2019. július 31., szerda

Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 6. Szerelem...


Miután elfogyasztjuk a megrendelt ételünket, ami felettébb illett egy romantikus randevúnak, mint egy terápiás ebédnek, boldogan egyenlíteném ki a számlát, de NamJoon megállít a ténykedéseimben. Értetlenül nézek rá, mire a pult mögött ácsingózó fiatal lányka mosolyogva hajol meg előttem és a fizetendő összeget is elutasítja. Végképp összezavarodom a körülöttem zajló eseményektől, ám NamJoon lassanként terelgetni kezd a kijárat felé. Talán mégis jobb, ha inkább nem is tudok erről az egészről...
A friss levegőre lépve hosszan beszívom az oxigént, lehunyt szemekkel élvezem a délutáni napsütést, miközben erős karok fonódnak derekam köré és közelebb húznak a tulajdonosához. Beleremeg minden porcikám az érintésébe, megkapaszkodom alkarjaiban és tarkómat megtámasztom kulcscsontján. Forró sóhajait nyakamba engedi, végigcikázik bőrömön, felperzselve vele minden érzékszervemet. Teljesen elveszem a mámorban, amit NamJoontól kapok és már szabadulni sem akarok tőle. Állával lejjebb hajol és megtámasztja fejét a vállamon. Bár magassága miatt kissé meg kell rökönyödnie eme pozícióhoz, de fikarcnyit sem zavarja a helyzet.

- Köszönöm az ebédet, HyeJung-ah. Nagyon finom volt minden – suttogja nyakamba bújva, ösztönösen mosolyodom el szavaitól.
- Én is nagyon élveztem minden pillanatát – vallom be az igazat. – NamJoon?
- Hm? Mi az? – Nem engedi el a testemet, nem lazít az ölelésén, csak várja, hogy folytassam a gondolatomat.
- Ugye nem mondod el senkinek sem, amit odabent mondtam neked? – kérdezem félve.
- Soha nem tennék ilyet veled, HyeJung. Nem árulnám el a lelkedet. – NamJoon szavai őszinteségtől csengnek, a szívem heves dübörgésbe kezd a bordáim között, olyannyira kalapál, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppen szét ugyanebben a másodpercben. – Szeretem veled tölteni az időmet és nem akarok eljönni az intézetből, még akkor sem, ha Kang igazgató az engedélyét adja rá.
- NamJoon... – Lassan megfordulok karjai között, hogy szembe kerülhessek vele, hátára vezetem tenyereimet és megtámaszkodom picit a testén. Mélyen a szemembe néz, kérdőn-kíváncsian fürkészi szembogaraimat. – Az intézet célja az, hogy egy újabb lehetőséget adjon az arra rászorulóknak és segítsen nekik feldolgozni a fájdalmukat vagy a problémájukat. Azért jött létre, hogy az emberek újrakezdhessék. Neked is jogod van az új esélyre.
- Mi van, ha én melletted képzelem el? Vagy éppen veled? Hm? – Elveszi bal kezét a derekamról és ujjbegyeit államra csúsztatja. Játékosan megcirógatja a bőrömet, s apránként közelebb hajol hozzám. Orrhegye érinti az orromat, meleg sóhajai tangót lejtenek szuszogásommal. – Akkor mi történik, ha én nem akarom elhagyni az intézményt és melletted szeretném az új esélyt? – duruzsolja.
- NamJoon... – motyogom nevét imaként, nem tudok értelmes választ adni a kérdésére, hiába is lenne most ez a feladatom. – Tényleg ennyire ragaszkodsz hozzám?

NamJoon ajkai között egy mély és hosszú sóhaj távozik, beleremegek a forróságába. Elmosolyodik ugyan, de nem az a széles görbület jelenik meg száján, félénken és halványan rajzolódik ki ajakpárjára. Várom, hogy reagáljon valamit a korábbi kérdésre, de nem úgy látszik, hogy nagyon szeretne szóban felelni. Bal kezével fülem mögé tűri tincseimet, aztán arcomon siklik végig ujjbegyeivel, míg végül teljesen rásimítja puha mancsát. A szemhéjaim elnehezülnek, egy bódító csendharang vesz körül minket, NamJoon szembogarai csillagokat megszégyenítően ragyognak rám, szinte már hipnotizál a fénye.
Apránként hajol közelebb hozzám, orrhegye érinti az enyémet, meleg lélegzetvételei cirógatják számat, epekedve várom, hogy végre megcsókolhassam dús ajkait, nem foglalkozva azzal sem, hogy nem a négy fal között és nem csak magunk vagyunk. Egész lényemmel vágyom a közelségére és érezni akarom azt a szenvedélyt, ami árad minden porcikájából. Alsó ajkamat harapdálva bámulom résnyire tárt száját, zihálok hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, már-már a szédülés kerülget. Tetszik ez az érzés. Más... más, mint amihez eddig szerencsém volt. Más, amit idáig ismertem.
Lehet, hogy soha nem is voltam igazán szerelmes, míg nem ismertem meg NamJoont? Talán ilyen a szerelem? Amikor nem számít más, csak az, hogy mellette légy, bárhol is a világban? Amikor nem érdekel mi miatt, egyszerűen csak vonzódsz hozzá? Amikor repesve várod az újabb és újabb csókot, mintha az lenne a legelső csók az életedben? Mikor megérint és a gyomrodban ezernyi pillangó reppen szét? Mert most velem mindez egyszerre történik meg...

- NamJoon – szuszogom nevét, kezem észrevétlenül csúszik tarkójára, majd bújtatom ujjaimat tincsei közé. Áram száguld végig testemen, s kissé megmarkolva fürtjeit, közelebb húzom arcomhoz. – NamJoon... – ismételgetem folyton, mintha nem tudnék mást a nevén kívül.
- Itt vagyok... – súgja, miközben megszünteti a milliméternyi távolságot ajkaink között és megcsókol. Lágyan, tele érzékiséggel és elfojtott szenvedéllyel. Puhasága azonnal rabul ejt, forrósága rögvest felpezsdíti a véremet, ösztönösen simulok testéhez, hogy még jobban érezhessem őt. Ujjaival beletúr hajamba, fogai közé szorítja finoman alsó ajkamat, aztán a felsővel cselekszik hasonlóképp, míg lassú-kívánatos mozdulattal tolja át nyelvét a számba, hogy vörös izmaink őrjítő csatát vívhassanak egymással. Másik karomat is nyaka köré fonom, és lejjebb rántom magamhoz hevességem közepette. Jobb tagját derekamra vezeti, lent is közelebb von magához, megérzem ágyékát ölemhez érni, a szívem kihagy egy ütemet a szenvedélyre figyelve. Egymás szájából kapkodva a levegőt csókolózunk, s belefulladunk a mámorba. – HyeJung-ah... – nyögi a csókba, ujjai segítségével szakítja el száját az enyémtől, aztán homlokát megtámasztva a homlokomon néz rám. Tekintete kissé ködös, de én sem látom őt teljesen tisztán, a vágy, amit ébreszt bennem, uralja minden tettemet. – Nem tudom, hogyan fogom kibírni melletted – kuncogja visszafogottan, miközben parányi puszival illeti az orromat. – Teljesen megszédítesz, HyeJung-ah. – simogatja arcomat szüntelenül. – Soha nem éreztem még így senki iránt sem, HyeJung. Egyedül te vagy az, aki mellett önmagam lehetek, aki mellett tűnhetek gyengének és aki hagyja, hogy mikor fáj, akkor kiadjam magamból a szenvedéseimet.
- Nem az a dolga egy társnak? – teszem fel alig hallhatóan, mire NamJoon pupillája összeszűkül a meglepettségtől. – Ezért választunk lehetőleg egy életre szóló társat magunknak. Azért, hogy általa jobbá legyünk, és vele legyünk, mikor összecsapnak a feje felett a hullámok. – Mosolyogva nézek NamJoonra, aki még mindig picit pislogva hallgatja szavaimat.
- Ezzel mit akarsz mondani, HyeJung?
- Nem te kérdezted odabent, hogy igen-t jelent-e? Azt hittem, hogy elég egyértelmű voltam az imént.
- Ígérem, hogy mindig a legjobbat kapod belőlem. – mosolyogja önfeledten.
- Már most is elkényeztetsz. – Gondolkodás nélkül csókolom meg NamJoont, hogy ezzel is nyomatékosítsam szavaimat, s ő készséggel fogadja el a közeledésemet. – De egyelőre ezt hagyjuk az intézmény falain kívül. – Ahogy elválunk egymástól, csak nagyot bólintva reagál a kérésemre. – Szeretnék én magam beszélni majd az igazgatóval kettőnkről, de nem akarom, hogy a mi románcunk bárki terápiájába kerüljön. Fontos vagy te is, ahogyan JiWon és HoSeok is, de ezt meg kell értened, NamJoon.
- Nem kell aggódnod, HyeJung-ah. Bízhatsz bennem. – Egy kicsiny puszit nyom a homlokomra, aztán megint összefonódik tekintetünk. – Azért néha lehetünk együtt az intézmény falain belül is? – suttogja a fülembe, hirtelen megannyi gondolat kezd cikázni a fejemben.
- Mármint? – rebegtetem pilláimat megrökönyödve a megjegyzésétől. – Mire gondolsz, NamJoon?
- Szeretnék egy éjszakát veled tölteni majd, HyeJung-ah. – Elvéve kezét tarkómról, megkeresi az ujjaimat és összekulcsolja őket az övéivel. Gyengéden megszorítja kezemet, mélyen és áthatóan néz a szemembe. – Természetesen nem a ma éjszakára gondolok és nem is a holnapira. – Kiengedem az idáig bent tartott levegőmet, a szívverésem csillapodik és a légzésem is lelassul a normálisra. – Csak egyetlen éjszakát szeretnék a te karjaidban tölteni. Egyet, hogy mámorban ússzak veled. Nem ma és nem holnap. Egyszer. Amikor te is úgy érzed, hogy átélnél velem többet egy vad csóknál és heves csókcsatáknál. Semmit nem akarok elsietni veled.
- Hamarosan... – szólalok meg leküzdve az ámulatomat, amit NamJoon vallomása okozott. – Hidd el, hogy én is szeretnék szorosan belebújni a karjaidba, mert valamit megmozdítottál bennem, de még félek. Remélem, megérted. Megérted, hogy nekem nem olyan egyszerű közel engednem egy férfit~ – Mutató ujját számra teszi, hogy elnémíthasson. Kérdőn nézek rá, nem tudom, hogy miért nem hagyja, hogy folytassam.
- Nem kell semmit megmagyaráznod, HyeJung-ah. Ismerve a múltadat, tudom, hogy nem lehet könnyű megbíznod bárkiben is, így minden nap azon leszek, hogy én elnyerjem ezt és én legyek az a férfi, akit közel engedsz magadhoz.
- Köszönöm, hogy megértesz, NamJoon – felelem könnyeimmel küszködve, amiket sorban töröl le az arcomról, mielőtt még bármelyik is kibuggyanhatna.
- Hiszen te is megértettél, mikor bekerültem az intézménybe és megismertél.


