásomból. Szerencsémre az út felét valóban átaludtam, egy negyedét végigtanultam, a maradékot pedig az elmélkedéseimmel töltöttem. Három nap ugyan semmire nem lehet elég, de van, hogy néha az örökkévalósággal tud felérni ugyanennyi idő.

Egy vadidegen országban landolni teljesen egyedül, nem könnyű feladat. Főleg nem egy magamfajta lánynak, aki szinte mindig is kapcsolatfüggő volt kamaszkorától fogva. Képtelen voltam huzamosabb ideig egyedül lenni, így inkább kerestem magam mellé valakit, hogy azt az űrt, ami bennem van, valahogyan megszünteti. Ellenben most olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Egyedül csak a bőröndömre számíthattam, semmi vagy senki másra. A kofferom és én, akár ezt a címet is adhattam volna a háromnapos utazásnak, de nem akartam ilyenekre fecsérelni az időmet. Így is kiütött a nyolc órás időeltolódás, hát, ha még azon morfondírozok, hogy ha meg kellene írnom ezt a kiruccanást, ugyan milyen fő- és alcímmel illetném.

Előkotortam a gondosan megírt kisokosomat és a rajta lévő utasítás szerint a tömegközlekedést választva vettem célba a nevesincs szállót, hogy kipihenjem az út viszontagságait és aztán újult erővel vessem bele magam a téli város képébe. Voltaképpen két látványosság lebegett mindvégig a szemem előtt és anélkül nem is akartam távozni ebből az országból. Legbelül tudtam, hogy hatalmas hibát követnék el, ha kihagynám azt a két látképet, ami minden időszakban gyönyörű, viszont karácsonykor még lélegzetelállítóbb.

Első utam a Cheonggyecheon patakhoz vezetett, kíváncsi voltam, hogy miként díszítik fel ezt a várost, ami a maga nemében is varázslattal teli. Minden képzeletemet felülmúlta a folyó képe, ami fogadott. Tengernyi ember sétált a víz mellett, ölelkezve vagy csak a másik kezét szorítva, képeket készítve az élményről és minden más, amit a szerelmesek és a turisták szoktak ilyenkor. Azonban egyetlen dologban mindannyian hasonlítottak. Mosolyogtak. Önkéntelenül húztam én is felfelé a számat, hiszen a gyerekkoromat idézte fel minden arc. Ismeretlenek voltak ugyan, ennek ellenére én családtagot láttam mindenkiben. Apákat és anyákat, nővéreket és fivéreket, fiatalabb testvéreket, nagybácsikat és nagynéniket.

Előhúztam a telefont a kabátom bal belső zsebéből, hogy a többiekhez hasonlóan én is megörökítsek néhány pillanatot az ittlétemből. Nyomtam párat az okosmobilon, aztán azzal a lazasággal bújtattam is vissza a rejtekhelyre, mint ahogyan elővettem. Nem ártott volna meglesni az üzeneteimet, de nem akartam kirángatni saját magamat a boldog álomból. Örültem volna, ha a húgaimmal osztozom ezen az élményen, viszont egy részem boldognak érezte magát, hogy egymagam vagyok. Szükségem volt már egy kis egyedüllétre, hogy rendbe tegyem a gondolataimat és kicsit magamra is szánjak egy kevés időt meg némi energiát.

Végigkorzóztam a patak mentén, aztán egy tetszőleges padhoz érve leültem és belefeledkeztem a színes égővilágba, amivel a folyót és partját ékesítették. A víz közepére felállított műanyag fenyőfák megdobták az ünnepi hangulatot, a szivárvány összes színében pompáztak. Kéken, lilán, zölden, narancssárgán, rózsaszínen és még fehéren is. Minduntalan egyetlen szó jutott eszembe a rikító fényeket mustrálva: Varázslatos. Pihegtem magam elé, nem törődve, ki hallja vagy éppen látja meg, hogy magamban dünnyögök. Nem számított semmi, csak az, hogy teljesült egy kívánságom.

Még egy képet készítettem az újra előhalászott mobillal, aztán elvegyültem a tömegben, hogy visszasétáljak a panzióba. Nem akartam egy nap alatt letudni a látnivalókat, így a szebbik élményt másnapra tartogattam. Arra egyébként is – az olvasataim szerint legalábbis – kellett egy teljes napot szánni. A visszaút alatt ellátogattam még a híres piacra is, de még a felkapott vásárlóutcát is útba ejtettem. Tudtam, hogy ha valami szuvenírt szeretnék beszerezni, arra csakis a Myeongdong utca lesz a legalkalmasabb.

Persze mindkét helyszín tömve volt emberekkel, de ezt az ünnepi plázázás és bevásárlóközpontban való keresgélés közepette megszoktam, így nem ért váratlanul a helyzet. Besoroltam a vásárlók mögé és reméltem, hogy mielőbb megakad a szemem valami csecsebecsén. A harmadik üzletnél meg is történt a csoda. Kis híján berobbantam a boltba, majd sűrű elnézések közepette kértem bocsánatot a fiatalos külsővel megáldott üzletvezetőtől és kértem is a vágyott darabokat. Három, alig öt centiméteres átmérőjű hógömböt szemeltem ki a húgaimnak. A békesség kedvéért mindegyik ugyanazt a figurát tartalmazta. A Namsan torony borult hóesésbe, kétség sem férhetett hozzá, hogy mindhárom lánynak elnyeri majd a tetszését.

A pontos összeget odaadva fordultam ki az ajándékboltból és haladtam is tovább az embersereggel. Majd’ egy órát töltöttem sétálgatással, míg megérkeztem a szállóhoz. Illedelmesen köszöntem a portásnak, akinek az arcán ugyanúgy ült az üdvözlő mosoly, mintha csak most lépném át először a küszöböt. Felbattyogtam a lépcsőn, vigyázva, hogy a frissen felporszívózott, mélyvörös szőnyeget ne koszoljam össze a sáros cipőmmel, ami azért annyira nem volt egyszerű. Elosontam a hálószobáig és bezárkóztam a falak közé.

Amint magam maradtam, rám tört a magány keserves érzése, hirtelen meg akartam osztani a tapasztalataimat valakivel. A húgaimmal. A családommal. Esetleg a barátommal. Vagy legalább kibeszélni a partneremmel, neki mennyire tetszett, amit a pataknál láttunk. De kísérő híján nem volt rá lehetőségem, így elcsoszogtam a kicsiny, zuhanyfülkés fürdőbe, gyorsan letusoltam és már burkolóztam is be a meleg takaró alá, hogy az utolsó teljes napon legyen erőm az igazi kihívásra. Séta a Namsan parkban.

