Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 11. The world where you exist

- Ha már a mosolynál tartunk – kezdtem bele, miközben apránként szüntettem meg a távolságot kettőnk között.

- Igen? – nézett egyszer szemembe, egyszer pedig számat fürkészte vágyakozón.

- JongHyun... – formáltam nevét, a szám szinte súrolta érzéki ajakpárját. - Tényleg annak gondolsz? - pihegtem félig lehunyt szemekkel.

- Mire gondol a kisasszony? - dünnyögte búgó hangján, az egész bensőm beleremegett dallamosságába.

- Aminek az előbb neveztél. Arra... – néztem mélyen kíváncsian fénylő lélektükreibe, ahogy kicsit eltávolodtam tőle.

- Sosem láttam a kisasszonynál gyönyörűbb teremtést. - Szavai őszinteségtől csengtek, s én bele is pirultam a halk suttogásba, JongHyunnal ellentétben, aki ezúttal sokkal határozottabb volt, mint eddig bármikor.

Noha, előkelő és finom nő látszatát kellett volna keltenem, de erre az egyre képtelen voltam. Levetkőztem minden gátlásomat és összeszedtem a létező összes bátorságomat. Felidéztem magamban, miként védelmezett odalent az anyám látogatásakor, hogyan rángatott ki a TaeMinnel folytatott beszélgetésből, mikor már soknak érezte a sértegetését, és hogyan mentett meg, mikor itt akartam hagyni a világot. Nem akartam tovább vesztegetni az időm. Úgy éreztem, hogy már így is elfecséreltem néhány esélyt.

- JongHyun... - formáltam alig hallhatóan imaként mantrázott nevét.

- Kisasszony? - súgta gyengéden, miközben ujjbegyeivel érzékien cirógatta bőrömet.

- Maradj... - Csak ennyit mondtam, s lassan megszüntettem ajkaink között a távolságot.

Forró és édes érzés járta át a testemet, ahogy puha ajakpárját megéreztem az enyémre simulni, ő pedig eleget tett az óhajomnak: nem húzódott el. Egy pillanatra ugyan megilletődött, de szinte azonnal tova is szállt bátortalansága, ahogy kissé vállára szorítottam. Viszonozta a csókot, éppen azzal a lágysággal fogadta a közeledésemet, amikor sebeimet látta el törődéssel.

A kezdeti félénk csók apránként lett egyre merészebb és vágyakozóbb, s már csak azon kaptam magam, miként döntöm hátára és támaszkodom meg feszes mellkasán. Tenyere lassacskán kúszott hajam közé, majd kissé picit megszorítva fürtjeimet, lejjebb vont magához. Ösztönösen követtem mozdulataiban, az én bordáin pihenő kézfejem is feljebb siklott testén, míg el nem értem szőke tincseihez. Bársonyos lepelként hullott ránk a mámor és az elfojtott szenvedély burka, egy csendharang költözött fölénk. Elvesztem JongHyun varázsában.

- JiHye... - suttogta a csókunkba, mire csak egy visszafogott sóhaj volt a reakcióm. - Ezt... nem... lenne... szabad... - próbálkozott halk szavaival, hogy megállítson ténykedéseim közepette, de képtelen voltam rá.

- Maradj... - dünnyögtem belefeledkezve édes ajkai kényeztetésébe, folyton újabb csókért esengtem.

- Lehet, hibát... hibát fogok... hibázni... fogok... - mormolta vágytól fűtött hangon.

- Akkor...együtt követjük el... - ziháltam ajkaink közé, majd határozottabban simítottam össze szánkat, s a következő pillanatban érzéki mozdulattal kéredzkedtem át hozzá vörös izmommal.

- Sajnálom... - szuszogta, majd megmarkolva tincseimet, a derekamra szorítva fordított helyzetünkön, s került ezzel fölém.

- Hah? - bukott ki belőlem megrészegülve. - Mit... mondtál...? - fújtattam kissé rémülten.

- Így nem tudok a testőröd lenni. - Lassan végigsiklott rajtam ködös szempárja, aztán visszaérkezve a tekinteteink újfent egymásra leltek. – Ha ezt most folytatom... – kezdett bele halkan. – Ha most nem állok meg, akkor elveszíthetem az állásomat. – Nagyot nyeltem, a szemembe könnyek szöktek szavaitól, s már készítettem magam lelkiekben, hogy JongHyuntól is fájdalmas lesz az elszakadás, ám tudtam, hogy azt már nem fogom tudni feldolgozni. Abba beleőrülök. – Ha viszont megállok, akkor az állásomnál is többet veszíthetek. Téged... - Bénító szembogarai a lelkemig hatoltak. – Téged elveszíteni pedig... - Ajkára halvány mosoly költözött, amikor tenyerét ismét arcomra csúsztatta. – Vajon megéri mindent feláldozni?

