Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - 3. Vágy [16+]

Nem szeretek veszekedni egyik intézményben lakóval sem, ahogy az erőmet sem szeretem fitogtatni, de JungKook elérte a tűrőképességem határát és reagálnom kellett a pökhendiségére. Nem szeretem azt, akivé olykor válni tudok, hogy ezzel érvényesíthessem az akaratomat, vagy megmutassam, tudom, mire megy ki a játék. NamJoon arcát látva pedig. Tudom, hogy most őt is megleptem a viselkedésemmel.

- Köszönöm, hogy segítettél JungKooknál. – Mosolyogva bólint egyet. – Sajnálom, hogy látnod kellett – szólalok meg, ahogy elindulunk a hatalmas hall felé a szűk folyosón, de még nem érünk el a boltívhez. – Nem rajongok az efféle viselkedésért, de JungKook kihúzta nálam a gyufát.

- Szenvedélyes egy nő vagy, HyeJung – jegyzi meg érzéki hangon, mire megtorpanok és NamJoonra nézek. – Nem vagy mindennapi, ez már az első találkozásunkkor feltűnt.

- Miért mondasz nekem ilyeneket, NamJoon? – pislogok rá nagyokat.

- Mert ez az igazság – feleli könnyedén.

- NamJoon... – Zavaromban fülem mögé tűröm tincseimet, majd alsó ajkamat kezdem harapdálni észrevétlenül. Legalábbis én szentül meg vagyok róla győződve, hogy ez rajtam kívül senkinek nem tűnik fel. Senkinek, kivéve NamJoont. Nagyot kell nyelnem attól a tekintettől, amivel vizslatja vonásaimat, mintha egy préda lennék, akit a legerősebb oroszlán szemelt volna ki magának. – NamJoon...? – szólalok meg habozva. – Miért...? Miért nézel... így...? – pislogok aprókat, az arcom apránként veszi fel a paradicsom egyre mélyülő színárnyalatait.

- Nagyon vonzó nőnek tartalak – súgja bal fülembe, ahogy közelebb lép hozzám, és a falnak nyom. Egyetlen másodpercre kapja el pillantását rólam, hogy a karnyújtásnyira lévő ajtó kiírását vehesse szemügyre, majd egy biztos lendítéssel már le is nyomja a kilincset, engem pedig laza mozdulattal tessékel be rajta. Fel sem fogom a történteket, s már a falhoz szorítva pihegek, NamJoon teljes testtel fölém magasodik, mellkasa az enyémhez feszül. – Amit odabent a kölyökkel műveltél... – harapja el gondolatát, majd felemeli jobb kezét, ujjai közé fog egy vastagabb tincsköteget és hosszan hajamba szagol. Belebizsergek forró sóhajába, amikor kifújja mély levegőjét. – Őrjítő volt minden mozdulatod – bizsergeti hangja nyakszirtemet, a térdeim is beleremegnek a közelségébe.

- NamJoon... az... az nem én... nem én voltam... – zihálom az ájulás szélére sodródva, ha nem uralkodom az érzéseimen, akkor nagyon nagy bajba kerülhetek záros határidőn belül. – Csak egy megoldás volt, hogy JungKookot kizökkenthessem a szerepéből – sütöm le szemeimet, ahogy felidézem magamban a vizsgálóban történteket.

- Attól még szenvedélyes és őrjítő nő voltál. – Parányi csókot lehel nyakam alsó részére, s ebben a másodpercben csuklanak meg lábaim, alkarjaiban találok kapaszkodót, tenyerei csípőmön landolnak, ujjbegyeit bőrömbe nyomja.

- Mit csinálsz... NamJoon...? – nyeldesem a torkomba gyülemlő gombócaimat, miközben veszettül markolom NamJoon mindkét tagját.

- Szoktál gondolni rám, HyeJung? – siklik végig ajkaival lüktető torokívemen, majd megint fülemnél áll meg, és szuszog bele érzékien. – Úgy...

- Hogyan? – Lehunyt szemekkel és remegő térdekkel állok NamJoon előtt, ujjaim lassanként ernyednek el, kezeim elindulnak erős tagjain felfelé, mígnem nyakára kulcsolom végtagjaimat. Fejemet a falhoz feszítem, egyre többször harapok alsó ajkamba, és szívom egyre mélyebben a tüdőmbe az oxigént, hogy csillapítani tudjam a vágyat, amit kelt bennem.