Az éjszaka elreppent a fejem felett, amit megérzett a szervezetem, mert egy kiadós fejfájással indítottam a napot. A reggeli napfény, ami bekúszott a függönyrés alatt, kellőképpen bántotta a szememet, hunyorogva másztam ki az ágyból és vontatottan slattyogtam el a fürdőbe, hogy felfrissítsem a testemet. Negyed óra készülődés után – meg két fájdalomcsillapítóval a gyomromban – már szedtem a lépcsőfokokat lefelé, hogy valami reggeliféle után nézzek, ami lehetőleg ízletes pékáru legyen, ahol esetleg van szerencsém kávét is kérni.

Mintha csak az Égiek folyton meghallgatnák az imáimat és minden kívánságomat teljesítenék. Két háztömbbel odébb nyitva volt egy parányi pékség, ahol koffeintartalmú italokat is tartottak. Összetettem a kezeimet, hogy ennyi áldás hullik a nyakamba, egyre kevésbé akaródzott az a hazautazás, pedig már a nyakamon volt. Sietve behabzsoltam a süteményt és leöblítettem a fekete levessel, hogy megint róhassam a köröket a városban.

Az útikönyv segítségének köszönhetően, kisebb nehézségek árán elértem a Namsan parkhoz, ami valóban kemény falat volt első ránézésre. Vagy még annál is nagyobb. Felvonó vagy többórás séta. A két lehetőség a torony megközelítésére, az idő viszont kicsit szűkös volt. Ám hiába a sürgetés, a séta mellett voksoltam, ha mást nem is érek el vele, legalább megmozgatom a tagjaimat. Kiadós tornában részesíthettem minden porcikámat, a repülőn meg majd kipihenem a gyaloglásaimat.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy kiköpjem a tüdőmet, mire felértem a toronyhoz, de kipipálhattam egy újabb pontot a fejben összeállított listámon. Vastag hótakaró borított mindent odafent, mintha egy festmény kelt volna életre, amibe belecsöppentem. Önkéntelenül indultak útnak a könnyeim, ha eddig élveztem az egyedüllétet, akkor most az egyszer piszkosul rossz volt magányosnak lenni. Jó lett volna szorosan átölelni valakit, ahogy elveszem az égig érő torony panorámájában, aztán kézen fogva sétálni a ropogó hótakarón és utoljára megcsodálni a város színpompás fényeit.

Természetesen erről a helyről is lőttem pár fotót, hogy aztán felidézve az emlékeket, idővel újabb sírás foghasson majd el. Mert az esélyt mindig mindenre meg kell adni, így a szívet marcangoló zokogásra is. Némi fejszámolás elvégzése után rájöttem, hogy bőven van időm visszaindulni, így inkább megvártam, hogy a parkban érjen el a szürkület és csak azt követően fújjak visszavonulót. Lekucorodtam egy szimpatikus padra és csodáltam az újra nagy pelyhekben hulló fehér csapadékot.

Ahogy azt terveztem, sötétedéskor hagytam csak el a parkot és vettem újfent célba azt a bizonyos vásárló utcát. Eszem ágában nem volt, hogy ismét költekezzek, de a nyüzsgő tömeget megint érezni akartam. Morbid kíváncsiság hajtott, lehetséges, ellenben azzal az érzéssel akartam távozni ebből a városból...és országból.

Lehajtott fejjel és zsebre dugott kezekkel lépdeltem az emberek között, figyelve, nehogy fellökjek valakit, vagy véletlenül én koppanjak nagyot a hűvös talajon. Egy-egy üzletsort fellazított egy közbeékelt pihenőhely, ami vélhetőleg a turistáknak szolgáltatott remek hasznot. Furcsamód éreztem a késztetést, hogy én is megálljak kifújni magam, így a második ilyen kis beszögelléshez érve lehuppantam az egyik faülőkére és élveztem a kellemes hóesést, valamint a fokozatosan elcsendesedő vásárlókat.

Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy ki mellett ücsörögtem, egyáltalán megkérdeztem-e, hogy helyet foglalhatok-e mellette, de az eltelt fél óra után már illetlennek és ezzel együtt feleslegesnek is tartottam megkérdezni. Ha annyira zavartam volna, akkor azt jelzi az illető. De nem reagált, hogy a pad másik végén üldögélek, így én sem foglalkoztam tovább a dologgal.

Újabb percek szálltak el, de talán már inkább órákká értek azok a percek. A szemem sarkából láttam, hogy az ülőke végén gubbasztó idegen sem siet haza – velem egyetemben – ő is csak nézte a mágikusnak ható havazást. Egyszer-egyszer ugyan összeakadt a pillantásunk, de sietve kaptam el róla a tekintetemet, mielőtt csak zavarba hozna. Volt egy kisugárzása, ami nem hagyott nyugodni és szüntelenül magára vonta a figyelmemet. Már-már beszédbe akartam vele elegyedni, hogy legalább a nevét megkérdezhessem.

A szemén kívül mindenét eltakarta; fekete maszk mögé rejtette arcának nagy részét, fürtjeit sapka alá bújtatta. Mindkét kezét eldugta a sötétszín kabát zsebeibe, a lábait pedig hanyagul vetette keresztbe. Így a padon ülve alig tűnt magasabbnak nálam, ellenben mégis olyan védelmezőnek hatott minden porcikája.

Lopva figyeltem még néhány percig, de mivel a havazás kezdett elcsitulni, így már nem volt okom tovább a padon kuporogni. Picit megköszörültem a torkomat, még egyszer az égre néztem, ami ezúttal nem tündökölt a csillagoktól. Elvétve persze lehetett látni a fényesebbeket, de azt is csak hosszú-hosszú kémlelések után. Halkan felsóhajtottam, s miközben kihúztam a kezeimet a kabátzsebemből, lassan felemelkedtem az ülőkéről.

- Fázol? – hallottam meg egy mélyen búgó hangot a hátam mögött; félve fordultam meg és húztam lejjebb a sálat kiszáradt ajkaimról.

- Tessék? – kérdeztem angolul, figyelmeztetve ezzel az idegent, hogy nem helybéli vagyok.

- Fázol? – ismételte meg koreaiul, minden tudásomat összekanalaztam, hogy megértsem a szavait, ellenben a helyes válasz mégsem jött ki a torkomon.

