Forever with You (B.A.P.) - 14. fejezet

A turné állomásait alig bírtam követni, fel sem eszméltem, amikor már egy újabb kontinensen és városban találtam magam. A Banda valahogy jobban élvezte az állandó helyszínváltozásokat, meglehet éppen azért, mert hozzám képest ők már megszokták. Nekem nem ment az elmúlt egy évben sem. Alapból sem szeretem a változást és a repülőutak is megviselnek, ha nem alszom eleget.

Már pedig YongGuk mellett nem igazán sikerül nyugodtan aludni, mert folyton elfog az érzés, hogy közelebb akarom érezni magamhoz. Még közelebb. A mellkasomban akarom érezni a szívverését és ajkaim között kiengedni az ő sóhajait. Amikor pedig nem mellette hajtottam álomra a fejemet, akkor meg éppen azért nem tudtam nyugodtan aludni. A los angelesi éjszaka elég volt hozzá, hogy megszokjam a teste melegét az enyém mellett. A menedzsernek alig tudtam érvelni, hogy miért nem fontos olyan szállodában megszállnunk, ahol mindenkinek van szabad szobája és tényleg nem okoz gondot, ha a leaderrel kell egyen osztoznom.

Az amerikai fellépések után Európát vettük támadás alá, és persze számítottam arra is, hogy a srácok beveszik az egész földrészt. Ha ők szállnak le a földre, akkor az a misszió csakis győzelemmel zárulhat. Amitől pedig tartottam, miszerint Londonban le kell zavarnunk egy videóklip-forgatást, beigazolódott. A menedzser tervei szerint pedig pontosan akkor kellett megjelennie az új MV-nek, amikor visszaérünk Ázsiába a turné nagy része után. Azonban még itt vagyunk Angliában, és épp az ominózus videót vesszük fel.

- YongGuk-shi, lennél szíves?! – hallom, ahogy a leader után kiált a sminkes, majd beleegyezően bólint a vezető és már be is huppan a székbe.

Felrémlik bennem, amikor az Angel klipjéhez nekem kellett sminket varázsolnom a tagokra, szinte máris hevesebben kezd verni a szívem a bordáim között, ahogy felidézem YongGuk tenyereit a combjaimnál kalandozni. Mintha csak olvasna a gondolataimban, míg a minimális alapozót felkenik bársonyos bőrére, kinéz a sminkes karja alatt, a tekintetünk azonnal összeakad. Elmosolyodik. Pontosan úgy, ahogy egyedül rám szokott. Azzal az édes, gyermeki görbülettel jutalmaz, amivel mindig levesz a lábamról.

Lelki szemeim előtt látom, hogy hirtelen le kell váltanom a munkatársamat és nekem kell befejeznem YongGuk arcát. Bárcsak. Bárcsak teljesülhetne ez az aprócska kívánságom. Mennyivel könnyebb lenne, ha már tisztáztunk volna mindent a menedzserrel és a Vezetőséggel, ami a mi kis viszonyunkat illeti. Minden együtt töltött éjjel után egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ám egy bizonyos határt mégsem lépünk át. YongGuk kérésére. Ha csak rólam lenne szó, akkor már rég átesünk a tűzkeresztségen, ellenben YongGuk tántoríthatatlan eme döntésében.

Csak és kizárólag akkor történhet meg köztünk az a bizonyos dolog, ha a Vezetőség beleegyezik ebbe a kapcsolatba. Voltaképp: ha jobban belegondolok, teljes mértékig egyet értek a leaderrel. Hiszen, ha megtörténik köztünk a kelleténél több intimitás, és esetleg mégsem hagyják jóvá a szerelmünket, akkor utána még rosszabb lenne együtt dolgoznunk. Aminek pedig az lenne a vége, hogy egyikünk elhagyná az Ügynökséget, és az a bizonyos egy, én lennék.

- SungYeon-shi?! – Egy reszkető, parányi kézfej rángat ki a merengésemből, hirtelen kapom a fejemet a kolléganőm felé.

- Igen, HyeMi? Mi történt? – pislogok rá kérdőn és egyben kíváncsian is.