- Úgy... tudod, mire gondolok... – Túlfűtött hangja cirógatja a bőrömet, forró lélegzetvételeit már bal kulcscsontomnál érzem, majd visszafordulva ajkaimnál állapodik meg. Perzselő sóhajai elégetik a bőrömet. – Ahogy most is vagyunk. – Szája érinti az enyémet, nagyot nyelek mámorító közelségétől. – Így... most... – Lassú, kéjes mozdulattal simít végig számon telt ajakpárjával, egy elfojtott nyögés a reakcióm, s már kapnék ajkai után, hogy megcsókolhassam, mikor homlokával megtámaszkodik az én homlokomon. – Nyisd ki a szemed, Jagiya – becézget édesen, s én rabszolgaként engedelmeskedem neki, mélyen a szemébe nézek. Örvényként táncol lélektükreiben a szenvedély, megrészegít a pillantása, résnyire tárt ajkain nyugodtan szöknek át sóhajai, csak az én zihálásom az, ami visszaverődik a raktárszoba kopott-fehér falairól. – Gondolsz rám? – húzza végig dús ajkait kiszáradt számon, egy újabb elfojtott nyögés a válaszom.

- Mi lesz, ha a válaszom igen? – pihegem aléltan, elveszve NamJoon kissé ködös szempárjában.

- Mondd ki – ismétli meg a korábbi mozdulatot, meleg ajkaitól eszemet veszítem. – Mondd ki, hogy én sem hagylak hidegen téged. Mondd, hogy kellek neked. Hogy gondolsz rám – súgja vállgödrömbe hajolva, ahol újabb és újabb csókokkal jutalmaz. – Mondd, hogy akarsz. Mondd, hogy úgy vágysz rám, ahogy én rád.

Elhajol vállamból, homlokával megtámaszkodik az én homlokomon, majd lefejti nyakából karjaimat és összefont ujjakkal a falhoz szegezi őket, miközben bal combjával lábaim közé férkőzik. Tökéletes rabságba ejt, a szívem kihagy néhány ütemet, a testem ellenáll az akaratomnak és egyedül NamJoonnak fogad szót. Akárcsak egy marionett bábu, és ő rángatná a zsinórokat. Ám mégsem tudom átadni magam az érzésnek.

- NamJoon... – nyüszítek fel nevével, egy régen eltemetett emlék kerít hatalmába, ahogy egyre erősebben nyom a falhoz, a könnyeim akaratlanul indulnak útjukra. – NamJoon... kérlek... engedj... engedj el... – könyörgök a szabadulásért, mire lazít ujjai szorításán kissé, de lábát nem veszi el.

- Te nem akarsz engem? – hajtja le fejét vállgödrömre, ujjai ragaszkodóan kapaszkodnak az enyémekbe.

- Nem erről van szó, NamJoon – nyelem le a kibuggyanni készülő sós nedvességet, de az első könnycseppeknek nem tudok parancsolni, NamJoon tarkóján zárják be útjukat, ahogy végigfolynak arcomon.

- Te sírsz? – bújik ki nyakamból, pillantásunk összefonódik. – Bántottalak? – Elengedi bal karomat, jobbját arcomra csúsztatja, s lágy mozdulattal megcirógatja a bőrömet.

- Nem – rázom meg fejemet. – Nem miattad van – sóhajtok fel.

- Hanem? – érdeklődik halkan. – Mi a baj? Talán rosszat tettem?

- Nem. Nem erről van szó, NamJoon. – Veszek egy nagy levegőt, s közben NamJoon teljesen feloldja a korábbi rabságomat és egy nagy lépést hátrál tőlem. Kíváncsi szemekkel fürkészi könnyes szempáromat, az igazgatón kívül senki sem ismeri a múltamat. Még NamJoonnak sem árultam el egyetlen bizalmas beszélgetésünk alkalmával sem. De még mindig nem érzem magam késznek rá, hogy megtegyem. – NamJoon... én...

