* * * BaekHyun
POV * * *
A
lábaim remegnek, mintha valaki könnyű zselét csúsztatott volna a térdeim helyére,
a szívem úgy kalapál, mint valami kakukkos óra rugója, amelyik bármelyik
pillanatban kiakadhat. Szédülök és zihálok. ChanYeol pedig egyetlen milliméterre
van tőlem, karnyújtásnyinál is kevesebb a hely közöttünk. Szinte már érzem
bordáim között lüktetni az ő szívverését. Újra és újra próbálom megnyugtatni
magam, hogy ne essek össze előtte, de képtelen vagyok lecsillapodni. Annyira
hívogató minden porcikája.
Elrévedezek
lüktető nyakszirtjén, belefeledkezem mélybarna óceánjába, melynél szebben
egyetlen gyémánt sem ragyog, s elolvadok attól az édes ajakpártól, amit folyton
csak csókolnék és érezni akarok a bőrömhöz érni. Talán arra várna, hogy végre én kezdeményezzek? Talán azért néz ennyire
vágyakozóan, mert épp arra vágyik, amire én? Lehetséges lenne a lehetetlen?
Álmodom? Ez a valóság? ChanYeol...
-
ChanYeol – pihegem aléltan, alig kapok levegőt, olyannyira próbálom
teletuszkolni oxigénnel a tüdőmet.
-
Igen? – sóhajtja forró leheletét számra, belebizsereg az egész testem ebbe az
egyetlen szóba.
-
ChanYeol – ismétlem elhalón, már nem tudok kinyögni a nevén kívül többet.
-
Igen? Hyunnie? – Ajka majdnem súrolja a számat, elveszítem az eszemet.
Meggondolatlanul
kapok ChanYeol ajkai után, éppen csak összeérintem őket, amikor az utolsó utáni
pillanatban meghátrálok, mikor is meghallom a kilincs lenyomódását. Ijedten
fordulok hátra, ahol KiBum Hyung ácsorog a telefonjával a fülén, s veszettül kiabál
a készülékbe. Én elhiszem, hogy rossz a térerő olykor itt nálunk, de azért a
távolságot mégsem kellene átordítani a két hívó fél között. Azonban KiBum
hajthatatlan, csak ordít és ordít, mint egy veszett sakál a barlangja előtt. A
dobhártyám is átszakad ettől a visító hangtónustól.
-
Öhm Én. Én azt hiszem. – Hosszas hebegésbe kezdek bele, ChanYeol csalódott
lélektükrökkel mered rám. – Azt hiszem, hogy a legjobb lesz. A legjobb, ha most
bemegyek.
-
Igen – motyogja elkeseredetten, és lehajtja a fejét bánatában.
-
Köszönöm. – Erre az egy mondatra felkapja a kobakját, a tekintetünk találkozik,
homályos szempárját látva torkomon akadnak a további szavak. – Kösz. Köszönöm.
A. A telef. Telefont.
-
Szívesen. – Parányi, éppen csak kivehető, halvány görbület bújik meg szája
sarkában, aztán finoman megdől és lassan hátrálni kezd.
Amint
kilép a kapun, szabályosan elmenekül a háztól, én pedig csak balgán állok a
bejárati ajtó előtt és tátott szájjal nézem, ahogy eltűnik az alakja a
távolban. Mintha örökre elveszítettem
volna őt. A mellkasom szorítani kezd, a gyomrom liftezik, a könnyeim pedig
akaratlanul indulnak útnak, amikor látom befordulni a távoli utcasarkon. Elment. Elment és én nem akadályoztam meg
benne. A kicsiny dobozra nézek, amit még mindig reszketve szorítok az
ujjaimmal. Talán mégsem veszítettem el teljesen, mert itt hagyott egy darabot,
magából. Vagyis majdnem magából.
Felsóhajtok,
s végül én is visszamegyek a lakásba, s alig egyetlen pillanattal később, KiBum
Hyung is követi a példámat. Bár ő velem ellentétben a kanapén nevetgélőkhöz
ballag, csak én veszem célba a szobámat, és akarok oda örökre bezárkózni. A
szemem sarkából látom SeHun kérdő szempárját, azonban valami más is feltűnik:
arca furcsán piroslik, akárcsak egy rajtakapott kamasz lenne. De mégis miért? Lemaradtam valamiről?