Azonnal felidézem a napot, amikor NamJoont behozták a rendőrök az intézménybe. Alig tudták kimenteni a kórházból, mert ott is megtámadta őt egy rivális banda. Összeverve hozták be a gyengélkedőbe, a combját ért lövés szerencsére csak felületi sérülést okozott, nem ért artériát a golyó, de a vérzés mindenkit megijesztett. A szája felrepedt a sorozatos ütések miatt, megannyi monokli és heg tarkította az arcát, öklei is véresek voltak, ahogy visszaütött és védekezett. A szívem is belefájdult a látványba, ahogy ott pihegett az ágyon. Lekötözve, mert annyira elborult az elméje a támadás miatt, hogy mindenkit ellenségnek hitt. Őt is be kellett nyugtatózni, hogy legalább az első éjszakáján aludjon, s már akkor közölte velem az igazgató, hogy nekem kell foglalkoznom vele. Szemrebbenés nélkül beleegyeztem, s nem tétováztam egyetlen másodpercig sem. Csupán egy párnáért és egy takaróért mentem fel a szobámba, míg le volt szedálva.
Nem hagytam magára az első éjszakán, féltem, hogy komolyabb baja is lehet a lövés és az altatás miatt. Nem akartam, hogy bármi ártson neki, már így is küzdött az életéért. A pirkadó napsugarai fokozatosan kúsztak be a szoba ablakán, és ébresztgették fel NamJoont. Halkan felnyöszörgött, automatikusan nyúlt volna a szeméhez, hogy megdörzsölje őket, de a csuklóját tartó bőrbilincs meggátolta benne. Rögtön fészkelődni, ficánkolni kezdett, szabadulni akart, így az ágya fölé léptem és igyekeztem megakadályozni a tettében. Bal kezére fogtam, és megszorítottam az ujjait. Egymásra néztünk, és tudtam, hogy ez a szempár egyszer egy szép napon végzetes lehet a számomra...
NamJoon nagyot sóhajtva ölel magához, mintha megköszönné, amit egymásért tettünk, vagy attól rettegne, hogy bármikor elveszíthet. Ragaszkodóan és könyörgőn kapaszkodik belém, szinte már megfojt az ölelésével, de mégsem állítom meg. Én is hozzá hasonlóan fonom át testén végtagjaimat és kulcsolom át lüktető nyakszirtjét. Mellkasaink egymáshoz préselődnek, szíve az én bordáim között lüktet. Együtt lélegzünk, együtt létezünk. Egymásért.

- Köszönöm, hogy megmentettél és nem hagytál odaveszni akkor sem, mikor túlfeszítettem a húrt – dünnyögi vállamba bújva.
- Életem egyik legjobb döntése volt, hogy harcoltam érted. Még nem kértem bocsánatot azért a pofonért sem.
- Inkább nekem kellett volna a csók miatt. Meg az összes többi viselkedésem miatt. – Kibújik a vállgödrömből és rám néz.
- Egy kicsit korai volt az a csók, de azért nem volt olyan rossz. – Kacsintással toldom meg szavaimat, mire kéjes vigyor telepszik a szájára. – Tartsd magadban a perverz gondolataidat, Kim NamJoon! – csapom mellkason, hogy rendre teremthessem, de semmit nem érek el vele.
- Türelmes típus vagyok, de én mégis alig várom, hogy eljöjjön az a bizonyos éjszaka. Egy gyönyörű és szenvedélyes nő szerelménél nem létezhet csodálatosabb érzés a földön.
- Szerelmes lennék? – biccentem oldalra a fejemet, s közben fogaim közé szorítom alsó ajkamat.
- Bízom benne, hogy érzel valamit irántam, ami erősebb egy barátságnál.
- Érzek – bólintok. – De most már ideje lesz visszaindulnunk, NamJoon. Lejárt az ebédidőm, amire még legalább másfél órát ráhúztam.
- Akkor tudjuk be egy külsős terápiának! – neveti el magát gyermekien.

Miután még egy gyors csókot megejtünk, visszaindulunk a buszmegállóhoz. NamJoon jobbja a nyakamon pihen, én pedig derekát fonom át a karommal, másik kézfejemmel pedig vállamon lógó ujjaiba kapaszkodok. Óvatosan sétálunk el a megállóig, nem is szólunk egymáshoz, némán andalgunk egymás mellett, akárcsak egy szerelmespár. Legbelül viszont kiugranék a bőrömből, annyira tudnék sikoltozni és ujjongani a boldogságomnak köszönhetően. Már fáj a tudat, hogy vissza kell mennem az intézménybe, s már azon kezdek agyalni, hogyan fogom igazán megállni, hogy ne ugorjak minduntalan NamJoon nyakába, mikor meglátom szembe jönni velem, vagy egyáltalán hogyan fogom viselni nélküle az éjszakáimat, amik várnak rám.
Még a buszon sem beszélünk, a hátammal az üveglapnak dőlök, NamJoon pedig a derekam mellett támaszkodik meg két karjával és úgy nézi az elsuhanó házakat. Én bámulok magam elé, hol NamJoon lüktető nyakívén kalandozom, hol pedig ajkait mustrálom vágyakozóan, néha mélybarna íriszeit csodálom. Megannyi gondolat cikázik fejemben, ahogy elmerülök a vizslatásban, s egy kósza ábránd merül fel bennem... Ha már megpróbáljuk azt a bizonyos esélyt, akkor talán az első együtt töltött éjszakánk nem lenne rossz kezdés. A járműről leszállva NamJoon maga elé enged, aztán lelépve megfogjuk egymás kezét. Egészen a sarokig sétálunk ebben a pózban, de mielőtt még a kovácsolt vaskapuhoz érnénk, NamJoon megtorpan és engem is megállít.

- NamJoon? Miért álltál meg? – pislogok rá értetlenül.
- Olyan nehéz most elengedni a kezedet – süti le a szemeit némi csalódottsággal. – Tudom, azt ígértem, hogy tiszteletben tartom a kérésedet és elfogadom, hogy csak az intézmény falain kívül leszünk együtt, de olyan rossz elengednem téged.
- NamJoon... – sóhajtok egy mélyet. – Ha... ha szeretnéd... vagyis... az jutott eszembe... szóval, ha van kedved... vagyis... – hebegem zavarodottan, félek kimondani a szavakat annak ellenére, hogy ismerem NamJoon érzéseit. – NamJoon... szeretnék... aludnál... uhm... velem aludnál? – teszem fel félénken az engem leginkább foglalkoztató kérdést, NamJoon szeme felragyog.
- Csak aludni. Szorosan hozzád bújni és egy teljes éjszaka ölelni téged? – Aprókat biccentek válaszul. – Bármikor is következne be ez az éjszaka, az maga lenne a mámor számomra.
- Holnap... – pihegem.
- Amikor te szeretnéd...