Olyan legalábbis nem, amit ő is megérthetett volna. Pedig korábban – a boltban és a parkban is meg a szállóban – egész jól ment a kommunikáció, mindig és minden körülmény között megértettem magam mindenkivel. Ez az idegen viszont megmagyarázhatatlan hatással volt rám. Bármennyire is küszködtem, nem tudtam felelni. Szerettem volna, de nem ment. Sehogyan sem.

A következő lélegzetvételemkor ő is felkelt a padról, egyet lépett felém, miközben kiengedett magából egy lassú sóhajt, de a kezeit ugyanúgy a kabátban hagyta. Köhintett egy parányit és harmadszorra is feltette ugyanazt a kérdést. Nem tudtam, hogy miért akarja ennyire tudni, ráadásul az idő is egyre inkább sürgetett, iparkodnom kellett vissza a panzióba, ha nem akartam másnap késéssel és teljesen kimerülten útnak eredni.

- Nem. Miért? – motyogtam halkan, még jobban belemerülve a mélybarnán fénylő szempár varázsába.

- Sietsz? – informálódott tovább, egyelőre még a saját anyanyelvén, amit megértenem sikerült, de hasonlóképpen reagálni már meglehetősen bajos volt.

- Egy kicsit – nyögtem ki hosszas merengés után, mire bólintott egyet és mellém sétált.

- Merre?

Itt volt az a pont, amikor végképp elveszítettem a kapcsolatot a központi aggyal és a fejemben lévő káosz totálisan eluralkodott. Mégis mit akarhat egy idegentől? Aki még arra sem képes, hogy emberi hangon válaszoljon a hozzá irányult kérdésekre. Egyáltalán én megbízhatok egy idegenben, akiről semmit sem tudok? Nem fog berángatni egy kivilágítatlan sikátorba? Vagy még ettől rosszabbra is számítanom kell? Egy szívdobbanásnyi időre a vér is megfagyott bennem a rám törő eszmefuttatásaimtól, azonban a csillogó tekintet, aminek különleges árnyalatot adott a lámpafény, varázsütésre feledtette velem az összes aggodalmamat.

- Arra – mutattam mosolyogva a megfelelő irányba, természetesen még mindig angolul beszélve.

- Rendben – biccentett aprót, majd lehúzta a matériát az arcáról, s ezzel felfedte kissé telt ajkait.

- Öhm – nagyot nyeltem, mikor szembesültem azzal a kívánatos ajakpárral, a fantáziám gondolkodás nélkül szárnyalni kezdett, de mielőtt még felelőtlenül elszabadult volna, pórázra kötöttem.

Pár percig még bámultuk egymást, jobban mondva csak én vizslattam az ő arcát, nehézkesen leheltem életet a tagjaimba és indultuk végre el. Szó nélkül ballagtunk egymás mellett, megannyi kirakat előtt elhaladva, aminek a látványa a visszaút során ismeretlen érzéssel töltött fel. Felmelegített. Vagy az inkább köszönhető a mellettem lépdelő idegen férfi közelségének, aki alig egy fejjel magasabb nálam?

A díszes épületek között azért elbújt legalább egy kifőzde vagy édességpultos, amik némi ünnepélyes hangulatot kaptak egy sor színes fényfüzérrel. Engem azonban egy aranyos kis kávézó ragadott magával. Egy kezemen meg tudtam számolni, mennyi vendég kuporog a sárga falakon belül – érthető okból – és kortyolgatja a gőzölgő italát. Akaratlanul cövekeltem le a kopott tölgyfakeretbe süllyesztett, hóspray-vel itt-ott megfújt üvegajtó előtt. Noha, lehet, hogy inkább a korgó gyomrom volt az, ami megállásra kényszerített, ahogy mérce alá vettem a pulton felsorakozó megannyi finomságot.

- Egy bögre forró csokoládét? – állt mellém ideiglenes kísérőm, s tette fel kérdését hibátlan angol kiejtéssel.

Először vonakodtam beleegyezni, de már csak illendőségből sem lett volna helyes elutasítanom a meghívást. Egyébként sem jellemző rám, hogy könnyen tudok nemet mondani valakinek. Rég meg kellett volna tanulnom, de valahogy ez a lecke kimaradt a tanóráimból, amiket az Élettől vettem. Belefulladtam a sötétszín örvénybe és megrészegültem attól a félszeg görbülettől, ami az arcán pihent. Önkívületben bólintottam egy nagyot, elfogadva a forró italt, amitől az a kezdeti félénk mosoly szélesedett kissé és a feszes testtartás némiképp hanyaggá vált.

Két lépéssel lerendezte a négy kicsiny lépcsőfokot és magabiztosan a rézpántra fogott. Kíváncsian fürkészte a vonásaimat, ahogy picit még reszketve sétáltam fel mellé, aztán könnyed mozdulattal benyitott a kávézóba. A falakról visszaverődtek a halk karácsonyi dallamok, a pult mögött ácsorgó felszolgáló lány udvariasan megdőlt, majd egy mosolyt intézett felénk. Ösztönösen hajoltam meg én is a fogadóm előtt, majd egy gyors körbepillantás után kiválasztottam a távolabbi sarokban álló kerek asztalt, amit halványpiros terítő takart, vattapamacsokból pedig ízlésesen elhintettek rajta néhány hógolyót, hogy a téli világot megteremtsék bent is.

Mosolyogva ültem le a falhoz közelebbi székre, kihámoztam magam a kabátból és a sálból, aztán a sapkámtól is megszabadultam. Picit feltúrtam a hajamat, már csak a hely varázsa miatt sem akartam teljesen bebugyolálva gubbasztani és úgy meginni a forró nyalánkságot. A névtelen idegen természetesen már a két bögre édességgel a kezében sétált az asztalhoz, vigyázva letette a falapra és ő is levette a feleslegesnek ítélt kabátot. A sapkájától viszont nem akaródzott megválni, vadidegenként pedig nem kényszerítettem a dologra.

Miután az ismeretlen is elfoglalta a szemközti széket, rásimítottam a tenyereimet a meleg porcelánra és óvatosan közelebb húztam magamhoz. Hosszan belélegeztem a gőzölgő finomság lágyan terjengő illatát, s hozzám hasonlóan az idegen is szippantott az édes aromából. Automatikusan mosolyodtam el a látottaktól, kísérteties volt a kettőnk közti egyezőség. Mintha ugyanazok lennének a szokásaink és ugyanazokért a dolgokért rajonganánk.

