Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 10. Family...?

A vőlegényem ostoba kijelentése nem lepett meg, noha Haru a vártnál jobban megdöbbent. Ahogy JongHyun is. Haru idegesen mentegetőzni kezdett zavarában, amit én csak egy elfojtott mosollyal reagáltam le, majd tartva előkelő női mivoltomat, disztingválva kipenderítettem a vőlegényemet az apám házából. Még utána fordultam, hogy valóban elhagyja-e a villát, s ekkor láttam, ahogy egy puszit nyom Haru arcára.

A szobalányom a füle tövéig vörösödött zavarában, majd becsukva a hatalmas bejárati ajtót, remegő lábakkal tért vissza hozzám. Szégyenében ujjait tördelte, lehajtott fejjel lépdelt a kert felé, JongHyun mögöttem termett, s egy mély lélegzetvételt engedett ki tüdejéből. Ösztönösen elmosolyodtam.

- Jól vagyok, JongHyun – szóltam hátam mögé, hogy megnyugtathassam ideges testőrömet.

- Egészen biztos, kisasszony? – kérdezett vissza kétkedőn.

- Igen. Jól vagyok. És tisztában vagyok Haru érzéseivel is. Tudom, hogyan érez a vőlegényem iránt, ő maga vallotta be nekem őket.

- A kisasszony nem neheztel rá ezért? – tette fel halkan.

- Nem. Miért kéne? – mosolyogtam, miközben félfordulatot véve JongHyunra néztem. – Hiszen én nem szeretem a vőlegényemet. Talán soha nem is fogom. Mindketten tudjuk TaeMin-shivel, hogy ez egy elrendezett házasság, pusztán politikai célzattal jön létre. Nekem nem származik belőle hasznom, ellenben TaeMinnek és az apámnak annál több jut majd.

- Képes feláldozni a saját boldogságát, kisasszony? – Hangjából áradt minden félelme, ahogy pillantása összefonódott az enyémmel.

- Sokkal többet is áldoztam már fel az apám kedvéért – jegyeztem meg csalódottan.

- Volt már szerelmes a kisasszony? – kérdezte csendesen, mintha rettegne a válaszomtól.

- Egyszer. Egyszer szerettem valakit – idéztem fel magamban YongGuk iránt érzett szerelmemet. – Nagyon.

- Mi történt? – érdeklődött tovább, de a heg felhasítása fájdalmas volt.

- Nem szeretnék róla beszélni – sütöttem le szemeimet, aztán Haruhoz fordultam, aki időközben megérkezett. – Gyere csak, Haru – nyújtottam felé jobb kezemet.

- JiHye kisasszony. Én annyira szégyellem magam a történtek miatt – tette kezeit arcához, hogy könnyeit leplezhesse.

- Nem kell. Nincs miért szégyenkezned. Egyedül a vőlegényem az, akinek van mit rejtegetnie. De legalább megtudtuk, hogy nem vagy közömbös a számára – húzódott a szám egy félszeg mosolyra, mire Haru leengedte kezeit és rám pillantott.

- Kisasszony? – rebegtette könnyes pilláit. – Hogyan? Mit... mit mondott a kisasszony?

- Azt, hogy nem kell szégyellned ezt a helyzetet – feleltem még mindig biztatóan mosolyogva, JongHyun halkan felsóhajtott a hátam mögött.

- A... a közömb... közömbösség... – hebegte. – Arra... arra gondoltam, kisasszony – kapta el rólam pillantását, majd nagyot nyelve tördelni kezdte az ujjait.

- Oh, hogy az! – kuncogtam visszafogottan. – Az biztos, hogy a szépséged hatással van rá – simítottam tenyereimet a vállaira, összerezzent a teste a váratlan érintéstől.

- Kisasszony? – pihegte félénken, mikor újra rám nézett. – Én igazán... én...

- Semmi baj, Haru. Lee TaeMin számomra jelentéktelen, nem tud a bűvkörébe ejteni, hiába is próbálkozna a dologgal. Én... – Hirtelen hallgattam el, majd JongHyunra néztem, aki kíváncsi szemekkel fürkészte az arcomat. – Én... – sóhajtottam fel elveszve szembogaraiban. – Engem más varázsolt el.

