A Csapattól – és
persze YongGuktól – az elválás az idő múltával egyre nehezebben ment.
Fokozatosan kezdtem hozzájuk ragaszkodni, és ezzel elkövettem azt a hibát, hogy
beleszerettem az egyikükbe. Nem kellett volna megtörténnie, de az érzéseim
erősebbek voltak a tudatomnál. Annál a bizonyos „Házinyúlra nem lövünk!”
szabálynál mindenesetre biztosan, hogy erősebbek. Semmi esetre sem szerettem
volna, hogy a múlt megismételje önmagát, de az Univerzum cseppet sem osztotta
az én véleményemet. Visszafordíthatatlanul beleszerettem a Csapat leaderébe és
nem volt visszaút többé.
Valahányszor
testem köré fonja hosszú és vékony karjait, melyek mégis erőtől duzzadnak,
annyiszor kerülök egy csendharang alá, ahol örök nyugalomra és menedékre lelek.
Gyámoltalan kislányként kapaszkodok vállaiba és ölelem úgy magamhoz, mintha az
lenne az utolsó együtt töltött pillanatunk. Az illata olyan, akár egy drog,
függővé tesz és többé nem ereszt. Jó vele...
Ismétlem megállás nélkül magamban. Jó
Vele. Vele. Bárcsak megállna az óra és nem peregne tovább az idő homokja sem.
Bárcsak...
-
Hm? – bizsergeti meg búgó hangja a fülemet, mire megemelem fejemet puha
vállgödréből és kibújok a menedékemből, a tekintetünk találkozik.
-
Mi, hm? – suttogom értetlenül, teljesen elveszem fekete szembogaraiban.
-
Mit sutyorogtál az előbb? – kérdez alig hallhatóan, miközben áthatóan néz rám
tovább.
-
Meg sem szólaltam – mentegetőzöm balgán; nem emlékszem, hogy kinyitottam volna
a számat és bármi is kicsúszott volna rajta.
-
Pedig valamit akkor is mondtál, Noona – félszeg és egyben játékos mosoly kúszik
ajkaira, az én térdeim persze nem hagyhatják reakció nélkül a dolgot.
Szerencse,
hogy még mindig YongGukra vagyok csavarodva, különben a másodperc tört része
alatt omlanék össze előtte, és kiskanállal se tudnának összekaparni egy
egésszé. Tovább rebegtetem a pilláimat a Vezető tekintetét mustrálva. Kihallatszott volna a gondolatom?! Csak nem?!
Az nem lehet! Akkor nekem végem!
Halk
motoszkálás és azzal egybekötött sugdolózásra figyelünk fel mindketten. Én
persze kapnám el a tagjaimat YongGuk nyakáról, de a leader velem ellentétben fikarcnyit
sem szándékozik lazítani a szorításán. Még mindig a csípőmön pihennek tenyerei
és a feszes karok parányit sem veszítenek erejükből. Oldalra sandít, amiben
hamar követem én is. A Banda többi tagja áll díszsorfalat a nappaliban,
kedélyes és elégedett vigyor telepedett mindegyikük arcára. Még JunHong is
vigyorog, noha ő az, aki a legkevésbé szereti, ha rajta kívül más Tag ölelget.
-
Öhm. Én. Én. Csak. Én – pillázok zavarodottan, érzem, ahogy az arcom
paradicsomszínt ölt magára.
-
Szép pár vagytok – jegyzi meg halkan DaeHyun, mire bök egyet YoungJae oldalán,
aki magabiztos bólogatással erősít rá az észrevételre.
-
De mi csak – hebegem továbbra is.
-
Nem kell mentegetőzni, Noona – legyint ránk HimChan is, egyetlen kacsintással
és egy szélesebb mosollyal zárja a gondolatát, aztán a boltív falának dől és
összekulcsolja a karjait a mellkasa előtt.
-
De hát mi csak.