Zavaromban nem mertem huzamosabb ideig az idegenre nézni, ezért vagy a terítőn lévő vattapamacsokat bámultam, vagy a csokoládé állagát vizsgáltam a bögrében. Velem ellentétben viszont ő korántsem volt bátortalan engem figyelni. Leginkább akkor, mikor felemelte a porcelánt és hörpintett egy nagyot. Szinte alig akart fogyni az édesség az én csészémből, előbb hűlt el, minthogy elérjek a feléig. Nem ment, pedig szomjas és éhes is voltam egyben.

Közel háromnegyed órát töltöttünk a kávézóban, persze az én bögrém alig ürült ezen idő alatt, míg a partnerem legalább a dupláját képes lett volna elfogyasztani. Nagy nehezen rábírtam, hogy visszafizessem az italomat, miután elköszöntünk a pincérnőtől, persze némi nyelvi küszködés árán tudtam csak megtenni, mert míg én angolul akaratoskodtam, addig ő koreaiul ellenkezett. De én győztem; felemelt kezekkel bólintott egyet, mikor előhúztam a tárcámat és kikotortam a pontos összeget.

A farzsebébe csúsztatta a pénzt, felhúzta a cipzárt a kabátján és a maszkot is felvette. Méretes gombócot tuszkoltam le a nyelőcsövemen, ahogy néztem a mozdulatait. Eddig is túl tökéletesnek és mindezeken felül még túlzottan vonzónak is tartottam, de ahogy ott állt alig egy karnyújtásnyira tőlem, elrejtve az arcát, valahogy még inkább annak találtam. Az esélytelenek nyugalmával engedtem ki magamból egy nagyobb sóhajt, a zsebembe csúsztattam a kezeimet és megpróbáltam nem fájdalmas szemekkel bámulni alkalmi kísérőmre. Ideje volt elválnunk egymástól.

- Köszönöm – pihegtem alig hallhatóan, lágy mosollyal jutalmazott, mert végre az ő nyelvén szólaltam meg.

- Örülök – szélesedett a görbület, az én szívverésem váratlanul hagyott ki egy ütemet ezt látva.

- Most megyek – piszkáltam meg zavaromban a sapkám szélét, mire egy nagyot lépett felém, ezáltal maradásra késztetve. – Igen? – pislogtam nagyokat az idegenre.

- Egy pillanat – ezzel kotorászni kezdett a baloldali kabátzsebében, aztán ugyanott a nadrágját kezdte sietve feltúrni, bennem pedig egyre nagyobb lett a kíváncsiság.

Három perces kitartó matatás után elégedetten felszusszantott, a kellemesen hűvös és mentolos illatfelhő, ami a maszk réteges anyagán át szökött ki, végigbizsergette a nyakszirtemet, végül egy biztos mozdulattal elővett a jobb farzsebéből egy parányi műanyag mütyürt. Igyekeztem a sötétben kivenni a kicsiny műanyagdarab alakját vagy valamennyire a színét, de elég komplikált volt a dolog. A tompa lámpafény kevésnek bizonyult, ahogyan a teste árnyéka is csak nehezítette a próbálkozásaimat. Valamilyen levélszerűt forgatott hosszú és vékony ujjai között, amire három bogyót vagy gyöngyöt ragasztottak. Sejtéseim ugyan akadtak a tárgyról, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy az be is fog igazolódni.

A mindösszesen fél karnyújtásnyi távolságot megtartotta kettőnk között, egy újabb mély levegővétel szakadt fel belőle és picit remegő kézzel emelte feljebb az ujjai között szorongatott műanyagot. Sok csodát láttam már az életben, de azt ott helyben képtelen voltam feldolgozni. Mindig is imádtam a romantikus filmeket és benne a főhősök egymásra találását, édes megnyilvánulásaikat, de ez a jelenet, ami velem zajlott abban a néhány röpke másodpercben, minden romantikus filmet felülírt.

A megérzésem helytállt. Az a bogyóval díszített levéldarabka valójában egy műanyagból készült fagyöngy volt. Felemelve már biztosabban ki tudtam venni a formát és a színeket, ugyan kissé megkopott már a levél méregzöld színe, ahogyan a piros bogyók is viseltesnek tűntek, azonban még így is mesébe illett minden mozzanat.

Csupán azt nem tudtam, hogy mit tegyek. Pontosan mit is vár tőlem. Hiszen a filmekben, karácsonykor az a szokás, hogy elcsattannak azok a csókok, amiknek el kell, de itt most nem egy forgatás közepén álltunk, csak egy meghitt kávézó ajtaja előtt. Ahogyan az úgynevezett csók is picit szürreálisnak volt mondható. Két vadidegen ember, egy férfi és egy nő áll a hidegben, egy zárni készülő kávézó előtt és a férfi a kezében forgat egy kelléket, amivel arra késztetheti a másik felet, hogy megcsókolja őt.

Nyeltem és nyeltem a gombócokat, és közben mentségeket kerestem, ugyan miért nem akarok még puszit sem nyomni az arcára. Persze ittunk egy forró csokit, persze beszéltünk az időjárásról, de itt ki is merült a téma, amit boncolgattunk. Még a nevemet sem kérdezte meg, és én sem az övét. Akkor meg miért akarnám megpuszilni? Na, nem mintha olyan nagyon kényszeríteni kellett volna a dologra, de azért annyira még nekem sem ment el az eszem. Pedig jó lett volna érezni azokat a puha ajkakat. Azt a kicsiny teret, amit kettőnk között hagytunk, megszüntette, a jobb kezemhez nyúlt, vigyázva megemelte és a tenyerembe csúsztatta a fagyöngyöt. Időm sem volt felfogni, mert míg a tenyeremet bámultam, addig az idegen köddé vált...csak a szél maradt utána.

* * *

Majdnem egy teljes év telt el a szöuli kiruccanásom óta, ma megint decembert írunk, de még két napunk van, hogy beköszöntsön az ünnep. Az idei karácsonyom vélhetőleg pontosan ugyanolyan lesz, mint a korábbi huszonnyolc, egyet leszámítva. A huszonkilencediket, amit Szöulban töltöttem. Ezúttal is muszáj lesz ellátogatnom a családomhoz és együtt tölteni velük a kötelező néhány órát, kényszeredett mosolyokkal illetni a másikat és mielőbb lezavarni a tiszteletköröket. A hátam közepére nem kívánom az ilyen momentumokat, de kibúvót esélyem sincs találni, így nem marad más. Ám mégis lesz, ami örömmel fog eltölteni, ugyanis ezen a karácsonyon most a húgaim is velem lesznek és egy teljes napot tölthetünk egymás társaságában.