A
szobámba lépve egyenesen az ágyamhoz megyek, majd rongybabaként zuhanok le a
matracra, fejem a párnámon landol. Elhagyott, árva gyermekként gubózom össze a
fekhelyemen, és várom, hogy végre elérjen a kínkeserves álom a délután közepén.
Bárcsak soha ne ébrednék fel újra, vagy ha ismét kinyitom a szemem, akkor
ChanYeol karjaiban találjam magam.
Egy
puha tenyér érinti a homlokomat, melegséggel tölt fel, fellélegzem a törődő
érintéstől. Nehézkesen nyitom ki a szemeimet, BaeJin ül az ágyam szélén, s
aggódva fürkészi vonásaimat.
-
Noona? – krákogom erőtlenül.
-
Mi a baj, Hyunnie? – simítja végig ujjbegyeit arcélemen. – Miért vagy ilyen
mostanában?
-
Noona. – Nem bírom tovább magamban tartani, a könnyeim visszafordíthatatlanul
elerednek.
-
BaekHyun? – BaeJin értetlenül ül a helyzet előtt, ahogy ölébe bújok nyolcéves
kisgyerekhez hasonlóan, karjai azonnal testem köré fonódnak és magához szorít. –
Itt vagyok, Hyunnie, történjék bármi is.
* * * SeHun POV * *
*
Mintha
csak egy rossz szappanoperát néznék a tévében, olyan érzés kémkedni a két gerle
után. BaekHyun hezitál a dobozkával kapcsolatban, ChanYeol pedig egyre inkább
győzködi, hogy az az ökör végre elvegye. Na!
Mi lesz már? Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Byun BaekHyun, néha olyan
töketlen tudsz lenni! Micsoda? Most komolyan becsukja az ajtót? Ne már! Honnan
fogom megtudni, mi történik odakint?! Ezt nem teheted velem, BaekHyun! Elvégre
én vagyok az, aki naphosszat hallgatja a szenvedéseidet! Ennyi jár nekem!
Vagyis legalább az a minimum, hogy hallom, mi zajlik köztetek!
-
Minden rendben, SeHun? – Egy kicsit mélyebb hang érkezik a hátam mögül,
meglepetten fordulok a megfelelő irányba.
-
Hah? Hogyan? – pislogok nagyokat az előttem álldogáló MinGire.
-
Minden rendben? – ismétli meg korábbi kérdését.
-
Aham. Persze. Miért? Miért kérdezed, MinGi-yah? – Egy picit lazább figurát
próbálok magamra ölteni, hogy ne keltsek még nagyobb feltűnést a jelenleginél.
-
Csak érdeklődöm. Bummie épp elmerült a telefonjában, gondoltam, hogy addig
csevegünk – mosolyodik el barátságosan.
-
Oh, értem.
Mindig
is kedveltem Noona barátait és persze a tanítványaival is jól ki szoktam jönni,
de valahogy mégis MinGi az, aki lány létére egész jól meg tud érteni. Talán
azért is, mert egy kicsit fiúsabb vonásokkal áldotta meg a sors. Mondjuk, ha
egy olyan valaki, mint MinGi egy Nam WooHyun nevezetű srácnak a kishúga, akkor
igencsak fiús természetet tud bitorolni. Hyung mindenre megtanította, amire
MinGinek szüksége lehet az életben, egyedül azt felejtette el megmutatni,
hogyan is kell viselkedni nőként. Tsch...vagy
lehet, hogy inkább előre megfontolt szánt szándékkal tette, hogy véletlenül se
kelljen MinGinek csalódnia a magunkfajtában? Vagyis a férfiakban?
-
Szóval? – zökkent ki hosszas merengésemből. – Dumálunk?
-
Oh, igen. Persze. Mindenképp! – vigyorodok el a beleegyezésembe.
-
Mesélj! – A csuklómra fog és már cibál is a nappali irányába, hogy ketten
váltsunk néhány szót egymás között.
-
Mire vagy kíváncsi, MinGi-yah? – kérdezem, ahogy lekuporodunk a hatalmas
pamlagra.
-
Mindenre! De kiváltképp az összes szaftos ki pletykádra és titkodra kíváncsi
vagyok, amit senkinek nem mondasz el! – nevet fel harsányan, engem is
mosolygásra késztet a hangja.