- Igen, HyeJung? – Két keze közé fogja arcomat, s úgy várja, hogy feltörjenek belőlem a szavak. – Túlmentem a határon, igaz? – szólal meg némaságom hallatán. – Túlzottan rámenős voltam, igaz? – faggatózik. – Ez a baj? Vad voltam?

- Nem erről van szó, NamJoon. Mondtam már – felelem némiképp rekedtes hangon.

- Akkor miről? Miért nem akarsz őszinte lenni velem? Mit titkolsz előttem?

Hiába is próbálkoznék meg a válaszadással és a vallomástétellel, a csipogóm megakadályoz benne. NamJoon tehetetlenül rázza meg fejét és még egy lépést hátrál tőlem. Az elektronikai kütyümet a kezembe véve látom, hogy JiWon keresett, totál kiment a fejemből, hogy elkezdődött a terápia, és már rég vele kellene foglalkoznom. A blézerem zsebébe vágom a készüléket, majd felrázom zilált tincseimet és a kilincs után nyúlok. NamJoon tenyere a kézfejemen landol, és gyengédséggel telve megszorítja.

- Ebédelsz ma velem? – kérdezem bizakodóan mosolyogva, mire hasonló, felfelé ívelő görbülettel találom magam szemben.

- Alig vártam, hogy meghívj.

- Akkor várlak az étkezőben – bólintok önfeledten, de kezemet továbbra sem engedi el, mélyen a szemembe néz. – NamJoon? Szeretnél még valamit? – pislogok parányikat.

- Mi lenne, ha ma inkább kimozdulnánk ebédidőben? – javasolja, önkéntelenül egyezem bele az ötletébe, majd egy gyors puszit nyomok arccsontjára, ahogy elveszi kezeinket a kilincsről és a távozás mezejére lépünk mindketten.

Kapkodva szedem lépteimet felfelé az emeletre, majd végre megérkezve a második szintre, szabályosan berobbanok a meghitt hangulatú helyiségbe. JiWon az ablaküveget támasztja homlokával, mutató ujjával mintákat rajzolgat a felületre. Az érkezésem pillanatában rám néz, aztán már fordítja is el tekintetét rólam, újfent a kinti világ látképébe merül.

- Igazán sajnálom, hogy késtem, JiWon! – indulok meg az egyik kényelmes fotelhez, majd ledobva a noteszomat a dohányzó asztalkára, helyet is foglalok benne. – Nem akartalak ennyire megvárakoztatni. De már itt is vagyok, és kezdhetjük, ha te is úgy érzed.

- Vele voltál? – súgja az üvegre.

- Kivel? Kire gondolsz, JiWon? – nyelek egy nagyot döbbenetemben.

- Azzal a sráccal.

- Melyikkel is pontosan, JiWon? – Felkelek az ülőalkalmatosságról és a mini bárszekrényhez lépdelek, hogy kivegyek belőle egy üveg jéghideg, szénsavmentes ásványvizet. – Te is kérsz egyet? – fordulok JiWonhoz, ám ő még mindig a külvilágot mustrálja. – Talán van valami nagyon érdekes odakint, hogy ennyire belefeledkeztél?

- Ő tegnap jött? – kérdezi halkan, mutató ujja megáll egy ponton, gondolom, arra a bizonyos „Ő”-re célozva.

Az ablakhoz lépdelek, majd megpróbálom tökéletesen beazonosítani JiWon célpontját. Legnagyobb meglepetésemre épp JungKookra mutat, aki az egyetlen méretesebb fa tövében gubbaszt és nézi a felhős égboltot. Akaratlanul elmosolyodom, ahogy JiWonra nézek. Áhítattal figyeli a fiatal fiú mozdulatait, s kezdem azt hinni, hogy végre érkezett valaki, aki felkeltheti a megtört lány érdeklődését, és akinek hatására talán meg is tud nyílni nekünk. Akár mind a ketten.

- Ő Jeon JungKook. Tegnap délután hozták be az intézménybe, bár akkor még le volt szedálva a sok nyugtatótól, amit a rendőrségen kapott.

- Miért? – pislog rám nagyokat.

- Fosztogatás, garázdaság. Kicsit nyers és modortalan, de a maga módján nagyon kedves srác – jegyzem meg, ahogy hörpintek egyet a vizemből, s már fordulok is háttal az ablaknak.