A karácsonyt megelőző, alapos nagytakarítás természetesen idén sem maradhat el, így a porszívózás után már csak a pormacskák eltávolítása van porondon. Sorra veszem a díszeket, az aktuális csecsebecséket vigyázva felpakolom a többi közé. Miközben az ünnepi porfogókat rendezgetem a polcon, a kezembe akad egy régen látott darab. Majdnem megfeledkeztem erről az apróságról, ami egy éve pihen ugyanazon a helyen. De csak majdnem... Mosolyogva nyúlok a műanyag díszért és veszem is le a falapról, hogy a ráragadt kicsiny koszfelhőtől megszabadítsam. Egy határozott fújással orvosolom is a problémát, majd a másik kezemben lévő tisztítókendővel még le is törölgetem.

- Legalább a nevedet megkérdezhettem volna – dünnyögöm a fagyöngyöt bámulva – s közben felidézve azt a mélybarna szempárt –, végül pár perc elteltével visszateszem a könyvespolcra.

Épp csak koppan a falapon a dísz, amikor rezegni kezd a mobilom. A lányokon kívül ilyenkor más nem szokott hívni, így már mosolyogva veszem elő a zajos kütyüt, aztán emelem is a fülemhez, anélkül, hogy a kijelzőre néznék.

- Hahó! – szólok bele vigyorogva.

- Mi újság, Unnie? – csilingel a hangja a legidősebb húgomnak, még jobban szélesedik a görbület az arcomon. – Hogy’ vagy? Mi jót csinálsz? – záporoztatja felém a kérdéseit.

- Nem sok van. Takarítgatok épp, hogy mire jöttök, minden rendben legyen.

- De még csak huszonkettedike van – nevet fel némi gúnnyal a hangjában, jelezve, hogy kicsit elhamarkodtam azt a készülődést.

- Tudom, de nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. Így legalább nem kell kapkodnom.

- Ez igaz! Viszont, Unnie?!

- Hm? Mi az? Mit szeretnél?

- Arra gondoltunk hugiékkal, hogy előbb ugornánk át hozzád.

- Hah? – nagyokat pislogok a könyvespolcomra, Minnie kijelentése kellőképpen megdöbbent.

- Nem karácsonymásnap mennénk hozzád, hanem egy picit előbb – elkomolyodik, azonban egy kevés sejtelmesség is vegyül a mondatába.

- Előbb? Mikor? Nekem még egy csomó takarítanivalóm van. Meg aztán főznöm is kell, meg persze a sütit is meg akarom sütni, mielőtt jöttök. Arra meg kell a holnapi napom és a holnaputáni délelőttöm – magyarázkodom sietve.

- Holnap mennénk hozzád.

- Holnap?! – visítok fel sokkot kapva. – Holnap? Mármint holnap? Komolyan? Vagy most csak szórakoztok velem?

- Nem. Holnap reggel megyünk – jelenti ki tényként.

- Reggel? Minnie, mégis mit terveztek? – tudom, hogy sántikál valamiben, már csak azt nem tudom, hogyan szedjem ki belőle.

- Semmit. Tényleg. Csak szeretnénk minél előbb veled lenni.

- Annyira, hogy karácsony előtt egy nappal idejöttök, ráadásul hajnalban? Aham. Persze. Majd pont elhiszem. És mégis mikor fogok megfőzni meg sütit csinálni, hm?

- Most mennem kell, Unnie! Holnap reggel találkozunk!

- Min~

Azonban tovább faggatózni már esélyem sincs, kinyomja a telefont és megszakad a vonal. Hiába is akarnám újratárcsázni, felesleges lenne, mert vagy nem venné fel, vagy kinyomna két csörgés után. Ha meg fel is venné, akkor sem tudnék már kiszedni belőle semmit sem. Makacs egy természettel áldotta meg a sors, amit maximum csak én tudok olykor felülmúlni, de mindezek mellett még kissé maximalista is.

Mélyet lélegezve csúsztatom vissza a telefont a korábbi helyére, majd folytatom tovább a portörölgetést. Inkább a takarításba temetkezem, mintsem azon agyaljak tovább, hogy mit terveltek ki ellenem a húgaim. Néha nagyon veszélyesek tudnak lenni, mikor a fejükbe vesznek valamit. Nagyon veszélyesek.

Persze az egész napot végigtakarítom, sőt, még az ünnepi menübe is belekezdek, ami voltaképp hasztalan, tudván, hogy a lányok mindenképp el akarnak majd rángatni valamilyen puccosabb étterembe, hogy ezzel is kíméljenek a főzőcskétől. Bőven éjfélt üt az óra, mire elkészülök mindennel, amiket tervbe vettem, mélyet szusszantva zuhanok rá az ágyamul is szolgáló kanapéra. Rég éreztem már magam ennyire kimerültnek, de legalább erre a kis időre megfeledkezhettem Minnie sokkoló információjáról.

Ám mihelyst nem terelem el a figyelmemet, máris száguldani kezd a gondolatvonatom, ami még a fürdőkádban ülve sem hagy nyugtot nekem. Utálom, amikor ezt csinálja velem, és ezt a húgom is nagyon jól tudja! Közel háromnegyed órát töltök a fürdőben, a forró víz is teljesen elhűl, így már csak kapkodva csutakolom le magam, aztán tekerem is körbe a didergő porcikáimat a puha törölközőmbe.

Átbattyogok a nappaliba, felkucorodom a pamlagomra és meredten bámulok magam elé, továbbra is Minnie kijelentésén morfondírozva. Mivel reggel jönnek, érdemes lenne azért pár órát aludni is, hogy ne egy zombi nyisson ajtót nekik, de ismerve a szokásaimat, egy szemhunyásnyit sem fogok pihenni az agyalásom miatt. Akkor meg már minek lefeküdni? Akár kezdhetnék is valamit az álmatlanságommal. Mondjuk, megsüthetnék még egy tepsi mézeskalácsot, amit persze azonnal dobhatnék is ki a kukába, mert nem lenne annyi ember rá, aki megenné.

Ráunva a folytonos elmélkedésre, inkább belebújok a meleg pizsamámba, az egyetlen üveges szekrényemhez lépdelek és kiveszek egy kisméretű borítékot, amibe néhány emlékezetesebb pillanat fotóit rejtettem. Annak a bizonyos karácsonynak a legszebb jeleneteit hívattam elő. Újfent szusszantok egyet, visszacsoszogok a kanapéhoz és a borítékkal a kezemben gubózom össze. Ismételten fellélegzem, miközben kihúzom a képeket a kopertából, aztán vigyázva az ujjaim közé fogom őket.