-
Tudjuk. Ti csak épp elköszönni készültetek – JongUp nekidől a kanapé
kartámlájának és egyet szusszantva dugja zsebre a kezeit. – De attól még, amit
DaeHyun Hyung mondott, igaz. Tényleg szép pár vagytok.
-
Öhm.
Nem
tudom, hova kéne tennem az információkat, amivel egyenesen letaglóztak. Még
JunHong is biccent kettőt, egyetért a társaival, ami ritka pillanat, ha én
vagyok a téma. Én és a szeretetem. Imád kisajátítani és csak magának tudni
minden ölelést velem kapcsolatban, de néha azért enged a Hyungjainak is. Néha.
Nem túl gyakran. A kötelezőket leszámítva voltaképp senkit nem szeret a
közelemben tudni, valamilyen védekezési mechanizmus kapcsol be nála,
valahányszor is egy méteres távolságon belül volt valaki hozzám, aki nem ő.
Ha
nem tudnám, hogy nővéreként szeret, akkor azt hinném, hogy puszta féltékenység
vezérli minden tettét, de miután megannyi alkalommal tisztáztuk a dolgokat
magunk között, annyiszor jöttem rá, hogy ha van is JunHongban egy kis
féltékenység, az csak is testvéri és nem lát bennem mást egy gondoskodó és
szeretgető nővéren kívül. Szerencsére. De azért annyira nem kedvelem, ha
ketrecbe kényszerítenek és mindenképp maguknak akarjanak egyesek vagy kettesek.
Ezt YongGukkal is mielőbb meg kell majd értetnem... de mégis minek? Mi van most velünk? Egyáltalán van olyan, hogy Ő meg
Én? Azaz, Mi? Létezik? Nem csak az én képzeletem szórakozik velem? Most akkor
tényleg Egy Párt alkotunk mi ketten? Ő meg Én...?
Mielőtt
még értelmes reakció hagyná el a számat, az öt Srác újra egymás mellé áll,
illedelmesen meghajol előttünk és elvonul a szobájába. Ketten maradunk, a jelek
szerint végleg. Most kellene felhoznom a
dolgot, vagy várjak még vele? Kellene egyáltalán? Muszáj?
-
SungYeon-ah? – csúszik jobb tenyere bal arcfelemre, ujjbegyeivel gyengéden
megcirógatja a bőrömet, megremegek az érintésétől.
-
Igen? – pihegem lehunyt szemekkel.
-
Te is úgy gondolod, ahogy a többiek? – szinte alig hallom a szavakat, amiket
hozzám intéz.
-
Mármint? – A szívem a torkomba ugrik, látom a pillantásában, hogy mielőbbi
választ vár, de fogalmam sincs, mit mondjak.
-
Tudod jól, hogy mire gondolok, SungYeon-ah. – Két ujja közé fogja az államat és
még feljebb emeli a fejemet, hogy esélyem se legyen megszakítani a
szemkontaktust.
-
YongGuk. Én. Én – motyogom belefeledkezve a szempárba.
-
Igen? Figyelek – hajol még közelebb az arcomhoz, ajka már-már súrolja az
enyémet, mindenem beleremeg.
-
Jó veled – formálom érthetetlenül a szavaimat, hangok nehézkesen távoznak a
számból.
-
Akkor ezt vehetem beleegyezésnek? – kuncog halkan, amitől csak még inkább elönt
a pír.
-
Nem. Nem ezt mondtam – motyogom még mindig vörösen izzó arccal.
-
Akkor válaszolj arra, amit kérdeztem – feleli, ajkai immáron érintik az
enyémeket, önkéntelenül kapnék értük, de elrántja a fejét és elhúzódik kissé. –
Egyetértesz a többiekkel?
-
Miért? Egyáltalán mi egy pár vagyunk? – Akármennyire is akarom türtőztetni
magam, kikívánkozik belőlem a gondolatom.
-
Szerinted nem? Nem látszunk annak?