Nagy nehézségek árán sikerül elszakadnom NamJoon szempárjától és elsőként lépek át a kapun, de nem sokkal marad le NamJoon sem. Míg ő a központi helyiség felé veszi az irányt az intézmény falai közé érve, addig én a saját szobámba megyek, hogy átöltözhessek és tovább folytathassam a munkát. Lerugdalom a cipőimet és a blúzomtól is megszabadulok még az előtérben. A szoknyám a lépéseim következtében csúszik le rólam, s egy szál fehérneműben battyogok a kanapémig. Levágódom rá, aztán a telefonomért nyúlok, hogy megejtsem végre azt a bizonyos hívást. Tárcsázom HoSeok számát, aki két csörgés múltán bele is szól.

- Noona? – köszönt vigyorogva.
- Szia, HoSeokkie. Hogy’ vagy? – mosolyogva szólalok bele én is a készülékbe.
- Jól vagyok, Noona. Szinte már teljesen belaktam a lakást, már nem olyan idegen. És már az utolsó dobozból is kipakoltam végre.
- Örülök neki, HoSeok – sóhajtok fel megnyugodva. – Milyen a gyakorlati munkád? Még mindig jól bánnak veled? Nem bánt senki?
- Minden rendben, Noona, komolyan. Jól megy a sorom. Nagyon szeretek a stúdióban dolgozni, úgy érzem, hogy itt megtaláltam az otthonom. – HoSeokból is feltör egy mély lélegzetvétel, mintha kicsit kettős lenne az érzés.
- Félsz valamitől, HoSeok? – ülök fel a kanapén, egy másodpercre megrémülök, számtalan borzalom végigfut a fejemben.
- Az esélytől, amit kaptam – vallja be kisvártatva. – Nem tudom, hogy bírni fogom-e, Noona. Félek... félek, hogy elrontom... hogy elrontok valamit...
- Elrontasz? Mit rontanál el, HoSeokkie? – kíváncsiskodom.
- Noona... az a helyzet... khm... a helyzet az... hogy... szóval ott a stúdióban...
- Igen? Mit szeretnél elmondani? Bátran, HoSeok. Itt vagyok, meghallgatlak. Épp úgy, mikor még idebent laktál – biztatom szünet nélkül, hogy összeszedje magát.
- Noona... találkoztam valakivel...
- Kivel? Kivel találkoztál, HoSeokkie? – A szívem hevesen kalapálni kezd, érzem, hogy HoSeokra rátalált egy boldogságszelet és attól rémülhetett meg picit.
- Egy lánnyal... a stúdióban... ő is gyakornok.
- Elárulod a nevét?
- SooRa... Lee SooRának hívják.
- Igazán szép neve van. – Önkéntelenül mosolyodom el ismét, boldog vagyok, hogy HoSeok jó úton halad az életében. – Tetszik neked ez a lány?
- Nagyon... – sóhajt fel mélyen. – Nagyon tetszik...
- Ettől félsz olyan nagyon? Attól, hogy megszereted?
- Ühüm... – dünnyögi félénken.
- Beszéltél már róla erről a dologról? Arról, hogy tetszik neked?
- Hát... valahogy nem tudom... olyan mintha ő is kedvelne... vagyis... nem tudom. – Újabb hatalmas lélegzetvétel szakad fel belőle, szinte belesajdul a fülem is a sóhajába. – Amikor együtt vagyunk, nagyon sokat nevetünk. Reggelente megvár a stúdió előtt, hogy együtt menjünk be. Általában ő az, aki keresi a társaságomat, nekem csak követnem kell őt.
- Értem. Akkor könnyű a magyarázat, HoSeokkie – kuncogok magam elé. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a bizonyos SooRa nagyon is érdeklődik irántad.
- Gondolod?
- Tudod, Jung HoSeok. Ha én lennék SooRa, és egy olyan fiúval találkoznék a munkám során, mint te, akkor biztos, hogy minden lehetőséget megragadnék, hogy ezzel a fiúval legyek.
- Komolyan mondod, Noona? – HoSeok hangja kétséggel telik meg, így rögvest igyekszem megnyugtatni.
- A lehető legkomolyabban, HoSeok. Egy rendes és dolgos fiú vagy, aki megérdemli, hogy boldog legyen. Aki képes volt lemondani a drogokról és bűnözésről, hogy esélyt adjon a jobbra, annak kijár, hogy éljen ezzel az eséllyel. HoSeok, te nagyon sokat küzdöttél azért, hogy más legyél, azért, hogy az legyél, aki legbelül vagy. Egy fiatal, tele álmokkal és célokkal. Most van itt az ideje, hogy élj. Élj és boldog légy valakivel, aki szeret téged. Olyannak, amilyen legbelül vagy. Akit sikerült felszínre hoznunk és akit megszerettél végre. Csak egy kis bátorságra van szükséged.
- Köszönöm, Noona. Köszönöm, hogy segítettél felállnom.
- Szívesen tettem és tenném meg még egyszer. – Könnyek szöknek a szemembe, hiányzik HoSeok mosolya és az egész lénye, fontos része volt a mindennapjaimnak. – Oh, képzeld... – Mielőtt még átengedném magam a melankóliának, gyorsan témát váltok. – YoonGi is elhagyta az intézményt HanBinnal együtt.
- Wow! Örülök, Noona! De HanBin miért ment el?
- Elkísérte YoonGit az első útjára és úgy látszik, hogy mellette maradt.
- Értem. – Halkan felnevet a célzásomat hallva, én is elengedek egy kuncogást. – Na, és NamJoon? Őt mikor engeded az útjára? – Hallom HoSeok kérdését, de nem tudok rá válaszolni, a torkomban akad a következő lélegzetem, és a telefonom kihullik a kezemből.

2019. július 26., péntek

Bodyguard (SHINee Taemin, JongHyun) - 13. As long as you love me... [+18]

Elaludtam...
Persze JongHyun már nem volt mellettem, mikor a sokadik forgolódásom után megébredtem, ösztönösen keresni kezdtem őt az ágyamban és az ágy körül is, de sehol sem leltem. Hiányzott. Szinte azonnal zakatolni kezdtek a gondolataim: hol JongHyunról és vele, hol a nyakamon lévő házasságomról. De nem bírtam visszaaludni, hiába is küszködtem vele. Lerugdaltam magamról a takarómat, majd felültem a matracon, és mélyet sóhajtottam, miközben az ágy végén pihenő köntösöm után tapogattam. Nem tudtam megmaradni odabent.
Az éjszaka közepén kilopództam a szobámból, egyenesen a konyha felé vettem az utamat. Gondoltam, ha iszom egy nagy pohár hideg vizet, akkor talán megnyugszom, és nem kell végigforgolódnom az éjjel hátralévő részét. Azonban egy pohár semmit nem ért, ahogyan a második és harmadik sem. Még mindig feszült voltam, nem tudtam megnyugodni az apámmal folytatott beszélgetés után. Mélyet sóhajtottam tanácstalanságomban, aztán a konyha másik folyosójának irányába pillantottam. Egy kósza gondolat futott végig a fejemben. Letettem a poharat a kezemből, és a folyosó felé lépdeltem lábujjhegyen.
Pár lépés múltán, a harmadik fehér ajtó előtt lecövekeltem. Először kopogtatni szerettem volna, de néhány vonakodással töltött perc után, vigyázva a kilincsre fogtam és lenyomtam az aranyozott rézpántot. Meg sem lehetett hallani, ahogy nyílik az ajtó, a szívem dübörgése és a vérem száguldása ellenben annál intenzívebb volt. Szinte már szédültem az izgatottságtól, s ez volt az, ami igazán jól esett.
Apránként haladtam egyre beljebb, míg a látványtól ösztönösen megtorpantam. A szívem a torkomba szökött és ott kezdett vad kalapálásba. Újra és újra nagy levegőt vettem, hogy legalább ne essek össze, mígnem egy halk nyöszörgés érkezett felém. Elmosolyodtam. Túlságosan is varázslatos volt a pillanat, s én azzal együtt akartam tovább szárnyalni... a végtelenségig.
Mozdulatlanul néztem, ahogy piheg a párnái között, háta lassan emelkedik és süllyed lélegzetvételei nyomán. Tincsei rakoncátlanul simulnak a matériára és az arcára, erőtől duzzadó karjai várakozóan pihennek feje és oldala mellett. Nem bírtam betelni a látvánnyal, mert magáért beszélt. JongHyun karjaiba akartam bújni, hogy elszökhessek a világ és a kötelességeim elől. A szapora lüktetés rögvest megszűnt, ahogy belefeledkeztem a képbe, megtámaszkodtam az ajtófélfán és úgy néztem tovább JongHyun alvó testét. Órákig képes lettem volna bámulni őt, ha meg nem moccan, és meg nem emelkedik az ágyból. Azonnal menekülőre fogtam az utam, de JongHyun mélyen búgó, rekedtes hangja megállított.