Ám mégis mit
kellene megosztanom a legjobb barátnőmmel? Hiszen nincsenek titkaim előtte, nem
történik velem semmi új és izgalmas. Vagyis. Ez nem teljesen igaz, mert
mostanában történt egy említésre méltó dolog. Már csak azt nem tudom, hogy
elmondhatom-e MinGinek. Eddig mindig minden titkomat hűen őrizte és soha nem
árult még el, de ez mégsem egy olyan hétköznapi esemény. Hiszen itt most
arról van szó, hogy találkoztam egy ártatlan angyallal, s folyton csak rá tudok
gondolni. Olyan törékenynek és vétlennek látszott.
-
Nah? Van valami izgi sztorid? – kuporodik közelebb hozzám, esdeklőn mereszti
rám mélybarna szemeit.
-
Izgi? Milyen izgi sztori? – zavarodottan kérdezek vissza.
-
Nem is tudom. Esetleg egy lány? – dugja fülét a számhoz, hogy abba suttogjam el
az illetékes nevét.
-
Ez engem is érdekel! – huppan mellénk KiBum is, nekem viszont semmilyen jó
indok nem jut az eszembe, amivel kibújhatnék a korábbi kérdés alól.
-
Hogy’? Hyung? Mi érdekel? Vagyis. Hogy. Én. – A tarkómat vakarászom
idegességemben, de a bejárati ajtó súrlódása megakadályoz a válaszban.
Az
elsunnyogó BaekHyunra pillantok, összetörten battyog a szobája felé, bennem
pedig egyre több kérdés merül fel. Mégsem
sikerült olyan jól a találkájuk, mint ahogy azt elképzeltem? Vagy esetleg
ChanYeol nem úgy reagált, ahogy azt szerettük volna? De akkor miért is volt
annyira ideges, mikor beszéltem vele telefonon? Itt valami nincs rendben! Már
csak ki kell derítenem, hogy mi az, ami nem klappol.
KiBum
újabb telefoncsörgése megment a kényes beszélgetéstől, így megúszom a
számonkérést. Na, de BaekHyun? Vele mi van? Miért ilyen? Nincs időm tovább
merengeni az eseményeken, ugyanis JongHyun Hyung erőteljes felnyerítése elég ébresztőnek hat,
s már csak arra eszmélek fel, ahogy az idősebbek egymást próbálják a földre
nyomni, és persze a barátnőik fogadásokat kötnek rájuk. Kivéve BaeJint, aki
aggódó pillantásokkal indul meg BaekHyun szobájába.
* * * LuHan POV
* * *
Bambi... így
szólított Álmomban... olyan édesen hangzott, olyan megértőn és olyan kedvesen.
Máris hiányzik.
A
zihálásom lassanként marad abba, alig bírok megnyugodni, egyfolytában mélyeket
lélegzem, hogy végre csillapítani tudjam magam. A pólómból még mindig facsarni lehet
az izzadtságot, aminek köszönhetően már vacogok is. Folyton felrémlik annak az
ismeretlennek az arca, akivel találkoztam és még az álmomba is befészkelte
magát. Képtelen vagyok kiverni a fejemből.
-
Megjöttem! – Xiao néni köszöntése leránt a felhőmről, amin üldögélek és arccal
a kemény földre érkezem.
-
Öhm. Xiao. Xiao néni. – Sietve pattanok fel a heverőről és a nappaliba
iparkodom, hogy illően üdvözölhessem a nagynénémet.
-
Segítenél? – fordul felém, kezében szorongatva három, mázsásnak tűnő szatyrot,
azonnal a nehéz pakkok után nyúlok.
-
Persze! Máris! – Ezzel kiveszem az összes csomagot a kezei közül és a konyhába
cipelem őket, majd könnyedén a pultra dobom.
-
Óvatosan, LuHan – kéri mosolyogva, amikor pár üveg összekoccan a batyu alján.
-
Bocsánat, Xiao néni! – hajlongok minduntalan.
-
Jól van, jól van. Nem tört össze semmi – vereget vállon, ahogy elhalad mellettem,
de váratlanul megtorpan. – Miért vagy csurom víz, LuHan? – nézegeti a tenyerét,
aztán rám emeli mogyorószín szempárját. – Beázik a lakás? Vagy inkább eláztál
az esőben? Mi történt?