-
Kellene? – Egyre nagyobb káosz lesz úrrá a fejemen, YongGuk kezdeti mosolya
viszont ezzel egyenes arányban hagy alább.
-
Én úgy gondolnám, hogy kellene. Te nem így gondolod? Szerinted nem vagyunk azok?
Neked ez csak egy játék, SungYeon?
Meglep
YongGuk kijelentése. Az efféle eszmefuttatások bennem szoktak megfordulni, nem
pedig egy határozott Vezetőben, aki mindig minden helyzetben képes tökéletes
döntést hozni, ami megkérdőjelezhetetlen még utána is. Ijedten járatom a
tekintetem YongGuk lélektükreiben, amik kissé homályosan fénylenek előttem. Tényleg ennyi kétsége lenne? Ilyen mély
gondolatok nyomasztják a lelkét? Talán ezért maradt a szobájában és nem jött
elő, mikor megjöttem? Azért vonult félre, mert akkor is épp ezeken
morfondírozott? Hogy én komolyan gondolok-e vele mindent? Így volt? YongGuk...
Mélyet
sóhajtok a saját elmélkedésem végéhez érve, az én szememben is összegyűlik
néhány könnycsepp tőle. Pontosan olyan félelmei vannak, mint nekem és erre az
egészre csak most döbbentem rá, pedig régóta tudnom kellett volna! Visszalépek
YongGukhoz és két kezem közé fogom az arcát. Mélyen a szemébe nézek és most én
nem hagyom, hogy elkapja akár a pillantását is rólam.
Orromat
az orrhegyéhez nyomom, majd egy szívdobbanásommal később ajkaimat érintem az
övéihez. Először csak vonakodva csókolom meg, talán nem éppen erre vágyik most
ebben a másodpercben, de mikor megérzem távozni a megkönnyebbült
lélegzetvételt, bátrabban csókolom. Lágyan és közben mégis szenvedéllyel telve
ízlelgetem puha száját, éppen úgy, ahogy a szobájába zárkózva tettük, mielőtt
majdnem elveszítettük volna a kontrollt magunk felett. Viszonozza a csókot.
Újra és újra az alsó ajkamba harap érzékien, aztán a felsőt szorítja fogai
közé, végül vörös izmát laza mozdulattal tolja át a számba, hogy ott heves
csatába kezdhessen az enyémmel.
Az
ujjaim kellenek hozzá, hogy meg tudjam akadályozni a folytatást és
félbeszakítom a túlfűtött csókcsatánkat. Zihálva-mosolyogva kap még utánam és
kér még egy hosszú csókot, amit önkéntelenül adok meg. Még nehezebben válunk
el, mint az korábban jellemző volt ránk.
-
Most már tényleg vissza kell mennem, mert reggel hosszú nap veszi kezdetét.
Nektek is kell a pihenés – intézem a mentségemül szolgáló mondatokat, amik nem
túlzottan hatják meg a legidősebb Tagot.
-
Csak még egyet – hajol vissza, de felemelem a kezemet és szájára csúsztatom
ujjaimat.
-
A-a! – rázom a fejemet, hogy tudatosítsam benne az ellenállni akarásomat. –
Mára ennyi épp elég volt – mosolygom.
-
Reggel sietsz majd hozzánk? – biccenti oldalra a fejét, árva kiskutyaként
mereszti rám pupilláit.
-
Hm. A helyzet az, hogy holnap korán reggel találkám van, úgyhogy a stúdióban
találkozunk csak.
-
De akkor ki fog felkelteni? – legörbített ajkakkal próbál meggyőzni, hogy
változtassak a terveimen, ami ezúttal még neki sem fog sikerülni.
-
Ezt most nem mondhatom le. Fél éve nem láttam a húgaimat és lehet, hogy megint
épp ennyi ideig nem is lesz rá lehetőségem. – Elfogadja az érveimet és egy
bólintással reagál. – Jó éjszakát, YongGuk!