- JiHye? Te vagy az? – duruzsolta, közben lassan változtattam az irányomon, hogy JongHyunnal szembe kerüljek, noha szégyenemben nem mertem rá nézni.
- Nem is tudom, hogy mi ütött belém!- bukott ki belőlem automatikusan. – Nem tudom, miért jöttem most ide. Megyek. Már... már itt sem vagyok! Sajnálom, hogy felkeltettelek. – Ezzel újfent forogtam egyet, de képtelen voltam megtenni az első lépést, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, ahogy megint szóra nyitotta száját.
- Nem kell elmenekülnöd.
- Hogyan? – fordultam meg apránként, hogy teljes figyelmet szentelhessek JongHyunnak. – Mit mondtál? – néztem magam elé szégyenlősen.
- Valami oka kellett, legyen, amiért most idebent vagy. – Hallottam, ahogy megemelkedik a matracról, s a szőnyeg suhogása elárulta, közelebb lépdelt hozzám. – Történt valami? – állt meg előttem, még mindig nem tudtam felemelni a fejemet, csak meredten néztem meztelen lábfejeit, amitől mosolyognom kellett.


Annyira emberinek hatott így a hálójában. Mikor az uniformisában áll mellettem vagy éppen mögöttem, akkor a hegynél is erősebb, semmi nem tudná őt meginogtatni, most viszont így egy egészen másik JongHyunnal találtam magam szemben. Fokozatosan vezettem végig tekintetemet izmos lábain, melyek ugyan vékony formát képviseltettek, de mégis erősek voltak. Éreztem, ahogy belepirulok, mikor krémszínű bermudájához értem vizslató pillantásommal, s csak még jobban elvörösödtem, ahogy leragadtam feszes hasfalán. Ceruza sem kellett hozzá, hogy azokat a bizonyos kockákat berajzoljam, azok nélkül is tökéletesen érzékelhetőek voltak izmai. Minden egyes porcikája kidolgozott volt, sehol egy felesleges zsírsejt vagy egy kis plusz, maga a tökély és a hibátlan alkat.

- Esetleg valami szépet lát a kisasszony? – kuncogta fülembe, mire hirtelen felkaptam a tenyereimet és beletemettem arcomat.
- Sajnálom! Nem akartam... Én igazán~...
- Ezek szerint igen – mosolyogta csendesen, majd megfogta csuklóimat, és megpróbálta lefejteni karjaimat az arcom elől. – JiHye? – hajolt közelebb hozzám, de továbbra is tenyereimbe temetkezve ziháltam. – Nézz rám.
- Szégyellem magam – dünnyögtem markomba, mire ismét csak egy kuncogás volt a reakciója a testőrömnek.
- Itt nincs miért. Na, JiHye. Szépen kérlek – súgta fülembe, miközben lassan lejjebb húzta kezeimet és derekára vezette tagjaimat. – Így. Most már jó. – Forró sóhajába belebizsergett minden testrészem, megborzongtam a mámorító pillanattól. – Nyisd ki a szemed. Nézz rám...

Annyira édesen és könyörgőn kérlelt, hogy nem tudtam nem teljesíteni azt. Nagy levegőt véve, végre kinyitottam a szemeimet és JongHyun mélybarnán tündöklő szembogaraival találkoztam. Szinte tátva maradt a szám, ahogy elmerültem a ragyogó lélektükrökben. Bársonyos bőre most is árasztotta magából a meleget, tombolhatott volna körülöttem hóvihar, JongHyun ölelésében soha egyetlen másodpercig sem fáztam volna. Nem bírtam megállni, hogy ne vezessem végig rajta pillantásomat még egyszer, majd visszatérve kissé telt szájához, alsó ajkamba haraptam a rám törő vágynak köszönhetően
 Féloldalas, kacérkodó görbület rajzolódott ki ajakpárjára, amit automatikusan viszonoztam én is. Kezeim észrevétlenül indultak útjukra hátán felfelé, s meg sem álltak egészen lapockájáig, majd bal tenyeremet tovább vezetve simítottam azt tarkójára. Mély lélegzetvétel szakadt fel belőle, amikor bal kezét arcomra csúsztatta, jobbját pedig csípőmön pihentette meg. Én is felsóhajtottam vele együtt. Cseppet sem zavarta a közeledésem és az etikett felrúgása sem hátráltatta.

- Még mindig kérdezhetek? – szakította meg a percek óta tartó némaságot, s válaszul csak biccentettem. – Tényleg őszintén fogsz válaszolni?
- Igen – suttogtam. – Mit szeretnél kérdezni?
- Hajlandó lennél feladni mindent? – nézett mélyen a szemembe, s láttam pillantásában, hogy valóban az igazat akarja hallani.
- Hogyan? – pilláztam nagyokat JongHyunra.
- Jól hallottad. Feladnád az eddigi életedet... miattam? – Alig hallottam a szavait, éreztem, hogy szíve vadul kalapálni kezd a mellkasában.
- JongHyun... – pihegtem elhalón nevét, rettegtem bevallani neki azt, amit szívem mélyén őriztem.

Hiszen éppen erre vágytam. A csókja mindent megváltoztatott bennem, de most, hogy a félelmeimről kérdezett, elbizonytalanodtam. Vajon ő is ugyanezt szeretné? Velem lenni? Ő feladná az életét, hogy mellettem lehessen? Képes lenne eldobni mindent, hogy velem kezdjen új életet távol a világtól? Megtenné? Értem...? Tényleg nem lát már bennem egy elkényeztetett csitrit? Szeret... igazán szeret...?

- JiHye? – súgta nevemet halkan, miközben tovább mélyítette a szemkontaktust.
- Tudom... – nyeltem egy nagyot. – Tudom, hogy azt... azt mondtam, hogy... hogy őszinte... leszek... hozzád, JongHyun.
- Szeretném tudni, JiHye. Szeretném, ha elmondanád nekem – kérlelt.
- Tudom... de... JongHyun... én... én nagyon... – Könnyel teltek meg a szemeim, nem mertem bevallani JongHyunnak az érzéseimet.
- Ne félj... kérlek...  Feladnád az eddigi életedet miattam? – cirógatta meg ujjbegyeivel arcbőrömet.
- Miért? Te hajlandó lennél megszökni velem? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.
- Oh, JiHye...

Csak a nevemet pihegte válaszul, majd megszüntette ajkaink között a távolságot. Forrón, mámorral telve simította össze száját az enyémmel. Beleremegett a térdem az érzésbe, megkapaszkodtam JongHyun derekában, mielőtt összeestem volna a karjaiban. A kezdeti csók szinte azonnal elmélyült, és mindketten belefeledkeztünk a saját érzéseinkbe. Nem akartam megállni, és azt sem akartam, hogy JongHyun megállítson.
Feszes, lüktető nyakszirtje köré fontam karjaimat, és mellkasomat az övéhez préseltem, mire erősebben átfonta végtagjait a derekamon, majd kissé megemelt a talajtól és úgy hátráltunk el az ágyáig. Abban a pillanatban, ahogy leült a széles franciaágyra, én az ölébe ültem, majd a következő szívdobbanásomkor a hátára fektettem. Teljesen fölé magasodtam, s addig helyezkedtem, míg combjaimmal közrefogtam az ő lábait. A csókba sóhajtott, arcunkba lógó tincseimet a hátam mögé simogatta, aztán lassan végigvezette ujjait gerincem ívén. Tele érzékiséggel és mégis elfojtott vággyal.
Újabb kellemes bizsergés kerekedett felül rajtam, ezúttal én szuszogtam bele a csókunkba. JongHyun mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, forró bőre szinte égetett, a köntösöm puha anyaga hamar átvette testének hőjét, s csak azt éreztem, hogy mielőbb meg kell szabadulnom tőle. Közelebb akartam érezni magamhoz a testőrömet. Ujjbegyeivel olykor-olykor elkalandozott a könnyű matéria alatt, megbizsergetve érintéseiért könyörgő porcikáimat. Mindenemmel vágytam rá... és ez csak egyre inkább eluralkodni látszott rajtam.
A köntösöm semmivé lett, majd azon kaptam magam, hogy a hálóingem apránként csúszik feljebb és siklik lejjebb egyes részeimen a gyengéd simogatásoknak köszönhetően, míg végre dübörgő mellkasom az ő meztelen mellkasához feszült. Halk nyögés szakadt fel belőlem, JongHyun torkán egy elfojtott morgás szaladt ki. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, ösztönösen kezdtem csípőmet ringatni felette, bár néha még bizonytalan voltam a saját mozdulataimban. Ezt a határozatlanságot hamar megérezte a védelmezőm is, mire derekamra szorítva fordított pozíciónkon és került tökéletesen fölém. Elszakadt ajkaimtól, hogy mélyen a szemembe nézhessen.