- Kang menedzser azt mondta, hogy te fogod levezényelni ezt a forgatást. Igaz ez, SungYeon-shi? – felragyognak a szemei a kérdése végén.

- Hah? – Hirtelen kikerekednek a szemeim a hallottaktól, csak egyre nagyobb lesz a káosz a fejemben. – Mit? Mit mondott Kang menedzser? Mit csinálok én ezzel a forgatással? – hebegem zavarodottan.

- SungYeon-ah!

Az utolsó pillanatban hallom meg Kang menedzser hangját, mindketten a férfi felé fordítjuk a fejünket. HyeMi még mindig vigyorog, csak én vagyok az, aki tátogó halként pislog rá. Magabiztosan ballag hozzánk a menedzser a telefonját nyomkodva, alkalmanként néz fel csak a parányi kütyüről. Két lépésnyire áll meg kettőnktől, még pötyög néhányat a mobilon, majd elégedetten fújtatva csúsztatja a farzsebébe.

- K-Kang. Khm. Kang menedzser? – nyelek le egy nagy gombócot.

- SungYeon-ah, most rajtad a világ szeme – vigyorog elégedetten.

- Hogyan?! – kidülledt pupillákkal meresztem tovább kistányér méretű szemgolyóimat a menedzserre.

- Neked kell a fiúknak átadni az instrukciókat, hogy mit szeretnénk látni a videóklipben. Menni fog, ugye? – Fejrázásomat ellenkezés helyett beleegyezésnek veszi, majd megveregeti a vállamat. – Nekem most ellenőriznem kell még néhány dolgot a koncerttel kapcsolatban. Mindent bele, SungYeon-ah!

* * *

A lábon kihordott szívinfarktus után végül sikerült teljesen egyedül levezényelnem a klipforgatást, ami még engem is meglepett. Kang menedzser időnként visszajött, bele-belenézett a vágásra váró felvételekbe, amikre elégedett bólintás volt a reakciója. Engem is ugyanazzal az érzéssel töltött el, büszkén húztam ki magam, ahányszor biztató mosoly kúszott a szájára.

A Srácok is készséggel teljesítették minden kérésemet, még JunHong sem akadékoskodott semmiben sem. Komolyan vett minden utasításomat. Örültem, hogy ennyire meg akart felelni az elvárásaimnak. Úgy éreztem, tényleg fontos neki is, hogy sikeresen zárjuk a felvételeket. Alig két nap alatt elkészült az újabb videoklip, ami a Fiúk egy kicsit bohókásabb oldalát mutatta be. Levetkőzték a kemény jelmezt, s helyére gyermeki és viccelődő alakot öltöttek. Bevallom, ezt az énjüket szerettem a legjobban.

Az európai turné után meghódítottuk Ausztráliát, Tajvant, Szingapúrt, majd Japánt vette ostrom alá a Banda. Telt házas siker minden egyes állomáson, s ugyanúgy telt házas siker a szívemben is, ami YongGuk magányos és egyben kitartó küzdelmét illeti. A kínai nagy fal lehet, bevehetetlen volt az évszázadok során, s teljes mértékig úgy hittem, hogy az én szívem is az lesz, azonban YongGuk mindennapos hódítása megtörte a jeget. Amikor nem együtt voltunk, akkor csak Ő járt a fejemben, mellette akartam lenni, és alig vártam, hogy eljöjjön az este és újfent a karjaiban találjam magam. S Ő is az én mellkasomon hajtsa nyugodtan álomra a fejét.

* * *

Egy teljes hét telt el, hogy visszaérkeztünk Szöulba. A menedzser természetesen beleegyezett, hogy a Srácok kipihenjék magukat a koncertsorozat után. Szükségük lesz az erejükre, hogy belevágjanak az újabb dalfelvételekbe és klipforgatásba. Nehéz volt megszoknom, hogy egyedül hajtom álomra a fejemet, de a muszáj nagyúr. Még nem érkezett el az idő, hogy Kang menedzser elé álljunk, és színt valljunk az érzéseinkről. A többi öt Tag természetesen teljes vállszélességgel állt mellettünk, és persze alig bírják kivárni, hogy végre hivatalos legyen a kapcsolatunk a leaderrel.