- JongHyun...? - Könnyes hangon tört fel belőlem neve, ahogy fojtogatott zokogásom, de ő továbbra is csak mosolygott rám. - Mit... mit akarsz...ezzel... mondani...? - hebegtem összezavarodva.

- Nem tudom, hogy képes lennék-e feladni téged bármi földi jóért cserébe.

- Jong...Hyun...?

- Nem... Azt hiszem, hogy nem. Nem tudom megtenni. Nem tudlak elveszíteni. Nem tudlak feladni semmiért sem.

Ezzel visszahajolt ajkaimra, és gyengédséggel telve simította össze száját az enyémmel. Mámorító boldogságom jeleként útnak indult az első könnycseppem jobb szemem sarkából, a sós nedvességet hüvelykujjával törölte le. Mindkét karomat átfontam nyakszirtjén és ugyanazzal a mozdulattal lejjebb húztam magamhoz. Mellkasaink egymáshoz feszültek, finoman rám nehezedett kissé a testsúlyával és úgy csókolt tovább. Édes bűnbe estem és örökre abban a börtönben akartam maradni... a börtönőrömmel.

Azonban túl sokáig nem tudtam rabja lenni a pillanat varázsának, ugyanis egy ajtókopogtatás szakította félbe a negédes játékot. Szinte már égetett JongHyun hiánya, alig tudtam elszakadni tőle. Mosolyogva nézett le rám, miután ujjai segítségével sikerült eltávolodnia tőlem kicsit.

- Megnézem, hogy ki az - szólalt meg halkan.

- Biztosan Haru lesz - motyogtam kissé elkeseredetten.

- Nah, JiHye... - fogta két ujja közé államat és felemelte a fejemet. - Mi a baj?

- Uhm...- hirtelen pirultam bele a kérdésbe, nem számítottam rá, és persze JongHyun pontosan tudta, hogy a félbehagyott csók miatt búslakodom.

- Mindjárt visszajövök. - Ezzel nyomott egy puszit az orrhegyemre és felkelt az ágyról.

Az ajtóhoz sétált, picit megigazította magán az inget és a nyakkendőjét, majd fürtjeit rázta feljebb, hogy összeszedettebb hatást keltsen. Még egyszer rám nézett, egy kacsintással egybekötött mosolyt intézett hozzám, majd lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.

- Parancsolj, Haru - hallottam, ahogy a szobalányomat köszönti, de többet nem tudtam kivenni a diskurzusból.

JongHyun illedelmesen megdőlt kissé, aztán becsukta a térelválasztót és visszasétált hozzám. Korábbi mosolygós vonásai gondterheltté váltak, tekintete aggódva fürkészte minden rezdülésemet, elpirult, ahogy a blúzom alól kikandikált mellem egy kicsiny része, majd hirtelen kapta el tekintetét onnan, és összefonta pillantását az enyémmel.

- JongHyun? Mi a baj? Mit akart, Haru? - ültem fel az ágyon kissé idegesen, rettegtem a válaszától.

- JiHye...- sóhajtott fel nevemmel, majd még közelebb araszolt az ágyhoz.

- Mi a baj? - Felegyenesedtem és JongHyunhoz léptem, hogy újra érezhessem közelségét és azzal egyetemben megnyugodhassak.

- Son politikus látni akar. Most... - bukott ki belőle néhány idegtépő perc elteltével. - Odalent vár rád a társalgóban... - mozdult meg válla, ahogy egy mélyről jövő lélegzetvétel szakadt fel belőle.

- Értem. - Nagyot kellett nyelnem a hallottakra, szabályosan összerándult a gyomrom, ahogy eljutottak hozzám JongHyun szavai. - Akkor lemegyek - mormoltam magam elé, mire a testőröm mindkét tenyerét a vállaimra simította, és gyengédséggel telve testemre szorított.

- Ami idebent történt, az itt is marad - súgta.

- Hibának tartod, amit tettél? - néztem fel rá esdeklőn, ám belül rettegtem a válaszától.