- Hozzád fog tartozni? – teszi fel félénken.

- Kang igazgató nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az én pártfogoltam legyen. – Újfent elhelyezkedem a székben, az ölembe húzom a noteszomat és kinyitom a mai napnál, majd JiWon aktáját is felcsapom. – Van kedved beszélgetni velem?

- JungKookról? – sandít rám szemének sarkából, ujja a korábbi pózban pihen.

- Nem egészen. Magadról. Van kedved?

- Mit tudsz róla? – néz megint rám, egyre kíváncsibbá tesz a viselkedése.

- Mi ez a nagy érdeklődés JungKook iránt? – döntöm oldalra a fejemet.

- Semmi! – kapja rám fejét, aztán szemeire húzza fekete baseballsapkáját és a fotelhoz sétálva levágja magát a bútordarabra.

- Oké – mosolygok. – Akkor van kedved beszélgetni velem? Magadról. Az érzéseidről. Vagy bármi egyébről.

- A múltam érdekel, igaz? – fonja össze karjait mellkasa előtt, s lejjebb csúszik a székben unatkozó fruska módján.

- Igen, JiWon. De leginkább a családodra vagyok kíváncsi. Szeretném megtudni, hogy miért kellett azt az életet választanod, amiből kimentettünk pár hónappal ezelőtt.

- Nem akarok beszélni róla – mormogja maga elé.

- Akkor miről szeretnél inkább beszélgetni?

- Miért gondolja itt mindenki azt, hogy a beszélgetés az egyetlen dolog, amire vágyunk? – fakad ki csalódottan.

- Te mire vágysz, JiWon? – csúsztatom le combjaimról a jegyzetemet, és megtámaszkodom könyökeimmel a lábaimon. JiWon végre kibújik rejtekéből és rám emeli sötét szembogarait. – Na? Megosztanád velem, hogy te mire vágysz?

- Miért? Érdekel egyáltalán? – néz rám szigorú szemekkel.

- JiWon. Azért vagyok itt, mert érdekelsz. Törődök veled és foglalkozom a sorsoddal. Szeretném, ha teljes értékű nőnek éreznéd magad, aki büszkén és emelt fővel sétál Daegu utcáin.

- HyeJung Eonni? – remény csillan meg szempárján, ahogy feljebb ül a fotelban.

- Még soha nem hívtál így – kuncogom a megnevezést hallva, de jól esik a jelző, amivel illet. – Mit szeretnél, Jiwonnie?

- Te voltál már szerelmes? – vált témát kislányos zavarában.

- Szerelmes? Én? – kuncogok halkan. – Miért fontos ez?

- Voltál már? – néz rám árgus szemekkel, látom a tekintetében, hogy nem igazán szeretné a köntörfalazást és egyenes választ vár tőlem.

- Igen. Voltam... – sütöm le szemeimet, és elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Sokáig tartott?

- Az igazság az, hogy az én szerelmem merőben plátói volt. Soha nem mondtam meg neki, mit érzek iránta. Vagyis...

- Biztos, hogy ő nem szeretett viszont?

- Nem tudom – vonok vállat tanácstalanul. – Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mit gondol rólam. De miért érdekel téged annyira, hogy én voltam-e szerelmes? – mosolygok, ahogy egy újabb nagy kortyot hörpintek az üvegemből.

- Azt hiszem, hogy velem most történik meg először – szusszant fel, aztán az asztalon lévő tárgyakat kezdi piszkálni. – Az jó, ha valaki szerelmes? – mélázik el két matatás között.

- A szerelem nagyon kockázatos játék. Lehet jó, de lehet ugyanakkor nagyon rossz is. Kihozhatja belőled a legjobbat, de sarkallhat olyan dolgokra is, amiket egyébként soha nem követnél el alapesetben.

Morfondírozni kezdek a NamJoonnal történt dolgokon, s máris az egekbe szökik a pulzusom a puszta gondolatától. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a raktárszobai eseményeket. Mintha még mindig érezném NamJoon sóhajait a nyakamban, és érezném feszes dübörgő mellkasát az enyémhez préselődni. Gondolok... lassan már másra nem is tudok gondolni, csak rá... NamJoon...