Szabályosan kipattannak a szemeim, amikor meghallom az ébresztő hangját, mosolyogva törlöm meg őket és ülök fel az ágyon. Alig nyomom ki a reggeli zenebonát, egy újabb ütemes rezgés veszi kezdetét. Ösztönösen nézek a kicsiny kijelzőre, a szívem a torkomba csúszik és heves dübörgésbe kezd odafent, amikor elér tudatomig a hívó fél neve. Remélem, nem történt nagy baj! Azonnal megragadom a zajos kütyüt és a fülemhez emelem.

- Baj van? Kivel történt baleset? De ugye nincs komoly baja? Mégis mi történt? Miért hívsz? – záporoztatom a kérdéseimet, de egyikre sem érkezik nyugtató válasz.

- Befejeznéd, kérlek? – int csendre magabiztosan.

- Hah? – meresztgetem a pupilláimat, képtelen vagyok nem aggódni értük.

- Miért gondolod, hogy azért hívlak, mert történt valakivel valami?

- Miért? Nem történt? – pillázok értetlenül.

- Nem. De beengednél végre?

- Hah? Hogymi? – tátott szájjal bámulom a még takaróval fedett lábaimat, alig bírom felfogni, amit kérdezett.

- Lennél szíves beengedni? – kuncogja halkan.

- Min. Mindjárt.

Kicsúszik a mobilom a kezemből, még arra sem vagyok képes, hogy legalább a köntösömet magamra vegyem, egy szál semmiben iparkodom az ajtóhoz, majd tépem is fel a következő lendülettel. Az állam a földön koppan, amikor meglátom imádott leaderemet egyetlen szál rózsával a bal kezében, a jobban pedig egy tálcát szorongat, amin két kávéspohár pihen.

-Y. Yong. YongGuk? – nyeldesem a gombócaimat, letaglózott a megjelenése.

- Jó reggelt, SungYeon-ah – szélesedik a lágy görbület, ami telt ajkain pihen, majd lassan beljebb lép a lakrészembe.

- Neked. Is – hebegem döbbenten, kábultan csukom be a bejárati ajtót, s fordítom el automatikusan a kulcsot a zárban.

Fel sem eszmélek, amikor megérzem YongGuk forró ajkait az enyémekre tapadni, mérhetetlen hevességgel csókol, két keze közé fogja az arcomat, s lassan húzni kezd a kanapé felé, majd miután kényelembe helyezte magát, rutinosan ülök az ölébe. Hiányzott. Hiányzott az érzéki vadsága és a gyengédsége. Ujjaim fekete tincsei közé tévednek, s még jobban húzom ajkaimra, mellkasom az övéhez feszül, érzem a szívverését a saját mellkasomban. Semmivé válik a parányi felsőm, s már fedetlen domborulataimat hívja lágy játékba, miközben bal kezével tarkómat tartja, nehogy elmeneküljek előle. Nem bírok ellenállni; hagyom magam elsodródni az árral, lehunyom a szemeimet és elveszek YongGuk szerelmében.

* * *

Másnap reggel éppen olyan könnyedén térek magamhoz, mint előző nap, bár az az édes korai ébresztés ezúttal elmarad. Sebaj! Így legalább lesz esélyem, hogy én lepjem meg a Bandát a szokásos fánkkal és kávéval. Alig negyed óra alatt, talpig díszben hagyom el a lakrészemet, majd az Ügynökség épületét is. A szemközti kávézót veszem elsőként célba.

Az eladók mosolyogva köszöntenek most is, és még ki sem ejtem a megszokott rendelést, már a tálcával a kezemben hajlongok ismét. Újra és újra megköszönöm a kiszolgálást, majd egy „Holnap találkozunk!” köszönés után távozom a boltból, hogy magamhoz vegyem végre az ínycsiklandozó péksüteményeket.

Itt is épp azzal a szeretettel és törődéssel fogadnak, mint a kávézóban, kérnem sem kell, már a dobozban pihennek az ellenállhatatlan fánkok, amik csak arra várnak, hogy valaki gondolkodás nélkül elpusztítsa őket. Nem könnyű a két meleg tálcával egyensúlyoznom, de épségben sikerül átlépnem az üzlet küszöbét, s a zebra felé veszem az irányt.