- JiHye...? – súgta kissé rekedtesen remegő testem felett. – Te még nem...? – nyelt egy nagyot, arcára kiült kisfiús zavara, ahogy belevörösödtem a kérdésébe.
- Nem... vagyis, hogy igen... hát... én... voltak barátok az életemben... – harapdáltam alsó ajkamat félénken. – Csak... valahogy... valahogy nem tudom... nehezen engedem el... magam... vagyis... mármint én... egyszer az első... barátommal megtettük... de az már régen volt... aztán pedig... valahogy... - motyogtam.
- Értem. – Duruzsoló hangjába megértés és csodálat költözött, lélektükrei csillagokat megszégyenítően ragyogtak rám.
- Talán... uhm... baj...? – sütöttem le szemeimet, hogy elkerüljem a pillantását.
- Nem... de ismerve ezt a titkodat is... – Állam alá nyúlva emelte meg kicsit a fejemet, hogy újfent szemembe nézhessen. – Biztosan ezt szeretnéd? – mélyítette tovább a szemkontaktust. – Én tudok várni... türelmes típus vagyok. – Halvány mosoly rajzolódott ki szájára.
- JongHyun... – mormoltam nevét imaként, bár szavai némiképp kétségek közé soroltak, de legbelül nem akartam már megállni, noha még egy picit voltak félelmeim, de korántsem JongHyun miatt, hanem a saját tapasztalatlanságom miatt. – JongHyun... én... szer... szeret... ném... de... ha... te... uhm... te mégsem... nem... baj. De én... azt... hiszem... ig... igen... el tudnám engedni... magam... azt hiszem... veled...
- Ezt nem hinned kell, JiHye – súgta ajkaimra nyomva egy féltő csókot. – Érzed odabent? Ha csak egy kicsi félsz is van benned, akkor megállunk most azonnal és visszakísérlek a szobádba~.
- Ne! Nem akarok... nem akarok visszamenni... egyedül lenni... nem tudnék... – Küszködtem könnyeimmel, JongHyun arca elhomályosodott előttem.
- Ha mégis úgy érzed, hogy velem szeretnéd átélni, átlépni a határokat és megélni ezt a vágyat, akkor komolyan kell beszélnünk a jövőről. Kettőnkről...
- Ket... kettőnkről...? – hebegtem döbbenten.  – JongHyun... én... én...
- Figyelj rám, JiHye. – Intézte hozzám csendesen szavait, miközben újabb pozíciót váltottunk, s már ismét ölében pihegtem, közben fejemet megtámasztottam vállgödrén. – Itt most már nem arról van szó, hogy kedvellek-e vagy sem. Erre te magad is rájöhettél. – Biccentettem aprókat. – Amire most készülünk vagy meg szeretnénk tenni, nem játék, nem csak egy kaland az életünkben. Az enyémben semmiképp sem. – Lassan végigsimított arcélemen, majd fülem mögé tűrte néhány tincsemet. – Nem tudom, hogy egy olyan finom nőnek, mint te, mire van szüksége, de azt tudom, hogy egyetlen nő sem érdemli meg, hogy egy férfi játékszere legyen. Ameddig csak szeretnéd, tudok várni rád. Míg úgy érzed, hogy készen vagy. 
- Valóban kedvelsz engem? – motyogtam magam elé.
- Ennyire nem vetted észre? – kuncogott fel. – Akkor valamit nagyon rosszul csinálok.
- Nem... nem csinálod... csak... amikor a sebeimet elláttad... meg az az ügy az anyámmal... szóval, hogy~
- Nem kötelességből tettem. – JongHyun korábbi hangszíne megváltozott, komoly és eltökélt lett. – Son politikus ugyan utasításba adta, hogy vigyázzak rád, de azt kikötötte, hogy a megengedettnél soha ne menjek közelebb hozzád. A szobád küszöbét is csak akkor léphetném át, ha sikítasz vagy veszélyben érzed magad. Arra esküdtem fel, hogy óvom az életedet, ha kell, a sajátom árán. De mikor megláttalak abban a hószín ruhában azok a hölgyek társaságában, aztán a pengével a kezedben, nem tudtam már csak a testőröd lenni. Úgy nem, ahogy azt a politikus várta tőlem. Nem tudtam már csak egy elkényeztetett fruskaként rád nézni, JiHye. Ahogy ott álltál a menyasszonyi ruhádban... – Halk sóhaj szakadt fel belőle, mire megemeltem fejemet és JongHyunra néztem.
- Igen? – suttogtam alig hallhatóan. – Mi történt akkor?
- Elvarázsoltál... olyan voltál, mintha törött szárnyú angyalként zuhantál volna le a földre, aki minden porcikájában megmentésért könyörög. – Mélyen a szemembe nézve mondta szavait, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy tudatosultak bennem érzései, s szinte ösztönösen hajoltam ajkaira.

Gyengéden telve simította össze száját az enyémmel, megrészegített a pillanat, a szívverésem szétfeszítette a bordáimat, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét. Remegve emeltem fel karjaimat, s fontam őket JongHyun nyakára, miközben ő is átfonta tagjaival a derekamat. Ujjaim szőke tincsei közé tévedtek, s még közelebb húztam magamhoz, ahogy egyre jobban belefeledkeztem a mámorba, s hagytam magam elsodródni az érzéseimmel.
A kezdeti lágy csók fokozatosan hevült fel, míg végül már szenvedélyesen faltam puha ajakpárját, és simítottam egyre többször végig feszes mellkasán, az ő tenyerei is ugyanannyiszor kalandoztak el testem egyes részein. Felhevítve minden egyes érzékszervemet.

- JiHye... – szuszogta vágytól fűtve csókunkba, kezeit vállaimra simította és óvatosan eltolt magától. – A legjobb lesz, ha most megállunk – pihegte.
- Ne... – ráztam fejemet kérlelőn, képtelen voltam engedelmeskedni az észérveknek. – Tudom... tudom, hogy... hogy... – nyeltem egy nagyot. – Ugye... Ugye vigyázol rám?
- JiHye? – pislogott rám némiképp értetlenül. – Ezt hogy’ érted?
- Mindenhogy – pironkodtam. – Vigyázol rám? Itt is? – Reszketve fogtam meg bal kézfejét, majd szegycsontomra vezettem, hogy teljes tenyerét a mellkasomra simíthassa, érezve ezzel szapora szívverésemet.
- Biztosan ezt szeretnéd? Szeretnéd...? – Érzékien csípőmre siklott bal keze, miközben homlokával megtámasztotta az enyémet. – Késznek érzed magad? – Habozva ugyan, de biccentettem JongHyun kérdésére, ő pedig lágy mozdulattal szüntette meg ajkaink között a távolságot.

Lassan csúsztatta jobb kezét hajamba, majd tincseimre fogva húzott még jobban ajkaira, aztán óvatosan a hátára feküdt, hogy fölé magasodhassak. Felvettem a korábbi pozíciómat, lábaimmal közrefogtam JongHyun combjait, azonnal megéreztem lüktető férfiasságát odalent, s ez valamiért csak még jobban fokozta az emésztő vágyat bennem. A csókba sóhajtottam, mikor megéreztem mindkét tenyerét melleimre simulni, majd finomkodón bekíváncsiskodtak ujjbegyei a ruhám alá és gyengéden masszírozni kezdte domborulataimat. Újra és újra megremegtem.
Ösztönösen ringatni kezdtem csípőmet felette, egy-egy elégedett mormogás volt a válasza tetteimre. Észrevétlenül hámozott ki a könnyű anyagból, aztán gyors-magabiztossággal fordított a helyzetünkön, s már ő nehezedett rám kissé. Alkarjaival megtámaszkodott fejem mellett, ám ezen cselekedetei alatt sem hagyta abba a csókot és kényeztetést. Elszakadva ajkamtól, nyakamat vette hevítő ostrom alá, a térdeimet felhúztam, hogy leplezni tudjam rám törő vágyaimat, s az eszemnél tudjak maradni a legvégéig. Puha ajakpárjával még egyszer visszatért az enyémhez, mélyen és szenvedéllyel telve csókolt meg, majd elválva tőlem, homlokát megtámasztotta a fejemen, úgy zihálta szavait a számra.

- Most még meg tudunk állni...
- Ne... - nyögtem fel mámorban úszva, magamban a folytatásért esengve. - Nem akarok... nem akarom, hogy megálljunk... kérlek... JongHyun... - fújtattam már-már önkívületlenül.
- Rendben... - csókolt meg finoman. - A lehető leggyengédebb leszek, JiHye... ígérem...
- Tudom... - hunytam le szemeimet, s ekkor megéreztem ujjait érzékeny pontomnál.