- Mire gondolsz, JiHye? - biccentette kissé oldalra a fejét, mélyen a szemembe nézve. - Arra, hogy megcsókoltalak? Ezt gondolod hibának? - Nem feleltem, csak parányi mozdulatokkal bólogattam. - Talán attól félsz, hogy esetleg meggondolom magam, vagy kihasznállak?

- Is... - dünnyögtem elfojtott hangon.

- Őszintén felelnél nekem egy kérdésre, ha feltenném? - biccentettem. - Ne várakoztassuk tovább Son politikust.

- Hah? - pilláztam meglepetten.

- Menjünk le.

- Most akkor nem kérdezel semmit? - hebegtem értetlenül.

- Már kérdeztem. - Elmosolyodott, aztán lassan közelebb hajolt arcomhoz. - Odakint leszek, míg elkészülsz. - Ezzel nyomott egy puszit a homlokomra, majd elvette rólam meleg tenyereit és kiballagott a szobámból.

Teljes képzavarban úszva álltam az ágyam mellett, s azon morfondíroztam, JongHyun vajon mire gondolhatott. Mire szeretné az őszinte válaszomat? Életem végéig ácsingózhattam volna egyhelyben, akár gyökeret is ereszthettem volna, mert nem jutott eszembe semmi sem, ami JongHyunt foglalkoztatta volna. Végül összeszedtem magam, picit felfrissítettem a sminkemet és a rakoncátlan tincseimet is sorba rendeztem, majd gondosan végignézve magamon, az ajtóhoz lépdeltem. JongHyun valóban a szobám előtt ácsingózott türelmesen, s érzékelve felbukkanásomat rám vezette mélybarna lélektükreit. A pillantásába fulladtam. Nagy nehézségek árán sikerült csak elszakadnom JongHyun tekintetétől, s hátat fordítva védelmezőmnek a lépcső felé vettem az irányt. Pontosan egy fokkal lemaradva követett, és meg sem álltunk így haladva a társalkodóig, ahol az apám már várt rám.

- Miért kellett ennyit várnom? - szegezte nekem a kérdést, ahogy végignézett rajtam. - Ennyire tiszteletlennek neveltelek?

- Bocsásson meg, Ahbeoji. - Megfontoltan hajtottam fejet apám előtt, mert az etikett ezt diktálta. - Miért hívatott, Ahbeoji? Miben lehetek a szolgálatára?

- Remélem, megtanultad a leckét, ostoba gyerek! - szűrte fogai között, mire egy bólintással reagáltam. - A minap beszéltem Choi asszonnyal, aki felvilágosított, hogy minden készen áll az esküvőhöz. - Újra fojtogatni kezdett a sírás a fájdalomtól. - Így nincs más dolgunk, mint megtartani az esküvőt. Meg is egyeztünk Lee elnökkel, hogy most pénteken tartunk egy eljegyzési partit, szombaton pedig megtartjuk a szertartást.

- Ahbeoji?! - bukott ki belőlem mély döbbenetemben. - Úgy gondolom, hogy~

- Elég gondot okoztál mostanában, ami miatt erre a döntésre kellett jutnunk Lee elnökkel! Mielőtt még nagyobb botrány kavarodna, megelőzzük azt. A döntésem végleges! Most elmehetsz! - parancsolta.

- Ahbeoji, én... - Szerettem volna ellenkezni az apámmal, szembeszegülni az akaratával, de minden igyekezetem hiábavaló lett volna.

- Eleget fecséreltem rád az időmet! - ütötte földhöz a botját, hogy ezzel is rendre teremthessen. - Eredj a szobádba! Még nem hoztam döntést az ügyedben, hogy mikor hagyhatod el. Holnap jelenésed van az irodában, hozd a legjobb formádat! Ne kelljen szégyenkeznem miattad, ostoba gyerek!

- Megértettem, Ahbeoji - döntöttem meg fejemet az apám akarata előtt, de a kezeimnek nem tudtam parancsolni, ökölbe szorítva lógtak combjaim mellett.

A következő szívdobbanásom pillanatában hátat fordítottam neki, és a szobámba indultam. Egy röpke másodpercre összefonódott a tekintetem JongHyun szembogaraival, szinte olvasni tudtam azokban a lélektükrökben. Próbált mosolyt erőltetni magára, hogy megnyugtasson, de nem sikerült. Újra és újra lenyeltem a kibuggyanni készülő sós nedvességet, aztán ellépve előle, visszavonultam a lakrészembe végül.