-
Én. Öhm. Én. Izé. Xiao néni, tudod, az úgy volt, hogy. Öhm.
-
Mindegy – legyint egyet könnyelműen, aztán a csomagokra fog. – Tusolj le
gyorsan, addig készítek valami vacsorát – intézi hozzám szavait, miközben
kipakol a szatyrokból.
-
Igen, épp erre készültem, mikor megjöttél, Xiao néni.
-
Menj csak.
Egy
gondoskodó puszival leszek gazdagabb, ahogy a fürdő felé terelget, furcsán
kedves még mindig velem. Talán annyira
nem is lesz rossz Xiao nénivel lakni, mint ahogy attól korábban tartottam?
Lehet, megbékélt azzal, hogy elhagytam az otthonomat egy lány miatt és persze
hátat fordítottam azzal együtt a családomnak? Mi lelte?
A
kérdésekkel a fejemben vonulok a fürdőbe, majd miután ledobálom magamról a
nedves cuccaimat, beállok a forró víz alá. Kifejezetten jól esik most ez a
hőmérséklet, valahogy szükségem van most rá. Fel kell melegednem. Hosszú
percekig állok a kabinban, Xiao néni hangos kiáltása taszít ki végre a gőzből,
tényleg ideje lesz kimásznom onnan. Lekapom a törölközőmet az akasztóról,
megtörölgetem magam, aztán egy kényelmes rövidnadrágot húzok. A szobámat veszem
célba, nem is foglalkozva a nagynéném szólongatásaival.
-
LuHan? – kopogtatja meg óvatosan a falapot. – Bejöhetek?
-
Persze, Xiao néni, ez a te házad. Én csak vendég vagyok – sóhajtok fel nehéz
szívvel.
-
Tudunk beszélni pár szót? – Beljebb lépdel a helyiségben, egészen az ágyamig araszol és
leül rá.
-
Igen, Xiao néni? – Teljes testtel felé fordulok, összes figyelmemet neki
szentelem.
-
Nézd, LuHan – szusszant egy nagyot, majd folytatja is tovább gondolatát. – Kezdetben cseppet
sem tetszett, hogy hátat fordítottál az apádnak, Chong bátyámnak, de nem
nézhettem tétlenül, hogy az utcára kerülsz.
-
Soha nem lehetek elég hálás, hogy befogadtál, Xiao néni! – hajtom le fejemet
bűnbánóan.
-
Nem ez a lényeg, LuHan – simítja vállamra jobb kezét, a testemre szorít. –
Tudom, milyen árnyékban élni, milyen az, mikor olyan szabályok közé szorítanak,
amit még magunk sem értünk. Azokat betartani pedig nem könnyű. Hidd el, LuHan,
én is megvívtam a magam háborúit, és szembe kellett fordulnom Wang nagyapával,
az én apámmal, nem volt szép dolog, de meg kellett tennem.
-
Xiao néni? – pislogok nagyokat a nagynénémre, nem értem, mire akar kilyukadni.
-
Annak idején én is elhagytam a családomat a szerelemért. – Elmosolyodik,
szemében összegyűlnek a könnyek az emlékei felidézését követően. – De mikor
idejöttem, rá kellett ébrednem, hogy a férfi, akiért mindenemet eldobtam, soha
nem fog úgy szeretni, ahogy én őt. És soha nem fogja elhagyni a feleségét
miattam. Nem dobja el az életét afféle kaland miatt. – Megdöbbent a nagynéném minden szava, de végre értelmet nyer minden. –
Én nagyon szeretlek téged, LuHan, és boldoggá tesz, hogy itt vagy velem. Egy
kicsit olyan, mintha az én fiam is lennél.
-
Xiao néni – Elérzékenyülve lépek közelebb hozzá, majd térdeimre ereszkedve,
magamhoz ölelem egyetlen megértő rokonomat. – Köszönöm, hogy itt lehetek, Xiao
néni. Hogy magadhoz vettél.
-
Szívesen tettem – simogatja meg a hátamat, majd kibújik a vállgödrömből. –
Vacsorázunk? – vigyorogva bólogatok a kérdésre, majd a gyomorkorgásomat hallva,
mindketten felnevetünk.