-
Jó éjszakát, SungYeon-ah! – Még egyszer szorosan magához ölel, aztán távozom a
dormból.
* * *
Azt
hittem, hogy még az ébresztőóra előtt kipattannak a szemeim, de most ordítani
tudnék az órámmal, amiért a legszebb álmomból ver fel. Édes, mámorító álomból
rángat ki a visító hang, és persze hiába dünnyögök a párnába temetett arccal,
nem kegyelmez. Kénytelen vagyok felébredni és mielőbb magamhoz térni, ha nem
akarok elkésni a randiról. Ketté is harapnak mindketten, az biztos, ha csak egy
percet is várniuk kell rám.
Sietve
kimászok az ágyból, az utam egyenesen a fürdőbe vezet, hogy egy gyors zuhanyzással
is arra kényszerítsem a testemet, hogy mihamarabb magához térjen a reggeli
kómából. Alig tizenegy perc leforgása alatt már a törölközőmbe gabalyodva állok
a hálóm közepén és az öltözékemen morfondírozok. Valami olyan kellene, amiben a
találka után be tudok jönni és egy egész napot képes vagyok elviselni benne.
Nem könnyű egy opció, ám végül egy kényelmesebb és kevésbé farmerhatású
nadrágra esik a választásom, amit egy kicsit csinosabb felsővel egészítek ki. A
cipő kizárólag sport lehet. Nincs az a pénz, hogy én egy teljes napot magas
sarkúban nyomjak le!
Röpke
fél óra leforgása alatt már a TS főbejáratán távozom, a legkevésbé felhívva
magamra a figyelmet. A fél Ügynökség jóformán még alszik, így könnyű
észrevétlennek maradni. Mivel a mikrobuszt nem kellene igénybe vennem, viszont
tömegközlekedéssel némileg hosszabb időbe kerülne eljutnom a találkozási
pontra, így a kettő közötti lehetőséget veszem számba. Taxit hívok, ami három
perc elteltével le is parkol az Ügynökség melletti kisutcában, ahova rendeltem.
Szinte
meg sem érzem a távolságot a Cég és a kávézó között, ami a körzet másik végében
van. Az izgatottság nagyobbá válik, ahogy közeledek a cél felé, szabályosan
kiugrom az autóból, éppen, hogy csak leparkolt a járdaszegély mellett. Gyorsan
kifizetem a fuvardíjat és megiramodok a latte bejárata felé. A húgaim már az
egyik sarokban álló asztalnál kuporognak, alig fél perccel előttem érkezhettek
meg a helyszínre.
Miután
kikérek magunknak három forró csokoládét, csatlakozom végre a lányokhoz, a
megszokott üdvözlés elmaradhatatlan a részükről. Egyszerre ugornak a nyakamba
és szorítanak a testeikhez, már-már megfulladok közöttük. Hosszú percekig
öleljük egymást, végül sikerül ellazítaniuk a karjaikat és elengednek.
-
Mesélj, Unnie! Hogy vagy? Mi van veled? – kiált fel MinYoung, ahogy leül a
velem szemközti székre, majd MinGi is követi benne.
-
Mindenre kíváncsiak vagyunk! – bólogat a fiatalabbik.
-
Azért nektek is akad bőven mondanivalótok – könyökölök fel az asztalra és
mosolyogva veszem szemügyre régen látott barátnőimet.
-
De előbb te mesélsz! – parancsol rám MinYoung, elégedett és széles vigyor virul
a fején, MinGi arcán is hasonló görbület pihen.
-
Majd mesélek, ha ti meséltetek! – hárítok könnyedén, a hosszas pingpongozást
végül az idősebbik lány unja meg és kezd bele abba a bizonyos
élménybeszámolóba.
-
Szóval az van, hogy – fújtat egy nagyot, lassanként pirul bele a saját
gondolataiba, MinGi finoman lök egyet rajta, ami elég hatásosnak bizonyul és
végre kinyögi, amit akar. – Lehet, hogy hamarosan hivatalossá válnak a dolgok
köztünk.