Megtartotta a szavát, ahogy a történelmi lovagok tették, mikor a királynőjükért indultak csatába. Gyengéden simogatta felhevült testrészemet, miközben vágyfokozóan csókolt, ahol csak érte az arcomat és nyakszirtemet, az eszemet veszítettem masszírozó mozdulataitól, hamar a határaimnál találtam magam, ám mielőtt végleg átsodort volna a mámor tengerén, megállt tevékenységeiben, és mélyeket sóhajtott.
Bal kezével az éjjeli szekrényéhez nyúlt, kirántotta a fiókot és matatni kezdett valami után. Sejtettem, hogy mire készül, bár azt nem értettem, hogy miért tart ilyesmi dolgot magánál. Oké, férfiből van, s meglehet, hogy éppen ez az oka rá. Azonban mielőtt még az indokokon kezdtem volna morfondírozni, ő pedig már készült arra a bizonyos óvatosságra, megfogtam az ezüstösen csillogó zacskót és kihúztam ujjai közül.

- JiHye...? - nézett rám ködös-értetlen szemekkel, mire az éjjeli szekrényre dobtam az óvszert és nyakára kulcsoltam karjaimat, hogy lejjebb húzhassam magamhoz.
- Nincs rá szükség... - suttogtam fülébe. - Téged akarlak érezni... mindenütt... - mozdultam meg alatt, mire nyakamba engedett egy mélyről jövő nyögést.
- Csodálatos vagy... - lehelt csókot nyakam alsó pontjára, miközben vigyázva igazgatni kezdte merev tagját, hozzá sem kellett érnem, hogy lázba hozzam, de a mámortól képes sem lettem volna rá, s egyébként sem hagyta, hiába szerettem volna segíteni neki. - Csak engedd el magad... - csókolt meg, s lassú-határozott mozdulattal vezette belém férfiasságát.

Tökéletes összhangban szakadt fel belőlünk egy-egy nyögés, picit még várt, hogy megszokhassam az érzést és a méretét, aztán lágy csípőringatással mozogni kezdett felettem... az Övé lettem...


2019. július 24., szerda

Chances (BTS - NamJoon, JungKook) - 5. Vallomások



- Te lettél az új álmom... amit el akarok érni... HyeJung... téged akarlak...
- NamJoon... – reszketve emelem fel kezeimet és fogok puha mancsaira, ellágyulok őszinte szavaitól. – NamJoon, valamit nekem is mondanom kell. Valamit tudnod kell. Velem... velem kapcsolatban.
- Üljünk be egy csendes helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni – javasolja, s beleegyezvén az ötletébe, bólintok egyet.

NamJoon biztatón mosolyogva lép az oldalamra, majd nemes egyszerűséggel a nyakamra vezeti erőtől duzzadó bal karját és kicsit magához húz. Ösztönösen fonom át én is testét, derekába kapaszkodom, miközben hosszan belélegzem az őt körülölelő illatot. A tüdőm megtelik vele, szinte már csak ezzel az aromával tudok lélegezni. Önkéntelenül húzódik a szám felfelé ívelő görbületre, ahogy kezdő szerelmesekként megtesszük együtt az első lépést az étterem felé.
Felrémlik bennem egy emlékkép, mikor legelőször hagytuk el az intézmény falait, és sétáltunk el a közeli kávézóba, hogy leteszteljük miként viszonyul a külvilághoz. Akkor még nem mertem megfogni a kezét sem, nemhogy átöleljem a testét, ám NamJoon is megtartotta a kellő távolságot. Csupán jó barátokként lépdeltünk egymás mellett, aztán persze a kávézóba érve megittunk egy-egy forró csokoládét és visszamentünk az intézménybe.

- Min merengtél el, HyeJung-ah? – szakít ki a nosztalgikus foszlányból, mire felkapom a fejemet az idáig mustrált járdakőről és NamJoonra nézek. – Hallottad, mit kérdeztem?
- Hah? – nyelek egy nagyot. – Micsodát? – rebegtetem pilláimat értetlenül.
- Annyira aranyos vagy ilyenkor – neveti el magát, aztán egy parányi puszival leszek gazdagabb, amit a homlokomra ad.
- Milyenkor...? – pironkodom bókjától és cselekedetétől. – Nem értelek...
- Amikor ilyen kislányosan nézel rám. Mindig leveszel a lábamról. – Megállunk a sétánk során, teljesen meg is feledkezem az úti célunkról, mire NamJoon szembe fordul velem és mindkét kezét az arcomra csúsztatja. – Szeretem veled tölteni az időmet, HyeJung – néz mélyen a szemembe szavai közben. – Megnyugtat a jelenléted, és más embernek érzem magam. Mintha ez a pillanat nem egy második esély lenne, hanem a legelső napja a hátralévő életemnek. – Könnyel telnek meg a szemeim, hirtelen azt sem tudom, hogyan kellene reagálnom a hallottakra, csak szemérmesen mosolygok NamJoonra. – Miért pityeregsz? – suttogja alig hallhatóan. – Talán valami rosszat mondtam?
- Nem... – pihegem, s megpróbálok úrrá lenni a rám törő érzelmeimen, mielőtt hatalmas zokogásban törnék ki NamJoon tenyerei között. - ...csak annyira szépeket mondasz nekem, NamJoon. Meg sem érdemlem ezeket a szavakat. – Hüvelykujjaival gyengéden kezdi törölgetni a sós nedvességet, amitől újra és újra megremegnek a térdeim. – Gyönyörűek...
- Ez a szó egyedül rád igaz, HyeJung-ah – jegyzi meg érzéki mosollyal telt ajkain.
- NamJoon... – sütöm le szemeimet szégyenlősen, igazán úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki először szerelmes életében. – NamJoon... én... annyira... én... én...
- Cssh... – Parányi puszit hint orrhegyemre, majd ismét a végletekig mélyül tekintetünk. – Menjünk, és együnk egy jót. Szeretnék minél több időt veled tölteni, és egy kicsit meg is éheztem – felnevet második érvénél.
- Rendben.

Széles vigyorral az arcomon bólintok NamJoonra, aztán ellépek tőle, és derekára vezetve karomat indulunk el az étterem felé. Soha nem jártam még Daegu ezen kerületében, szinte tátott szájjal bámulom a városképet, NamJoon csak elégedetten sóhajtozik mellettem. Szótlanul megyünk el az étteremig, féltem, hogy a múltjából kiindulva egy meglehetősen sötét és veszélyes helyre fog vinni, de a reakcióm mindent elárul. Veszélynek és sötétnek semmi helye, egyedül csak a meghittség és nyugalom járja át a világos falakat.
NamJoon udvariasan maga elé enged, aztán már terel is tovább az egyik sarokban álló asztalkához. Nem is hagyja, hogy a pulthoz lépjek, ő maga megy intézkedni, majd három perccel később két pohár üdítővel tér vissza hozzám. Óvatosan leteszi elém az egyiket, a tekintetünk összefonódik. Arcomon látja a kétkedést, így rögvest meg is szólal.

- Ne félj, nincs benne semmi. – Kacsintással toldja meg gondolatát, majd szájához emeli a kristályt és hörpint egyet belőle. – Csak egy kis limonádé.
- A kedvencem – kuncogok, miközben én is kortyolok egyet a frissítőből, az enyhe szénsavas-citrusos ízvilág jólesően csiklandozza meg a torkomat.
- Remélem, éhes vagy. – Féloldalas mosoly rajzolódik ki telt ajakpárjára, a szívem megdobban a mellkasomban, amikor mindkét pohár koppan az asztallapon. – Mert itt nagyon finoman csinálnak mindent. - fűzi hozzá még gondolatát, miközben helyet foglal velem szemben.

Meg sem kérdezem, mégis milyen ételeket lehet rendelni, elfogadom a választását, bármi is legyen az. Tetszik, hogy a kezébe veszi az irányítást, és nem nekem kell meghoznom egy-egy döntést. Lányos zavaromban a limonádémat iszogatva azon kezdek morfondírozni, vajon, mikor is szédített magába ennyire a pártfogoltam. Hiszen a többiekkel is kialakult a bizalmi viszony idővel, de ennyire közel egyikük sem engedett. NamJoon pedig teljesen megnyílva előttem beszél a titkairól és voltaképp be is vallotta, hogyan érez irántam.
Totálisan belefeledkezem a mélybarna szempárjába, amivel arcomat vizslatja megállás nélkül, tenyere észrevétlenül siklik a kézfejemre. Forró érintésébe belebizsergek, s ahogy megcirógatja ujjbegyeivel a bőrömet, a gerincem mentén fut végig a mámor bódító hatása. A bűvkörébe ejt és nem ereszt. Egyedül akkor térek magamhoz, mikor fülemhez hajol és beleduruzsol búgó hangján. A szívem a torkomba szökik, és heves dübörgésbe kezd odafent.