Hosszú percek telnek el a fényképek átlapozgatásával, újra és újra körbeforgatom a kupacot, észrevétlenül gördül végig az első könnycsepp az arcomon, amikor a Namsan toronynál készített képekhez érek a negyedik alkalommal. A mellkasom összeszorul az érzéstől, mintha csak tegnap lett volna, mikor magával ragadt a hóesés varázslatos érzése, ahogyan a kávézóban ücsörgés is frissen él még bennem. Az a mélybarna szempár, ami a másodperc tört része alatt ejtett rabul. Hiányzik...

Még jobban összehúzom magam a kanapén és a háttámlának döntöm a fejemet. Hagyom, hogy az emlékek teljesen a hatalmukba kerítsenek, minden könnyem kicsorduljon és fokozatosan adjam ki magamból a szívemet marcangoló fájdalmat. Képtelenség, hogy egyetlen találkozás alkalmával beleszeressek egy vadidegenbe! Vagy mégis? Lehetséges? Létezik egyáltalán ilyen?

A kimerültségem most is győzedelmeskedik, így abban a pózban ér el az álom, ahogyan összegubóztam a fényképek nézegetése előtt. Mély álmomból a csengő erőteljes hangja rángat ki, riadtan ülök fel a kanapén, teljesen elgémberedett tagokkal. A boríték a fotókkal együtt a szőnyegen hever, egyet kivéve. Úgy látszik, azt valahogy erősebben szorítottam.

Görcseimet masszírozva kelek fel a pamlagról és vánszorgok el a bejárati ajtóig, hogy beengedjem a húgaimat. Nem éppen megfelelő az öltözékem a fogadásukhoz, de talán elnézik nekem ezt a hibámat. Még egy utolsót nyújtózkodom, aztán elfordítom a kulcsot a zárban és egy kicsit fáradt mozdulattal lenyomom a kilincset. Három csillogó szempárba és levakarhatatlan mosolyba botlom, ahogy kitárul előttem a térelválasztó, automatikusan vesz fel az én szám is felfelé ívelő görbületet.

- Jó reggelt, Unnie! – süvít felém a köszöntés, tökéletes szinkronban.

- Aham. Nektek is – ásítok fel visszafogottan, miközben hátrébb lépek az ajtótól, hogy utat engedjek a lányoknak.

- Hol van a bőröndöd? – furakszik előrébb a legidősebb lány, aztán egyenest a szekrényemhez baktat és nagy erőkkel kotorászni kezd benne.

- A mim? – törölgetem a szemeimet és megpróbálom felfogni Minnie szavait, ami a szokottnál is nehezebben megy.

- Jaj, már! Úgy csinálsz, mintha nem hallottad volna! – morogja az orra alatt, de hamar abbamarad, és elégedett mosoly kúszik a szájára, mikor rálel a keresett táskára. – Meg is van!

- Minnie? – pislogok nagyokat, ahogy előhúzza a szekrény mélyéről a kofferomat.

- Szerintem túl sok ruhát nem kell pakolnunk neki – jegyzi meg a hátam mögött a legfiatalabb lány, egy röpke pillanatra magához szorít, aztán siet is segíteni a másik két lánynak, akik szemmel láthatóan élvezettel szedik össze a komódból a gönceimet.

- Ti most mégis mi a bánatot műveltek?! – teszem csípőre a kezeimet, értetlenül állok a helyzet előtt és csak még nagyobb lesz a zűrzavar az egyébként sem tiszta elmémben.

- Összepakolunk, mert fél óra múlva jön a taxi – pillant rám két kapkodás között a középső húgom, majd perdül is a tengelye körül és folytatja tovább a ténykedéseit.

- Hogy mit csináltok, és mi jön?! – kidülledt pupillákkal, mély sokkban állok a kicsiny lakásom közepén, ha nem lenne mellettem fal, aminek támaszkodhatok, akkor össze is csuklom.

Ahogy azt mondták a húgaim, valóban csak fél órába telt, hogy a taxisofőr felcsengessen. Kapkodó mozdulatokkal aggatják rám a kabátomat és a sapkát a fejemre húzzák, aztán már lökdösnek is kifelé a lakásból. Hiába faggatózom, egyik sem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, csak taszigálnak előre, aztán meg szabályosan az autóba préselnek. Esélyem sincs kiszedni belőlük a szándékaikat, sértődötten és némán ülök a két fiatalabb között, a legidősebb az anyósülésen vigyorog önelégülten.

Újabb meglepetés ér, amikor meglátom az egyik elsuhanó táblát, rajta a „Repülőtér” felirattal. Egyszerre szorítok Gigi és a legkisebb kezére, mikor eljut a tudatomig az a szó. Megannyi kérdés merül fel bennem, amikre hiába is keresném a válaszokat, egyre sem lelnék magamtól, a lányoktól pedig nem is várhatom. Nem marad más lehetőségem, ki kell várnom a történések végét.

Egy óra kellemes autózás után meg is érkezünk az úti célunkhoz, ami valójában a reptér volt. Mindhárman gondtalanul mosolyognak, mikor kiszállunk a járműből, majd a legidősebb rendezi is a fuvart a sofőrnél, felkapják a bőröndöket – beleértve az enyémet is –, ketten karon ragadnak és Gigi vezénylésével útba is vesszük az egyes kaput.

- Hova is megyünk most? – hebegem rémülten, közben az engem közrefogók között járatom a fejemet.

- Becsekkolunk, aztán felülünk arra a nagy gépre, aminek fehér színe van. Ja, meg vannak nagy szárnyai is és általában két ember vezeti – kacsint rám Minnie és még egyet húz a testemen, hogy közelebb legyek hozzá.

- Azt én is látom, hogy hol vagyunk! – fakadok ki egyre idegesebb hangon. – De azt még mindig nem árulta el egyikőtök sem, hogy hova megyünk!

- Karácsonyozunk egyet Szöulban – közli a legkisebb, én ebben a másodpercben torpanok meg, kis híján még el is ájulok.

- Na, most, hogy lelőttük a poént, akár iparkodhatnánk is egy kicsit jobban! – pillant hátra Gigi, majd meg is szaporázza a lépteit.

- Oké! – kiált egyszerre két névleges fogva tartóm.

Annyira meghökkent a lányok terve, hogy magamon kívül sétálok át az ellenőrző ponton, majd úgyis foglalom el a helyemet a gépmadáron. Szerintem a többi utas azt hiszi, hogy meglágyult az agyam, és azért kell a három kísérő mellém, hogy ne tegyek kárt sem magamban, sem pedig a környezetemben. Álmodom. Tuti. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez még mindig az álmom, a fényképek a hatásuk alá vontak és benne ragadtam az emlékeimben. Biztosan ez lehet az oka! Csakis.