-
Tényleg?! – A legszívesebben felvisítanék a kávézó közepén, de akkor
rettenetesen kellemetlen helyzetbe hoznám magunkat, így megálljt parancsolok az
indulataimnak. – De hát azt mondtad, hogy még korántsem nyilvános semmi sem.
Most akkor mi van?
-
Tegnap este beállított és egyszerű tényként közölte, hogy a kezébe vette a
dolgokat, ma mindent elintéz a menedzserükkel.
-
Ejha! – bukik ki belőlem az értelmes válasz.
-
Ugye? – nevet fel halkan MinGi, amiben hamar követjük mindketten. – A kis
maknae nem aprózza el a dolgokat.
-
Nagyon nem – sóhajtok fel boldogan, egy emlékkép váratlanul tör utat, amitől
könnyek szöknek a szemembe.
-
Unnie? – Tökéletes szinkronban szólalnak meg és fognak mindketten a kezeimre.
-
Mi a baj? – kérdezi a fiatalabbik.
-
Mi jutott eszedbe? – MinYoung mindig is hibátlanul olvasott a fejemben, egy két
lábon járó nyitott könyv vagyok előtte a mai napig.
-
Semmi – sóhajtozom. – Csak. Áh. Mindegy. Nem fontos.
-
Míg rólad van szó, addig mindig minden fontos – közli MinGi és erősebben szorít
a csuklómra.
-
Így van, Unnie! Na? Elmondod, hogy mi jutott eszedbe? – néz mélyen a szemembe
az idősebb lány.
-
Csak egy mélybarna szempár. Egy mélybarna, kiskutyás szempár – motyogom az
ujjainkat mustrálva, érzem, ahogy az első könnycsepp útjára indul és összefont
kezeinken landol.
- Unnie – szusszant egy aprót MinYoung is, megcirógatja az ujjaimat és homlokát
az enyémnek támasztja. – Ha ez vigasztal, még mindig hiányzol neki – súgja a
fülemhez hajolva, mire csak egy elfojtott mosollyal reagálok.
-
De már nem számít. Már vége – dünnyögöm.
-
Minek? Minek van vége? El sem kezdődött köztetek semmi – állítja szembe velem a
tényeket MinGi, ami valóban helytálló. – Akkor annak hogy’ lehet vége, Unnie?
-
Nem számít.
Veszek
egy nagy levegőt, a kibuggyanni készülő maradék sós nedvességet lenyelem,
kihámozom a kezeimet a lányok szorításai alól és sietve megtörölgetem az
arcomat. Nem akarok megint a múlton rágódni, elég volt akkor, mikor azt
fontolgattam, hogy otthagyom az akkori Családomat és egy másik után kutatok.
Bőven elég volt akkor az éjszakákat végigbőgni. Most már ideje továbblépnem és
boldognak lennem valaki más mellett. YongGuk mellett.
-
Unnie? – néz rám bambán MinYoung, én pedig csak mosolygok rá, hogy végre
eltereljem a témát.
-
Nah, ha már ti is ilyen jó hírekkel szolgáltatok, akkor itt az ideje, hogy én
is valami olyasmit tegyek az asztalra – igazítom meg kósza tincseimet, hogy
ezzel is ösztönözzem őket a váltásra.
-
Igen? Milyen jó hírrel akarsz szolgálni? – MinGi kevés bizalmat szavaz a
kijelentésemnek, de azért mégis kíváncsi, mivel állok elő így hirtelen.
-
Nem csak nálatok kopogtat a szerelem olyan hevesen – jegyzem meg, ahogy az
időközben megkapott forró édességbe kortyolok.
-
Azaz? Ezzel mire akarsz célozni? – faggat MinYoung.
-
Arra, hogy már tényleg nem számít, mi volt a múltban, mert most egy csodás
jelenben létezhetek végre.
-
Elég a ködösítésből, Unnie – morogja az orra alatt MinGi, majd ő is hörpint
egyet a nyalánkságból.