- A végén még nem az ételt fogom megkívánni, hanem valami egészen mást. – A fülem tövéig vörösödöm zavaromban, elkapom NamJoontól a fejemet és kissé rémülten nézek rá.
- N-Nam... NamJoon... – nyelek egy nagyot, miközben fülem mögé tűröm a tincseimet pótcselekvésként. – Totál elpirulok.
- Akkor jó – nyom egy puszit az arcomra és elhúzódik tőlem, újfent egymásba fonódik a pillantásunk.
- Miért jó, ha elpirulok? – érdeklődöm korábbi megjegyzése hallatán. – Miért tetszik neked, ha zavarba hozol?
- Mert akkor tudom, hatással vagyok rád. – Kaján vigyor telepszik szájára, majd felegyenesedvén székéről, a pulthoz ballag, és leadja a rendelésünket, ám fel sem eszmélek, amikor már újfent velem szemben ücsörög, ujjai között az én ujjaim pihennek, s közben csak mosolyog rám. Gyermekien vagy éppen szédítően. – Van kedved ebéd után sétálni egy kicsit? – kérdezi reménnyel telve, s már ösztönösen válaszolnék is, de eszembe jut, hogy ma még dolgoznom kell. Megígértem HoSeoknak, hogy két terápia között felhívom, arról nem beszélve, hogy YongHwa is akart tőlem valamit azzal a lánnyal kapcsolatban, akivel foglalkoznia kell. – HyeJung-ah?
- Nagyon szívesen tölteném veled az egész napot, NamJoon – elkapom a pillantásomat, mert nem szeretem, ha nem tudok egyszerre minden pártfogoltam kedvében járni. – Szóval az van, hogy megígértem HoSeoknak, hogy felhívom telefonon ma, és már YongHwának is felajánlottam a segítségemet.
- Utálom, hogy osztoznom kell rajtad – megszorítja az ujjaimat gyermeki sértődöttséggel, s ezzel késztet az újabb szemkontaktusra, ami sikerrel is jár. Egymásra nézünk. – Tudom, hogy HoSeok minden héten számít a hívásodra és persze azt is, hogy rangidősként szinte az összes kollégád kikéri a véleményedet. De... én... Szóval én... Aish... HyeJung-ah – Zavarában harapdálni kezdi ajkait, s az ujjaimat is egyre gyakrabban szorítja meg. Tudom, hogy most kellene valami biztatót mondanom neki, különben aggódni kezd és azt végképp nem akarom. Felsóhajtok.
- Mit szólnál hozzá, ha egy egész napot veled töltenék valamikor? – ajánlom fel az eszembe jutó ötletet, mire rám kapja tekintetét. Szemei csillagokként ragyognak rám, ajkán a mosoly szélesebb, mint a Han folyó. – Ezek szerint tetszik az ötlet? – kuncogom, heves fejbólogatás a válasza. – Akkor jó.

Miután sikerül megegyeznünk, hogy egy teljes napot együtt töltünk, NamJoon az ablakon át mered a külvilágra, s én az ő rezdüléseit fürkészem folyton. Ha nálam lenne a noteszom, akkor könnyűszerrel felfirkálhatnám a jeleket, miszerint NamJoon kész arra, hogy kilépjen az intézmény főbejáratán és újra teljes értékű ember lehessen. Tele álmokkal és célkitűzésekkel. Egy pillanatra elszorul a torkom, s lopva letörlök egy majdnem kibuggyanó könnycseppet, de megállítom, mielőtt útjára indulna. NamJoon továbbra is a kávézó előtt elsétáló járókelőket méricskéli kíváncsian, egyszer-egyszer összeráncolja a homlokát nem tetszését kifejezve, olykor pedig boldog mosoly költözik szájára.
Fogalmam sincs, hogyan leszek képes kiengedni őt ebbe a zord világba, mikor már ennyire ragaszkodom hozzá és megszoktam a jelenlétét. A mindennapi jelenlétét és a figyelmét, amivel kitüntet. Nehéz volt az elszakadás HoSeoktól is, és őt NamJoon is ismerte, hiszen fél évvel azután került hozzánk HoSeok, amikor NamJoon terápiáját kezdtük el. Ha NamJoon aznap nem lett volna mellettem, mikor HoSeok kiköltözik az intézményből és az általunk biztosított kicsiny lakását kibérli, akkor nem tudom, hogyan vészeltem volna át a napokat. A szorító érzés felerősödik a mellkasomban, s már majdnem szédülés lesz úrrá rajtam, mikor végre nagy nehezen meg tudom állítani a fejemben zajló körhintázást és a szívverésemet is képes vagyok csillapítani.

