(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 16. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

- Nem számít – dünnyögöm lehajtott fejjel, miközben a lábaim alatt folydogáló esővizet méricskélem inkább.

- Mondd, hogy soha nem szerettél és nem azért vezetett ide az utad! – Fakad ki ChanYeol ingerülten, megérzem forró testének hőjét, mire felemelem a fejemet, mellkasaink egymáshoz feszülnek. – Mondd, ki hogy vége. Dobjuk el azt, ami soha nem volt igazán a miénk.

Minden erőmet összeszedve próbálom rávenni magam, hogy ChanYeol szemébe nézve kimondjam a szavakat, amiket hallani akar. Csak tátogni vagyok képes, egyetlen hang sem tud feltörni belőlem, képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom kimondani, hiába is küszködök a dologgal. Egyszerűen nem tudom eldobni azt, ami kettőnk lehetett volna. Ám mégsem tudom elhinni, hogy a csókot látva, ChanYeol bármit is érezne irántam.

- Mondd ki – szólal meg újra, higgadtan, már-már remegő hangon.

- Nem tudom – mormolom elveszve ChanYeol könnyes tekintetében.

- Mondd, hogy nem szeretsz már és soha nem szerettél – sóhajtja alig hallhatóan, egész bensőmet megremegteti a dallamossága.

- Miért csókoltad meg azt a lányt? – bukik ki belőlem könnyes hangjaimon, ahogy felidézem magamban a keserű emléket. – Miért tetted, ha fontos vagyok neked? Ha azt mondtad, hogy soha nem változnak az érzéseid, akkor miért csókoltál meg egy lányt?

- Hidd el, hogy ő semmit nem jelent nekem. Soha nem éreztem iránta semmit. Pusztán barátságot – magyarázkodik ő is könnyei közepette.

- Irántam? – motyogom rettegve minden lehetséges választól.

- Hah? – ChanYeol tekintetében meglepettség jelenik meg, hirtelen szóhoz sem jut, ahogy eljut hozzá egyszavas kérdésem.

- Irántam. Irántam érzel bármit is, ChanYeol? – kérdezem, ahogy még egyszer utoljára a szemébe nézek, hogy ezt a képet magammal vihessem, míg cipelem a fájdalmamat.

- Miért érdekel? – Megváltozik a hangszíne, a félénk hanghullám egészen magabiztosra vált.

- Csak – felelem nemes egyszerűséggel. – Tudni akarom. És úgy gondolom, hogy jogom van hozzá a vallomásod után.

- Ha emlékszel a vallomásomra, akkor pontosan tudod, hogyan is érzek irántad, BaekHyun – reagál kimérten, miközben hátrál egy lépést.

- Emlékszem – sóhajtok fel nehézkesen. – De a te szádból akarom hallani azokat a szavakat – visszalépek ChanYeolhoz, bal karja reszketve simul a derekamra, összerezzenek a forróságtól.

- Fogalmad sincs róla, milyen fontos vagy nekem, BaekHyun. Fogalmad sincs róla, mert soha nem mondhattam el neked. Soha nem beszélhettem az érzéseimről, mert rettegtem, hogy nem lelnek viszonzásra. Hiszen annyira bonyolult a szerelem – húzza kissé elégedetlen mosolyra száját, kétkedése engem is mosolygásra fakaszt. – Bonyolult, mert az ember a szívét teszi kockára minden alkalommal, valahányszor vállalja az érzéseit. Kockáztatunk annak reményében, hogy szívünk választottja hozzánk hasonlóan érez irántunk. Kockáztatunk, mert egy életünk van, s úgy helyes, ha megéljük az álmainkat. A vágyainkat. A szerelmet.

- Te is fontos vagy nekem – szakítom félbe halkan hosszú és gyönyörű monológját, a szívem erőteljes dübörgésbe kezd a bordáim között. – Nagyon fontos.

Letudom a fikarcnyi távolságot kettőnk között, mindkét tenyeremet vállaira simítom, majd magamhoz ölelem. Úgy, ahogy még soha korábban. Vállalva minden kockázatot, minden fájdalmat. Minden érzést, ami bennem zajlik. ChanYeol is lassan végre megemeli combja mellett lógó tagját, majd a derekamra csúsztatja azt is. Átkarol. Szorosan, szinte már megfojtva kapaszkodik testembe, homloka vállgödrömön landol, s finom remegés lesz úrrá minden porcikáján.

Minden érzésemet átadva ölelem magamhoz ChanYeolt, majd ahogy kicsit megnyugszik, kibújik a vállamból és homlokával megtámasztja az én homlokomat. Lélektükrei homályosak, ám mégis csillognak pillanatnyi boldogságától. Orromat az övéhez érintem gyengéden, lélegzetvételei táncolnak kiszáradttá vált ajkaimon. Képtelen vagyok megállni, hogy ne érezzem őket az enyémeken. Óvatosan szüntetem meg a milliméternél kevesebb távolságot...

* * * LuHan POV * * *

- A forró csoki után van kedved beülni egy mozira? – Vetem fel hirtelen jött javaslatomat, SeHun azonnali bólogatása viszont megnyugtat, mégsem lesz annyira rossz ötlet. – Milyen filmhez lenne kedved? – kérdezem, reménykedve, talán most is hasonló lesz az ízlésünk.