-
Ez az! Bökd ki! – parancsol rám MinYoung is.
-
YongGuk. YongGuk és én. Hát. Szóval. Tudjátok?
-
Heh? – pillázik nagyokat a fiatalabbik, MinYoung ellenben nagyon is szélesen
vigyorog.
-
Együtt vagytok? – teszi fel a lényeges kérdést az idősebb, ahogy sikerül
összeszedni a gondolatait.
-
Olyasmi. Legalábbis az ő részéről biztosan egy pár vagyunk.
-
És a te részedről? – gyanakvás visszhangzik MinGi kérdéséből, nem szokott ilyen
lenni velem, nem értem, miért ennyire kétkedő.
-
Miért? Miért ne lehetne az én részemről is az? – pislogok nagyokat.
-
Csak azért kérdezem, mert én még emlékszem, mikor a szobádban zokogtál egy
valaki után és azt állítottad, hogy halálosan szerelmes vagy belé és többé
másra sem tudsz gondolni. Ez hova lett? – MinGi tekintete majdnem szikrákat
szór, mintha haragudna.
-
Ezt most mégis miért kellett felhoznod? – értetlenkedek továbbra is. – Muszáj még
mindig a múltban élnem? Nem léphetek tovább, vagy mi?
-
Nem, Unnie, nem erről van szó.
-
Gigi – MinYoung igyekszik mielőbb csillapítani a másik lányt, viszont engem
felettébb kezd érdekelni, hogy mi ütött MinGi fejébe.
-
Nem, Minnie, ezt most tisztáznunk kell! Szóval mi lett azzal a nagy
szerelemmel? Azt mondtad, hogy rajta kívül nincs más? Most akkor mégis?
-
A te szótáradban nem szerepel az a szó, hogy továbblépés? – Kicsit kezdem
elveszíteni a türelmemet MinGivel szemben, még mindig nem fogom fel, hogy mire
megy ki a játék. – Szerinted nem lehet eltemetni egy reménytelen szerelmet,
hogy egy újat engedj be?
-
Nem tudom. Én úgy gondolom, hogy ha valaki, aki úgy szeret egy másik embert,
mint te szeretted, akkor azt nem temeti el csak úgy az ember és nem lép tovább
olyan könnyen.
MinGi
észrevétele szöget üt a fejemben. Valóban. Noha azért halálosan nem, de tény és
való, hogy nagyon szerettem azt a bizonyos valakit. Talán még most is érzek
iránta valamit, ami hasonló lehet, de csak egy része a korábbi szerelmemnek.
Hiszen most YongGuk az, akiért lángol mindenem. Aki megmászta a falat, amivel
körülvettem magamat, és aki hozzám hasonlóan leengedte a sajátjait, hogy bebocsátást
nyerhessek a lelkéhez. Ahhoz a részéhez, amit mindig is mindenki elől féltve
őrzött és óvott, hogy soha ne érje semmilyen bántás. Nem érdemli meg, hogy ne
temessem el a múltat és egy jövő felé induljak el. Vele. Az Ő oldalán.
A kora délelőtt hátralévő részét a munka kibeszélésével
töltjük, persze kevesebb lelkesedéssel, mint azt mindhárman terveztük. Valahogy
mégsem olyan jól sült el ez a dolog, mint ahogy én azt szerettem volna. Lehet,
mégsem kellett volna elárulnom a lányoknak a kapcsolatomat YongGukkal. Talán
várnom kellett volna vele. De minek? Mégis mennyi ideig kellene titkolnom
előlük? És egyáltalán MinGi miért akadt ki annyira, hogy lezártam egy részt az
életem könyvében és egy teljesen új oldalt nyitottam? Miért borult ki tőle
ennyire? Lehetséges lenne? Nem... ugyan. Képtelenség! Nem beszélhettek a
találkozónkról és nem érdekelhetem őt már! Vagy mégis...?