* * *

Imádkozhatok hosszú percekig, a valóságot nem tudom megváltoztatni. Csekély erővel rendelkezem hozzá. A repülő landol, a légiutas-kísérők figyelmeztetnek az esetleges légörvényre leszálláskor, aztán már a pilóta hangjára figyelek csak fel, mikor elköszön az utasaitól. Tőlünk. Mikor feleszmélek, hogy tényleg földet érünk, megadom magam a lelkem mélyéről kitörni készülő boldogságnak. Ami azóta várt, mióta meghallottam azt a bizonyos mondatot. Karácsony Szöulban. Mi ez, ha nem egy újabb, valóra vált álom?

Egymás kezét szorítva hagyjuk el a méretes légibuszt, és célozzuk is be a legközelebbi buszmegállót. Pontosan úgy, ahogy én tettem egy évvel ezelőtt. Vagy ellopták a kincsként őrzött közlekedési útmutatómat, vagy annyira élelmesek voltak, hogy saját maguk kreáltak egyet. Kinézem mindkét dolgot belőlük, de jobbnak látom inkább nem kérdezősködni. Helyette átadom magam az élvezetnek... éppen úgy, mint mikor először léptem Szöul nagyobb körzetébe.

Ám most még mágikusabb minden porszeme, mint akkor volt. Lehet, hogy a húgaim az oka, lehet, hogy a már betöltött űr, lehet, hogy az a halvány reményfoszlány, ami egy találkozásra adhat esélyt egy ismerős vadidegennel. Bármelyik is tehet róla, hálás vagyok érte. Ez a varázs mindent megér. A hófehér táj szerelembe ejt, olyannyira, hogy képes lennék a szálloda előtt lecövekelni és többé nem mozdulni onnan. Érintetlenül megmarad a fehér csapadék az utakon, épp úgy, ahogy a háztetőkön. A szürke épületek angyalszárnyakat kapnak, a fények égkőként ragyogtatják meg az üvegeket. Még szebb, mint amire emlékeztem. Tudom, hogy minden tél egyforma, hiszen csak egy évszak a négy közül, de ezen a földrészen mégis más. Megmagyarázhatatlan.

Hosszas tanácskozás után a panzióban maradunk, hogy kipihenjük az út viszontagságait és erőt merítsünk a másnapi korzózásra. Ezúttal én nyerem az eszmepárbajt, mivel én voltam az, aki ezt már egyszer végigcsinálta. A tapasztalat most győzedelmeskedik a nyers akarat felett.

Már csak abban bízom, hogy ha a pataknál andalgunk majd, akkor a sors összesodor valakivel ott a kávézónál. Ha ő nem is emlékszik már rám, én azért örülnék, ha még egyszer láthatnám azt a különleges szempárt. Mélyet lélegezve hunyom le a szememet és bújok szorosan a lányokhoz, akik nem restek viszonozni a közeledésemet. Egymásba kapaszkodva ér minket el a mámorító álom, hogy aztán az valósággá váljon, mikor szeljük Szöul utcáit és megannyi feledhetetlen élményben lesz részünk.

Türelmetlenül toporzékolnak a lányok a felvonó mellett, az újabb tanácskozásunk már nem annyira gördülékeny, mert mindenki mást szeretne elsőként megnézni. Az egymás szavába vágás helyett inkább szavazásra bocsájtjuk az ötleteket, aztán egy mindenki számára elfogadható sorrendet állítunk fel. A Namsan park és torony most is másnapra kerül, még Minnie is hajlandó belátni, hogy kell a teljes nap. A piac és a vásárlóutca pedig a híd látogatása után remek időtöltés lesz. Reményeim szerint azért még a patakhoz is eljutunk, hogy megmutathassam nekik azt a kis lattét.

Ahogy arra számítottam, a három fiatalabbat is magával ragadja a hév, hozzám hasonlóan beleszeretnek ebbe a világba. Tátott szájjal lépdelünk és szorongatjuk a másik csuklóját, valahányszor szemet gyönyörködtető látványba botlunk. Sokkal jobb így itt lófrálni, mint egyedül. Boldog vagyok, hogy megleptek ezzel az úttal és velük együtt élhetem át ezeket a másodperceket.

Sikerül kierőszakolnom, hogy a nap végét toldjuk meg azzal a sétával, ezáltal megadva az esélyt a lehetetlenre. Idén is gyönyörű fénypompában úszik a patak, a városhoz illő színekben, alig akaródzik tovább haladni a tömeggel. Nehéz megválni a boldog momentumtól, engem viszont hajtanak a lábaim, így már-már idegesen sürgetem a húgaimat, hogy szaporábban nézelődjünk.

Közel fél órás sétálgatás után megérkezünk hőn áhított célomhoz. A kicsiny kávézóhoz, ahol azt a finom, fahéjjal megszórt forró csokoládét kortyolgathattam egy lélegzetelállító külsejű idegen társaságában.

- Menjetek nyugodtan nézelődni, én még maradok egy kicsit – noszogatom arrébb a húgaimat, akik kérdőn pislognak rám.

- Unnie? – lép közelebb hozzám a középső lány, mindkét kezét a vállamra teszi és gyengéden a testemre szorít. – Minden oké?

- Ühüm – bólogatok aprókat –, csak szeretnék picit egyedül maradni. Nem baj?

- Nem igazán örülünk neki – motyogja Minnie, ahogy Gigi mögé lépdel.

- Nem lesz semmi baj, csak most tényleg szeretnék picit magam maradni.

- Maximum fél órára hagyunk egyedül, Unnie – akaratoskodik a legkisebb, szigorát kifejezve fonja össze a karjait a mellkasa előtt.

- Fél óra múlva a pataknál találkozunk. Így jó lesz? – kérdezem nehézkesen lélegezve.

- Fél óra múlva megcsörgetsz. Így lesz jó! – markol még erősebben a vállaimra Gigi, majd magához ránt, hogy hosszan átöleljen, amiben rögvest követi is a másik két lány.

Már csak bólintom a beleegyezésemet, aztán végignézem, ahogy eltűnnek a tömegben, én pedig fordulok egyet és a kávézó kilincsére szorítok. Magamban mormolva az imáimat nyitok be a hangulatos kis helyiségbe, udvariasan megdőlök és ki is kérem magamnak azt a forró csokoládét. Kevés illatos fahéjjal a tetején.