Ezzel ismét Harura néztem, aki megkönnyebbülten pillázott rám. Tudtam, hogyan is érez a vőlegényem iránt, s ezeket már az előtt elmondta, mielőtt apám meghozta volna ezt a döntést. Nem vetettem meg a szobalányomat, hiszen ő semmiről nem tehetett, csupán szíve űzött vele gonosz tréfát, hogy éppen egy Lee TaeMin ejtette rabul. Senkit nem állt szándékomban hibáztatni, még magát TaeMint sem, hiszen nem tehet arról, hogy vonzó külsővel áldotta meg őt a Sors, ám arról inkább, hogy visszaélt ezen tulajdonságával. S hányan vannak még így, akik lehengerlő külsővel sétálnak közöttünk, s mégis ártatlanabbak egy törékeny madárnál is? Akárcsak JongHyun...

Mélázásomat a csengő éles hangja vágta félbe, mire Haru perdült egyet és a bejárati ajtóhoz sietett. Érdeklődve néztem a térelválasztó irányába, mikor az feltárult, s a szobalányom mélyen meghajolt a vendégünk előtt. Az idegen udvariasan köszöntötte Harut, majd felegyenesedvén néhány szót intézett hozzá. A hatalmas tér miatt semmit nem hallottam a beszélgetésből, JongHyun pedig ösztönösen cselekedett, amikor az ajtó szélesebbre tárult. Könnyed mozdulattal helyet cserélt velem, majd testemet lapockájához szorította, hogy egész valójával óvhasson. A szívem a torkomba szökött reakciójától, automatikusan fúrtam arcomat hátába, s kapaszkodtam meg derekában. Az őt körüllengő parfüm illata rögvest rabul ejtett.

- JiHye kisasszony? – szólalt meg Haru, JongHyun csak dünnyögött maga elé, de nem engedett ki a védelme alól, én pedig készséggel engedelmeskedtem neki. – Egy hölgy keresi a kisasszonyt – folytatta halkan.

- Milyen hölgy, Haru? – intézte hozzá a védelmezőm hideg kimértséggel.

- Egy bizonyos Shin EunHee asszony. – A torkomon akadt a következő lélegzetem a név hallatán.

- Kicsoda? – kérdezte a nevet illetőleg.

- Shin EunHee asszony – ismételte.

- Miért jött ide? – tettem fel remegő hangon. – Mit akar itt? – Még mindig nem bújtam ki JongHyun oltalmából, képtelen voltam megmozdulni. - Miért jött? Miért...?

- Egy fontos ügyben – nyelt egy nagyot. – Csak ennyit mondott. Esetleg kimentsem a kisasszonyt? – ajánlotta fel halkan suttogva.

- Nem kell – fújtattam.

- Biztos, hogy ezt szeretné, kisasszony? – pillantott a háta mögé a testőröm, a tekintetünk találkozott. – Ismeri a hallban ácsorgó hölgyet? – habozva bólintottam egy aprót.

- Ő az... ő... az... any... anyám... – dünnyögtem elhalón.

- Akkor odakísérem a kisasszonyt – szuszogta JongHyun, majd vigyázva lefejtette reszkető ujjaimat derekáról, és lassan szembe fordult velem. – Végig a kisasszony mögött leszek – felelt magabiztosan és megértően. – Nem kell tartania senkitől sem a kisasszonynak, míg én a kisasszony mellett vagyok – mosolyogta gondolatát, én pedig piciket bólogattam JongHyun szemeibe feledkezve.

Vettem még egy nagy levegőt és lassan elindultam a küszöb előtt ácsorgó vendégem felé. Ahogy az első találkozásunkkor, most is az a jómódú nő állt előttem, bár ezúttal kevésbé volt határozott és eltökélt. Néhány lépésnyire megálltam tőle, nem tudtam közelebb menni hozzá, hiába is szerette volna ezt látszólag. Még nem barátkoztam meg a ténnyel, amit hazugságnak tartottam eddig a pillanatig is.

- Ajumma, üdvözlöm – hajoltam meg kissé. – Minek köszönhetem a váratlan látogatását, Ajumma? – húztam ki magamat büszkén, de belül nyárfalevélként remegtem.

- Szabad bejönnöm? – suttogta. – Szeretnék váltani néhány szót veled, JiHye. – Egy elfojtott mosolyt intézett hozzám, s végül bátorságot véve engedtem be  őt az otthonomba. – Köszönöm – biccentett.

- Erre tessék, Ajumma – mutattam a társalgó irányába, aztán összeszorított fogakkal kísértem el a vendégemet a helyiségbe, szorosan követte a lépteimet a testőröm is. – Parancsoljon – kínáltam hellyel.

- Köszönöm, JiHye – ült le feszes tartással, bokáit finoman egymáshoz szorította, táskáját combjaira fektette. – Rosszkor jöttem talán? – szólalt meg rám nézve.