Mikor máskor kell ennek a nyamvadt telefonnak megszólalnia, ha nem akkor, mikor serpa módján vagyok felpakolva? Eleinte hagyom, hadd csörögjön a táskám legmélyén, de a többi járókelőt felettébb zavarni kezdi, így kénytelen vagyok előkotorni a mobilomat. Fel sem emelve a fejemet kapom a fülemhez a telefont, s ezzel egyenes arányban lépek le a négy sávot felölelő úttestre.

- Kang menedzser? – szólok bele a készülékbe, de válasz nem érkezik.

Pontosabban szólva, csak én nem érzékelem a telefonból jövő reakciót. Csak a fékcsikorgás és hangos sikolyok jutnak el hozzám, magamhoz szorítom a tálcákat, de a következő lélegzetvételemkor elsötétül előttem minden. Csak a nők sikítását és a férfiak kiabálását hallom magam körül, de lassanként megszakad a kapcsolatom a külvilággal.

* * *

Fogalmam sincs, hol vagyok. Minden tagom ólomként hever a testem mellett, az összes porcikám üvölt a fájdalomtól. Szeretném felemelni a kezemet, de képtelen vagyok megmozdítani. A szemhéjaim csökönyösen engedelmeskednek a parancsomnak, ám végül megtelnek némi élettel és kinyitom a szemeimet. Fehér falak között térek magamhoz, az arcomon egy műanyag maszk pihen, ami a légzésemet segítheti elő, vélhetőleg.

Még kicsit homályos a környezetem, de fokozatosan kitisztul minden és egyre több képet látok élesen, ahogy sűrűbben pislogok magam elé. A mellkasomba nyilall a fájdalom, visszafogottan felnyüszítek az érzéstől, mire a másodperc tört része alatt terem mellettem egy fehér egyenruhát viselő női alak.

- Kérem, ne mozogjon, Kim kisasszony – suttogja alig hallhatóan, nem tudom hova tenni a szavait.

- Hm? – mormogom a maszk alatt, kezét a fejbúbomra teszi.

- Kérem, maradjon nyugton, kisasszony. Máris szólok a főorvos úrnak! Engedelmével! – S ezzel magamra hagy.

Főorvos? Hogyan? Egy kórterem? Kórházban vagyok? De mégis hogyan kerültem ide? Mi történt velem? Elmélkedésemből egy határozott szorítás rángat ki, a csuklómra pillantok, ismeretlen tenyér állapodott meg rajta, ami korántsem tölt fel melegséggel. Ki ez az idegen? Lassan végigvezetem a tekintetem az ismeretlen karján, majd arcához érve megállok.

- Jó napot Kim kisasszony, én doktor Song ShinJun vagyok, az osztály főorvosa. – Bólintok válaszul, majd folytatja tovább gondolatát. – Tegnap reggel baleset érte a kisasszonyt, azért van most itt a központi kórházban. – Újfent biccentéssel felelek, tudatva vele, megértettem, amit mond. – Mivel nagyon labilis az állapota, nem szeretném felizgatni a kisasszonyt. – Kikerekednek a szemeim, próbálom győzködni, hogy világosítson fel mindenről, de nem olvas a tekintetemből.

- Ühm – dünnyögöm a műanyag alatt, mire az orvos a számhoz nyúl.

- Mivel magához tért, talán egy kicsit levehetjük ezt a maszkot és reménykedhetünk, hogy nem omlik össze a keringése. De aztán vissza is tesszük, nehogy még nagyobb baj legyen.

- Mi. Mi. Tör. Tént? – motyogom rekedtes hangon.

- Kim kisasszony. Önt súlyos baleset érte a minap – szólal meg kisvártatva, s közli a rideg tényeket. – Sajnálatos módon olyannyira roncsolódott a szervezete, hogy az is csodának számít, hogy most magához tért és beszélgetünk.

- Mennyi? – nyelek egy nagyot, majd miután útnak indulnak a könnyeim, felteszem az orvosnak az engem leginkább foglalkoztató kérdést. – Mennyi? Mennyi. Időm. Van. Song doktor?