Röpke négy perc múltán már a kezeim között tartom a bögrét és élvezem a felfelé szálló aromafelhőt. Emlékroham tör rám, szinte már látom magam előtt az idegen alakját, aki mosolyogva foglal helyet az asztalnál, ujjaival egy nagyobb méretű csészét markolva. Lehunyom a szememet és teret engedek az álomképnek. Egy kósza könnycsepp gurul végig az arcomon, ellenben nem ér el az államig, puha anyag nyomódik finoman a bőrömre. Hirtelen pattannak fel a szemhéjaim.

- Leülhetek? – zökkent ki ámulatomból egy ismerősen csengő hangtónus.

- Hm? – nyelem le a következő lélegzetemet.

- Szabad? Csatlakozhatom?

A legszívesebben felpofoznám magam a rémképtől, de annyira valósághű, hogy hiábavaló lenne. Tökéletes angol kiejtéssel intézi hozzám a szavait, megint egy gombócot nyomok le a nyelőcsövemen, csak bólintani tudok a kérdésre. Ő is biccent egy aprót, majd el is foglalja a szemközti széket. Éppen úgy, ahogy egy éve tettük mindketten. Csak a díszítés változott meg... és talán egy kicsit az idegen viselkedése, legalábbis ami a sapkáját illeti. A kabát után a fejfedőtől is megszabadul, majd fesztelen mozdulattal túr szőke fürtjei közé, hogy fellazítsa a lelapult szálakat. Tökéletes. Minden ízében.

- Újra itt? – hörpint egyet az édességből, amiben zavaradottan követem.

- Úgy valahogy.

- Egyedül vagy társasággal? – kissé félénken kérdez, az én szívem pedig váratlanul lüktetni kezd a bordáim között.

- Most a húgaimmal jöttem.

- Értem – az eddig félszeg mosoly szélesedik, reményteljesen csillan meg a sötétbarna írisz.

- Kérdezhetek valamit? – biccent. – A fagyöngy...?

- Igen? Mi van vele?

Minden bátorságomat összeszedve igyekszem feltenni a számomra lényeges kérdést, azonban nem találom a szavakat. Nem zúdíthatom rá csakúgy a gondolataimat, hiszen még mindig nem mutatkoztunk be egymásnak. Viszont egy éve nem hagy nyugodni az elválásunk. Szó nélkül hagyott magamra egy fagyönggyel a kezemben, amit azóta is ereklyeként őrzök. De a szándékát nem mondta el...

- Én is ezt szeretném tudni. Miért kaptam? – pihegem a második mondatomat.

- Van egy nagyon szép szokás.

- Igen, van egy szokás, de még mindig nem értem, hogy miért kaptam. Miért?

Nem felel, csak a forró csokoládéját ízlelgeti. Az én türelmem ellenben végesnek mutatkozik. Voltaképp, ha egy éve nem lelek választ – és most sem látok rá sok esélyt –, akkor akár szedhetem is a sátorfámat, hogy a húgaim után menjek, és inkább velük legyen ezen a napon. Még egy kortyot juttatok le a gyomromba a csokoládéból, megköszönöm a társaságát és felállok az asztaltól.

Csalódottan, a könnyeimet visszafojtva lépek ki a kávézóból, még jobban bebugyolálva magam a kabátomba. Az utolsó lépcsőfokról lépnék le, mikor határozott szorítást érzek meg a bal vállamon, ami meggátol a távozásban. Vagy inkább a menekülésben. Ha most felképelném az idegent, akkor nagyon modortalan lennék, vagy jogos lenne a felháborodásom?

- Mennem kell – mormogom az utcakövet mustrálva, a testem lágy remegésbe kezd a forróságot árasztó tenyér alatt.

- Csak még egy pillanat – ezzel lassan megfordít a tengelyem körül, vigyázva letol a lépcsőfokról és mélyen a szemembe néz.

- Több nem nagyon van – nézek fel az ismerős ismeretlenre, akinek pontosan olyan megbabonázó jelleme van, mint az itteni télnek.

- Éppen elég lesz – húzza féloldalas mosolyra a száját.

- Mihez? – pupillázok nagyokat.

- Ehhez.

Teste mellett lógó kezét a fejem fölé emeli, automatikusan emelem feljebb a tekintetem, hogy kifürkésszem az ujjai között lévő növényfélét. Megint? Ugyan mennyit tart magánál? Egy egész készlettel rohangál?

Azonban sokáig nem tudok tanakodni a dolgok mivoltáról, mert meleg ajakpárt érzek simulni az arcom egyik oldalára. Az érzés felé fordulok abban a másodpercben, nem sokon múlik, hogy egymáshoz érjen a szánk és akaratlanul csókoljuk meg a másikat. Letaglóz a pillanat töredéke alatt. Mindenével.

Forró leheletünk lassú táncot lejt egymással, tekinteteink a másik arcvonásait vizslatják megállás nélkül, a bal kezét még mindig a fejem felett tartja, a jobbal a vállamat fogja. Ám az fokozatosan fellazul és úgy is siklik feljebb nyakszirtemen. Játékosan fülem mögé tűri tincseimet, majd bújtatja is közéjük kissé reszkető ujjait. Szoborrá dermedek a saját jelenetemtől, képtelen vagyok normálisan reagálni, ami azért nem ártana.

- Boldog karácsonyt – súgja homlokomra hajolva, majd lágy csókot hint hűvössé vált bőrömre.

- Boldog karácsonyt – zihálom alig hallhatóan, mindkét karommal megkapaszkodom a derekában az érintéskor, a térdeim visszafogott remegésbe kezdenek.

A lágy csók után ismét összeakad a pillantásunk, elveszem a gyémántként ragyogó lélektükrökben. Nem lehet ma boldogabb nálam senki a világon. A második találkozásunkkor sem derül ki a neve, de ahogy itt állunk és lassan szállingózni kezd a hó, már azt sem tartom lényegesnek. Valahogy fontosabb, hogy vele élhetem át ezt a feledhetetlen érzést és először vagyok boldog egy ismeretlen világban, a húgaim nélkül.

S ugyan mi kell az igazi boldogsághoz? Az Igazi Karácsonyhoz? Elárulom a titkot.

Egy hideg téli este, amikor nincs más dolgod, csak a csillagokat keresni az égbolton. A fényárban úszó utcákat róni szünet nélkül. Egy bögre forró csokoládé, amit fahéjjal bolondítanak meg és egy ellenállhatatlan idegen, aki mindezekhez társul szegődik. Nincs is ennél varázslatosabb... vagy talán mégis? Nem tudom. Lehet, hogy másnak létezik, de számomra ilyen egy feledhetetlen karácsony... A Legszebb Ajándék...