- Ahbeoji nincs itthon – jegyeztem meg, ahogy elfoglaltam helyemet a háromszemélyes kanapé melletti fotelban. – Hozzá jött esetleg? A politikus~

- Nem. Nem a politikust szerettem volna látni – fojtotta belém a szavakat. – Hozzád jöttem, JiHye.

- Uhm. Értem. Akkor? Miben lehetek a szolgálatára, Ajumma? – szívtam be hosszan az oxigént.

- Gondolkoztál a múltkoriról? – kérdezte félszegen. – Amiket a parkban meséltem neked. Arról.

- Nem – hazudtam szemrebbenés nélkül, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, vagy épp ne emiatt lennék bezárva a házba a mai napig.

- Oh – sóhajtotta. – Azt hittem, hogy talán jutottál valamire kettőnkkel kapcsolatban.

- Ami azt illeti, nem. És nem is szeretnék. – Könnyel telt meg a hangom, mire az állítólagos anyám felkapta a fejét és rám nézett homályos szemekkel. – Egyelőre nem hiszem, hogy az, akinek mondja magát. Elvégre hol volt az elmúlt tíz évben? Vagy húszban? Miért most bukkan fel az életemben, mikor épp férjhez készülök menni? Miért nem jött korábban? Vagy egyáltalán miért hagyott el? – vagdaltam hozzá fájdalmas kérdéseimet, nem hagyva esélyt sem a válaszadásra.

- Rettegtem – bukott ki belőle váratlanul. – Rettegtem, hogy elutasítasz. Bár így is megtetted. Talán jogos, hogy elutasítasz, de meg kell értened, JiHye. Egyedül voltam a politikussal szemben, akinek nagy hatalma van, és bárhová elér a keze. Megfenyegetett, hogy ellehetetleníti az életemet, ha magammal viszlek. Életem végéig menekülnöm kellett volna veled, JiHye, és nem akartalak ennek kitenni. Nem tudtalak volna felnevelni téged.

- Értem... – sütöttem le szemeimet könnyeimmel küszködve, fájtak a szavak, amik elhagyták remegő ajkait.

- Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, amikor így döntöttem, de hidd el, hogy nincs olyan nap, hogy ne bánnám ezt a tettemet - pityeredett el kissé. – Elhagytalak, mert nem volt elég bátorságom szembeszállni a politikussal.

- Ajumma – pihegtem magam elé. – Valóban nem Son politikus az apám? – tettem fel rettegve a kérdést, de a választól még jobban féltem.

- Nem. Te egy nagyszerű embernek vagy a lánya, aki hajlandó felvállalni minket a politikussal szemben. Neki is van akkora hatalma, mint Son politikusnak, hiszen a szívénél nem lehet semmi sem erősebb. Szeret téged, JiHye. És szeretne megismerni téged. – Közelebb csúszott a kanapé végére, majd az ölemben összekulcsolt ujjaimra csúsztatta meleg tenyerét. – Természetesen ha az engedélyed adod rá.

Lassan felemeltem a fejemet és ránéztem. Reménykedőn csillogtak rám szembogarai, egyetlen utolsó esélyben bízott, és egyedül tőlem függött, hogy megadom-e neki azt vagy sem. Mély lélegzetvétel szakadt fel belőlem, miközben JongHyunra és a mellette ácsingózó Harura pillantottam. Mindketten biztatóan mosolyogtak rám, de Haru finom görbülete erősebb volt. JongHyun még kereste magában a válaszokat, hiszen nem tudott a levélről és ami benne volt. Ellazítottam ujjaimat, és hagytam, hogy az anyám bársonyos és remegő keze tenyereim közé csússzon.

- JiHye? – motyogta könnyes hangon, mire egy félszeg mosolyt engedtem felé. – JiHye? – pihegte nevem elcsuklón, nem értette a reakciómat.

- Eomma – suttogtam magam elé az első őszinte szót, ami eszembe jutott.

- Oh, JiHye! – Könnyek között tört ki, majd kivette kezeit a tenyereimből, felpattant a pamlagról és letérdelve elém, magához ölelt. Szorosan. Szinte megfojtottak reszkető karjai, de valamiért jól esett ez ölelés. – Annyira sajnálom, JiHye! – zokogta derekamba kapaszkodva. – Kérlek, bocsáss meg nekem! Annyira sajnálom! Olyan nagyon sajnálom, JiHye! – esdekelt karjaiban tartva.

- Jól vagyok – dünnyögtem elfojtva a könnyeimet. – Nem lesz semmi baj most már. Itt vagyok – nyugtatgattam.