- Azt mondtad, hogy szeretnél valamit elmondani nekem – szakít ki mélázásomból NamJoon hangja.
- Uhm. Igen. Vagyis lehet, hogy kettő lesz belőle, mire a végére érek – ráncolom össze a szemöldökömet, fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, de ideje elmondanom NamJoonnak.
- Miről van szó, HyeJung-ah? – félelem érződik a szavaiból, a legrosszabb helyzet is megfordulhat a képzeletében, így inkább erőt véve magamon, gyorsan neki is esek az egyik fontos dolognak, amit el kell mondanom neki.
- NamJoon... – sóhajtok fel nevével, mikor felpattan a székéről, lábával arrébb lökdösi, aztán szorosan mellém ül le és úgy fogja tovább a kezemet. – Ezt most miért csináltad? – pislogok rá balgán.
- Mert közelebb akarok lenni hozzád – reagálja nemes egyszerűséggel, szinte issza a szavaimat, olyannyira megtisztel a hallgatásával.
- Tudod, hogy minden héten átbeszéljük a reggeli értekezleten a bentlakók állapotát, hogyan haladunk a terápiákkal, volt-e bárkinél is előrelépés, esetleg stagnál-e valakinek az állapota, és egyebek. – NamJoon bólint egyet megértvén a gondolataimat. – Ma reggel sem volt ez másként, jelentést kellett tennünk a pártfogoltakkal kapcsolatban. Rólad külön kérdezett Kang igazgató. – A kezeimre szorít, egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőle, forrósága megborzongatja nyakszirtemet, szinte elégek a közelében, alig tudok figyelni az eszmefuttatásomra. – Tehát. Khm. Kérdezte, hogyan haladunk a terápiával, elvégre közel öt éve vagy az intézmény lakója.
- El akarsz küldeni? – kérdi félénken.
- Nem! Dehogy! Eszem ágában sincs! – vágom rá sietve, kissé meggondolatlanul törnek fel belőlem a szavak. – Mármint, hogy... én... vagyis... a terápiád... szóval a kezelésed hatásosnak bizonyul... vagyis...
- Nem akarok elmenni, HyeJung-ah – szakítja félbe hebegésemet. – Nem számít, ha azt mondják, hogy kimehetek végleg, meglesz a lakás és megteremthetem az egzisztenciámat. Nem érdekel, HyeJung-ah. Nem érdekel a jövőm, míg azt nem melletted vagy veled élhetem meg.
- NamJoon... – szuszogok szívet tépően, még a puszta gondolata is fáj az elválásunknak. – Miattam nem maradhatsz az intézményben. Csak egyetlen indok az, amit elfogad az igazgató a maradásra.
- Az, ha én is beállok mellétek és segítek a rászorulókon, igaz? – bólintok válaszul. – Akkor legyen!
- NamJoon... ezt nem kérheti egyikünk sem. Főleg nem én, és az igazgató sem várja el ezt tőled. Ez egy olyan dolog ~
- WonShik Hyung is itt maradt a kezelése után, akkor én miért ne tehetném meg? – ellenkezik gyerekesen.
- WonShikról tudtuk, hogy így fog dönteni, mert tudtuk, hogy a betegsége bármikor kiújulhat, ha bármiféle trauma éri. Neki így volt a legbiztosabb, hogy ne ártson se magának, se pedig a környezetének. De te nem vagy WonShik.
- Nem érdekel. Nem akarom elhagyni nélküled az intézményt. – Szemébe könnyek szöknek mondata végén, látom az elkeseredettséget íriszén táncolni, és látom a szenvedést, ahogy cikázik szembogaraiban. – Nélküled nem tudok az lenni, aki vagyok.
- Én sem az vagyok, akinek gondolsz, NamJoon – bukik ki belőlem idegességemben, mert nem bírom tovább titkolni a múltamat, NamJoon előtt már nem megy.
- Hah? Hogyan? Mire akarsz célozni, HyeJung? – néz rám döbbenten. – Miért ne lennél az, akinek gondollak? Egy elkötelezett nő vagy, aki annak szentelte az életét, hogy a magamfajtákon segít. HyeJung? Nem értelek...
- Tudom, hogy nem értesz, ezért szeretném elmagyarázni. – Az időközben meghozott ételt bámuljuk már mindketten, NamJoon nem akar elsőként szedni magának, az én étvágyam pedig hosszú sétára indult a Myeongdong utcában. – Több mint tizenöt éve vagyok az intézmény lakója. – A számtól egy másodpercre megilletődik, hiszen ezt még a terápiánk kezdetekor sem tudta. – Ahogyan egykoron más pártfogoltak, én is úgy kerültem be a Kang Intézménybe, ami az arra rászoruló fiataloknak nyújt szakszerű segítséget.
- HyeJung-ah?
- NamJoon. – Nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám a múltamról való csevejt, majd kiengedve a lélegzetemet, mesélni kezdek. – Kilencéves koromban a nevelőapám a bátyjával egyetemben molesztálni kezdett. Minden nap arra kényszerítettek, hogy fogdossam őket odalent, és ők is ugyanezt tették velem, de a taperolás és matatás nem volt elég egy idő után. Tíz múltam, mikor egyedül hagyott az anyám a nevelőapámmal, aki eleinte megint csak fogdosott, majd egyre sűrűbben kezdett simogatni is, végül a földre nyomott és megerőszakolt. – NamJoon pupillája összeszűkül, ahogy remegni kezd a hangom, ujjai erősen markolják a kezemet, majd összefonva őket még közelebb húzódik hozzám. Nem szól semmit, megvárja, míg folytatom. – A hónapok teltek, de én nem mertem elmondani az anyámnak, hogy mit művel a nevelőapám. Egyszer rajtakaptam az apámat és az anyámat, ahogy egy harmadik nővel hemperegnek az ágyban. Vagyis. Alig lehetett az a lány tizenhat éves. Tudtam, hogy az anyámra nem számíthatok emiatt, mert soha nem fog a nevelőapám ellen fordulni, miért is tenné, hiszen ő is éppen olyan romlott, mint a nevelőapám. Tizenkét éves koromban terhes lettem az egyiküktől, és, hogy ne érje szégyen a családot, elvittek egy orvoshoz, aki fertőtlenítő szer vagy bármiféle fájdalomcsillapító nélkül kivette belőlem a magzatot. Az abortusznak nevezett hentesvágás után pedig kiraktak az intézmény ajtaja előtt. Vérben és esőben úsztam aznap este... kétségbeesetten és reményvesztetten. – Nem tudom tovább tartani magam, könnyek között török ki, NamJoon elengedi a kezeimet és magához ölel. – Ripityomra törtek... NamJoon... Összetörtek...
- Eltiportak, de te újra felálltál – suttogja fülembe, amit egy parányi hajamra adott puszival told meg. – Felálltál és mára egy gyönyörű nővé váltál. Akiről a legtöbb férfi csak álmodni mer, te azzá lettél, HyeJung... – súgja tincseimen pihentetve ajkait.
- Egy nővé, aki képtelen gyereket szülni a férfinak, akit szeret. – Zokogva kívánkoznak ki belőlem a szavak, amik lelkemet tiporják, s amiket idáig egyedül az igazgató hallott, s aki segített felkelnem a padlóról. – Mégis milyen férfinak kellene egy olyan nő, aki nem tud utódot szülni? – Keserűséggel telik meg a hangom, de még ezzel sem tudom eltántorítani NamJoont a céljaitól. Lazít a szorításán, majd két keze közé fogva az arcomat keresi meg könnyes szempáromat. Homályosan látom magam előtt tündöklő szembogarait.
- Mondjuk egy olyan férfinak, akit ez egy fikarcnyit sem foglalkoztat? – Szemforgatásom láttán folytatja tovább. – Hidd el, HyeJung, hogy nem minden férfinak az a legfőbb célja, hogy a nő, akit szeret, gyereket szüljön neki. Egy férfi, aki igazán szereti a kedvesét, elfogadja olyannak, amilyen valójában. Ha nem tudja megadni neki az apaság örömét, akkor együtt tesznek azért, hogy szülők legyenek.
- Mire célzol, NamJoon? – szipogom a szemeimet törölgetve.
- Teszem azt, ha én lennék az a férfi, akinek megadatik az a csoda, hogy társadul szegődhet, nem érdekelne, hogy teherbe tudlak-e ejteni, vagy sem. Ha családot szeretnék veled, akkor elmennék a végsőkig. Ha természetes úton nem adatik meg az apaság öröme, akkor számtalan lehetőség van rá, hogy szülő legyek. – Csak nyeldesem a felgyülemlő gombócokat, képtelen vagyok felfogni NamJoon szavait. – Bármi is történne, én kitartanék melletted, HyeJung. Függetlenül attól, hogy tudsz-e gyereket szülni vagy nem tudsz. Mikor még nem ismertem ezt a titkodat, már akkor beléd szerettem, és már akkor szerettem volna kikötni melletted. De így... Tudván az igazat, a múltadat, csak még jobban akarlak.
- NamJoon... – hitetlenkedek fejemet rázva, azonban NamJoon hajthatatlan. Hiába hámozom ki az arcomat puha és méretes mancsai közül, újfent visszacsúsztatja őket és elmélyíti a pillantásunkat. – NamJoon... te nem... te nem akarhatsz... engem...
- Azt hittem, hogy a raktárban egyértelműen a tudomásodra hoztam, hogy nagyon is akarlak, és nem csak egyetlen túlfűtött éjszakára vagy pillanatra. Ahogy ezt a busz-pályaudvaron is elmondtam.
- Mi van, ha nem működik kettőnk dolga? – teszem fel félve a kérdést, már egy röpke másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy NamJoon oldalán élem le a hátralévő életemet. Kíváncsian néz rám, tekintetében látom, hogy nem érti a kérdésemet.
- Ha nem próbáljuk meg, akkor sosem derül ki. Soha nem tudjuk meg, hogy működne-e vagy nem – feleli könnyedén, miközben elveszi arcomról a kezeit és helyette derekamra kulcsolja őket. Néz. Csak néz, szóra nem nyitja száját, tekintetemet keresi megállás nélkül, aztán rálelve kérlel a válaszadásra. – Te nem így vélekedsz erről a dologról? Honnan tudod, hogy nem működne, mikor még meg sem próbáltuk?

Elmerengek NamJoon gondolatmenetén. Bármennyire is szeretném tagadni a tényeket, be kell látnom, hogy mélységesen igaza van, és kitűnően látja a helyzetet. Ha nem engedem közelebb és adok neki egy esélyt, akkor nem tudjuk meg, tényleg menne-e a kettőnk kapcsolata. Elvégre a raktárban nagyon is vágytam a közelségére. A buszon és itt az étteremben is megnyugtat a jelenléte. Hiányzik, ahogy elválunk egymástól, és hiányzik akkor is, mikor egyedül hajtom álomra a fejemet. Minden lefekvéskor azt kívánom, hogy bárcsak lenne mellettem valaki, bárcsak lenne, akivel megoszthatom a sikereimet vagy a kudarcaimat. Az örömömet és a bánatomat. Bárcsak lenne, akit a társamnak szólíthatok, s aki párjául választ.
Nem szólok semmit, csak felemelem az evőpálcikát, felügyeskedek rá egy falatot, aztán mosolyogva NamJoon felé nyújtom az ételt. Balgán bámul rám, nem tudja mire vélni a tettemet. Még mindig csak vigyorgok, majd megunva a morfondírozást, a számhoz emelem és megeszem a pálcikák között szorongatott falatot. Újabbat veszek közéjük, aztán ezt is NamJoonnak nyújtom először. Ezúttal már belemegy a játékba, résnyire tárja ajkait, majd fogaival érzéki mozdulattal veszi le a hús-zöldség kombót. Elindítva bennem a legvadabb fantáziát. Már-már azt fantáziálgatom, hogy engem harapdál ilyen vágykeltően.

- Ez most igent jelent? – szólal meg bizsergető hangon, ahogy újabb falatot vesz le a pálcikáról. – Mert nagyon tetszik ez a játék. Szívesen kipróbálnám máshol is, másmilyen ínyencségekkel is – kacérkodik, minek köszönhetően leteszem az evőeszközt és mellkason vágom, hogy észhez térjen. – Imádom, hogy ilyen vehemens vagy, és egy vadmacska lesz belőled egy-egy mondat miatt. – NamJoon vágytól fűtött hangon a fülembe kuncog, majd megharapva cimpámat, beleszuszog. A bódulat végigszánt a gerincem mentén, tíz ujjamat mélyesztem a székbe és az asztallapba, kis híján letámadom az étterem kellős közepén, de sikerül észhez térnem és megállok, mielőtt letépném a ruháit és ajkainak esnék fékevesztetten. Nagyokat fújtatok, hogy lenyugtassam saját magamat. – Miért lettél ilyen hallgatag, HyeJung-ah? Talán nem tetszett az előbbi? – Szemöldökét húzogatva néz rám, s ha nem nyilvános helyen lennénk, egy tockossal lenne gazdagabb, de pártfogoltra nem emelünk kezet, csupán ha nincs más mód, hogy kirángassuk pillanatnyi állapotából.
- Egyszer még nagyon pórul jársz, Kim NamJoon, amiért ilyeneket mondasz nekem – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt fenyegetésem közepette, ám NamJoon csak vigyorog rám, s ez az, amiért már nem tudok olyan könnyen ellenállni neki...

Meglehet, hogy végleg belehabarodtam Kim NamJoonba, és soha nem fogok kigyógyulni belőle...