- Horror? – Mintha csak egy rugóra járna az agyunk, pontosan ebben a válaszban bíztam a leginkább, de mielőtt még elárulnám magam, csak félénken biccentek beleegyezvén a döntésbe.

A nagynéném nem hagyja, hogy kifizessem a fogyasztásunkat, így csak egy nagyon erős és hosszú öleléssel tudom meghálálni a figyelmességét, SeHun is mélyen meghajol a rokonom előtt. Lassan kiterelget mindkettőnket a kávézóból, majd az utcára lépve SeHun gyengéden a vállamhoz simítja a vállát, s közben noszogat, hogy induljunk el a buszmegálló felé.

Mivel tudom, hogy felesleges rohannunk a moziba, így rögvest megállok, minek köszönhetően SeHun belém gyalogol és tenyerei a derekamon landolnak. Elbódít a közelsége, muszáj észnél maradnom, különben komoly bajba kerülhetünk. Túlságosan is ragaszkodni kezdtem valakihez, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz. Vigyáznom kell, mielőtt még ugyanabba a hibába esem, mint Mey-el. Nem akarok még egy heget az amúgy is tépázott lelkemen.

- Miért álltál meg? – rángat ki mélázásomból SeHun búgó-dallamos hangja, felé fordulok.

- Mozi előtt egy séta? – döntöm kissé oldalra a fejemet, ahogy újabb magányos perceket próbálok kiharcolni magunknak.

- Benne vagyok! – helyesel rögvest, és szélesen elmosolyodik. – Jó lesz bármi a társaságodban.

SeHun tényként közli, majd ellép mögülem és mellém araszol. Egy pillanatra nyakamra vezeti bal karját, magához ránt, aztán már szedi is tovább a lépteit. Hirtelen ezer és egy kérdés kezd cikázni az elmémben, talán mégis kellene egy kicsit több bizalom SeHunnak, hiszen korántsem tűnik rossz embernek.

Aggódott, amikor megégettem a számat, szinte issza minden szavamat, amikor beszélek hozzá, az ötleteimet pedig nem megvétózza, hanem tökéletesen elfogadja mindet és még ő is tovább gondolkodik, mivel egészíthetnénk ki. SeHun mellett úgy érzem, önmagam lehetek. Hosszú idő óta először. Meglehet, hogy talán túlságosan is hosszú idő telt már el.

Sietve kapkodom a lábaimat SeHun után, aztán mellé érve, lágyan megérintem ujjbegyeimmel a csuklómat és picit előrébb sétálok. Felveszi a ritmusomat, aztán ő ér be, majd ismét a nyakamra kanyarintja hosszú végtagját, magához ránt két lépésre, s mintha mi sem történt volna, megint előrelépdel.

Egészen a parkig haladunk ilyen játékosan. Én a csuklóját piszkálom meg olykor, ő pedig nemes egyszerűséggel magához ránt, hogy érezzem szíve dübörgését és forró bőrének bizsergését. Újra és újra nagyot kell nyelnem ezektől a másodpercektől. Annyira különleges és varázslatos minden SeHunnal töltött pillanat, nem akarom, hogy véget érjen ez a nap. Önmagam akarok lenni, míg le nem hunyom a szemeimet.

A park bejáratához érve egy távolabbi pad felé kezd futni, ami fölé egy hatalmas fa magasodott, árnyékot vetve kettőnk számára. Tökéletes választás. Ennél talán csak az lenne még tökéletesebb, ha valóban ketten lennénk ebben a mesés övezetben.

Szabályosan elrepül felettünk az idő és csak arra leszek figyelmes, hogy ránk sötétedik, ezáltal teljesül legbensőbb kívánságom. Magunk maradunk a parkban, csak egy-két ember mászkál még, de ők is inkább már kifelé lépdelnek a parkból. SeHunra nézek, aki meredten bámulja a sötétszín égboltot, számolgatva a rajta sorban feltűnő csillagokat. Halkan felsóhajt.

- Szeretem nézni az éjszakai eget – szólal meg csendesen, mire közelebb hajolok arcához, hogy minden szavát jól értsem. – Te nem? – pillant rám, orrhegye az enyémhez ér, de nem távolodom el tőle.

- De. Én is – pihegem belefeledkezve szembogaraiba.

- Szerinted lesz ma este hullócsillag? – kérdezi.

- Kívánni szeretnél valamit? – kíváncsiskodom.

- Lenne mit kívánnom – elmosolyodik.

- Ha lenne, mit kívánnál cserébe tőle? – viszonzom a lágy görbületet, ami ajkain pihen.

- Ha elmondanám, akkor sosem teljesülne – feleli incselkedve és egy újabbat lök rajtam, minek köszönhetően kissé elveszítem az egyensúlyomat, és testi épségemet mentve, értem kap és visszaránt magához.

A kelleténél közelebb érkezem SeHunhoz, legalábbis, amire számítottunk mindketten. Egyenesen SeHun mellkasán landolok, mindkét karja a hátamba kapaszkodik, nehogy leguruljak róla a következő momentumban. Egymás ajkaira zihálunk a pillanatnyi rémületünktől, ám én mégsem tudom magam annyira távol tartani tőle, mint azt kellene. Túlságosan hívogató...