- Soha többé nem akarlak elhagyni! – kapaszkodott belém még mindig. – Többé nem válunk el egymástól ilyen hosszú időre! Ígérem!

- Rendben – mosolyogtam, aztán vigyázva eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. – Ahbeoji lassan hazaér, és nem szeretném, ha bajba keverednél miattam.

- Holnap megint eljövök! – jelentette ki tényként.

- Nem kell. Majd találkozunk! – állítottam meg sietve, mielőtt meggondolatlanul cselekedne. – Még kicsit zavarosak a gondolatok a fejemben. 

- Értem – törölgette szemeit. – Tessék! – nyújtotta át névjegykártyáját, ahogy táskájából előhúzta a zsebkendőjét. – Üzenj, hogy hol és mikor szeretnél találkozni velem – mosolyogta.

- Úgy lesz... Eomma – viszonoztam a halvány görbületet.

- Köszönöm. – Óvatosan felegyenesedett, amiben én is követtem őt.

Hóna alá csapta kistáskáját, aztán tenyereit vállaimra csúsztatta. Anyáskodón testemre szorított, majd apránként közelebb hajolt, hogy homlokomat parányi puszival illethesse. Jól esett az első anyai ösztön, hagytam magam elsodródni az érzésekkel, így még egyszer átöleltem karcsú derekát. Néhány perccel később az ajtóig kísértem, aztán elválva tőle a szobám felé vettem az irányt. Egyetlen szó nélkül, hiába szerettek volna kifaggatni mindenről.

Abban pillanatban, ahogy becsuktam az ajtót a hátam mögött, az ágyamhoz lépdeltem. Párnáim közé zuhantam, s magamhoz szorítva egy nagyobbat, beletemettem az arcomat. Sírni szerettem volna, de nem tört utat a sós nedvesség. A hátamra fordultam és inkább a plafon látványába merültem. Körülvett a csend, s nem hallottam mást, csak a szívverésemet. Ám néhány melankolikus perc elteltével ismerős aroma csapta meg orromat, aztán nem sokkal később kissé besüppedt mellettem a matrac.

- Mi járatban, JongHyun? – kérdeztem alig hallhatóan, beazonosítva az illatfelleg tulajdonosát.

- Nem aggódhatok a kisasszonyért? – suttogta.

- Miért aggódsz? – sóhajtottam egy nagyot még mindig a plafont mustrálva.

- Mert féltem a kisasszonyt – jegyezte meg halkan, mire végre elfordítottam a fejemet és JongHyunra pillantottam. – Nem akarom, hogy megint kárt tegyen magában a kisasszony – nézett mélyen a szemembe.

- Nem fogok – húztam egy félszeg mosolyra számat, de nem volt elég meggyőző JongHyun számára a válaszom. – Emlékszel, mit kérdeztél odalent?

- A szerelemre gondol a kisasszony? – bólintottam. – Igen, emlékszem. De azt mondta a kisasszony, hogy nem szeretne beszélni róla.

- Így van – szuszogtam, s közben oldalra döntöttem a fejemet. – De mégis.

- Mégis? Mégis, micsoda? – hajolt közelebb hozzám, hogy jobban hallhasson, könyökével megtámaszkodott mellettem, fejét beletemette tenyerébe. – Mit szeretne a kisasszony? – Arca tökéletes közelségbe került az enyémmel, belefeledkeztem csillogó szembogaraiba.

- Mondták már, hogy nagyon szép szemed van? – simítottam ujjbegyeimet markáns arccsontjára, és megcirógattam bársonyos bőrét, éreztem a pillanatnyi remegést, ami átjárta a testét bőrünk találkozásakor.

- Köszönöm a kedves bókot, kisasszony – pirult bele kicsit a szavaimba. – A kisasszony sem panaszkodhat. Nem találkoztam még ennél csodálatosabb szempárral - folytatta duruzsoló hangon. - De amikor mosolyog, akkor a leggyönyörűbb – csúsztatta bal tenyerét az arcomra és gyengédséggel telve húzta végig rajta ujjbegyeit. – Gyönyörű – pihegte elhalón, ahogy elmerültünk a pillanat varázsában.

- Ha már a mosolynál tartunk – kezdtem bele, miközben apránként szüntettem meg a távolságot kettőnk között és én is megtámaszkodtam alkarjaimon.

- Igen? – nézett egyszer szemembe, egyszer pedig számat fürkészte vágyakozón közeledésem láttán.

- JongHyun... – formáltam nevét, miközben szám súrolta érzéki ajakpárját...