Még be sem csukódott az ajtó a hátam mögött, amikor ismét nyílt a térelválasztó. JongHyun mámorító illata rögvest megcsapta az orromat, ahogy beljebb lépett a helyiségbe, én csupán lehajtott fejjel perdültem egyet tengelyem körül és az asztalomhoz tipegtem.

Hosszan szívtam magamba az oxigént, hogy csillapíthassam érzéseimet, de képtelen voltam uralkodni magamon. Hirtelen kaptam fel az ágyam lába mellett heverő díszpárnámat, melyen az utóbbi napokban töltöttem a magányos órákat; aztán arcomhoz emelve sikítottam fel, hogy vastag anyagával tompíthassam szenvedésem hangjait. Újabb és újabb sikoly szakadt fel belőlem, de a sokadik után elgyengültek a térdeim, fabábuként omlottam össze, s ha JongHyun nem reagál a tökéletes pillanatban, akkor a homlokom vagy a halántékom bánja, mert alul maradtam volna az asztalommal szemben, ami mellett összerogytam.

JongHyun elvette a kezeim között szorongatott párnát, a földre dobta, s karjaiba könnyed mozdulattal kapva ült le velem a földre. Hátával az ágy peremének támaszkodott, engem pedig óvatosan combjaira fektetett. Mély sóhaj szakadt fel belőlem, a könnyeim keservesen folytak végig az arcomon.

- Nem akarom...- zokogtam fel kínjaimtól. - Nem akarok Lee TaeMin felesége lenni! - sikítottam. - Nem! Nem tudom őt szeretni! Képtelen vagyok rá! - ráztam fejemet megállás nélkül.

- Cssh, JiHye - suttogta fülembe egy tincseimre nyomott félénk puszi után. - Nincs semmi baj...

- De van! - kiáltottam fel könnyes hangon. - Nem tudok szerelem nélkül házasságra lépni valakivel! Nem... Nem... - ismételgettem szüntelenül.

- Most inkább nyugodj meg...- csitítgatott. - Előbb apadjanak el a könnyeid, aztán majd beszélünk az esküvőről.

- Mikor lesz vége a szenvedésnek?! - bújtam bele JongHyun nyakába, ahogy szorosabban fonta át derekamat karjaival. - Nem bírom...

- Cssh, JiHye...Cssh... Itt vagyok... - súgta nyakszirtembe hajolva. - Cssh. Próbálj megnyugodni.

Lassan ringatni kezdett az ölében, s apránként azon kaptam magam, hogy már nem pityergek, csak lehunyt szemekkel bújok a testőrömhöz, és hallgatom halk szívdobogását. Elvarázsolt a közelsége, és ennél többre nem is volt szükségem. Bal tenyerével gyengéden simogatta a hátamat, jobb keze a combjaimon pihent és feszesen tartott. Hiába nyugodtam meg teljesen, nem akartam kibújni JongHyun öleléséből, maradni akartam, hogy biztonságban érezzem magamat.

- JiHye? – szakította félbe a némaságot.

- Hm? – szippantottam be mélyen bódító parfümjének aromáját.

- Ha ennyire ellenzed ezt az esküvőt, akkor miért nem beszélsz róla Son politikussal? – tette fel halkan.

- Mert az én szavam nem számít. Senki vagyok a szemében, mindig is az voltam – dünnyögtem bebújva a mellkasába, nem akartam erről a dologról beszélgetni.

- Ideje visszamennem – sóhajtotta, miközben mindkét kezével a testemre szorított kissé.

- Maradj még... – kapaszkodtam meg nyakában, képtelen voltam elszakadni tőle. – Maradj velem éjszakára. Kérlek... nem akarok egyedül lenni...

- Amíg el nem alszol, addig itt maradok veled. Utána vissza kell vonulnom nekem is – duruzsolta.

- Akkor belopódzom hozzád az éjszaka – akaratoskodtam, mire JongHyun halkan felkuncogott.

- Pihenned kell egy kicsit.

Ezzel óvatosan felegyenesedett, majd karjaiban tartva fektetett a párnáim közé, s mellém ülve várta, hogy álomba szenderüljek. Egy kis ideig még néztem őt, ahogy lassacskán feltérképezi testemet, elidőzve egy-egy részemen, de végül a kimerültségem győzedelmeskedett az akaratom felett. Elaludtam...